Metróállomás

Marcus Bennett és Steve Smith

//Előzmény: Stark Pláza //

Steve és Marcus könnyedén képesek átjutni a városrész forgalmán, s mikor odaérnek, akkor már néhány kollégával is találkozhatnak, akik biztosítják a területet és épp kihallgatják a zaklatott utasokat, akik minden bizonnyal épp lent voltak, de hogy pontosan mi is történt az jó kérdés egyenlőre. Annyi biztos, hogy a kiürítést tekintve komolyabb dolog, mint a rablás amivel foglalkoztak, de hogy van e összefüggés vagy nincs, arról nehéz alapos kérdezősködés nélkül nyilatkozni.
A rendőrökön kívül még kint vannak a mentők is, de különleges erő emberei még nincsenek sehol, szóval a rendőrségé az ügy.

Sikeresen megérkeznek a metróhoz és egyelőre csak a rendőrség emberei tartózkodnak itt, mentősökkel együtt.
Az utasok zaklatottnak tűnnek, ahogy Steve érkezik és szemügyre veszi őket. Oda megy az egyik ismerős archoz, kollégához, ő vele már beszélgetett régebben néhányszor.
- Üdv Joe, mond csak mi történt? - akarja tudni Steve és, ha Joe válaszol, akkor meghallgatja. //gondoltam kicsit improvizálok és mondom, hogy ismerek valakit, hiszen rendőrök bármikor összebarátkozhatnak. de, ha nem jó, akkor vedd úgy, hogy hivatalos hangnemben kérdezte, mint kollégát és hátha válaszol neki.// Ha pedig nem kap feleletet, vagy a rendőr nem ér rá, maga kezd el kérdezősködni és Marcusszal belevetik magukat a tömegbe és pecáznak egyet, hogy kifogják a jó szaftos halakat, hogy nagy adag információhoz jussanak.
Máshogy nem is lehet megoldani ezt a helyzetet látszólag.

Marcus Bennett és Steve Smith

Steve és Marcus megérkezése után amint megszólítja Steve a Joe nevű rendőrt az biccent és felemeli az ujját, hogy egy pillanat. Mikor végzett a szemtanú által elmondottakból a fontosabb információk feljegyzésével Stevere néz.
- Üdv Steve, Marcus. Hallom az öreg megint jókedvében van odabent. Ilyenkor örülök, hogy van olyan napom, amikor csak ritkán kell bent lennem, na de nem ez érdekel most téged. – kicsit lapozgat a jegyzeteiben – Hát amit eddig megtudtunk, hogy odalent egy félre sikerült gyerekcsíny történt. Valaki azt hitte jó móka lesz, ha a szemeteseket teli szórja petárdákkal és égő cigit is rak melléjük. Az emberek jó része halálra rémült mikor sorban robbantak fel a kis petárdák szinte géppuskaropogást utánozva több irányból egyszerre. Gondolom eltudod képzelni, hogy elszabadult lent a pokol és szinte egymást taposva menekültek ki. Rengeteg könnyebb sérültünk van és a pánik ellenére szerencsére csak egy súlyosabb. Sokkal rosszabb is lehetett volna. – közben látszik, hogy valamit nagyon keres a jegyzetfüzetében.
- A sérült neve Timoti Rockwood, egy 25 éves mutáns nagy macska. Több szemtanú is látta mikor szerencsétlen kölyök egy üdítős dobozt dobott a kukába miután kiitta a tartalmát és ekkor kezdődött el a robbangatás. Csak hogy abban a kukában volt egy alkoholos üveg is ami szétrobbant és több vágást is okozott a fiatal férfi testén. Ő még a mentőben van. – ezzel összecsukja a jegyzetfüzetet. – Hát az eset alapján egy csapat kiskorút keresünk talán, akiket ha meg is találunk, akkor ejnye-bejnyén kívül mást nem kapnak, de ez már a bíróság dolga, ha sikerül őket elkapnunk nem a miénk. Na de megyek tovább, még vannak itt egy páran, akiknek a vallomását fel kell vennem és megkérni, hogy ne nagyon utazzanak messzire. Ha akartok akkor nézzetek körbe nyugodtan lent is. – mondja búcsúzóul még Joe aztán megy tovább a dolgára.

Steve és Marcus figyelmesen hallgatják a történetet.
- Mi? - kérdi röhögve Marcus és nagy halált játszva hasát fogja a hatalmas röhögéstől. - Nem mondod... - alig bír beszélni a nevetés közben. -... hogy ilyen kis csínyből ekkora galiba lett? - és a kezével a combját csapkodja nagy vidámságában. - El se hiszem! - és arrébb nevetgél.
- Én se nagyon merem elhinni - mondja komolyabban Steve. - Kösz Joe - bólint, de Joe tovább mesél és nagyon is egybevág a kép. - Timoti... Timoti Rockwood? Ő lesz az emberünk! Hallod Marcus?
- Mi... mi... van? - röhög nagyokat Marcus, úgy érzi visszakerült az iskolába a piti kis tini csínyekhez és jót derül ezen, meg magán a mókamesteren is, aki ezt kieszelte. Szerinte zseniális és ugyanakkor nevetségesnek tartja, hogy ekkora ügyet csináltak neki, de hát ez van. - Ja... hogy ő... oké... elkenjük a száját.
- Valakik ma kirabolták a Stark pláza elektronikai részlegét, te mit tudsz erről, Joe? Mi annyit, hogy valószínűleg Lupine-ok állnak a dolog hátterében és bizonyára ez a Rockwood gyerek a banda feje. Úgy, hogy biztos, hogy ejnyebejnyénél sokkal több lesz. De kösz, Joe! Te csak végezd a dolgod, majd meghívunk egy fánkra cserébe, hogy adtál pár infót... a főnök meg igen, hát nincs jó kedvében - jegyzi meg morogva Steve.
- Én meg nézem azt a mentőt, akinél ott a beteg illető, hátha tud valamit, te meg Marcus nézz szét itt... aztán pár perc múlva koccanunk.
- Ok - törölgeti Marcus az örömkönnyeit a szeméből és elindul.
Steve is megy a dolgára.

Marcus Bennett és Steve Smith

Joe kicsit hülyén néz Marcusra mikor majd belehal a nevetésbe és nem csak ő az egyetlen aki nem túl kedvesen nézi a néger rendőrt. Aztán még Joe a mentő irányába bök, hogy a páros könnyebben oda találjon a tömegen át és Steve elég hamar oda is tud menni. Bár a sürgő mentősöktől egyenlőre még nem mehet túl közel a sráchoz aki nagyon hasonlít arra a Timre akit láthatott a Plázában Tyraval. Azonban ha tényleg csak baleset volt ez akkor elég peches fickó, mert úgy fest majdnem otthagyta a fogát, de így aránylag könnyebben megúszta. Eszméleténél van annyi biztos, bár úgy fest most nincs annyira a helyzet magaslatán, mint korábban. Bár tuti mindenkit megrázna, ha valami szinte a képébe robban.
Eközben Marcus a tömegben elsőre nem lát semmi feltűnőt. Elég vegyes társaság, ami azért nem meglepő, hiszen sokan élnek itt és sokan közlekednek metróval is. Azonban jobban megnézve valami feltűnhet, nincsenek itt fiatalok akik ilyen csínyeket szoktak elkövetni… még egy iskolás se… és ráadásul a plázában két csuklyás alak volt még Tim-en kívül, itt nincsenek. Vajon csak véletlen lenne, vagy szétváltak volna?

Steve megköszöni Joenak és bocsánatot kér Marcus nevében is az idétlen röhögésért, csak Marcusra néha rájön az öt perc és máshogy reagál és nagyon tud röhögni olyan komoly dolgokon is, amiken más inkább sír.
Elindul a mentő felé és bár nem fér még oda a mentősök miatt, de köztük átpillantva látja és egyből leszűri, hogy nagyon hasonlít a plázában lévő srácra. Elvigyorodik és kezét dörzsöli.
Úgy látszik mégse menekült messze és a méltó büntetés utolérte a fiút... hát igen... nem érdemes kikezdeni a törvénnyel.
Megpróbál átfurakodni a mentősökön, beszélnie kell mindenképpen... még jelvényt is mutogat csakhogy végre átengedjék már.
Ha ez megtörtént, látja, hogy nincs annyira magánál az illető, de ez nem is csoda, de mindenképpen beszélnie kell vele.
- Hm... hm... hm... hmmmmm... Timoti Rockwood... - és elvigyorodik. - Rossz lóra tettél, öreg... ugye, nagyon ismerősen cseng egy bizonyos Tyra név? Láttunk ám öcsi... mond csak el szépen mi volt ez az egész... vagy kitépem a szőrcsomódat a pofádból - és előrántja a stukkerét a nyomaték kedvéért és a fiú arcának szegezi. Nem szereti, ha packáznak vele. - Addig ne is álmodj kórházról fiacskám, míg ki nem nyögtél valami értelmes választ... nem engedem, hogy elvigyenek, szóval jobb, ha kiköpöd az infót.... na, gyerünk! Aztán mehetsz pihenni.... beszélsz és élsz, vagy nem dumálsz és meghalsz! - nem érdekli a körülötte lévők, de ennek a végére kell járni és, ha nem megy szép szóval, megy erőszakkal... elvégre rendőr! Ez a dolga.
Ha pedig nem sikerülne eljutnia a fiúhoz, a mentősök miatt, akkor visszamegy Marcushoz érdeklődni, hogy mi van és kiagyalnak valamit a fiú elrablására, vagy arra, hogy közel kerüljenek hozzá, pl kórházban.
Marcus mászkál és nézelődik, de elsőre minden olyan egyforma, aztán ahogy jobban megnézi a dolgokat, eszébe jut valami... a plázában ezzel a Tim gyerekkel még két csuklyás állat volt... most őket nem látja... pedig azért még csuklyával is eléggé feltűnő jelenségek voltak, itt meg észre se veszi őket... tehát nincsenek itt... hm... csak neki gyanús, vagy tényleg szétváltak és nem a véletlen műve?
Na, de merre mehettek?
Elő kap egy kis srácot a tömegből.
- Hé, kis öcsi! Rendőrség! Láttál két csuklyás nagy darab macskát? - kérdi... és még egy-két járókelőtől megkérdezi, aztán választól és eredménytől függetlenül megfordul és visszamegy... Stevehez... aki, ha jól halad, éppen fegyvert fog a mentőben lévő alakra. - Ember, megőrültél? - kérdi döbbenten. - Nehogy már kinyírd szegényt!
- Muszáj lesz, különben soha nem köhögi ki az infót - feleli Steve.
- Oké... viszlát öcsi... találkozunk a túlvilágon - és leül és vígan dúdolgatni kezd egy dalt Marcus.
Fordított pszichológia, talán az áldozat még jobban megijed, hogy lemondtak róla és könnyedén kiad mindent.

Marcus Bennett és Steve Smith

Steve képes közel kerülni Timotihoz és a kis akcióját is elő adhatja, mire látszólag a fiú is megrémül még jobban és a körülöttük lévők is, s már hívják oda a többi rendőrt is, akik jönnek és lefogják Steve-et.
- Itt van… - nyöszörgi Tim - … őt akarja… a fehér tigris… itt van…
- Megőrültél? – kérdezi az egyik – Ha ez a főnök fülébe jutsz, repülsz, ugye tudod? – közben Tim-et beteszik a mentőbe és becsukják a hátsó ajtót, hogy nehogy Steve elérhesse a sérültet. Majd a mentősök beugranak a mentőbe és szirénázva elhajtanak, s csak ekkor engedik el a rendőrök Steve-et.
- Higgadj már le és szokj le erről a Cowboy stílusról! Ez New York és nem a régi vadnyugat. – szól oda az egyik rendőr.
Közben Marcus kérdezősködik, ahogy csak tud, van aki látta őket van aki nem, de úgy fest mindenki látott egy hófehér nagymacskát fekete mintázattal, fekete hosszú bőrkabátban és sötét napszemüvegben lent a metróban, de azóta senki se. Mire Marcus visszatér már a mentő elment és Steve-et is elengedte a többi rendőr. És ráadásul mindkettőjüknek az a furcsa érzése támad, mintha figyelnék őket.

A kis közjáték nem kerülte el a nép, de leginkább a rendőrtársak figyelmét, hát minimum ilyen az, ha Steve Smith berág valakire és mérges lesz.
Ennél sokkalta nagyobb fokozatai is vannak ennek, amiket jobb, ha el se képzel a szerencsétlen áldozat.
- Engedjetek már el! - mondja mérgesen. De nem engedik. Közben meghallja a fehér tigris szavakat. - Miféle fehér tigris? Mondjad Rockwood, a te érdekedben, vagy itt taposom ki a beled! - dühöng egy sort... de hát mire megy vele... semmire, esetleg a saját helyzetén ront.
A srácot elviszik, Marcus is visszatér, elengedték, helyre áll a rend.
- Jó, jó... értem... csak nem tetszik ez a kölyök... - morog egy sort a rendőr társaknak.
- Mindenki valami hófehér nagymacskát emleget... ember! Mi van? Kiszabadult a fél állatkert? Vagy Garfield rossz fiú lett és merényletet tervez a társaival? - nevet. Steve képe láttán elkomorodik. - Hogy ment a kihallgatás?
- Nehezen... elvitték - legyint. - De ő is erről a macskáról beszélt, azt mondta fehér tigris... hm... neked is furcsa?
- Mi?
- Mintha figyelnének...
- Ja... most, hogy mondod.
- Na, húzzunk el innen - int Steve és elindulnak. - Kösz, fiúk! - int a társaknak és lelépnek a helyszínről, remélhetőleg semmilyen macska, vagy tigris, vagy leopárd nem ugrik eléjük.
Bepattannak a járműbe kint.
- Ez egyre jobban bonyolódik, haver - szól Steve. - Keresd ki Tyra számát a hálózatból és hívd fel... hátha ő tudja mi az a fehér tigris... meg kell tudnunk... de biztos valami főnök lehet.
- Ok - bólint Marcus és közben Steve elhajt a metróállomástól, addig is céltalanul köröz New York utcáin, várva, hogy beszélhessen Tyrával.

Marcus Bennett és Steve Smith

Steve és Marcus nem jut messze mivel elég nagy dugó alakul ki, hogy jelenleg még a metró környékét se tudják elhagyni. Minden jel arra mutat, hogy egy ideig még itt fognak dekkolni ezen a helyen. Steve ha jobban belegondol jó eséllyel szinte lehetetlent kér Marcustól, hiszen a lányt megtalálni lehet nem is olyan egyszerű, ha csak nem szerepel valamiért az adatbázisban. Azonban úgy fest a szerencse mégis mellettük áll, hiszen Marcus ráakad a lányra. A lány adatlapja szerint az egyik véradó állomás alkalmazottja, azonban nincs sok adat korábbról, ahogy a tanulmányairól se. Marcus hiába próbálkozik nem igazán sikerül adatot szereznie a lányról, s egy mobilszámot is csak hosszas kutatás után képes előbányászni. Mikor felhívja a telefonszámot akkor hosszan csöng, s látszólag semmi reakció, azonban az mielőtt letenné Marcus Tyra felveszi.
- Igen? - a zajokból ítélve a lány pakol most is.

Lehet lehetetlent kér, de meg kell próbálni... úgy tűnik semmi eredmény, már-már feladják, ráadásul a tömegben se jutottak előre, mert egy óriási dugó alakult ki.
De végül hosszas keresés után ráakadnak Tyra számára.
- Fura - jegyzi meg Steve. - Úgy el van dugva a lányka, mintha minimum az FBI vagy akármilyen kormány szervezet tagja lenne... én már követni se tudom milyen szervezetek alakulnak New Yorkban.
- Ja - bólint Marcus. - Kicsöng... na, felvette - ha olyan telefon, hogy az autóban van és kihangosítva, akkor Steve beleszól, ha pedig nem, hát akkor Marcus odaadja Stevenek, hogy nyugodtan beszéljen vele.
- Helló, Tyra! Kicsit utánanéztünk a dolgoknak és sokkal többnek tűnik az egész, mint egy egyszerű kis rablás, kedves Sam bácsid üzletében... - hallja a hangokat a háttérben. - Egyébként mit csinálsz, hova készülsz? Tudod, valahogy eléggé furának tartom, hogy egyszerű lány az adatbázisban így el van dugva... Marcusnak minden tudását bele kellett adni, hogy előásson valamit rólad, nem beszélve a telefonszámodról... elmagyarázhatnád mi ez az egész... megkerestük Timoti Rockwood haverodat, szegény beszívta a metróban, mert felrobbant valami mellette és a mentő vitte el... de még kinyögte, hogy valami Fehér Tigris... vagy valami nagymacska izé áll a dolgok hátterében... azt hiszem nem ártana beszélnünk erről és talán neked is jobb lenne, ha elmondanád, mi ez az egész... a TE érdekedben - nyomta meg a szót Steve, közben jelentőségteljesen Marcusra nézett.
Marcus sóhajtott egyet, mert szerinte is jó nagy szarba kerültek és Steve ezt közölte egy pillantással, hogy bármi is van itt, az egész egy nagy rakás szar, Tyra pedig hiába próbálja mutatni, hogy ártatlan, biztos többet tud, mint amennyit valójában megmutat.

Marcus Bennett és Steve Smith

Miután Steve átvette a telefont, Tyra hallgatja a szavait, majd hallható, ahogy sóhajt egyet, mikor Steve a nehezen elérhetőségét piszkálja, de még a levegő étele is elakad, mikor a „Fehér Tigris” szavakat meghallja.
- Igen, találkoznunk kell. – ezzel egy időben a háttérhangok megváltozni és jól hallható a futás léptei - Pontosan hol van? Oda megyek… – mondja a lány, de a hangja megakad, majd reszkető hangon folytatja. – Te itt?! Hogyan?! – hallható a telefonban Tyra reszkető levegő vétele, majd egy mélyebb férfi hang.
- Rég láttalak pici cica… érzem rajtad húgom szagát, hol van ő most?
- Itt a Stark plázában nincs… - feleli félelemmel teli hangon, a férfi hang tulajának, s ezzel megszakad a vonal.
A dugó kezd enyhülni a környéken és Steve és Marcus is megtud indulni.

Steve figyelmesen hallgatja Tyra szavait, aki láthatóan, mármint hallhatóan meglepődik a Fehér Tigris szó hallatán... ki a franc lehet ez az alak?
Int Marcusnak, hogy csendben csekkolja le, hátha van ilyen marha az adatbázisban, vagy bűnözői becenévvel szerepel esetleg és talán letudnak szívni pár infót ezáltal.
De közben folytatódnak az események és valaki más is bekapcsolódik a beszélgetésbe, akitől Tyra jól hallhatóan megrémül.
Marcus is hallotta a kiszűrődő beszélgetést a mobilból.
Elképedve nézett.
- A húgát? Ezek leszbiztek?
- Te néha tényleg nagyon hülye vagy - súgja Steve szemforgatva, hogy Tyra meg ne hallja. Bár eszébe jut Sam bácsi szavai, hogy Tyra fajtája eléggé jól hall... nyilván meghallotta, vagy meghallották oda át.
- Csak vicceltem, na... nem kell berágni - duzzogott Marcus és elvigyorodott, Steve vállat vont és ő is eleresztett egy vigyort, Marcus pedig megpróbálta megkeresni a Fehér Tigrist az adatbázisban, bár szerinte így tuti nem lehet.
- Tyra? Tyra! A francba, letette, vagy megszakadt... remélem nem csinálja ki a csajt... bár amilyen kanos volt a hangja, inkább biztos más elképzelései vannak vele... - dühöngött Steve.
- Hehe... ömh, bocs... hé, nézd! Mehetünk! Feloszlott a dugó valamennyire.
- Na, nyomás! - és a gázra lépett Steve, sziréna bekapcsolva, így remélte, hogy a sok marha elkotródik az útjából.
- De merre? - lepődött meg Marcus.
- Gondolom nem tudtad lenyomozni, bemérni a hívást... mivel nincs ilyen kütyünk... de azt felelte Tyra, hogy itt a Stark plázában nincs... akkor csak ott lehet!
- Talán az elektronikai részlegen, Sam bácsikájánál! - csapott le Marcus is.
- Na, látod! Vaktyúk is talál néha szeget! - és kilőttek, mintha kergetnék őket, pedig Steve csak megakarta menteni Tyrát.

Marcus Bennett és Steve Smith

Marcusnak esélye sincs. Annyi mindent dob ki a gép, hogy egy hadsereg se lenne elég mindent ellenőrizni. Faj, klub, kocsma, banda, sőt még régi akció fedőnevek is felbukkannak. Ha Marcusnak egyedül kéne átnézni, akkor a következő vagy 100 évre meglenne az olvasni valója, s ha belepörget akkor is a nagy része csak kivonat így is mert rengeteg anyag titkos és távolról sincs még csak köszönő viszonyban se a biztonsági szintje egyiküknek se, sőt még összeadva se, hogy bele is nézhessenek.
Steve érezheti, hogy jelenleg Tyranak a legkisebb gondja, ha Marcust meghallotta. A kis duó ahogy csak tud vissza indul a pláza felé.

//folytatás: Stark pláza//

Danny, Cardas, Teddy - egyes vagon
A páros ugyanabban a vagonban utazik Brooklyn felé. Pár fiatal ámiulva nézia telefonját.
- Hihetetlen!
- Azt mondják az egész városban ez megy!
- Megint vörös az ég!
- Szerintettek most mi lehet?
Hallják a beszélgetést. Cardas csak éhséget érez. Nem tudja miért, de egyre éhesebb.

Taikuri, Sheila - megálló
Ők és még vagy negyven ember várnak este a megállóban. Az est csendes nincsen semmi különleges. Egészen ameddig egy nő fel nem sikolt. A metróból patkányok kezdenek felrohanni a váróba. A tömeg hátrál és a patkányok szinte egy lényként áradnak fel.

DP - a metrón
Hosszú nyomozás után DP utolérte Kardfogot. Az látva, hogy követik a Metró tetejére ugrott és a maszkos követte. Most ketten állnak egy száguldó metró tetején. A férfi vicsorogva néz rá.
- Wade... sose bírtalak, de most nincs időm rád.
Morogta a férfi.

Az életem kicsit megkavarodott az elmúlt napokban. Úgy gondoltam, hogy, ha meglátogatom az X-kúriát minden megváltozik. Hős lesz belőlem, és boldogan gyepálom a rosszfiúkat, amíg nyugdíjba nem vonulok. Persze az életben általában semmi nem úgy történik, ahogy azt elképzeled. Addig minden stimmelt, hogy odaértünk. Bementünk, kiutaltak nekem egy ideiglenes szobát, de nem volt senki, aki ténylegesen foglalkozott volna velem. Pedig égető szükség lett volna rá, ha a csatlakozás miatt nem is, hát a Pókember miatt biztosan. Amikor Axe elment egy küldetésre, teljesen egyedül maradtam. Körülöttem mindenütt mutánsok voltak, akik siettek a dolgukra. Senkit sem ismertem, és engem sem ismert senki. A hely is furcsa volt számomra. Öt az utcákon töltött év után egy ilyen gazdag kúria teljesen idegen volt. Betolakodónak éreztem magam. Nem bírtam sokáig, néhány órával Axe távozása után én is leléptem. Eltelt pár nap, én pedig visszatértem a régi életemhez. Sokat gondolkozom azon, hogy talán hiba volt elmenni. Hirtelen, meggondolatlan döntés volt, de rávezetett valamire. Rájöttem, hogy nem olyan egyszerű egyik napról a másikra megváltozni. Ugyanakkor nem vagyok már teljesen ugyanaz sem, mint aki az előtt a nap előtt voltam. Sokkal több felelősségtudat van bennem. Ha nem is vagyok X-man, attól még felelősséggel tartozom a nálam gyengébbeket. Ettől a tudattól hajtva sokat kutattam a Pókember után, de nem akadtam a nyomára.
Most éppen Brooklyn felé tartok, már sokadszor. Volt, hogy már szinte újra becsöngettem a kúriába, de végül mindig visszafordultam. A csalódás miatt, ami ott ért, kicsit félek visszamenni. Miért találnék most otthonra ott, ha előzőleg nem találtam?
A mai nap valahogy más mint a többi. Mielőtt lejöttem az aluljáróba, már sötét felhők gyülekeztek az égen. Nem olyanok voltak, mint az átlagos viharfelhők, valahogy sötétebbek és gonoszabbak. Velem szemben ül egy pár srác, akik a telefonjukon követik a kinti eseményeket. Arról beszélnek, hogy vörös lett az ég. Mi lehet ez? Ötletem sincs, csak annyit tudok, hogy nagyon nagy bajt jelent. Kezdem kényelmetlenül érezni magam a föld alatt, amikor ki tudja mi történhet. Nem szeretnék ennyire zárt térben szembenézni egy esetleges katasztrófával.
Egy furcsa alakra leszek figyelmes. Fiatal lány, de leginkább egy ember és egy oroszlán keverékének tűnik. Ő is mutáns, ráadásul kicsit hasonlít rám, tekintve, hogy mindketten állati tulajdonságokkal bírunk. Érdeklődésemet azonban aggodalom váltja fel, amikor észreveszem a kifejezését. Tekintete egy prédáját kereső vadászé. De talán csak képzelődöm. Mindenesetre jobb a biztonság, nem tévesztem szem elől. Botom mellettem van, az ülésnek támasztva, a tokjában. Kibontom a tokot, hogy szükség esetén könnyen elővehessem, bár félek, hogy nem lenne helyem használni.

~ Tam-tam -taaaam, tam-tam-taraaaam... ~ Ennyi jár csupán a fejemben, unatkozok és itt ragadtam, az a rohadt mocskos kölyök, ki össze szedett az utcán korábban, felszállt velem erre a vonatra, és itt felejtett, ez az én formám, miért is vitt volna haza? Oh ugyan, nem, neki itt kellett felejteni, egyáltalán hogy lehet elfelejteni egy plüssállatot? Ostoba nyomorult ember kölykök, mondjuk talán jobb is ez így, nem volt szimpatikus, tipikusan az a visszahúzódó, alig beszélős gyerek, az ilyenek pedig, hát nem tudom, nem mindig az a jó társaság, sőt általában ha egy ilyen közelében megszólalok akkor az visít, ordít, sír, és nem olyan mint egy rendes gyerek, nem az a fajta aki örül az olyan társaságnak, mint amilyen én vagyok, pedig én jó kismaci vagyok, mármint ha az vagyok még, igazából még nem néztem tükörbe, vagyis csak néha, egy-egy pillanatra, de az nem volt elég ahhoz, hogy felmérjem mi változhatott rajtam, így hát most véleményt erről nem akarok mondani, de a lényeg az hogy én olyan, és tényleg olyan jó vagyok, de báh, még mindig nem vitt haza senki és én nem értem ezt, hogy miért van ez úgy ahogy, de Morgan néni ha jól emlékszem azt mondta, hogy majd egyszer élhetek ott, ha jól emlékszem, és beszélt valamiféle mágiáról is, ami miatt most így nézek ki, érdekesnek hangzik, terveztem jobban utána nézni, de nem igazán volt nekem erre lehetőségem, igen, kár, meg hát nem is tudom hogy miként kéne neki kezdenem, meg kellett volna kérdeznem tőle amíg lehetőségem volt, de eléggé gyorsan átléptünk a témán, na nem baj majd legközelebb, a sorsomat ismerve tuti hogy találkozni fogok még vele, olyan kedves és aranyos és még csupa jó, az ilyen személyekkel mindig összevet a sors, és azt hiszem hogy ezzel nekem semmi problémám sincs, inkább azokkal, akiket nem szeretek, és mégis sokszor találkozok velük, csak egyszer húzzák ki a gyufát és letekerem a fejüket a nyakukról!... Már nem is azon a dallamon gondolkodom, egyszerűen csak így itt vagyok és kész, unatkozok, nagyon, bár történne valami érdekfeszítő is, de tényleg, vagy legalább az emberek takarodjanak el a közelemből, én pedig had menjek már amerre szeretnék, megint be kell majd tanítanom a kutyákat, meg kell majd nekik mutatni hogy ki a főnök, és úgy sokkal könnyebb lesz majd megint átkelni az egész városon, most viszont megint gyalogolhatok a mocsokban, jó ez nem mintha zavarna, de azért a kutya mégis gyorsabb volt, az egyetlen amit felismerhetnek rajtam az viszont csak a hangom lehet, az pedig kicsit kevés, de azért érdekes hogy milyen okosak azok a dögök, milyen könnyen taníthatóak még egy olyan személy által is, mint én. Amúgy megint furcsa dolgok történnek errefelé, vörös az ég, meg valami beszélgetést hallok egyéb dolgokról, engem ez pedig valahogy már nem lep meg, na vajon miért nem? úgy értem tényleg, New Yorkban vagyunk, ezt már én is megtanultam, és hát itt mindig történik valami furcsa, szóval nem értem miért vannak így rajta az ügyön, majd megoldódik valahogy, vagy rosszabb lesz, szóval engem különösebben nem izgat, csak fekszem a hátamon és nézek, kíváncsi vagyok hogy lesz-e valami érdekes, vagy csak itt pihengethetek még pár órát, tömény unalommal megfűszerezve, és bámulok ki a fejemből, miközben várom hogy az emberek végre leszálljanak, és én is mehessek.

Néma, csendben álldogálok a metróra várakozó esti tömegbe. Évek, teltek el az óta hogy igénybe kelljen vennem a tömegközlekedést. Magas vékony alakom, a több mint ezer dollárt érő öltönyöm, és elegáns tavaszi kabátom, élesen elüttök az összezsúfolódott embertömegen, amit tovább fokoz a kezemhez bilincsen többszörösen megerősített táska és az ingem alatt viselt speciális golyóálló mellény. Évek, óta nem üteme hiszen legkülönfélébb járművek állnak a rendelkezésemre ha elakarok jutni valahova. Most, se ültem volna fel ha nem munkáról lenne szó, már pedig szeretném a metrók felújítását megpályázni. Az építőipari részleg, hogy kevesebb az újjáépítés kicsit stagnál mostanában. Ahhoz pedig hogy megtudjam tervezni, személyesen kell a problémákat felmérni. Azonban, mielőtt még felszállhatnék, hirtelen patkányok özönlenek elő csatornából, a telepatikus pajzsaimon pedig a pánik rettenetes érzése szűrődik át.
~ Mi.... mi .... a franc? ~
Fut át az agyamon a gondolat, majd néhány másodpercre leblokkolok, hála az érzékszerveimet érő sok külön fajta ingernek. Ehhez, pedig hozzájön hogy nem mindennapi helyzetbe keveredtem, bár ehhez már valamennyire hozzá vagyok szokva.
~ Most, mi a fenét csináljak A képességem, ilyen tömegben különösen kockázatos használni és ha elveszítem felette a kontrollt akkor el is ájulhatok, de az emberek gondolatait így se tudom tökéletesen kizárni. Olyan hangosak..... de nekem, nyugodtnak kell maradnom, és nem pánikolhatom. Lehet, hogy nem is semmi furcsaság nincsen a dologba, csak csatorna rendszerbe történt valami. ~
Gondolkodom el ismét, majd keresek egy padot amire felugorhatok, a patkányok elől. Egyenlőre, nem csinálok mást csak várom a fejleményeket.

Danny, Cardas, Teddy - egyes vagon
Cardas az emberekben véli felfedezni azt a vonzó szagot. A leginkább Dannyben, aki látja is, hogy már felkészült az esetleges támadása, de a lány nem tud tisztán gondolkodni. Mintha a legősibb ösztönei hajtanák. Vérre vágyik és húsra. A fejében az ütőerek lüktetnek, mint ősi rituális dobok, szinte minden szót elnyomnak.
Teddy furcsát érzékel. Valami apró dolgot a messzeségben. nem tudná megmondani mi az, de szinte tökéletesen megtudja mondani melyik irányban van.

Taikuri, Sheila - megálló
A lámpák villogni kezdenek és sokan követik Taikuri lépését és megpróbálnak minden mozdíthatót a patkány tömegre vagy az elé dobni. Az emberek a patkányokhoz hasonlóan egy emberként mozognak,d e ők felfelé indulnak meg egy nő még Sheilát is fellöki, aki a földre esik pontosan Taikuri lábaihoz. A férfi látja, hogy a patkányok nem állnak meg az akadályokon vagy kikerülik őket vagy átmásznak rajtuk, de egy pillanatra sem lassítanak. Mindketten hallják a metró fémes nyikorgását, ami jelzi, hogy érkezik a következő szerelvény.

DP - a metrón
Kardfog csak megrázza a fejét, de szerencsére a legtöbb, amit elmond DP nem is hallatszik a zajtól. A férfi monoton módon megy tovább, előre.

/Elnézést a késlekedésért, a társalgóban írtam miért volt és ígérem mindent megteszek, hogy kárpótoljalak titeket érte./

Ahogy így itt fekszem, teljes nyugalmamban, és szemlélem az eseményeket, már amiket így mozdulatlanul észlelni tudok belőle… Tehát baromira nem sokat, bár néha, ha rázkódik ez a nagy vacak amiben itt vagyunk összezárva, akkor próbálom mozgatni a fejemet, mintha csak amiatt lenne, és hát eddig nem tűntem fel senkinek, ez pedig jó, nem mintha mostanában nem randalíroztam volna csak úgy szabadon, akkor meg azért eléggé sokan megnézhettek, úgy értem ott volt az eset amikor repültünk, meg bementünk abba a nagy épületbe és az a csúnyaság meg követett minket, meg ez az előző izé a villámlással meg azzal a kastéllyal, szóval igen, eléggé sok feltűnő dologban benne voltam mostanában, de én, mivel ilyen szinten profi vagyok, mindenek feletti, tökéletes, erős, bátor, szép és okos, ráadásul szerény és egyáltalán nem egoista… Ezt is sikerült úgy megoldanom, hogy ne sokan emlékezzenek rám a történtek ellenére, nem tudom hogyan, de sikerült és ez a lényeg, és most mondhatnám hogy valamiféle csoda volt de akkor csak elrontanám a varázst amit itt összeraktam magamnak, abban pedig mi élvezet lenne? Na? Semmi, az pedig nem jó, tyű de mennyire hogy nem ám. Kissé unottan figyelek továbbra is, semmi érdekes nem történik… Vagy mégis? De talán mégis, valamit megérzek, nem látom, nem hallom, csak úgy… Ott van és kész, tudom, éreztem, és ez olyan szinten meglep, ténylegesen meglep, hogy fel is ülök a helyemen, és az első dolgom hogy szó szerint nekirohanok a mellettem lévő falnak, majd pedig kissé fentebb mászok, már ha van mibe kapaszkodni, bár ha eléggé magas vagyok ahhoz, hogy kilássak az ablakon, nos akkor a mászás is fölösleges. Ahogyan kitekintek, a tekintetem a messzibe mered, még akkor is ha amúgy egy fal van előttem, mert ugye ez ki a francot érdekel? Én most érdeklődök az isten szerelmére! A messzibe meredő tekintetet leszámítva, a szám állásából is látszik a döbbent csodálkozásom, ez a hirtelen esemény pedig, nos egyetlen egy logikusnak tűnő, jó, ám tán mégis rossz, avagy okos, ám mégiscsak talán botor lépéshez vezet, egyszerűen lebucskázok az ülésről, le a padlóra, tompítani persze nem próbálok, mert hát minek? Miután leérkeztem, megpróbálok elmászni a legközelebb lévő bejárathoz, vagy kijárathoz… Maradjunk az ajtónál, szóval megpróbálok elmászni ahhoz, persze valószínűleg eközben tisztára fogom „mosni” a padlót magam után, mert ezek a mocskok mindenre gondolnak, csak a takarításra nem, így nekem, szegény plüssállatkának kell most megfizetnem érte… De nem baj neeeem baj valaki meg fog ezért halni, ajaj de nagyon hogy megfog, vége lesz mint a botnak, csak kerüljön a szerencsétlen a kezeim közé… Meheheghal bizony… No de, ha eljutok az ajtóig, egyszerűen közel megyek hozzá, és annyit mondok neki, bármiféle finomkodás, vagy kulturált artikuláció nélkül, hogy:
- Szezám tárulj!!!!! - Aztán várom a csodát, mert hát láttam a mozgó képes dobozban… Tévé, vagy hogy hívják, és ott működött.