Metróállomás

Növekvő aggodalommal figyelem az oroszlánlányt. Külsejével mások figyelmét is felkeltette ugyan, de nem látom, hogy a szokásos bigottságból eredő félelemnél több lenne az arcukon. Furcsa, hogy (legalábbis látszólag) nem vették észre a vadászó tekintetet. Ekkor a szeme egyenesen rám szegeződik. Egy ütemet kihagy a szívem, amikor rájövök, hogy valószínűleg engem nézett ki vacsorára. Tudom, hogy azt kellene gondolnom, hogy milyen jó, hogy nem egyszerű emberekre fog támadni, de mi tagadás, nem szeretem, ha meg akarnak enni. Tudom, hogy le kell győznöm a félelmet, és szembe kell szállnom az oroszlánnal, de ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Nem akarom elsietni a dolgot, valószínűleg még tovább rontaná a helyzetet, ha letámadnám, így amíg lehet, csak figyelem, ahogy közelít. Egészen közel ér már hozzám, és leül mellém. A mozdulat fele táján egyszer csak rám veti magát. Látom, hogy pengeéles karmok csusszannak elő az ujjain. A miközben támad, a karjait próbálom megragadni, és ha sikerül, a földre teperem. Csak remélhetem, hogy nem erősebb nálam. Ha a képességem adta gyors reakcióm sem elég, akkor is megpróbálom eltávolítani magamról, de egy nagy eséllyel betalált támadás után, már jóval nehezebb lesz. Ha minden jól megy, igyekszem a földön tartani. Időt kell nyernem, legalább addig, amíg elérjük a következő megállót, és az utasok leszállhatnak. A harc izgalma teljesen elmosta a félelmet, el is felejtem, hogy valaha is éreztem. Élvezem a küzdelmet, szélesen mosolygok közben. Ha a terveim szerint alakulnak a dolgok, még egy beszólást is megengedek magamnak, miközben a földhöz szorítom:
- Ott maradsz, kiscica!
Persze ha sérülést szenvedtem, kevésbé szórakozom jól, de akkor sem adom fel.

//Előzmény: A hall//

Alighogy kiértünk a birtokról Adia veszélyérzéke egyből bekapcsolt. Mintha harangoztak volna, minden irányból veszélyt érzett, nem volt semmilyen nyugodt hely, nyugodt pillanatunk. Alig haladtunk pár sarkot már hallani lehetett a sikolyokat, vagyis mindenhol ott voltak, a teljes negyedben, de valahonnan még inkább. A metrótól. X-men voltam, a vezetőjük, így segítenem kellett másoknak, de ebben a helyzetben én magam is segítségre szorultam volna. Senkit sem tudtam volna megtámadni, így nem volt mit tennem, hiszen sem az embereket, sem pedig a megvadult állatokat nem lettem volna képes. Miért nem volt valaki, aki velem jött volna? Ahogyan haladtam az emberektől megtudtam, hogy valami vadember van a metróban, megborzongtam, még egy lupine szerűség? A legrosszabb az volt, hogy a sikolyok onnan voltak a leghangosabbak és még Adia is onnan érezte a legnagyobb veszélyt.
~ Ne ijesszük meg jobban a lent levőket, csak akkor jelenj meg, ha feltétlen muszáj a védelem nekem ~ kértem. ~
~ Rendben van ~ válaszolt Adia. ~
Vettem egy mély levegőt még és óvatosan, lassan elindultam lefelé a metróállomásra a felszínről.

Siekrül feltűnés nélkül végig másznom a lábak között, ez valahogy amúgy nem lep meg, magam után valószínűleg gyönyörűen tiszta lehet a padló, hiszen legalább én feltakarítom, bár ezt a szenny dolgot nem nekem kéne csinálnom, igazából nem tudom hogy kinek kéne de nekem egészen tutira biztos hogy nem, azért mert nem, de ha kiderül hogy mégis, akkor megrúgok valakit és akkor sem, mert nem, és kész. Az ajtót is sikerül elérnem, és az előre betervezett artikulálatlan stílusommal ráparancsolni, aminek a hatására nem tudom mi történik, de egyszer csak repülök, és neki csapódok az egyik ülésnek. Tényleg nem tudom, hogy mi történt, legalább is egy darabig, de az ajtóra tekintve az végül is kinyílik, én pedig egy elégedett, széles vigyort engedek meg magamnak.
- Tényleg működik! - Boldogsággal tölt el ennek a tudata, így igazából egy csomó problémám meg is oldódhat, ha be akarok valahova menni akkor csak ezt kell mondanom, és az ajtók majd alázatos szolgaként engedelmeskednek hatalmasságomnak! Most mindenesetre is valamiféle sikolyt hallok, ami egyből ki is csal, de végül is nem látom a forrását, így bár valamilyen szinten még érdekel, továbbá nem foglalkozok vele, valószínűleg ha belek és vér lenne mindenfelé, akkor tetszene, bár a pánikszerű, vagy talán nem is pánikszerű, hanem egyenesen pánik hangulat egy újabb mosolyt csal az arcomra, egészen otthonossá is teszi számomra a környezetet, attól függetlenül hogy erre igazából még nem jártam, ez számomra még a legfurcsább helyeket is othonossá tenné, mert hát a pániknál csak néhány jobb tényező van, ezek pedig olyan dolgok, mint például a halálhörgés, ahogyan valaki a saját vérében fuldoklik, a roston sülő emberek vagy állatok hangja, a frissen kipotyogó belek látványa, esetleg egy utolsó, " kérlek ne! " tekintet, hmm, milyen sok szép dolog van az életben... De sajnos most nem érek rá különösebben foglalkozni velük, céllal akartam kijutni a haladó izéből, valami felkeltette a figyelmemet, éreztem, és továbbra is iszonyatosan érdekel, hogy mi lehet az, így nem foglalkozva tovább a tömeggel, vagy azzal hogy esetleg van-e most itt ismerős arc, avagy sem, egyszerűen tovább indulok arra, amerről éreztem, és ezúttal úgy szedem a lábamat ahogyan csak tudom, nagyon szeretném már tudni hogy mi az, hátha meg lehet ölni!

Szerencsére időben meg tudom ragadni az oroszlánlányt, és sikerrel a földre döntöm. Egyértelműen erősebb vagyok nála, de nem szabad elbíznom magam, főleg, hogy a karmai így is épp elég veszélyesek. Nem tudom azonban sokáig lenn tartani, mert a metró a hirtelen fékez, és mindketten a sofőrkabin ajtajáig gurulunk. Rögtön tudom mit kell tennem. Minden erőmmel igyekszem kirángatni ellenfelemet a kocsiból, hogy nagyobb térben tudjuk folytatni a harcot, ahol a civilek jobban el tudnak minket kerülni.

//Bocsánat a rövidségért, nagyon kevés időm volt//

Csak néhány lépcsőfokot jutottam lejjebb, amikor valaki megjelent előttem. A szívem a torkomban dobogott attól, hogy megijedtem.
- Elnézé…
Kezdtem volna mondani, hogy bocsánatot kérjek az illetőtől, amikor majdnem nekimentem, de a hangjára elakadt az enyém. Már a hang is ismerős volt nyeltem egy nagyot és remegve néztem fel. Az ijedtség egy pillanat alatt váltott át félelemmé, ahogyan teljesen biztos lettem benne, hogy ki is ő. Emlékszem… emlékeztem, amikor megölte Jamest, a testre, ami maradt belőle azok után, hogy végzett vele, a fejét soha sem láttuk viszont. Önkéntelenül is egy halk sikoly szakadt ki belőlem a szavaira. Próbáltam hátrébb lépni tőle néhányat, amikor a erős szél megcsapta a hátamat, és most már hangos sikoly mellett estem le a lépcsőkre. Innen néztem fel Kardfogra, a tekintetében amit láttam talán ijesztőbb volt annál, amit Szehmet és Charlie esetében láttam. A torkom összeszűkült, a fülemben hallottam, ahogyan a szívem kalimpált a félelemtől, talán ha talpon lennék sem lettem volna képes megállni és a saját zihálásom hangja is túl hangos volt már nekem is. Akkor ez vajon mit reagál erre, amikor csak a látványa ilyen szinte páni félelmet vált ki belőlem? Próbáltam a lépcsőn négykézláb, rákmászásban messzebb jutni a férfitól.
- Kérem… - nyöszörögtem. – Engedjen el… nem… nem mondom meg James-nek, hogy itt van a városban.

Viszonylag nyugodtan tudok haladni, amolyan fogjuk rá stílusban, és igazából tényleg, senki sem zavar, igazából úgy néz ki, hogy észre sem vesznek, bár lassan kezdek valami olyasmi állapotban kerülni, hogy én se őket. Igazából az sem tűnik fel, hogy mire a lépcsőmászáshoz érek, addigra már csak nagyon kevesen vagyunk a metróban, nem is értem miért, olyan kis hangulatos hely volt ezzel a sok félelemmel, bár tudom, hogy fölösleges ezen most így rágódnom, még akkor is, ha csak magamban teszem a nagy sietségem közepette. Szép lassan, ahogyan élsportoló szinten mászok felfele a lépcsőkön, elhaladok egy furcsa páros mellett, akiknél alap esetben megállnék nézelődni, már csak azért is, hogy idegesítsek valakit, vagy csak reménykedjek benne, hogy valamiféle vérontásnak leszek a tanúja és a végén majd tapsikolhassak egyet, mert tetszett, mert ha tetszik valami akkor tapsolni kell, úgyis ez megy mindenhol. Azonban most kicsit máshogy vannak a dolgok, ahelyett, hogy velük kezdenék el foglalkozni, egyszerűen csak mászok tovább, el akarom érni azt a ki tudja hogy mi a fenét, amit még a mozgó izében éreztem először, és azóta is csak fokozódott az a különös hatás. Annyira... Egyedi és szép, még sosem éreztem ilyet, olyan, mintha lüktetne, de olyan különös és csodálatos módon, hogy az szinte betölti a fejem, s talán ez az első olyan dolog az életemben, ami nem azért csal különösképp magához, és érdekel ennyire, mert a mészárláshoz van valami köze.. Nem, azt sem tudom, hogy mi lehet az, de mégis el akarom érni. Igaz, jön egy remegés, aminek a hatására pár foknyit esek lentebb, de most valahogy ez sem tud érdekelni, oly annyira nem, hogy még csak megjegyzést sem fűzök az egészhez, egyszerűen csak folytatom a mászást olyan gyorsan, ahogyan csak mászni tudok, oda akarok menni, tudni akarom hogy mi az, hogy mi lehet ennyire.. Csodálatos talán?

// elnézést a késői regaért //

Lehet, hogy túl erős prédát szemeltem ki magamnak, fut át gyorsan a fejemen a gondolat, amint kirepülök a metró ajtaján. Nem törődöm azzal, hova érkezem, rögtön felpattanok, hogy rárontsak újra a kiszemelt áldozatomra. Nem fogom ilyen könnyen feladni! Már nem csak oroszlán ösztöneim, hanem dühöm is feltámad.
A fiú kezében lévő fegyvert akarom semlegesíteni először, de a méreg és állati énem nem hagyja, hogy ésszerű döntéseket hozzak. A logikus támadás vérszomjas nekirontásba torkollik, amint magára a prédára vetem magam. Végre! Ilyen kemény és vad lépésre nem készült fel. Elég közel kerültem hozzá, hogy bevihessek neki egy olyan karmolást, amitől végleg mozdulatlanná tenném. És utána már nem marad más, csak a jól megérdemelt lakoma. Ujjaim bizseregnem a következő lépés örömére, és számban is felgyorsul a nyáltermelés.
Mindjárt megvan… és ekkor éles fájdalom hasít, nem is tudom mimbe. Olyan erős, hogy az érzés nyomban végigsuhan egész testemen, és végtagjaim elernyednek, én pedig a földre rogyok. Fejem akár egy jól felrázott szénsavas üdítőital. A gondolatok apró buborékok ezreiként törnek a felszínre, de külön-külön teljesen értelmetlennek tűnnek. Ám ez igen rövid ideig tart, a gondolatok rendeződni kezdeni kezdenek, legelőször az emlékeim. A metró… az éhség… az ellenállhatatlan vonzás… a verekedés… Az oroszlán és az ember összekeveredik bennem, nem is tudom, most melyik vagyok.
Ekkor remegés rázza meg a talajt, amint fekszem, és ettől már magamhoz térek. Fel akarok tápászkodni, de ismét az erős fájdalom akadályába ütközöm.
- Áú – nyögöm, és mikor észreveszem, hogy a közelemben vannak valakik, hozzáteszem. – Segítene…
Majd érzem, hogy megint elő akar törni az oroszlán. Ugyanakkor megrohamoz az emlék, hogy milyen rémes dolgot tettem majdnem nemrégiben. Nem hagyhatom, hogy ismét megtörténjen. Megpróbálom visszaszorítani az előtörő énemet, de ettől csak még jobban hasogat a fejem. Annyit viszont sikerül elérnem, hogy karmaimat visszahúzom a helyükre, nehogy valakinek árthassak vele. Igazi kínszenvedés. Szó szerint pengeélen táncolok.
Ha kezet nyújtanak, akkor megkérdem, pontosan mi is történt, ha nem, akkor magamtól próbálok talpra állni. De mindenképpen tartani fogom az emberektől a háromlépésnyi távolságot, mert ha megint átveszi az uralmat az oroszlán… Közben az állati énem is gondolatokat sugall, és meg kell vallani, igen csábítóak. Nem tudom, meddig lesz erőm ellenállni nekik. Legfeljebb megkérem, hogy ismét üssenek kupán…

Amikor a szerelvény ajtaja kinyílik, egy jól irányzott mozdulattal sikerül kirúgnom ellenfelemet. Gyorsan feltápászkodom én is, és kilépek a peronra. Közben végre rendesen elő tudom készíteni a botomat, ami eddig inkább csak akadályozott, de most már végre lesz helyem használni. Az állomáson alig vannak emberek, és a metrókocsikat elhagyók is hisztérikusan menekülnek kifelé. Néhány perc alatt, csak alig egy páran maradunk. Nincs időm tüzetesebben megvizsgálni az itt maradókat, mivel az oroszlánlány hihetetlen lendülettel indul meg felém. Arcán az esztelen vérszomj kifejezése látszik, és bizony elfog a félelem a látványtól. Biztonságban könnyű arról ábrándozni, hogy szuperhős lesz az ember, de én még nem szoktam meg az ilyen helyzeteket. Szívem szerint nem bántanám, de nem látok más lehetőséget. Felkészülök arra, hogy egy suhintással ártalmatlanná tegyem. Egyre közelít, és már majdnem megfelelő közelségbe ér, amikor egyszer csak oldalra bukik. Egyáltalán nem foglalkoztam eddig a környezetemmel, minden figyelmemet a lány kötötte le, így először nem tiszta, hogy mi történt, de aztán meglátom azt, aki bevitte az ütést. Egy középkorú, sötét hajú férfi az. Bőrét valamiféle vastag erekkel átszőtt burok fedi, ami egyértelművé teszi, hogy ő is mutáns. Meglepetésemben nem telik többre tőlem annál, hogy ennyit mondok:
-Kösz.
Ahogy elindul (immár közös) ellenfelünk felé, én is óvatosan követem. Láthatóan barátságosak a szándékai. Nagyon magabiztosnak tűnik, úgyhogy remélem tudja mit csinál. Amikor megpróbálja felsegíteni az oroszlánlányt, úgy tűnik, hogy az az ütés hatására visszanyerte emberi tudatát.

Ne! Futott még át az agyamon a gondolat, mialatt próbáltam a földön ülve elhátrálni előle, de nem sikerült. Felnyögtem, ahogyan a torkomat ragadta meg, a kezeimmel felkaptam az övére, hogy megpróbáljam lefejteni azt. Ahogyan az arcomhoz ért összerezzentem, egy régi emlék tört felszínre, mikor az arcomat karmolta meg, a szemeimet marni kezdték a könnyek a fájdalomtól. Vészmanó tette ugyanezt korábban még a csatabolygón, de ott volt, akire számíthattam, hogy jöjjön segíteni, itt pedig a torokszorítástól még sikítani sem voltam képes. A szavaitól még inkább rettegni kezdtem, a keze miatt én magam is éreztem, hogy mennyire hevesen ver a szívem és mennyire rettegek tőle. Ő pedig élvezte, nekem pedig nem volt erőm ahhoz, hogy ne adjam meg neki ezt a szívességet.
Az egyetlen szerencse talán az volt, hogy Adia is itt volt, noha Serena tanult önvédelmet, de ez vajmi kevés volt ahhoz, hogy megvédhesse magát egy ilyen alakkal szemben. Adia sem volt éppen a legjobb harcos, de azért kellemetlenséget talán ő maga is tudott okozni, noha nem örült annak, hogy vért próbál majd ontani. Mialatt Kardfog éppen Serena arcát karmolja Adia igyekszik az egyik csápjából dárdát készíteni és azzal gyomron szúrni ellenfelüket. Ha ez meglepi Kardfogat annyira, hogy elengedi őket, akkor Adia átveszi az irányítást Serena teste felett és futva próbál a lehető legtávolabb jutni a másik mutánstól vissza a város felé.

Nos, ami a jelen helyzetet illeti, meglehetősen könnyedén tudok haladni, de tényleg, úgy néz ki hogy senki sem vesz észre, már ha van egyáltalán a közelemben valaki, úgy értem alapból figyelnék az ilyesmire de most túlságosan is elfoglal annak a micsodának a keresése, amit úgy érzek, a lényeg hogy most nem figyelem az embereket, és nem is mutatok különösebb érzelmeket a kíváncsiságon kívül, szóval igen, ez most a helyzet, és ez egészen sokáig, mondhatni sokáig nem is változik, persze tudom hogy semmi jó sem tart örökké, az emberek is képesek meghalni úgy, hogy nincsenek komoly sérüléseik, egyszerűen csak a fájdalom kicsinálja őket és belehalnak, vagy gondolom valami ilyesmi mert ez számomra reálisnak tűnik, és még lehet hogy nem is mondtam hülyeséget, szóval igen, semmi jó sem tart örökké, akármennyire is jó például nézni valakinek a szenvedését, vagy mint mondtam, zavartalanul haladni valami olyan felé, ami tényleg érdekel. Még megyek egy keveset, majd pedig valami meglehetősen ismerősre siklik a tekintetem, egy kutya az, fekete, mert a színeket legalább ismerem, nagyrészt, azt hiszem legalább is, ami pedig az állatot illeti, nos nem néz ki túl vidámnak, tényleg nem, és bár nagyrészt kizártam a külvilágot, úgy értem tényleg, szinte semmi nem érdekel, azért annyi eszem nekem is van, főleg, hogy van tapasztalatom a dögökkel, hogy nem kezdek el rohangászni, vagy nem igazán megyek tovább addig, amíg ez ilyen aktívan a fejemre pályázik. Egyszerűen amint felfogom, hogy mivel is van dolgom, akár léptem éppen, vagy a levegőben volt valamely lábam, nemes egyszerűséggel összerogyok, mintha csak leejtettek volna egy játékot, és mozdulatlanul terülök el a földön, és hogy miért? Hátha nem érdekli egy mozdulatlan valami, és tovább megy, aztán meg én is mehetek tovább nyugodtan. Alap esetben persze az lenne az első dolgom, hogy rá ülök a hátára és vigyen, ha már sikerült ezt elérnem korábban, persze akkor még nem így néztem ki és így újra meg kell majd mutatni a dögöknek hogy ki a főnök, de az még egy picit arrébb lesz, és mivel nem érzem úgy, hogy ez az opció jelenleg lehetséges, futni pedig nincs kedvem, így inkább "megbújok" a földön, és csak remélem hogy működik, tovább megy és nem néz vissza, ahogyan én se fogom tenni, ha tiszta lesz a levegő.

Ha tudtam volna, hogy mire készül, akkor lehet, hogy nem is hagyom neki, hogy megtegye, hogy vért ontson akárcsak azért, hogy megmeneküljünk. De most nem volt ezzel időm foglalkozni, mert Adia futott tovább. Az utcák kihaltak, annyira emlékeztetett a Bukás utáni időre, amikor Namorral végül visszatértünk a kúriába. Csak akkor nem egy vadállat üldözött minket, hanem éppen senki. Ha valahogyan el tudnám érni Jamest, hogy Kardfog itt van, ha megtudnám tenni. De még a telefonom is otthon maradt, mert csak egy megbeszélésre mentem le a hallba. Vajon képesek leszünk elérni a kúriához vissza még mielőtt az a vadállat utolér minket?
Adia irányította továbbra is Serena testét és futott, nem a kúria felé, nem akarta véletlenül sem odacsalni a férfit. Egyelőre nem érzett veszélyt, bár úgy érezte, hogy mindez csak időleges és hamarosan úgyis utoléri őket. elbújni nem lehetett, egy állat volt, megérezte a szívdobbanást, ami veszettül kalimpált Serena mellkasában a félelem miatt és a lány illatát is követni tudta, így főleg, hogy az utcák kihaltak voltak. Ahogyan megérezte a veszélyt megtorpant. Noha az irányát nem tudta meghatározni, de már itt volt a vadászuk a közelben. Idegesen nézett körbe, hogy a férfi merre lehet, a nevetése sem könnyített ezen, bárhol lehetett. Adia újra körbenézett, az idő vészesen fogyott, azelőtt kellett volna valamit kitalálnia, mielőtt beéri őket. Ellenfelük gyorsabb volt, erősebb, és talán jobb reflexekkel is rendelkezett, ebben nem lehetett biztos. Ha nem látja éppen Kardfogat, akkor hálót lőtt az egyik magas épület felé és így próbálja magát felhúzni, majd megtapadva a falon felmászni az épület tetejére, remélve, hogy így nem képes ráugrani és lerántani a földre őt a vadász.

Terveim, mint mindig, most is tökéletesen beválnak, és most még csak mellékhatás sincs, úgy értem sok dolog történhetett volna még, de nem történt és azt hiszem hogy ez jó, bár nekem így is meg úgy is jó lett volna mert a végén... Úgyis enyém a győzelem!!! Az a pár kényszeresen kivárt perc számomra persze sokkal többnek tűnt... Igazából tényleg nem is vagyok benne biztos, hogy csak percek teltek el, fogalmam sincs, egyszerűen annyira mentem volna, de a dögje nem tágított, vagy legalábbis egy darabig, én pedig nem értek különösebben az időhöz. Sok dolog átfutott a fejemen, amíg vártam, a gondolataim nagy része meglehetősen... Türelmetlennek mondható, el akarok oda jutni, oda, ami nem tudom pontosan hogy hol van, de tudom hogy „ott” van, és csak rám vár, csak és kizárólag rám, senki másra... Senki másra, és mivel ezt tudom, a türelmetlenségem egyre jobban feszít, úgymond feszít, és nagyon kevésen múlik, hogy elkezdjek mocorogni, vagy hogy be ne szóljak a dögnek, ám mielőtt még megtehetném, már tovább is áll, én pedig hirtelen úgy értem, mintha egy meglehetősen hatalmas súlyt vettem volna le a vállamról, vagy hátamról, de a tisztánlátás kedvéért lejegyzem, hogy ezt is csak képletesen értem, mert én mindent képletesen értek, kivéve amit nem, de azt feltűnően nagyon, kivéve ha mégsem de már nem értem, ami nem is baj! Mivel elvesztettem a saját magam által szövögetett fonalat, és a kutya is tovább állt, így én sem várok már sokáig, magamhoz képest pörgős mozdulatokkal állok fel a földről, és veszem jobbam szemügyre azt a bizonyos irányt, avagy helyet, ahonnan érzem a... Furcsaságot, ott pedig.. Elég sok állat van, mindenféle, madarak meg egyebek és köröznek, én pedig meg is indulok, és innentől kezdve azt hiszem, hogy nem fog érdekelni, ha bármi is az utamat állja, bár valószínűleg annyira el vannak foglalva azzal az izével, hogy valószínűleg a férgesek észre se vennének, vagy mondjuk lehet hogy de, azonban akkor miért esnének nekem? Úgy értem ott vannak egy csomóan, ha valamit ölni akarnak akkor az egymás legyen, nekem mondjuk úgysem tudnak ártani. Folytatom hát így az utamat a kinézett cél felé, ugyan olyan mohó buzgósággal, mint korábban, csak az izgatottság fokozódik bennem, de az mondhatni nagyon.