Metróállomás

A fickó, aki leütötte az oroszlánlányt lassan visszanyeri emberi alakját, és úgy tűnik, az is lenyugodott egy kissé. Végre fellélegezhetek egy kicsit, és újdonsült társaimmal megpróbálhatunk rájönni, hogy mi ez az egész.
Ekkor valami fura csiklandozást érzek. Nem tudom meghatározni, hogy honnan indul, de nagyon gyorsan kiterjed az egész testemre. A karomra nézve rögtön rá is jövök, hogy mi okozza. Szőrzetem hihetetlen gyorsasággal nőni és sűrűsödni kezdett. Valahol az agyam egy hátsó szegletében még megvan az a gondolat, hogy most meg kéne ijednem, de igazából teljesen természetesnek tűnik a dolog. Érzem, hogy az arcom feszülni kezd, mintha egy gumimaszk lenne, a lábamon pedig egyre kényelmetlenebb a cipő. Tudatomat elárasztja valami kellemes izgalom, ami mozgásra késztet. Úgy érzem, hogy ugranom, és másznom kell. Ránézek a mellettem álló alakra. Nem tudnám megmagyarázni miért, de valahogy idegesít. Széles vigyorral nekiugrom, és egy egészséges rúgást osztok ki a fejére, majd tovább ugrom, és megkapaszkodom a tetőn. Félig szétszakadt cipőimet lerúgom a lábamról, és állati üvöltést hallatok. Lábaimmal megfogódzkodom, és fejjel lefelé lógva vigyorgok az oroszlánlányra. Amikor nekem támad, leugrom a földre, a háta mögé, és játékos kiáltással jelzem, hogy hol vagyok. A játék izgalma teljesen hatalmába kerít. Semmi emberi gondolat nincs bennem, még a nevemre sem emlékszem, csak egy majom ösztönei vezérelnek. És nagyon élvezem.

~ A Ládát biztonságba kell helyezni! ~ Csak ez jár a fejemben miközben rohanok a sötét és kihalt metrójáratban. Legalább is úgy tűnik, mint ha kihalt lenne, de tudom hogy van még valaki vagy valakik rajtam kívül. Valaki aki engem üldöz már elég régóta és a ládát akarja.
~ De nem szerezheti meg. A Láda nem juthat hozzá. Biztonságos helyre kell vinnem.~ Ha a páncélzatom nem lenne valószínűleg már rég összeestem volna a kimerültségtől vagy már utolértek volna, azonban fejlesztés ide vagy oda így sem tudtam lerázni őket és én se fogom örökké bírni. Mikor az egyik állomáshoz érek, 5 emberi alakot láttok meg.
~ A fenébe! Bekerítettek. ~ Volt az első gondolatom, de aztán közelebbről is meglátom őket és rájövök hogy valószínűleg nem ez a helyzet. Ketten a földön fekszenek eszméletlenül, egy férfi pedig két megvadult Lupine ellen harcol, legalább is annak tűnnek. Ráadásul ez a bizonyos illető ismerős is nekem, de egyelőre nem emlékeztem rá hogy pontosan honnan is.
~ Ha ezek tényleg Lupine-k, akkor nem szabad őket félvállról venni. A megérzéseik miatt igen kemény ellenfelek is lehetnek.~ Egy pillanatig még megfordul a fejemben, hogy tovább rohanjak, de az oroszlán már észrevett így a menekülés igen rizikóssá válna. A másik lehetőség az hogy segítek a férfinak, aki szintén meglátott és segítséget is kért. Indultam is volna, viszont mikor a dobozt megemlítette, hátrébb léptem egy kicsit és két kézzel magamhoz szorítottam.
~ Nagyon erős mágikus kisugárzása van? Szóval ezért tudtak követni engem már olyan rég óta. Ez azt is jelenti, hogy nem fogom tudni véglegesen lerázni azt, aki követ. Ha csak valahogy el nem lehet zárni ezt a kisugárzást.~ A balkezembe vettem a Ládát aztán elkezdem a Lupinok felé haladni.
- Segítek és válaszolok majd a kérdésére, ha őket kiütöttük és amennyiben ön is segít nekem. – Válaszoltam miközben felöltöttem a páncélomat és vállal neki rohantam a majomnak hogy ez által kicsit távolabb kerüljön a férfitól. Nem volt szándékomban kinyitni és megnézni, mi van a Ládában, számomra csak az a fontos hogy biztonságban legyen, és talán ez az illető tudja hogyan lehet leárnyékolni ezt a kisugárzást. Közelebbről látva már beugrott, hogy Avalon ostrománál is ott volt a férfi.
- Elbír a hölggyel?

Én is éreztem, hogy minden irányban veszély van, bármerre is mentünk volna. Vajon a démonok jöttek vissza, vagy csak… nem tudtam. Felsikoltottam, ahogyan mellettünk repült el egy kukafedő. A szívem így is hevesen kalapált, már majdnem a torkomban. Mikor lesz ennek a vége? Lehet, hogy vissza kellett volna menni az iskolába, ott legalább hazai terepen lennénk és még segítségünk is lenne. Újra felsikoltottam, amikor valaminek nekiütköztünk Adia-val. Rettegve néztem fel, főleg, amikor a hangot is meghallottam. Még mielőtt mozdulni tudtunk volna már a levegőben lógtunk a kérdésre pedig nem is tudtam felelni.
Adia elugrott a kukatető elől, de az csak egy kukatető volt. A szimbionta már majdnem megkönnyebbült, amikor érezte, hogy az ugrásnak hála valaminek nekicsapódott. Ő nézett fel Serena fejével és szemeivel és látta meg Kardfogat, ahogyan belefutottak egyenesen. Próbált nem pánikba esni, amikor a férfi felemelte őket a földről. Jobb híján ezt még hagyta, de a továbbiakat, amiket a férfi tervezett. Serena talpaira saját magából egy-egy hosszabb pengét próbált formálni, ha ez sikerült, akkor, hogy kiszabadítsa magukat páros talppal próbálta mellkason rúgni a férfit.
- Ott, hogy végre elenged minket! – mondta Adia.
Ha ezzel sikerült ismét kiszabadítani magukat, akkor ismét futni kezd el Kardfogtól.

Haladok megint, egy ideig nyeregben is érzem magamat miatta, csak aztán kiderül, hogy megint nem tudok tovább menni, mert mindenféle tetves állat állja az utamat...
- Úgy, úúúúúúthállak titeket! - Morgom nekik mostmár igencsak dühösen, a korábbi kutyát még elkerültem mert hülye korcs csak, de ezek itt... Sokan vannak és nem úgy néznek ki, mintha bármivel is el tudnám őket csalni attól a valamitől, nekem pedig oda kell jutnom, legyen bármi is az ára, és nem fogom hagyni hogy egy csapat tetves dög, meg madarak akadályozzanak meg ebben. Most az jönne, hogy valakit rávennék a piszkos munkára, de mivel nincs itt senki, éles dologgal pedig azért továbbra sem próbálkoznák, mert csak felszakítanám magam... Egyszerűen használom ellenük a saját fegyverüket, és hogyan? Mondhatni méltó ellenfél leszek, embert öltem már, egy csapat állat akkor már nem lesz probléma, és hogy miért nem? Mert erősebb vagyok, tudom hogy erősebb vagyok mert ezek csak tetves bolhazsákok! Lépek egyet előre, de ennek az az eredménye, hogy megbotlok, nem tudom miben, és négykézláb kötök ki. Nem így terveztem ezt, deha már így vagyok.. Úgyis azt mondtam, hogy a saját módszerüket fogom felhasznáni ellenük.
- Ezt akarjátok? Igen? Akkor most mind meghaltok! Khm... - Majd pedig így négykézláb kezdek " futni " feléjük, így kissé gyorsabban megy a haladás, meglepő módon, és közben fontos megemlítenem, hogy a következő értelmes, állat nyelven szóló megjegyzésekkel dobálózok:
- Vau vau vau vau!!!! - Ezt így a végtelenségig folytatva, és így nekirontva az állatoknak, ha azok nem állnak félre... Akkor harapok, és ha nem tetszik nekik... Akkor így jártak az ő bajuk nem az enyém, alig várom hogy kitépjek a húsukból egy helyes nagy darabot harapdálással, végük van! Már ha nem állnak alrébb.

A szemem sarkából egy zöldes villanást látok, és amikor odanézek, észreveszem, hogy a két fickó eltűnt. Egy vállrándításra sem méltatom a dolgot, hiszen figyelmemet a megkergült macska köti le, aki most már kénytelen velem foglalkozni. Egy igazi, vérszomjas vadász tekintetével, lassan, megfontoltan közelít. Egyre inkább elönt az élet-halál harc semmihez sem hasonlítható izgalma. Szőrös pofámra széles vigyor ül, és alig bírom türtőztetni magam, de megvárom, hogy ő tegye meg az első lépést. Amikor körözni kezd körülöttem, egyértelművé válik, hogy mire készül, de nem akarom elrontani a játékot. Az utolsó pillanatig várok, és csak akkor ugrom hátra, amikor már azt hiszi, hogy elkaphat. Már előre élvezem a csalódást a képén. Ha sikerül, a pofájába röhögve ingerlem tovább, természetesen mindig készen egy újabb kitérésre. Ha eltalál, kénytelen vagyok kézitusába bocsátkozni vele. Ebben az esetben is igyekszem minél gyorsabban eltávolodni tőle, mivel karmai nem tűnnek igazán jó játéknak.

Már épp neki esnék a majomfiúnak, mikor zöldes fény ölelt körbe minket. A fény elmúltával ellenfelemet sehol se látom. Teleportálni nem teleportálhattam mivel ugyan ott voltam ám ekkor feltűnt, hogy ha nem is nagyon, de egy kicsit még is csak más a hely. A romok máshogy helyezkednek el.
- Ohh ne már! Már megint. Lesz olyan hónapom mikor valaki nem visz át egy másik dimenzióba? – Fakadt ki belőlem, majd meghallom hogy most itt van az aki idehozott minket. Nem is akárki. Az átmeneti szövetségesem itteni megfelelője.
~ 20 évvel a jövőben? Hmm ez új.~
- Jól van ember? – Kérdezem, miközben ha szüksége van rá akkor oda sietek támaszt nyújtani neki. A Ládát persze közben nem engedtem el egy pillanatra sem, erősen fogtam. Ez alatt a társam elkezdte faggatni idősebbik énjét.
- Nyugodj le. Azt mondta…d legalább is az idősebbik éned, hogy hamarosan jönni fognak. Előbb keressünk egy biztos helyet, aztán kérdezősködjünk. – Szóltam a fiatalabbiknak majd még hozzá tettem mikor észrevettem, hogy a Ládát nézi. – A szemed leveszed róla.
~ A Ládának nálam a helye. Csak itt van biztonságban.

Ahogyan előre török, valahogy nem egészen az történik, mint amire számítok, a dögök nem félnek tőlem, de ettől függetlenül én nem állok meg, nincs az-az isten, ami most megállítana, vagyis azt hiszem, és ha én azt hiszem akkor tudom, és ha tudom akkor az úgy is van! Szóval neki vetődök az egyik kutyának és beleharapok a nyakába, de vér nem jön, ami azt jelenti, hogy véletlen kegyességemből adódóan túlságosan finom voltam, de ezt orvosolni lehet, csak erősen kéne harapni, amit már tennék is, ha nem tárulna a szemem elé hirtelen egy ilyen... Nem is tudom milyen látvány, bár már találkoztam ezzel, sosem tudtam rendesen besorolni igazából sehova, mert oda-vissza mozog a kép, és nem egyenletesen, hol gyorsabban, hol lassabban, és néha megesik, hogy érdekes pályaváltoztatás van közben, szóval nem tudom... Kisze-kusza mozdulatok?... Ó végül is igen, ez tökéletes jellemzés erre. Szóval most ez a helyzet, én pedig belátván, hogy túl finom voltam, és azt kellett volna tenni, ami talán a legelőször az eszembe jutott, a földre tekintek és igazából olyasmit keresek, ami éles, mert bár nekem nem fáj, ha megvágom magam, bár remélhetőleg eléggé ügyes leszek ha találok, és nem vágom meg magam... A lényeg, hogy ha bármi éles akad a kezembe, azt megpróbálom normálisan felvenni, és magamat "felrántva" az állat pofájához, azt egyszerűen belevágni mondjuk a... Bal szemébe, vagy a jobboldaliba, nekem aztán mindegy, de tényleg, ez valószínűleg elég ösztönzés lesz ahhoz, hogy elengedjen, és akkor már van valamim, amivel könnyebben átütöm a páncélbőrüket... Mert persze nekik az van, ezért nem lehet finom harapással átszakítani, de mindenki tudja, hogy az éles dolgok átvágják az acélt... Azt hiszem, bár lehet, hogy csak én vagyok ennyire okos?... Nem, láttam már embereket, ahogyan más emberek, vagy éppen állatok bőrét vágták fel éles, fényben kissé csillogó dolgokkal, nem tudom mi volt az de szereznem kéne talán egyet, mondjuk azt tudom, hogy nagyon hasonlítanak a késhez... Vajon azok a kés egyik furcsa torzulata?... Nos ez nem is tűnik lehetetlennek. Végül is ez a jelen pillanatban nem számít, az éles tárgyra meg a kutya szemére próbálok inkább koncentrálni, meg arra, hogy ha elereszt, akkor egy másik, vélhetőleg lassabb mozgású állatnak próbálok nekiesni vele, vagy valami kisebbnek, amelyik kategóriából közelebb van egy példány, és vagy azoknál is szemet, vagy torkot próbálok vágni, az mindig működik, tudom, ezt is láttam... Én mindent láttam... Kivéve amit nem, és amit úgy vélek, hogy mégsem.

A vért én is láttam, de Adia terve nem vált be, még mindig nem engedett el minket, csak még inkább feltüzelte mindez. Felnyögtem, amikor a torkomat kapta el, amint Adia engedte a férfi karjához kapta és próbáltam lefejteni magamról, bár erre nem sok esélyt láttam. A szavaira megdermedve néztem a karmaira. Még nagyobb félelem kerített hatalmába, akár egyetlen karmolással képes lenne szétszakítani, ha akarná, nem tudom, hogy mi rémisztett volna meg jobban, hogy nem akart megölni, vagy az, ha azt mondja, hogy megteszi. A félelemtől így is könnyek kezdték csípni a szemeimet.
- Eresszen, kérem – nyöszörögtem.
Rettegtem attól, hogy mit is tehet velem, kapálózni és rugdosódni kezdtem, hátha valamit sikerül elérnem és elenged akárcsak egy pillanatra, mert akkor esély lenne a menekülésre. Eközben még egyvalamivel tudtam csak próbálkozni a közeli pánik határán, megpróbáltam a férfit plüssállattá változtatni, talán volt akkor állat, hogy működjön.
Nem sikerült, amit akart, noha megsebezte ellenfelét, de annak esze ágában sem volt őket elengedni. Csak annyit ért el, hogy Serena karját elengedte és a nyakát fogta meg. A legnagyobb gond az volt, hogy Adia-t már az is zavarta, hogy ennyi sérülést okozott valakinek, egy egyszerű embert már régen megölt volna így, de ez nem volt egyszerű ember. Ahogyan Kardfog befeszítette a karmait, hogy karmoljon ő maga próbált felkészülni a fájdalomra és megkeményítette magát annyira, amennyire csak tudta, hogy a lehető legjobb páncélként funkcionáljon. De még hirtelen ötlettől vezérelve két csáppal csapott ki Kardfog arca felé, ezeket hegyessé formázva próbálta kiszúrni a férfi két szemét, egy harmadik csáppal pedig elkapni a támadásra emelt kart és hátrarántani, hogy ne érhesse el őket.

Amikor az oroszlán felém kap, abban a pillanatban hátraugrom. Hogy minél távolabb kerüljek tőle, a romos állapotban levő plafon egy darabjában kapaszkodom meg. Nézem ahogy a macska pofájára kiül a csalódás és a düh. Nem bírom megállni, hogy ne kezdjek el szinte hisztérikusan röhögni rajta. Úgy ráz a nevetés, hogy alig bírom megtartani magam. Bár még messze nincs vége a küzdelemnek, ettől az apró sikertől is teljesen hatalmába kerít a győzelmi mámor. Hogy még tovább hergeljem, lekiáltok neki.
- Megy ez jobban is, pici cica!
A beszéd nem egészen úgy sikerül, ahogy szerettem volna. Ami elhagyja a számat, valahol félúton lehet az emberi beszéd, és egy majom vihogása között, de nem igazán zavar a dolog. Csak lógok a plafonon, lehetőleg olyan magasságban, hogy ne érjen el, és kíváncsian figyelem, hogy mit kezd a helyzettel. Miközben erőlködik, én röhögök és a nyelvemet nyújtogatom. Ha valahogyan mégis elérne, próbálok új kapaszkodót keresni, és oda ugrani, még mielőtt elkaphatna. Ha nincs megfelelő, akkor a földre ugrom, a lehető legtávolabb tőle.

- Teddy
Teddy két kutyát vág meg mire a tolla (egy írásra alkalmas toll, amit valaki leejtett, ezt kapta fel és hadakozott vele) beletörik egy pitbull pofacsontjába. Mikor már látná a végét egy nagyobb galamb kiragadja az állatok közül és a levegőbe repül vele a többi madár felé. Bármit is tesz Teddy a lény ledobja a tetőre és vagy harminc különböző városi madár kezd el repülni felé, hogy szétcincálják.

- Serena
Minden fickándozást ellenére a csapás eléri a lányt. A mellkasát jobbról kulcsomtól érik a karmot és a két mell között végig hasítva a bőrt a bal alsó bordák között fejezik be véres útjukat. A lány a földre zuhan és a véres a földre folyik.
- Tudom mit hiszel. Mit fogok veled tenni, de nincs akkora mázlid. Ismerem a töpszlit. Még inkább oda lenne érted, mert én megrontottalak. megakarna tisztítani. Neeeeem... rosszabbat teszek veled. Sokkal rosszabbat.
Mondja az ajkát nyalogatva Kardfog.

- Cardas és Long
Cardas megpróbál felugrani sikertelenül. Majd egy romdarabról veti magát Longra, de az nem tud hova átugrani így egy szaltóval landol a földön pár métere a lánytól, aki a karmaival karcolva végig a földet amikor négykézláb leérkezik. Long gondolatai lassan teljesen elvesznek, már nem tud beszélni csak vihogni, mint egy majom.

- Steven és Milvier
Millvier bólint.
- Igen mindent elmondok, de előbb végzek a "hősök gyilkosával".
A mágus megmaradt kezében egy lángcsóva jelenik meg és lőni kezd Stevenre dühösen.

/Mivel Steven és Millvier nincsenek itt és más idősíkban vannak így a kövi kör(ök)ből kihagyom őket, hogy haladjunk, ezért (is) vannak más idősíkban, hogy biztosan ne kelljen lefagynia a játéknak./

Sikerül megsebesítenem pár mocskos dögöt, de természetesen a toll, amit a földön találtam végül beletörik egy rusnya dög képébe, amit valahogy igazából nem bánok, sőt, az első reakcióm rá, egy hangos.
- HÁ! - És persze hozzá valamiféle büszke, mutogató póz, közben pedig eléggé átbillen a helyzet, bár eddig sem volt túl fényes, de persze ez nekem nem tűnik fel, még mindig eléggé nyeregben érzem magam, csak mint mindig... Attól, hogy a kiutak eltűnnek, és nem találok fegyvert, egyre jobban felmegy bennem a pumpa, eddig is mondhatni magasan volt és élveztem a dolgot, mindig jó fájdalmat okozni másoknak! Most viszont torzulni kezd a kép, az állatok magas, démoni teremtményekké formálódnak, én pedig a látvány ellenére úgy érzem, hogy az összeset képes lennék kicsinálni a puszta kezeimmel, ám mielőtt neki mehetnék valamelyiknek, egyszerűen elemelkedem a földtől, ez pedig valahogy visszaránt a számomra amúgy is kissé torz valóságba. Először nem értem, hogy mi történik, de jártam már így, többször is hittem azt, hogy repülök, de aztán kiderült, hogy mégsem... De... Mi van akkor, ha most mégis?
- Repülök!!!! - S már pózolnék is a levegőben, hogy stílusos legyen, olyan... Teddys, de nem megy, s rá kell döbbennem, hogy megint csak visz valaki, vagyis valami...
- A francba már! - De legalább úgy tűnik, hogy a madarak jó arcok, mert letesz, vagy ledob egy háztetőn, itt pedig nem tűnik vészesnek a dolog, vagy legalább is addig nem, amíg nem indul meg felém egy csomó fajta szárnyas, amik valahogy nem tűnnek már így hirtelen barátságosnak. Persze engem nem igazán aggaszt a dolog, viszont rádöbbent valamire és ennek hála olyat teszek, amit eddig nem igazán, kivételesen az agresszió félre kerül, és átveszi a helyét valamiféle... Ösztönhöz hasonló dolog, ami azt sugallja, hogy talán inkább most odébb kéne menni úgy pár sietős lépéssel. Gyorsan igyekszem felmérni, hogy mennyire lehet messze a háztető azon széle, amin lezuhanva nem a lent lévő állatok közé eshetem, hanem inkább távolabb és amint ez megvan... Nos amolyan terpeszbe vágom magam, jobb karomat behajlítom, a balt pedig a levegőbe emelem, és így jelentem be:
- Teddy távozás! - Ez nem tart sokáig, így remélem hogy marad időm rendesen távozni is, megindulok ahogyan csak tudok a kinézett oldal felé, és menet közben próbálom az itt lévő esetleges tereptárgyakat a magam fedezésére használni, ha kell még meg is próbálok átcsúszni pár tollas alatt és ha sikerül oda érnem, akkor egyszerűen levetem magamat az épületről, végül is mi bajom lehetne belőle? Amúgy meg kell jegyeznem, nem félek, csak valamiért úgy döntöttem, hogy most a távozás jobb lehet.

Nem sikerült kiszabadulnunk, hiába próbálkozott Adia bármivel is. Már a csapáskor felsikoltottam félelmemben és csuktam le a szemeimet. Éles fájdalmat éreztem, hallottam a ruhám szakadását és egy újabb sikoly szakadt ki belőlem, ez már közel sem volt olyan, mint az előző, még a hangomból is tisztán érezhető volt a fájdalom. A földre zuhantam és a kezeimmel próbáltam a vérző sebet lefogni. Az arcomba is fájdalom hasított, ahogyan a sós könnyek a sebbe folytak, amit a metrónál karmolt oda. Ahogyan próbáltam a hosszú vérző sebet lefogni láttam, hogy Adia már nincs rajtam páncélként, neki is fájdalmat okozott. A kétségbeesésemet fokozta, hogy magam alatt vértócsát láttam meg gyűlni és a felsőm is már teljesen véres volt. A szívem egyre hevesebben vert és a levegő után kapkodnom kellett, ez pedig csak fokozza a vérzést. Orvosként tudtam, hogy milyen kötés kell erre és hogyan tudom elállítani, de nem tudtam itt megtenni, így csak lefogni próbáltam a legjobban vérző helyeken. Rettegve néztem fel Kardfogra, miközben Adia némileg újra megjelent rajtam, azon a részen, ahol a seb volt és próbálta befedni magával, hogy gyógyítsa.
- Miért? – kérdeztem sírva. – Én… én soha sem ártottam magának…
Próbáltam felkelni a földről a fájdalom ellenére és megpróbálni elfutni előle, amíg még képes vagyok rá.

Sose értettem teljesen a mágiát és azokat, akik azt használták. Nekem túlságosan kiszámíthatatlan volt, ezért is kedveltem mindig is jobban a tudományt. Persze ha azt nézzük hogy miken kellett keresztül mennem a tudomány miatt, akkor ez lehet meglepően hangzik, de még mindig minden bizalmam benne van. Épp ezért is tétovázom beleugorni a mágia által létrehozott lyukba, pedig én is támogattam azt, hogy el kéne mennünk innét. Mindazonáltal a közeledő zöldvértes férfiak jelenléte meggyőz, hogy én is menjek. A lyuk egy óvóhelyre vezetett, amit azóta laktanyává alakítottak az emberek. Látható volt hogy nem csak átmeneti szállásnak használják ezt a helyet. A Ládát továbbra is szorosan tartom a balkezemben miközben hallgatom a jövőbeli és múltbeli társam beszélgetését. Néhány dolgot megmagyaráznak vele, ám néhány kérdés is felvetül, azonban már nem tudom feltenni őket. Már akkor gyanúsa válik a dolog, mikor megemlíti hogy ő is beszélt a jövőbeli önmagával, de ott egyes szám első személyt használt, míg itt többes szám első személyt, az-az lehet először én nem utaztam előre.
~ Ezek szerint nem csak véletlenül jöttem én is. Talán a doboz kell neki.~ Vettettem fel magamban rögtön egy elméletet, ám a következő pillanatban történt események azonnal cáfolták a teóriámat. A támadás mindenesetre meglepett, de szerencsémre elszólta magát. Elvégre csak kettőnket hozott ide és ezek közül az egyik saját maga így a „hősök gyilkosának” kiléte kizárásos alapon én lehetek. Aktíválom a páncélzatomat és megpróbálok oldalra ugrani teljes sebességemet kihasználva. Ha ez sikerül, akkor visszatámadok a jobb kezemből indítva egy villámcsapással, miközben a balban úgy hozok létre tüskéket, hogy azok szorosan öleljék körbe a ládát. E két művelet közben nem állok egyhelyben, cikázva próbálok a közelébe jutni.
- Elegem van abból, hogy mindenki gyilkossággal vádol! Amióta ebben a világban vagyok egy embert sem öltem meg, még is folyton mindenki gyilkosságokkal vádol, amikhez még csak közöm sincsen!- Kiáltok dühösen eközben. A harc hevében nem feledkezek meg a fiatalabbik énjéről, de amíg nem támad, addig nem tekintek rá ellenségként.

Amikor a macska felém ugrik, egy szaltóval átvetem magam a feje fölött, és a háta mögött érek földet. Miután talajt fogtam, rögtön fel is pattanok, és szembe fordulok ellenfelemmel. Ő nem pazarolja az időt, hanem rögtön magasabb sebességre kapcsol, és veszettül keringeni kezd körülöttem, még mielőtt lehetőségem lenne megmozdulni. Ezúttal nem várom meg amíg támad, hanem egy ordítás kíséretében elrugaszkodom, és megpróbálok átugrani a feje fölött, és úgy kívül kerülni a körön. Így, hogy ugyanazt a trükköt próbálja újra elsütni, már kezd unalmassá válni a játék, ezért, ha sikerül kijutnom, megpróbálom befejezni a dolgot. Amikor észreveszi, hogy eltűntem, és legalább egy pillanatra megtorpan nekiugrom, és egy ütéssel megpróbálom leteríteni. Ha nem találom el, rögtön igyekszem eltávolodni tőle. Ha esetleg az ugrás közben elkapna, ellentámadással próbálkozom. A fejére célzok, és igyekszem gyorsan kiütni.

//Átváltok E/3-ba, úgy jobban lehet szenvedni//

Hiába próbált kúszni Serena a földön, nem sikerült neki. Felnyögött, amikor a férfi a hajába markolt és feljebb húzta. A sebe ettől különösen fájni kezdett, és ezen az sem segített, hogy Kardfog a hátába térdelt. A véres kezeivel támaszkodott meg földön és próbált bármiben megkapaszkodni. Mikor a suttogást meghallotta a fülében a félelemtől és az egész helyzettől hangosan kezdett zokogni, a félelem, amit érzett nem volt kifejezés ebben a helyzetben. Arra, amit a másik csinált felsikoltott és amennyire tudta félrekapta a fejét, de még az is fájdalmas volt, hiszen kételkedett benne, hogy elengedi emiatt a másik a haját. A karját nem tudta hova húzni, így Kardfog könnyedén el tudta azt kapni. Minden porcikájával remegett, ez nem csak a kezén, de az egész testén látszódott már, és ezen az sem segített, hogy meg-megrázkódott a sírástól. A kérdésre összerezzent, a nyálat már szinte fel sem fogta.
- Soha – próbálta kipréselni magából a zokogás közepette a szavakat. – Soha… sem mo… mondtam el ne… neki, ho…hogy mit érzek iránta.
Most már bánta, hogy nem tette meg, bár úgy érezte, hogy a férfi tudja, nem csak Lorna miatt, aki eljött hozzájuk, egyébként is. De saját maga nem volt az a kezdeményező fél, nem vallott rá. A férfi simogatta már meg de ő James-t soha sem és félt, hogy most olyat tesz vele Kardfog, hogy erre nem is lesz többé képes.
- Nem tud semmit, csak Lorna-t... – zokogott tovább. – Kérem, kö… könyörgöm… engedjen el.