Metróállomás

Sikerül megszöknöm a tollas szárnyasok elől, úgymond, inkább kitörni közülük, de az épület széléhez már nem megy ilyen könnyedén a futás, sőt, igazából sehogy se megy mert valami fényeset látok, meg hallom egy pillanatra azt a tipikus hangot, amikor a tűz ég, erre pedig már ijedten néznék körbe, ha amúgy nem párosodna hozzá az üveg törésének a hangja, és nem zuhannék éppen. Esés közben van pár másodpercnyi időm gondolkodni, amit ki is használok, de nem tudok igazán másra gondolni azon kívül, hogy:
~ ZUHANOOOOK! ~ Ha ez nem ordítana az elmémben, akkor valószínűleg csak idegesítő némaság lenne, vagy halálsikolyok véletlenszerűen, amik lehet, hogy most is vannak, de nem hallom őket a saját gondolataimtól, ha pedig valóban így van, akkor most éppen megvonom magamtól a szórakozást, legalább is egy bizonyos formában, de ez is eléggé élvezetes. Egy halk puffanás jár az érkezéssel csupán, meg egy kis elégedett kuncogás, ezt eléggé élveztem, mindenesetre is felállok és körbenézek, ez pedig... Egy múzeum, vagy legalább is azt hiszem, hogy így hívják azt a helyet, ahol ilyen furcsa kacatok vannak, az állatok pedig nem jönnek be ide, ami jó! Egyszer még véres bosszút állok rajtuk, és mostantól retteghetnek a madarak is, meghal majd mind, mind az összes! De most viszont... Megint érzem azt a valamit, akármi is legyen az, és közel van, az egyik asztalon, a lüktetés pedig... Egyszerűen már elnyom mindent, még a saját hangomat sem hallom, ahogyan felmászom az asztalon pedig alkalmam is adódik végre rá, hogy megpillantsam, hogy mi is az a bizonyos valami, ami miatt képes voltam ilyen messzire eljönni, átverekedni magam egy falka kutyán, macskán, meg egy csapat tetves tollas húszsákon... Egy furcsa kő belsejében dobog valami, én pedig lépek felé, de ekkor valami olyan hangosan szól, hogy képes vagyok meghallani a dobogáson keresztül is... Ez engem azonban nem érdekel, akármi is legyen ez, kell nekem! Akármekkora is legyen a kő, megpróbálom gyorsan rávetni magam és kiszedni a belsejéből azt a lüktető valamit, majd pedig azzal eltűnni, mivel azt látom számomra fontosnak, az-az, ami idehívott, vagy idecsalt, én pedig magammal akarom vinni valahova, nem tudom hova, de ha megvan, akkor próbálok vele meglépni, nem tudom, hogy merre juthatnék ki, de úgyis találok egy utat, csak idő kérdése, ez a lüktetés pedig továbbra is olyan... Gyönyörű.

Az idősebbik támadását sikerült elkerülnöm és visszatámadnom is, azonban valamilyen védő mágiával sikeresen hárította a támadásomat.
~ Hm az a mágikus pajzs még problémát fog okozni. Valószínűnek tartom, hogy erővel sem lehet rajta egy könnyen áttörni. Azonban talán ha felé támadnék.. Ostoba fajankó! ~ Bár észrevettem a fiatalabbik támadását, de elkerülni már nem tudtam. Csak a fájdalmat éreztem mikor eltalált a két tűzgolyóval és csak remélni tudtam, hogy a páncélzat ennek ellenére képes volt kivédeni, vagy legalább annyira legyengíteni, hogy ne okozzon súlyos sérülést és gyorsan képes legyen begyógyítani. Nem sokon múlott hogy a Ládát összeroppantsam a fájdalomtól, de sikerült végül megállnom, elvégre ennél már sokkal rosszabbakat is átéltem, nem is egyszer. Ekkor viszont történt valami. Furcsa érzés kerít hatalmába és először nem tudom mi történik, de aztán meghallom az idősebbik mágus kiáltásait.
~ A plüss? Hmm.. ne hogy már megint az a kis játék mackó legyen. Ha tényleg rajta múlik Brookly-n sorsa, akkor meg kell állítani mielőtt tömegmészárlást hajt végre az a pszichopata kis maci. Na mondjuk elvileg engem is meg kéne. Blahblah balha már megint azzal jön, hogy engem meg kell ölni. Kezd nagyon idegesítővé válni. Ha legalább tettem volna valamit, amivel kiérdemeltem volna. Testvériség? De hát annak már vége. Ez az alak teljesen megőrült.~ Végét már nem halottam, mivel minden elsötétült. Utolsó gondolatom mosolyt csalt a számra mielőtt még végleg eltűntem volna.
~ A Ládát nem tudta megszerezni!~

Az ütésem halálos pontossággal csapódik az oroszlánlány fejébe. Nem is képzeltem volna, hogy ez ekkora örömet képes okozni. A találat pillanatában teljesen eufórikus állapotba kerülök. Elégedett mosollyal nézem, ahogy ellenfelem eldől. Kicsit eltávolodom, és figyelem, ahogy megpróbálja összeszedni magát. Tudom, hogy kéne még egy ütés, hogy kidőljön, de olyan vicces nézni, ahogy szenved. Nem bírom ki röhögés nélkül, ahogy sután felugrik, és gyorsan hátrálni kezd. Retteg, ez teljesen egyértelmű. Hirtelen én lettem a vadász, és ő az áldozat. Így már mindjárt szórakoztatóbb a játék, és tudom is, hogy hogyan fogom folytatni. Kicsit én is meghátrálok, majd teljes sebességgel elkezdek a macskamutáns felé rohanni. Ha minden jól megy, az ütközés ereje úgy vágja a földhöz, hogy egy darabig nem kel föl. Állapotából ítélve, ha egy kicsit szerencsém van még össze is piszkítja magát ijedtében, mire odaérek. Az lenne csak igazán vicces. Szélesen elvigyorodom a gondolatra.
Ha esetleg sikerül kitérnie, amint tudok visszafordulok, és újra nekimegyek. Ennél a próbálkozásnál már jobban figyelek a helyezkedésére, és ütéssel próbálkozom legázolás helyett.

A sebesség megrészegít. Olyan tempóra gyorsulok, amilyen eddig elképzelhetetlennek tűnt számomra. Minden elmosódik, csak az egy helyben tántorgó oroszlánt látom tisztán. Elmosolyodom. Tudom, hogy az ütközés halálos lesz. Csak egy pillanat van még hátra...
Az egész állomást megrázó dobbanás hatásra elvesztem az egyensúlyomat. Lendületem megtörik, majd egy csúnya hasassal, jelentősen lelassulva találom telibe a lányt, és mindketten a földre zuhanunk. Egy pillanatra elsötétül a világ, és csak fekszem a meleg testen. Érzem, ahogy a szőrzetem lassan visszahúzódik, arcom és végtagjaim újra emberi formát öltenek. Amikor kinyitom a szemem, rájövök, hogy egy lányon heverek, és gyorsan felugrom. Ekkor veszem észre, hogy a két másik fickó is újra itt van. Harc közben eszembe se jutott, hogy egyik pillanatról a másikra eltűntek, de utólag tudatosul bennem. Eléggé zavarba jövök a helyzettől, de nem ez a legnagyobb problémám. Nem tudom, mi volt ez az egész, de nagyon megijeszt. Soha sem történt még velem ilyen. Ez is egy velejárója a képességeimnek, hogy időnként vadállattá válok? De akkor lehet, hogy eddig sosem jött elő? És mitől vadult meg az oroszlánlány? Erről jut eszembe, hogy ő még mindig a földön van. Amikor látom, hogy nem ájult el, leguggolok mellé. Úgy tűnik, ő sem tombol már, annak ellenére, hogy ő nem vesztette el az állati alakját, ezért így szólok hozzá:
- Sajnálom. Nem tudom mi történt velem.
Eszembe jut, hogy ő ugyanúgy, vagy még inkább meg akart ölni engem, mint én őt, de ezt most jobbnak érzem nem feszegetni.
- Fel tudsz állni?
Ha szükség van rá, megpróbálom felsegíteni.

A lány összerezzent a nevetéstől, mindig is érezte, hogy Logan tudja, legalább is nehéz volt elrejteni, azt pedig nem tudta, hogy mennyit sikerült kiszagolnia, vagy a mozdulataiból kiolvasnia. Tovább nyöszörgött, hogy engedje el Kardfog, főleg amiatt, amit most mondott. Megpróbálta kirántani a karját a férfiéból, de nem sikerült neki, csak érezte a fájdalmat, ahogyan a karmok a húsába vágtak és a csontot is elérték, hiszen itt alig volt bőr. Újra felsikoltott a fájdalomtól, de ez sem segített nem lett jobb. Mozdulni nem tudott, szabadulni sem, csak hangosan sírni, zokogni tovább. Érezte, ahogyan a meleg vére már nem csak a felsőtestéből csurdogál, hanem a kezén is végig le és onnan is a földre csöpög. Adia sem tudott a sebbe húzódni, hogy gátolja a vérzést, mert a karmok még mindig ott voltak és neki is ugyanolyan fájdalmat okozott az egész, mint Serena-nak. Aztán egy dobbanás és azt még a lány is érezte, hogy a másik megdermed, most próbálta kirántani a kezét, de ha sikerült sem volt már képes a fájdalom miatt talpra állni, csak zokogva, rettegve próbálta magát magzatpózba összehúzni a földön és ott reszketett és sírt tovább Kardfog lábainál.

Mikor megérkeztünk, örömmel tapasztaltam, hogy ugyan ott vagyunk ahol elkezdtük. Menet közben viszont az itt hagyott lupinok igencsak megkedvelhették egymást. Lehet nem nagyon kéne megzavarni őket, na de ennél jelen pillanatban nagyobb problémám is van, mivel a mágus aki hátba támadott továbbra is meg akar ölni, ami már tényleg kezd nagyon felidegesíteni.
- Igazán végig gondolhatnád egy pillanatra a dolgot mielőtt még te magad is gyilkossá válsz! – Kiáltottam neki, miközben oldalra gurulva próbáltam elkerülni a tűzgolyókat, a ládát közben a mellkasomhoz szorítva. Ha sikerül, akkor a következő amit megpróbálok az a talpra állás lesz valamint egy futó pillantás a korábbi találatra, hogy mennyire súlyos sérülést képesek okozni a tűzlabdái. Ha ezzel megvagyok, akkor ismét sebességemmel próbálom elkerülni a támadását. Ha elég közel vagyok a korában látott metró kocsihoz, akkor abban próbálok meg fedezéket keresni.
- Menjetek fedezékbe!- Kiáltottam közben oda szerelmeseknek.

Mint mondtam, nekem nem létezik jelenleg semmi más ezen a furcsa, rózsaszín valamin kívül, melyet sikerül is kiemelnem a helyéről, bár meg kell hogy valljam, nem kicsi, csodálom, hogy egyáltalán fel bírom emelni, ráadásul, hogy ilyen magasra... Magam fölé... Bár most gondolkodás helyett jönne a futás, csak úgy, hogy had menjek tovább, tegyem a dolgomat, amit tennem kell, nem mintha olyan sok lenne, de akkor is be kell törnöm a kutyákat hátasnak, meg persze mészárolni őket... Meg a madarakat, de kicsit máshogy alakul a helyzet. Mire észbe kapok ez a valami már a karjaimon van, aztán pedig teljes egészében rajtam... Egy nagy durranás, aztán pedig... Nem tudom, túl zavaros az egész, mire feldolgozhatnám már valami nagyra nőtt gyík akar hozzám érni, de úgy tűnik, hogy megég tőlem a keze, ő pedig átkozottnak hív.
- Nem, én Teddy vagyok! - Válaszolok neki kissé sértetten, még a nevemet sem tudja, eztán kezdek csak el gondolkodni egyrészt azon, hogy az átok kifejezés ismerős valahonnan, bár egy darabig nem vagyok benne biztos, hogy ez valóban így van, azért pár másodperc után beugrik, hogy igen, valóban tudom is tényleg, hogy mit jelent ,ez pedig, hogy ezt vágták hozzám... Nem esett jól, csúnya volt. Bár bántottak meg már jobban is... Az illető meg is halt, édes... Gondolom édes vére könnyedén buggyant ki a sok sebből, amit a testére szabtam egy késsel... Hmm régi szép emlékek... Ölni akarok, de előbb kell valami, amivel gyorsabban közlekedem... Előttem pedig egy nagyra nőtt, beszédképes állat van, az egyetlen, amit én látok benne, az egy tökéletes szállítóeszköz, be kell törnöm magamnak!
- HÁIHUÁ! - Ugrok neki egy artikulálatlan ordítással, próbálok megkapaszkodni rajta, ha elérem, és felmászni a hátára, valami kényelmes helyre, ahonnan jó kilátást is kaphatok, ez valószínűleg valahol a tarkója közelében lesz... Persze nem hiszem, hogy csak ilyen egyszerűen menni fog, mert mégiscsak egy állatról van szó, azok meg sosem akarják hagyni magukat, bár még mindig jobbak, mint az emberek, egyszerűbb kiontani a beleiket, mert nem képesek felfogni, hogy egy üvegszilánk veszélyes tud lenni, az emberek ezt sajnos meg tudják... Ezért kell úgy nekik esni vele, hogy ne lássanak előtte, aztán pedig csak hátra kell dőlni, és élvezni kell azt az édes, éles hangot, amit ők sikoltásnak hívnak.

A lány megnyugtatására tett kísérletem csúfos kudarcot vall. Nem tudom mit kezdhetnék vele. A történtek után teljesen indokolt, hogy összeomlott, de valahogy rá kell vennem, hogy összeszedje magát, mert lehet, hogy még nem múlt el a veszély. Mindeközben észre sem veszem, hogy a másik két mutáns harcolni kezdett, csak akkor, amikor a fiatalabbik ránk kiált. Amikor felnézek, annyit látok, hogy a másik kezében lángok csapnak fel. Egyértelműen nem mi vagyunk a célpontjai, de akkor is el kell tűnnünk. A menekülő srác a metrókocsik felé, veszi az irányt, így szerencsére üldözőjét is távolabb tereli tőlünk. Megragadom a lányt, és megpróbálom talpra állítani, majd minél távolabb vinni a harctól. Közben fél füllel hallom a másik kettő szavait, és nem nyugtatnak meg túlságosan. A fekete hajú állítólag Magneto gyilkosa. Ha ez így van, akkor hihetetlenül erős kell legyen, és nyilván ellenfele is hozzá mérhető. Mindenképpen el kell kerülnünk, hogy belekeveredjünk ebbe a harcba, mert csak rosszul jöhetnénk ki belőle.

Sikerült bejutnom a metró kocsiba ahol átmenetileg menedékre leltem. A kocsiban próbáltam lebukni és mivel ellenfelem tüzet használt így átváltottam hő látásra. Azzal ha minden igaz képesnek kell látnom a falon keresztül is hogy épp merre van pláne ha tűzlabdákat hajigál. Mindenesetre ha nem látnék semmit vagy esetleg túl sok jel lenne és nem tudnám kivenni belőle jelenlegi ellenfelemet akkor vissza váltok normál látásra.
- Látom olvastad az újságot de jobban nem ástad bele magad a dologba. Attilaniak csak dühösek rám amiért sikerült elpusztítanom a városukat ott ahonnét én jöttem. Nem mellékesen oda haza épp az emberek felé közeledtek miután kiirtották az Atlantiszi és a Lemúriai birodalmat is. Nem azok a barátságos fajták mint ebben a világban. – Miközben válaszoltam próbáltam mozgásban maradni, hogy ha esetleg a hangom alapján betájolna hogy hol vagyok, akkor ne egy álló célpontot kelljen eltalálnia.
– Magneto halálához pedig semmi közöm. Már hónapok óta halott volt mikor én ebbe a világba érkeztem. Az itteni megfelelőm volt az, aki harcba szállt vele, de ő bele is halt a csatába. A Shield-nél még több hónapos boncolási jelentések valamint szövetminták voltak, mielőtt minden eltűnt és én ide érkeztem. Az ő tetteiért nem én vagyok a felelős. – Időközben az egyik ajtónál megálltam és megpróbáltam szétfeszíteni azt, hogy a mágussal átellenes oldalon leszálljak a kocsiról. Az volt a tervem ha utánam jön akkor a fémmel teli kocsiban megtudtam volna sokkolni váratlanul, de nem jött be. Vagy rájött mire készülök, vagy csak nem akart a távolságot lecsökkenteni kettőnk között. Mindenesetre azt tudtam, hogy elfutni fölösleges lenne mivel ahogy a korábbi üldözőim is, úgy ő is követni tudna a Láda miatt.
- Nincs szükségem pénzre ahhoz hogy ellássam magam. Nagyon sokáig éltem a vadonban. Mikor ebbe a világba érkeztem az első dolgom az volt, hogy a Shieldhez mentem segítséget kérni, amire nekik a válaszuk az volt, hogy leütöttek majd mindenféle tárgyalás nélkül hónapokig a Raft-on tartottak. Csodálkozol hogy nem akarok visszamenni ezek után? És ami a szökést illeti, akaratom ellenére rángattak el engem akkor Avalonba. – Ha sikerült kijutnom a metróból, a túlsó oldalán körülnéztem, van-e bármi a környéken, ami az esetleges további harcokban segítségül szolgálhatna. Ha semmit sem találok, akkor a metró kocsit vizsgálom meg szemmel hogy mennyire sérült. – Tudod akik eddig üldöztek azok bármikor megjelenhetnek. Ha te tényleg annyira harcolni akarsz ám legyen, de szerintem sokkalta jobban járnánk mindketten, ha addig összefognánk amíg ki nem jutunk innét. A szerelmes párról nem is beszélve.

Boldogan vetném neki magamat az újdonsült paripa jelöltemnek, de valami megtorpant, pár pillanatig nem vagyok benne biztos, hogy mi is lehet az, de végül realizálom, hogy... Érzek valamit, valami feszít belülről, ez pedig furcsa, oda kell hogy kapjak mert kissé megijeszt, amitől még reflexből le is nézek és... Nos így jobban megnézve ismerős, valami ilyesmi van másoknak is, bár én eddig magamon nem tapasztaltam, de kezdek lehiggadni ettől, mármint hogy úgy tűnik, hogy annyira nem komoly a dolog, de a gyíknak valamiért nagyon tetszik és arról kezd el beszélni, hogy meg lehet ölni... És levesz valami éleset a falról, amitől most valószínűleg a hideg futkározna a hátamon, vagy hogy szokott ez ilyenkor az embereknél lenni de őszintén szólva egy kis ijedtségen kívül semmi mást nem érzek.
~ Akkor azt hiszem.. Most jobb ha távozom. ~ Ezzel a gondolattal pedig lehetőleg már le is ugrok az asztalról és a legelső lehetséges kijárat felé veszem az irányt, ami tulajdonképpen tőlem aztán lehet bármilyen, ajtó, ablak, rés a falon, bármi, ami kijuttathat innen, ha máshogy nem megy akkor meg is erőltetem magam és nekifeszülök annak, ami esetleg az utamba állhat, de nem nagyon szeretnék több ideig ebben a helységben lenni azzal az éles izével, ha pedig kijutok megfogadom, hogy... Hogy ezt a gyíkot egyszer akkor is a személyes járművemmé teszem, ha beleszakadok is, mert nekem kell egy ilyen, nem csak szeretnék, hanem kell! Így nagyon hű de kell, most viszont tényleg csak ki kéne innen menni mert... Mert már elmondtam, hogy miért is kéne, szóval igen, nem nagyon akarom felszabdalva végezni mert azért azt kétlem, hogy ennyi elég lenne ahhoz, hogy feldobjam a talpamat mert azért én már eléggé sokszor voltam felszakítva vagy felszeletelve és még mindig itt vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy nem zavar az, hogy ha egy olyan nagy valamivel hadonászik felém egy állat...

- Teddy
A plüss menekülne amikor egy kapucnis alak sétál elé.

- Menj, ő az enyém.
Mondja az alak rémisztő mély démoni hangon. A loki vér zavartan nézi a férfit.
- Ki... mi vagy te?
- A legrosszabb rémálmod.
Ezzel az árnyékokból egy torz lények serege emelkedik ki.

- Mia....
- A nevük N'garai, démonok. A mestered ősi ellenségei. Meglepően szívesen szolgálnak engem, ha cserébe te lehetsz a lakomájuk.
A plüss a szavak végét alig érti csak a sárkány üvöltését hallja és egy hatalmas tűz robbanását érez, ami kilöki az ajtókon.
Teddy kigurulva a földre érkezik és ott látja, hogy a kutyák és az állatok elkezdik felsegíteni őt. Valami még változott, mintha az állatok értenék őt. Érezné őket és azok őt. Megteszik, amit kér.

- Serena
A lányt Kallark megtalálja és azonnal viszi az iskolához.

- Cardas, Long, Steven és Millvier
Egy apró rengést éreznek és a kijárat beomlik, a mutánsok és a mágus újra szabadok.

/A kalandnak vége.
Teddy új ereje az állatokkal való kommunikáció és az uralmuk, de cserébe halandó lett, ha a szíve megsérül meghal azonnal./

Adia indult is, nem várt egy pillanatot sem, hamarosan maga mögött hagyta végre valahára Kardfogat is, ahogyan befordult az egyik közeli sarkon. Még ő maga is megkönnyebbült ezen, hogy végre nem volt ott az, aki bántotta őket. elsőre még ő maga sem tudta, hogy hol lehet, így még a haza utat is meg kellett, hogy találja a lehető leghamarabb, de erre nem volt olyan nagy szükség szerencsére. Óvatosan haladt, minden sebet teljesen befedve saját magával, meggyorsítva a regenerációt, nehogy még egy csepp vére is hulljon a lánynak, hiszen már így is elég sokat vesztett a két sérülésből. A szimbionta végül is megtalált az utat és elindult azon, de neki és Serena-nak nem kellett túlságosan messzire mennie, mert néhány sarok után belefutottak Kallark-ba, akit Hannah küldött, hogy a sérült lányt hazavigye. Ő strontian kapta fel őt, így már a további sérülések miatt sem kellett aggódni, és a férfi hamarosan vissza is érkezett velük a Kúriába.

//Folytatás: Tanári//

A rengés következtébe azonnal kisebb tüskéket hoztam létre a talpamon, hogy könnyebben talpon maradjak. Emlékeztetett egy kicsit az embertelen szatírral való harcomra bár ez a rengés jóval gyengébb volt, mint amit ő volt képes a lábaival létrehozni.
~ Gorgon. Még megtalállak és akkor befejezhetjük a párbajunkat.~ Amint a kijárat ismét szabaddá vált, rohanni kezdtem abba az irányba a Ládával a kezembe teljes sebességemmel. Ha a mágus nekem is támad, a páncélzatom valószínűleg megfog védeni, de biztos ami biztos cikk-cakkokban haladta a kijárat felé. Bár a ládát biztosan képes lesz követni kétlem hogy bármilyen messziről érezni fogja így amint felértem a felszínre már is elindultam a város egy másik pontja felé.
~ Amíg biztos bizonyítékot nem találok az ártatlanságomra, addig nem mehetek vissza a SHIELD-hez.~

Úgy tűnik, mégsem fog elszabadulni a pokol. Nem hittem volna, hogy ezek ketten végül békés a megoldást választják, de mégis így lett. Az együttműködésre azonban nincs szükség, mert egy kisebb rengés leomlasztja a kijáratot eltorlaszoló kőhalmot. A fekete hajú srác rögtön rohanni kezd, és néhány pillanat múlva el is tűnik. Kérdő tekintettel nézek a másikra, de az meg sem próbálja utolérni. Amikor ő is elindul, ketten maradunk az oroszlánlánnyal. Úgy tűnik, egyedül is tud mozogni, de attól még súlyosak a sérülései. Úgy érzem, hogy nem lenne helyes most magára hagyni. Ez a legkevesebb, hiszen én okoztam a sebeit. Azt viszont nem tudom kizárni a fejemből, hogy az előbb még meg akart enni. Majdnem meggondolom magam, amikor eszembe jut, hogy néhány perce még vadászott rám. Sosem fogom elfelejteni azt a tekintet, de most mégis muszáj. Én ugyanúgy tomboltam mint ő, és most a segítségemre van szüksége. Néhány másodperc vívódás után így szólok:
- Tudok segíteni valamit? Súlyosak a sérüléseid, ha gondolod elkísérlek valameddig.
Most veszem csak észre, hogy én sem úsztam meg a harcot sértetlenül. Nem emlékszem mikor szereztem a vágást a vállamra, de borzasztóan fáj. Egy pillanatra eltorzul az arcom a fájdalomtól, de aztán újra a lányra figyelek.

//Elnézést a nagyon késői reagért.//

A remegéstől elsőre nem tudom, hogy ez most rosszat vagy jót jelent-e, de mikor a kifelé vezető út megnyílik, érzem, hogy vége van ennek a borzalomnak, aminek az áldozatává váltam. Fogalmam sincs, mi zajlott és zajlik le a két alak között, meg sem próbálom megérteni, egyelőre elég, ha a saját esetemet sikerül feldolgoznom. Egy kissé szédülök is, és fejem is sajog, eléggé.
Első gondolatom, hogy iránya kijárat, és hátra se nézzek, de aztán eszembe jut a fiú, aki ott van mellettem, és akit nem is olyan rég le akartam vadászni. Akárhogy is próbálom kitörölni a fejemből, nem sikerül. Megpróbálok kissé távolabb lépni a fiútól, mintegy attól tartva, hogy megint kárt teszek benne. Kérdésére szipogva felek:
- Nem, köszönöm, megvagyok...
Majd meglátom a vállán a sérülést. Én voltam! Az én művem! Elborzadok, nem is bírok a sérülésre nézni, gyorsan el is fordulok. El kell mennem valami nyugodt helyre.
- Én... sajnálom... - mondom még a sérülésre utalva, majd hirtelen témát váltok: - ...most, nekem mennem kell... köszönöm, egyedül is el tudok menni... azt hiszem, jobb ha minél távolabb vagyok...
Ezzel bizonytalanul, de elindulok a kijárat fele. A lábam eléggé fáj, nem tudom, mikor sérülhetett meg, mindenesetre csak sántikálva tudok járni.