Az Olympia társaság főépülete

Sose fogom megtudni, hogy működött-e az illúzióm. Ennek két oka volt. Egyrészt annyira sokan kezdtek tüzelni a figyelem középpontjában álló skin-head barátunkra. Még a nagy számok törvénye alapján is el kellett találnia pár lövedéknek. A kifröccsenő vér mennyisége alapján nem csak egy-két lövést kaphatott be. Vagy az elveszett testvérem volt és őt is ilyen mutációval áldotta meg a sors. Ha nem anti-európai lenne még lehetséges is lehetne.Bár ki tudja. Mindegy. Másrészt meg egy kiáltás kíséretében egy robbanás söpört végig a tömegen. Vagy akár több is. Nem vagyok robbanás szakértő. Mondjuk a lényeg nem is az. A lényeg a piros és narancssárga fénnyel kísért lökéshullám, ami ledöntött a lábamról. Ami utána szétszaggatta a testemet. És itt állok most, a testem felett. Valószínűleg szellem vagyok. Mindig is külön akartam választani a testemet és az asztrális énemet. Ahogy nézem ennél közelebb már nem fogok jutni hozzá. Szuper. Legalább megtudom majd mondani melyik túlvilág igazi. Remélem találkozok majd híres halottakkal. Mindig is akartam Lovecrafttal beszélni. Kellemes társaságnak tűnik a könyvei alapján. Még autogramot is kérek majd tőle. De nincs mire vagy mivel...Hallottnak lenni szopás.

Ratennak csak egy célja volt – minél messzebb kerülni a merénylőtől. Ezzel igazából csak egy probléma volt – hogy az eredeti merénylőt, aki elől menekült lelőtték a háta mögött, a tömegben viszont sorra felrobbant néhány másik. Halála pillanatában azért elmosolyodott, mert utolsó gondolatával a tipikus amerikai emberen röhögött. „Európai mocskok”, mintha ő nem az európai bevándorlók leszármazottja lett volna. Európa több ezer éves kultúrájának hagyatékai voltak azok, amikből az USA mint egy torz kellés, egy óriási pattanás nőtt ki a világ seggén. Azt hitte magáról, hogy felsőbbrendű, hogy jobb mint a többiek, közben csak egy evolúciós zsákutcaként jelentek meg a saját kontinensükön, néhány sajnálatra méltó országot leszámítva a világtól elszeparálva, de sajnos a karantén nem tartotta bent ezeket az undorító leszármazottait a nemes kultúrának.
Egy vakító villanást látott, ami bántotta a szemét, de hiába csukta le a szemhéját. Szerencsére nem tartott sokáig, magához ölelte a békés sötét, szinte védte a fiatal vámpírt.
Ekkor visszatért a fény. Kissé sértődötten nyitotta ki a szemét, hiszen olyan jó volt, olyan megnyugtató az egész pillanat, aminek hirtelen vége lett. Mint egy durcás kisgyerek, akit korán ébresztett az anyukája, mert menni kell az iskolába, nézett körbe. Állt, méghozzá megannyi holttest felett, mint egy győztes hadvezér, vagy csak hős katona, aki utoljára maradt talpon az embertelen harc után. De nem volt véres, és voltak rajta kívül mások is. Felfedezte például vámpír társát a tömegben, aki meg is szólalt – Raten csak megrántotta a vállát. Nem értette ami történt, de nem is érdekelte.

Minden hiába, a merénylőnek sikerült megnyomni a detonátor gombját vagy egy „halott ember” kapcsoló aktiválta a bombát, végül is mindegy volt. Ulysses a fedezékül használt bódé alatt feküdt félig betemetve. Szemei üvegesen meredtek az őszi égboltra. A legfurcsább az egészben az volt, hogy ő is látta magát, pontosabban a saját holtteste mellet ált és onnan nézte le egykori magára. Ironikus módon nem most látta magát holtan először, de most igazi volt, tényleg halott volt. Amikor végre sikerül magát elszakítania a holtteste látványától lassan körbenézett. Mások is voltak ott rajta kívül akik saját holttesteik mellet álltak értetlenül.
~ Ez lenne hát a túlvilág? Se menny, se pokol, de még csak valkűrök sem jönnek a holtak lelkeiért?  Csak itt maradunk egykori létünk árnyiként?~
- Valakinek van bármi ötlete, hogy most mi legyen? – Teszi fel a meglehetősen értelmetlen kérdést, mintha bárkinek lenne terve arra az esetre ha meghal a lelkét meg csak úgy ottfelejtik ahol meghalt.

A doktor csak egy kis esélyt hagyott a kívánság teljesítésének, így nem csalódott olyan rettenetesen nagyot, mikor Perszephoné megtagadta tőle. A valódi állat már évezredek óta halott lehetett. Zield nem ismerte pontosan az istennő hatalmának limitjeit, de úgy tűnt, hogy erre már nem terjed ki. Nem hitte, hogy hazudott volna neki az istenség. Ilyen hatalommal nem szorul rá mentegetőzésekre és kibúvókra, gondolta. Tudomásul vette és bólintott, szemeiben még mindig a hála és az öröm csillogott. Ezt nem vehette el tőle semmi és senki.
Az sem zavarta, hogy még néhányan beálltak a kuncsorgók sorába vagy épp vitázni, gúnyolódni kezdtek. Laura-t sajnálta ugyan, hogy a szépségét elvesztve kerül vissza, de az életet így is meg kellett becsülni. Magára nézett, ahogy visszautaztak a világukba és látta, hogy a karja teljesen rendben van. Ott állt a felrobbantott téren, az emberi maradványok és rendezvény törmelékei között, több társával. Csak állt ott és nézett, hogy mi van. Túlélt egy robbanást. Nem úgy, ahogy ezt általában értik. Meghalt, de visszajött. Ezzel azért meg kell birkózni, ez nem volt egy hétköznapi dolog. Nézte a lángok maradványait és az emberi testrészeket. A tudós felébredt benne és már kutatta is a helyzetben, hogy mi késztethette a támadókat arra, amit tettek. Milyen elhatározás, milyen idegi rögzülés, beivódott feltételes reflex állhatott emögött? Mintát venni nem sok esélye volt, hiszen itt minden összekeveredett és a hatóságok valószínűleg nem is engedték volna meg neki. Amikor már egy kicsit magához tért, akkor Damienhez és Laura-hoz fordult, valami földöntúli boldogsággal:
- Megcsináltuk. Szerencsések vagyunk, de hihetetlenül. Nekem kell egy kis idő, amíg igazán átérzem a lehetőséget, amit kaptunk. Laura, ha gondolja... Az AIMVille-nél tudok ajánlani szakembert, aki megmondja, lehet-e kezdeni valamit ezekkel a hegekkel.
Zield nem látott rá esélyt, hiszen túl sok seb volt a nőn. A juhok mellett gyújtott tűz és a robbanás együttes ereje megmutatkozott rajta. Mindazonáltal jobbnak látta, ha inkább egy szakember mondja meg az ügynöknek a szomorú tényt. A válaszukat még megvárta, utána viszont nem akart tovább időzni itt. Elköszönt és távolabb ment, hogy felhívja barátnőjét. Utána pedig be is ment hozzá az irodába, hogy a jelenlétével is megnyugtassa a híradásoktól bizonyosan félelemtől reszkető Hannah-t. És saját magát is rendbe kellett hoznia, nomeg a hatóságoknak elmondani, amiket látott. A nyomozás szempontjából ritka szerencse, hogy valaki be tud számolni egy ilyen eseményről, közvetlen közelről átélve azt.

/ Köszönöm a kalandot!   /

Liza még mindig alig tudja elhinni. Meghalt egy őrült terroristatámadásban, ahogy még sokan máson, de a görög túl világon kiállta a próbákat és visszakapta az életét. Visszakapta az életét és mindent amit elvesztett. Ez az öröme teljesen felhőtlen, bár az örömkönnyeket azért kitörli a szeméből és végignéz a jelenlévő társaságon. Mind megcsinálták. A választ amit kap a két férfitől, Chromixen-től és Dumbon-tól nem igazán jelent neki semmit. Érzi, hogy ez nem rá tartozik és csak le akarják koptatni. Nincs köze hozzá ezt ő is tudja, a két férfi lehet akár idegen, vagy gép, valamilyen túlvilági lény, ő csak kíváncsi volt. Végül mégis elmosolyodik örömében. Csak akkor fut végig a hideg a hátán, mikor látja az égési hegekkel rendelkező nőt, akiről nem is tudja megmondani, hogy nő első látásra. Szörnyű belegondolnia, hogy ő is így végezhette volna. Talán ha ostobán kiállnak a sárkánnyal az almákért. Az istennő szavai ezt csak fokozzák, szóval az, a számára egyébként ismeretlen nő, részben sorstársa így fog visszatérni. Azonban ezzel csak néhány másodpercig foglalkozik mert a kép elmosódik körülötte.
Ahogy visszatér a saját testébe, gyakorlott módszerrel néz magán végig és ellenőrzi a testét, hogy megsérült-e bárhol is. Nem, semmi baja. Most nem foglalkozik a körülötte lévő katasztrófával, a robbantás utáni térrel vagy a holtestekkel, sem a többi feltámadott személlyel. Zsebéből azonnal előveszi a mobiltelefonját és elkezd tárcsázni. Makarovot hívja, nem a SHIELD-et, hanem a párja saját számát. Amint fölveszi azonnal nyugtatgatni kezdi a férfit, hogy nincs semmi baja, jól van. Először még úgy mondja, hogy nem sérült meg a robbantásban, hiszen ez a lényeg, majd csak utána mondja el, hogy mi is történt vele. Még mindig alig tudja elhinni. Ez azért sokkal több és másabb, mint a Reneszánsz világ más csodái, főleg mert átélte.

A vallon hallgatta az istennő szavait, amikkel megtagadta a kívánságok teljesítését. Lelkek csatája volt mindez. Ők a nimfák szellemeivel találkoztak és persze Atlaszéval és annyira valóságosnak tűnt minden. Ahogy az ő létük is. Most pedig egy új éra következik és valószínűleg Lerois-nak lesz a legmeglepőbb. Ő nem csak feltámadt, de még másik életformát is kapott. A vérszomj, a menekülés a Nap elől, az elfogyasztott étel-ital megromlása elleni védekezés gusztustalan, állatias módja már a múlté innentől. Chromixen nyikhaj, fellengzős szavai sem tudták vele ezt feledtetni. Azt megjegyezte magának, hogy ma megismerkedtek ugyan, de barátok nem lesznek. A mai világra oly jellemző, semmit nem tisztelő beszédstílus nem volt Philippe kenyere. Ettől üzleti partner még akár lehet Ratenből, gondolta, de több nem. A kép lassan elmosódott és a volt vámpír ismét a rendezvény helyszínén találta magát. Érezte a változást a testében. A szíve dobogott, méghozzá nagyon hevesen. Alig várta, hogy újra a napfényre léphessen.
~1847. óta nem láthattam napfelkeltét, ha nem kívántam, hogy az legyen az utolsó. Áldassék Perszephoné!
A vallon körülnézett. Látta a fontoskodó doktort és Lizát, aki azt a furcsa szerkezetet kezdte piszkálni. Lerois nem húzta az időt. Itt már nem volt senki, akivel akart volna tovább időt tölteni. A sétültekkel foglalkozni nem az ő dolga volt és nem is nagyon érdekelte egyikük sem. Mindenki indult vissza a saját életét élni és ő is így tett. A hatóságokat főleg nem akarta megvárni. Nem szerette őket. Kezét a levegőbe emelte, megeresztett egy nagy mosolyt a társaság felé, majd elindult a kocsihoz. Közben már azon járt az esze, hogy hajnalban kimegy egy magas pontra a városban és végignézi a felkelő Nap érkezését. Csodálatos érzés lesz ez neki. Minden más várhatott. A cég, a bejelentés a Társaságnál, hogy már nem tartozik hozzájuk és minden egyéb sokkal kevésbé volt most fontos. Ízlelni akarta az új életét. Mélyen, finoman és sokszor.

Raten elhúzta a száját, de nem hagyta, hogy kedvét szegje a dolog, inkább újra elvigyorodott.
- Akkor hát csak az emlékekkel távozunk. Így is jó. Istennő, kérem, átadna egy üzenetet Herkulesnek? Ha a mi világunkba tévedne, és kedve tartja, mindenképp keressen fel a szórakozóhelyemen, mert vendégem az estére. – biccentett végül a nő felé, majd széttárta karját, és az ég felé fordítva fejét várta a teleportálást. Látta is a szeme sarkában, ahogy elmosódik körülötte minden, majd a valós fizikai testében találta magát. Egyből feltűnt számára, hogy nem ver a szíve, ami jó érzés volt – végre ismét ő irányította a testét. Egyből végigtapogatta a testét, de szerencsére nem talált sérüléseket magát, és kifejezetten nem is fájt semmije. Egyből megérezte a vér iránti vágyat is, elöntötte a száját a vasszerű íz, és önkéntelenül is megnyalta a szája szélét. Felkelt hát a földről, és leporolta magát, majd nyugalmat erőltetett magára, és úgy nézett körbe. Természetesen az alkohol hatása is múlni kezdett, szinte pillanatok alatt kijózanodott, és végiggondolta előbbi viselkedését. Röstellte, hogy kifigurázta a jóval idősebb vámpírt, de nem volt mentsége az esetre, ezért nem is keresett semmit. Inkább intett Lizának, és az ex-vámpírnak, majd elindult a kocsija felé. El akart tűnni mielőtt a sajtó, vagy a rendőrök ide érnének, és faggatózni kezdenének. Boldogan ült be az impalába, még mindig olyan jó érzés volt a volán mögött ülni, mint korábban, és végigsimított a kormányon, mielőtt gyújtást adott volna. Ahogy óvatosan rálépett a gázra, és kifordult a parkolóhelyéről, szinte már el is felejtette az egész alvilágot, és csak az járt a fejében, hogy egy csinos, húsz év körüli szőke nő vére biztos nagyon jól fog esni neki a ’Sup Club VIP részlegén.

Bár voltak kétséges pillanatok, de végül még is sikerült felélednem, sértetlenül. Alig hiszem el, hogy újra élek. Végül is megérte nyerni azon az átkozott fogatversenyen. És még tanulsága is volt az esetnek, még pedig az, hogyha valaki felajánlja, hogy ivóversenyre kell menned vagy fogathajtani, akkor az előbbi a jó választás. Sajnos nem tudtam bort hazahozni, de ennyi legyen a legnagyobb gondom. Körbenézek és látom a többieket. Minotaurusz ölő társam egy lábat vesztett, de ő még viszonylag jól megúszta. Az egyik nő testét égési sebek borították, nem volt valami szép látvány. Mindenki más sértetlennek tűnt. Ahhoz képest, hogy darabokra robbantunk, egész jól vagyunk.
- Nos mindenki, ez egy élmény volt, de inkább ne ismételjük meg egyhamar. Azt hiszem én megyek is.- intek és elindulok oda, ahova a robogót parkoltam. Egy kis időbe telik mire megtalálom. Kicsit poros, de rá nézésre sértetlen. Ráülök és beindítom. Rögtön megmozdul és már megyek is haza felé. Ma egy szabad napra azért jogosult vagyok. Talán még egy kis ajándékra is futja, hogy megünnepeljem a feltámadásomat. Talán egy motor? Igen egy motor jó lesz. Talán egy Harley. Igen azt útba is ejtem és meg is veszem. Megérdemlem.