Alvilág

A görög alvilág, ide tartozik minden, aminek köze van ehhez. Az Elíziumi mezők, a Tartaros, de még a Sztüx folyó is.

Azon kapom magam, hogy a környezetünk egyre csak halványul, lassan tűnik el. Majd másodpercekkel később pedig egy új helyen találjuk magunkat. Egy zöld füves réten, ahol hét ágra süt a nap.
~ Ez lenne a menny? Nem hinném.
Teszem fel magamban a költői kérdést, megcsípem magam, hogy ellenőrizzem nem hallucinálok -e, de nem. Minden érzékem működik. Fáj a csípés, látom a patakot és az erdőt a környezetemben, érzem a talajt a talpam alatt, és még lélegzek is. De mégsem lehetünk életben az képtelenség lenne.
Mivel úgysem értem mi a fene folyik itt így inkább úgy döntök, hogy alaposabban is szemügyre veszem a környezetem. Nem messze tőlünk gyermeknevetgélést hallottam, a hang irányába néztem és néhány tógás gyereket pillantottam meg akik... Mi a fene? Kis kentaurokkal játszanak? Ez hogy lehet, hiszen nem is léteznek. De ezek mégis nagyon élőnek tűnnek, bár mondjuk mi sem élünk, szóval ez nem lényeg.
Lássuk csak mi van még itt. A távolban egy falut pillantottam meg, egészen olyan volt mint az ókori görög országról szóló filmekben.
Miután ezt mind sikerült valamennyire felfogni, megkeresem a társaságban Damient és/vagy Zieldet, hogy meggyőződjek róla ők is azt tapasztalták amit én, tehát nem hibbantam meg.

A doktor hamarosan már nem a görög emlékünnepségnek teret adó városrészt látta, hanem egy egész más helyet. Olyan volt, mint egy szeletke a természet frissességéből. Ámukban szoktak ilyen szépet elképzelni a városi emberek és Zield most arra a mondásra gondolt, amit az indiánok szoktak használni a halottakra: elköltözött az örök vadászmezőkre. De hiába a szépség, ha nem láthatja többet azokat, akiket szeret. A dokit ez teljesen lehangolta. Nem tudta élvezni a hely kellemes illatait, a napsütést. Itt volt Laura és újdonsült ismerőse, Damien és rajtuk kívül még hét ember. A doktor nem értette, hogy mi alapján kerültek át a téren levők közül pont ők erre a helyre, de nem is érdekelte. Leült a fűbe és a kezébe temette az arcát. Az előbb még látta a reményt, mert nem távolodtak el annyira a helytől, ahol meghaltak. Most már viszont úgy érezte, hogy innen nincs visszaút. A kezébe temette az arcát és úgy gubbasztott a fűben. Érzett mindent, a hangyákat a lábán, a szívverését és a Nap sugarait. A messzeségben nevetgélő embereket lehetett hallani, erre kapta fel a fejét. Hogy képes ilyen vidám lenni valaki? Talán ők már igen régóta vannak itt, ahogy Enid azon a bizonyos avaloni túlvilágban. Amikor Zieldnek ez eszébe jutott, újra felcsillant benne a remény. Ha onnan kijutott, talán innen is sikerülni fog. Nyugtalanító, hogy rövid időn belül már másodszor hal meg, de talán meglesz a módja, hogy visszakerüljön és a többieknek is segít, hiszen valószínűleg senki nem önként jött ide. A merénylőket legalábbis nem látta.
Felpattant és most nézte meg jobban a társait. Felbukkant még az a sárkányszerű lény, akit a S.H.I.E.L.D-nél látott. A többieket nem ismerte, még látásból sem. Úgy gondolta, ha már a sors összehozta őket, akkor együtt kéne megpróbálni visszakerülni az élők sorába. Ő maga nyitott szellemű volt, de ha bárkinek elmondaná itt, hogy egyszer már sikerült egy túlvilági személyen keresztül visszakönyörögnie magát és most is erre készül, teljesen bolondnak fogják nézni. Még akkor is, ha senkinek nincs jobb ötlete. Eszement elképzelés, de sokszor az ilyesmikből lesznek a nagy felfedezések és újítások. Csak ezt nehéz lenne megmagyarázni így az elején... Végül kitalálta, hogy egyelőre nem mond semmit, de a város felé veszi az utat. Laura-hoz és Damienhez szólt, de úgy, hogy a többiek is hallják:
- Mit szólnának, ha lemennénk a városba?
Ha legalább egy valaki csatlakozott hozzá, akkor Zield el is indult lefelé. Ha Laura is csatlakozott, akkor a doktor neki halkan elmondta, mire készül. A többiekben nem bízott, még Damient sem tudta hova tenni. A S.H.I.E.L.D. ügynök viszont kellemes benyomást tett rá. Barátságos nő volt és talán ő nem nézi majd sültbolondnak.
- Laura, biztos Ön is olvasott már a klinikai halálból visszatérőkről. Gyakran beszámolnak valakiről, aki dönthet afelől, hogy a túlvilágon tartja őket vagy visszaengedi az élők közé. Abban reménykedem, hogy mi is találunk itt valakit, aki képes erre. Nem részletezném, de nekem egyszer már sikerült ez. A többieknek még nem merem elmondani, mert elmebetegnek tartanának.

A Szürke Eminenciás szemlélődött és látta, hogy néhányan ugyanúgy ott állnak a testük fölött, mint ő. A zseléshajú nem válaszolt, csak rángatta a vállát, ahogy az elterjedt lett az utóbbi évtizedekben. Ő már egy modernebb kor gyermeke lehetett vagy csak felvette a mostani szokásokat.
Egyik pillanatról a másikra eltűnt a tér és egy dombon találta magát kilenc másik emberrel. Raten itt van, a többieket még nem látta, egy embert kivéve. Annak pedig nem örült, mivel kellemetlen emlékei fűződnek hozzá. Két igen csinos hölgy volt a túlélők között. Túlélők... Pontosabban olyanok, akik valahogy együtt maradtak a haláluk után. Nem az egész tömeg került ide, csak ők tízen. A vámpír látta, hogy a Nap fenn volt és az állásából ítélve még egészen korai napszak lehetett. A szentségtelen teste sokat fejlődött az évszázadok során és ennek köszönhetően néhány percig bírta a sugarakat, de utána már ez halálos veszélyt jelentett a számára. Nem tudta, hogy itt a túlvilágon ez hogy működik, úgyhogy nem akart sokáig itt tartózkodni.
Amikor vidám emberek hangját hallotta, arrafelé irányította a tekintetét. Egy ókori görög várost látott. Az első gondolata az volt, hogy ott menedéket talál a Nap sugarai elől. 10 perce volt, hogy odaérjen, mivel egyelőre ennyit bírt a Napon. A többieknek viszont nem fogják érteni, miért kezd futásba rögtön a halála után. Talán az élőholtak gondolkodása ilyen. Ha meghalnak, akkor is keresik, hogy éljék azt túl, bármilyen formában is lehetséges ez. Nem tudta, mi történne, ha ez a túlvilági test elporladna, de nem akarta a saját bőrén tapasztalni.
A vöröshajú zömök férfi azt javasolta, hogy menjenek le a városba. Lerois-nak ez pont kapóra jött és kitalálta az indokot a futásra:
- Hölgyeim és Uraim! Mivel a sors különös szeszélye úgy határozott, hogy túléltük a halálunkat, folytatódjék hát az ókori szellemben folytatott verseny! Első fegyvernemként a futást ajánlanám és egyes számú versenyzőként Michael Dumbon a szolgálatukra áll! A cél a város, ahogy az úriember is mondta!
Ezzel a fehéringes vámpír el is kezdett futni a város felé. Nem használt vámpírsebességet, csak egy kitűnő sportoló erejével sprintelt. Remélte, hogy másnak is tetszeni fog a játék és követik őt. Igaz, hogy ő az életéért futott, mert nem akarta a Napon végezni, de ezt a többieknek nem kellett tudniuk.

Ahogy ott álltak a hullák felett, egyszercsak eltűnt a környezet, és egy új helyen találták magukat – méghozzá egy nyílt, füves területen. A nap hétágra sütött – Raten pedig olyan rég nem érezte, hogy először meg is ijedt, de utána rájött, hogy a nyakában lógott az életbiztosítása, a nyakék, ami megvédte őt a gonosz sugaraktól. Boldogan, sugárzó arccal élvezte a fényt, amit olyan rég tapasztalt, és a lágy szellő simogatását. Bár egy dolog azért nyugtalanította a férfit – nem tudta befolyásolni a szívverését. Érezte, ahogy dobog és lüktet, és összekombinálva a korábbi robbanással, felettébb nyugtalanító következtetésre jutott. De úgy döntött, hogy ha igaz amit gondol, akkor nem érdemes ezzel idegesítse magát – ezért lefeküdt a fűbe, és érezte annak puha simogatását, és a nap melegét.
- Fussatok csak, aztán ha beértetek szóljatok, hogy ki nyert. – intett a versenyzők felé, és behunyta a szemét. Arra készült, amit már évek óta nem tett meg, és mindig is ezt hiányolta a legjobban a vámpírlétben – szundítani egy jót a napon. Keresztbe tette hát a kezét a tarkója alatt, majd kissé morcosan felült – levette zakóját, és  maga mellé terítette, míg ingét csak kigombolta és feltűrte – majd így feküdt vissza a földre, ha ebben nem akadályozta meg semmi.

Az egyik pillanatban, még a testem fölött álltam valahol New Yorkban, majd mintha a világ fordult volna ki magából minden eltűnt, és egy napsütötte réten találtam magam. Nem hittem a mennyországban, megelégedtem annyival, hogy csak roppant kis részét ismerjük a világnak, és rengeteg még a felfedezni való. Na nem mintha bármikor jelentkeznék, hogy felfedezzem ezeket az ismeretlen dolgokat, ezt mindig meghagytam másoknak.
Ami fura volt, hogy csak tízen kerültünk át ide, akárhol is legyen ez az itt. A környezet meglehetősen idilli volt, gyönyörű napfényes dél vagy koradélután – a nap mindenesetre magasan állt az égen – egy dombon álltunk, belátható távolságban egy falu, barátságos fehér házakkal, és tógás emberekkel...mi a fene?
Valamit ünnepelhettek, mert a korábbi karneválhoz hasonlóan itt is ökröt sütöttek a falu főterén.
Mellettem állt Laura, aki úgy nézett ki, hogy nehezen hiszi el, amit lát, míg Zield azt ajánlotta, hogy menjünk le a faluba.
- Jó ötletnek tűnik – értek egyet a férfival.
Egy másik figura versenyfutást javasol, ehhez inkább nem csatlakoznék, nyílván az illetőnek elment az esze. Egy másik figura csak kényelembe helyezte magát, arcát az éltető napnak fordítva, és szemlátomást szunyókálni készült, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Hallottam már, hogy egyesek hamarabb meghalnak, semhogy az agyuk lereagálhatná az esetet, így gondolom a fickó most azt hiszi, hogy valami különleges világban van...talán éppen “lebeg”. Bár akkor mit szólt a saját szétszaggatott teteméhez korábban?
Közben végignézek magunkon, hiszen korábbi öltözékünkben eléggé ki fogunk tűnni a falubeliek közül. Ellenőrzöm az érzékeimet, mi használható, mi nem, illetve ha senki sem figyel, megpróbálom, hogy tudok –e alakot váltani (kezet manccsá, nem teljeset), vagy maradok embernek.
- Talán nem ártana, ha együtt maradnánk – szólítom meg a heverésző figurát, de nem hagyom a többieket nagyon eltávolodni, így ha a pasas szívesebben marad itt, akkor nem fogom erőltetni.
Megszaporázom a lépteimet, hogy utolérhessem Lauráékat, egy pillantással végigmértem egy sárkány? kinézetű alakot, de mivel köztünk jelent meg, és szemlátomást ugyanolyan döbbent volt mint mi (mármint hogyan is olvassam le a döbbenetet egy sárkány pofájáról?), eltettem arra az időre, amikor kiderül, hogy hol vagyunk, hogy kerültünk ide, mik azok a kentaurok, amik a gyerekekkel játszottak. Ja és persze, hogy miért vagyunk itt, és el tudunk –e menni innen?

Liza saját holttestének látványától néhány pillanatra leblokkolt és ezért a körülötte lévő más halottakat sem vette észre és azt sem, hogy egy teljesen másik helyre került. Nagy levegőt vesz, újra élőnek érezi magát, de tudja, hogy ez lehetetlen. Most néz csak végig a társaságon, elég vegyesnek találja őket. A távolban lévő lényeket is nézi pár hosszú másodpercig, mikor összeáll benne a kép, hogy ez a hely kísértetiesen hasonlít a görög hitvilágbeli paradicsomra. Van olyan a csapatból, aki ledől pihenni, más pedig futni kezd a legközelebbi lakott település felé, ezt ő annak tulajdonítja, hogy egyikőjük, köztük saját maga sem képes ezt az egészet ilyen hirtelen feldolgozni. Egyelőre egy-két percig még nem tesz semmit és nem is szólal meg csak a tájat és az idegeneket figyeli. Számított rá, hogy fiatalon, nem párnák közt fog meghalni, de egy terrortámadásra sosem gondolt.
- Egyetértek ideje lenne indulni... -kezd bele és tesz is pár lépést a távolban lévő település felé, majd visszafordul és megszólítja a fűben fekvő férfit- ne dobja el ilyen könnyen az életét. Ez nem a mi... túlvilágunk.
Sose gondolta volna, hogy ilyen abszurd helyzetben ennyire lehetetlennek hangzó mondatokat kell kimondania. Lassan kezd összeállni benne a kép, de nem fűz sok reményt a városhoz, ahogy semmihez sem, már meghaltak.

//Csánat ha sértő a megjegyzés, de nem tudtam kihagyni.//

Napos mezőn ébredek. Az első ránézésre biztos, hogy Lovecraft nem ilyesmi helyen tölti túlvilági idejét. Ezt az tényt kicsit szomorúan konstatálom. Felállok és jobban körülnézek. Látok egy falut, ahol ökröt sütnek. Eddig jó. Boldogan játszó és nevetgélő emberek. Meg kentaurok. Ez a tény meglepne, ha  nem ilyen mitológiai lények között töltöttem volna az elmúlt pár órát. Vagy akár mennyi ideje is vagyok halott. Ekkor toporzékolni kezd valaki a földön. Valaki aki tökfejet visel. Na ez sokkal furcsább, mint a kentaurok. Elenged egy maximálisan kulturált káromkodást.
- Jó látni, hogy milyen szépen beszél a fiatalság. – mosolygok a kicsit pityergő fiúra. – Sajnos ami történt megtörtént. Nyugi, mivel úgy tűnik nem a Tartaroszban vagyunk, viszonylag jól jártunk.
Most hogy így belegondolok, HOL vagyunk? Talán Elíziumban. A környezet arra utal, de oda csak az istenek hű szolgái és tiszta lelkűek mehetnek. Másokról nem tudok, de az biztos, hogy én nem vagyok egyik sem. Kíváncsi vagyok mi lehet velünk a tervük. Bárkik is felelősek ezért. Mindegy. Csatlakozom a többiekhez, hátha együtt kideríthetjük mi történik.

Nos az átváltozás nem megy, az érzékeim is csak úgy működnek, mint egy normális embernek. Amennyire hozzájuk szoktam az évek folyamán, most úgy ér a hiányuk, mint egy semmiből érkező ökölcsapás, pont az arcom közepébe. Amíg beérünk a faluba, folyamatosan bámulom a kezemet, nyitom és csukom a tenyeremet, már nem érdekel, hogy ki látja.
- A francba – morgom hangosan, amikor végül beérünk a faluba. – Ez nem megy.
Ha Laura vagy Zield rákérdez, hogy mi bajom, akkor megjegyzem, hogy:
- Csak mintha elvesztettem volna valami fontosat – mondom egy szomorkás mosollyal – és nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozhat.
Ha más kérdez rá, csak egy „mindegy”-re meg egy legyintésre telik tőlem. A falu viszont nagyon jó benyomást tett rám, furcsa módon értettük a helyiek beszédét, bár ezen talán már meg sem lepődöm annyira. Kínáltak minket étellel – itallal, nyílván voltak olyanok, akik éhesen nekiálltak a lakomának. Én is kezembe vettem egy darab húst, bár nem mintha olyan éhes lettem volna, vajon fogok –e még éhséget érezni? Mielőtt beleharaphatnék, egy női hang zavarja meg az „ünnepséget”.
- Elnézést, hogy csak én érkezem, de a férjem roppant elfoglalt – mondta. – Sajnálatos, ami odafent történt a szent rendezvényen. Férjem, Hadész egy alig tudta lelkeiteket idehozni, hogy esélyetek legyen visszatérni az élők sorába. Amennyiben szeretnétek újra élni.
A falat megállt a kezemben, egyelőre nem érintettem az ételt. Ha feltételezem, hogy a nő igazat beszél, akkor a mitológiákat alapul véve ő nem más, mint Perszephoné, az alvilág királynője, Hádész felesége, nem mellesleg a termékenység és a termés istennője, Demeter a „Földanya” és Zeusz lánya.
Ha jól emlékeztem, akkor az év felét anyjával tölti a másik felét pedig férjével az Alvilágban. Talán még meg is engedte néhány halandónak, hogy lelkeket hozzanak vissza az életbe. És most nekünk is felajánlotta, hogy mi is visszatérhetünk. Mindenesetre érdekes ajánlat, bár emlékezve a dombon maradt fickóra, egyesek talán inkább itt maradnának. Kíváncsi vagyok, hogy mit is akar majd mondani a fekete hajú istennő, így közelebb lépek, hogy ne szalasszak el semmit.
- Miért csak mi nyolcan? Mi van a többiekkel? És hol az az itt?
Fel is teszem a kérdéseket a megfelelő pillanatban, mert a kérdéseknek előbb – utóbb eljön az ideje. Közben nagyon igyekszem kideríteni, hogy ez vajon tényleg az Alvilág, vagy még nem léptük át a határvonalat. Ennek egyelőre csak azért van jelentősége, mert a legenda szerint, ha valaki az Alvilág étkeiből evett, akkor sohasem hagyhatta azt el teljesen. Márpedig nekem nem volt kedvem Perszephoné mintáját követni...

Philippe megnyerte az általa kihirdetett futóversenyt, mivel végül csak ő indult rajta. Raten inkább hanyatt dobta magát és élvezte a halál utáni napsütést. A többiek meg csak csendben álltak vagy beszélgettek, kivéve a gyereket, aki ordibált és sírt, mint egy csecsemő. A vámpír futott, futott és hamar oda is ért a házakhoz. Az első dolog, amit keresett, az egy napfénytől védett hely volt. Ha nem zavarták el, akkor egy ilyen rejtekhelyről hallgatta a nő szavait. Egy ujját kidugta, csak próbálkozásként, hogy itt fogja-e a napfény. Valószínűleg hamar rájött, hogy nem kell félnie és ekkor került elő. 

Látta, hogy szinte mindenki ideért, csak a másik vámpír nem. Most már ő is nyújtózkodott egyet és élvezte a napsütést. Egyenesen belebámult a fénylő égitestbe és úgy hallgatta a döbbenetes szavakat. Sokat tudott a mitológiáról, mivel a képzművészet rajongója volt és isteneket pedig gyakran örökítettek meg. Az a nő, aki itt beszélt, maga is akarata ellenére került ide. Egy egyezmény része volt, hogy az év egyharmadát itt lent tölti, különben anyja, a mezőgazdasági termények istennője, Démétér nem enged semmit teremni a föld színén. Hádész feleségrablási akciójának a következménye volt ez. Most pedig itt áll szemtől szemben egy istennővel, aki őt és társait kalauzolja a görög Alvilágban.
~Fantasztikus! Sosem hittem volna, hogy eljutok ide egyszer!
A vámpír a nő felé fordult és féltérdre ereszkedett, majd fejet hajtott.
- Istennő, óriási megtiszteltetés Veled találkozni! Én köszönettel veszem a segítségedet, amennyiben valóban van visszaút az élők sorába!
Az egyik férfi kérdezősködött, hogy miért került ide a csapat és hogy miért pont ők. Ezek is lényeges kérdések voltak és Lerois is kíváncsian várta a válaszokat. A kölyök egyből rávetette magát az ételekre. A vámpír arra gondolt, hogy most ő is elengedheti magát. Nem kell egy jó sült hús után kimenni hányni, hogy ne romoljon meg a gyomrában. 
Belegondolt, hogy most mi is zajlik. Úgy tudta, Perszephoné főleg azoknak szokott segíteni, akik élve kerülnek az Alvilágba, mint Orfeusz, aki énekelt Hádésznek, hogy visszakerüljön. Héraklész szörnyekkel küzdött meg. Valószínűleg ezt a csapatot is különböző próbáknak fogják alávetni és Lerois reméli, hogy nem együtt, hanem külön-külön értékelik őket. Ugyanis nem akarna itt maradni, ha valaki közülük szabotálja az egészet. Most ízletes ételeket és egy csodálatos istennőt látnak, de az Alvilág akkor is komor hely.

Liza már valamivel jobban van, összeszedi magát amennyire tudja. Halad a többiekkel együtt, figyeli az előttük futó alakot, de ő nem siet. A férfi akinek szólt nem reagált, ezért ő sem próbálkozott tovább, ha valaki ennyire nem méltatja figyelemre, akkor az megérdemli a sorsát. Elérnek a faluba, ahol ökröt sütnek, mint a rendezvényen, az asztalokon mindenféle étel van roskadásig pakolva. Végignéz az összesen, nagyon jól néz ki az összes, de egyikből se mer venni, mert nem tudja milyen hatása lehet ebben a különös világban, túlvilágban. Mások nem így gondolkodnak, szólna nekik, de addigra már késő, csak meglepett arccal nézi, ahogy az egyik gyerek tömi magába az ételt.
Megjelenik Hádész felesége, Perszephoné, ezek szerint Liza tényleg meghalt és most, ahogy gondolta valamilyen görög túlvilágon van. a nő szavai kecsegtetőek, kijuthatnak innen, visszakaphatják az életüket. Korábban nem hit semmi ilyesmiben, de most, hogy kézzel tapasztalható számára, minden egészen más.
- Mit kell tenni ahhoz, hogy visszakapjuk a lelkeinket?

Nem kell csalódnom a tömegben megtalálom Damient és Zieldet is. A dr. már el is kezdi mondani nekem a teóriáját. Amihez én nem igazán tudok hozzászólni, de nem idegenkedem a természetfeletti feltételezésektől.
- Dr. nem hacsak hogy halottam, de az egyik társam vissza is tért. Biztos hallott Horatio Millerről. Na az Asztóriás csata közben azt hittük meghalt, majd pár héttel később beállított hozzánk, hogy él. Szóval nem könyvelek el senkit lököttnek, mikor a feltámadásról beszél.
Mondom neki. Mikor felhozza, hogy menjünk a falu felé, én csak bólintok, majd megindulok a társasággal. Lassanként feltűnik, hogy valami megváltozott. Már nem érzem a szagokat olyan lesen, mint az előbb. Majd pedig meglátom amint Svarog nem mesze tőlem emberi alakot ölt, pedig tudtommal nincs is neki.
Megpróbáltam a kezem átalakítani manccsá, de valamiért nem akart sikerülni. Rá kellett döbbennem, hogy a képességem nem működik.
~ Valami nem stimmel.
Bementünk a faluba, ahol épp ökröt sütöttek. Ezt érezhettük is még régebben, de azóta a szaglásom romlott. És szerintem nemcsak nekem.
Az asztal roskadásig volt jobbnál jobb ételekkel. De nem ez volt amit furcsállottam, az volt a furcsa, hogy a helyiek nem néztek ránk furán, pedig igencsak eltérő hozzájuk képest jövőbeli volt az öltözékünk.
Az egyik nő odalép hozzánk és köszönt minket. Amit mond azon egy pillanatra elgondolkodom, vagyis inkább próbálom felfogni a hallottakat.
~ Hádész, ezek szerint ez a nő... ki is... á megvan Persephone. Ezek szerint meghaltunk de most esélyünk van visszatérni, vajon Horatio is így járt?
A legtöbb kérdés amit én is feltettem volna már elhangzott így csak egy kis ismétlő kérdést hallatok.
- Természetesen szeretnénk. Mit kell tennünk, hogy újra az élők sorába juthassunk?

Majdnem mindenki elindult Zielddel és a doktor kérdésére Laura olyat válaszolt, hogy Zield meglepődött. A nő konkrétan ismert is valakit, aki visszajött a halálból. Örömmel vette, hogy nem nézte sültbolondnak. Azt viszont nem tudta, mi lehet a közös pont, ami miatt őket választotta ki a görög Alvilág úrnője, hogy még egy esélyt ad nekik. A doki nem volt szakértő a görög mitológiában. Annyira emlékezett, hogy Hádész az Alvilág Ura, de a feleség nevét már nem tudta volna megmondani.
Még most is nehezen hitte el, ami történik. Egy istennő, a görög túlvilág és holtak lelkei, akik futnak, esznek vagy sütkéreznek a napon. Egy ember ugyanis ott maradt. Mindenki nehezen viselte, bár a gyerek, aki az előbb még káromkodott és sírt, erőre kapott és most már vidáman falatozott. A doki nem követte, mert nem volt biztos abban, hogy jó ötlet alvilági étkekből enni.
A túléléssel kapcsolatos kérdéseket feltették. A doki ehhez már nem akart semmit hozzátenni. Laura-t viszont megkérdezte valamiről, ami talán segíthet.
- Örülök, hogy ilyen nyitott, Laura. A történtek után nehéz is lenne tagadni ezeknek a jelenségeknek a létezését. Horatio mondott valamit arról, hogy neki hogy sikerült visszatérni? Hogy miért engedték vissza?
Ha valami hasonló helyzetbe kerülnek, akkor ez talán segíthet. Damien és Laura is a kezüket nézték. A doktor nem tudta, mi lehet velük. Damient megkérdezte, ő pedig azt mondta, hogy mintha elvesztett volna valami nagyon fontosat. A doki nem emlékezett, hogy éppen mi volt Damien kezében. De ha csak arra gondolt, hogy a testét elveszítette, az épp elég. A remény viszont itt volt, hogy visszakapják.
~De hogyan? Egyszercsak összeállnak a darabjaink és tíz ember feláll a maradványok között?
A doktor tudni akarta, hogy fog ez megvalósulni. Az isteni erő sem megfoghatatlan. Sokkalta nagyobb, mint az embereké, de az is megismerhető és egy bizonyos, valószínűleg nagyon-nagyon hosszú ideig tartó kutatás után talán reprodukálható is. Mivel a többiek minden lényegeset megkérdeztek, a doki már a szakmai dolgokat kutatta:
- Tiszteletem! Én is élnék az eséllyel. Ha sikerül, hogy térünk vissza az élők sorába? Egyszerűen újra összeállnak a darabjaink ott a felrobbantott téren?

Raten egy ideig még hallgatta, a számára természetellenesen halk zajokat – érzékei visszaálltak emberire, amit ő teljesen idegennek érzett, a megszokottól eltérőnek. Úgy érezte magát, mintha kialakult volna nála egy fogyatékosság, teljesen idegennek, elfogadhatatlannak érezte az állapotot – de a másik felén ott volt a napfény, az a meleg érzés, ami felmelegítette a testét, és megnyugtatta. Teljesen relaxált lett, s ahogy lehunyt szemhéját rózsaszínre színezte a nap, nyakkendőjét morcosan végigterítette a szemén – azért ennyire nem élvezte a napot – majd sóhajtott egyet, és kiürítette a fejét. Gondolatok nélküli pihenése hamar meghozta a gyümölcsét, és ha semmi sem zavarta nyugalmát, akkor el is aludt.
Ez esetben álmodott is, régóta először. Álmában a családjával volt otthon, több évvel korábban – vigyorogva kócolta össze húga haját, s játékosan csiklandozta meg, mire a lány éles hangon vágott vissza, megfenyegetve, hogy ezt megkeserüli. Anyja mosolyogva nézte a jelenetet, közben lopva az órára pillantgatott, hiszen az apa még mindig nem ért haza, pedig már régóta várták. Végül megcsóválta a fejét, és belenyugodott a helyzetbe – nem ez volt az első alkalom, hogy a férfi kihagyta a családi étkezést, sőt, inkább az számított ritkaságnak, ha részt vett rajta. A fiatalokat persze nem érdekelte, hiszen számukra ez csak egy étkezés volt, nem volt benne semmi különös – az, hogy egyedül teszik, vagy együtt, mit sem számított. Raten épp ezért gyorsan csapott le a pirítósra, és boldogan emelte tányérjára a többi zamatos falattal együtt. Valamiért nagyon éhes volt, és úgy érezte, már rég ízlelt ételt. Valójában több furcsaság is volt, de ezek egyikét se vette észre – vagyis, természetesnek tartotta. Az ijesztően hosszú szemfog, ami csiklandozta a nyelvét, az, hogy nincs tükörképe egyáltalán nem zavarták. A megszokott helyére ült, távol a fénytől, amit a modern lámpák fénye adott – sőt, az se izgatta, hogy még ez is bántja a szemét. Egyszóval boldogan étkezett a családdal.

Viszonylag gyorsan megérkeztünk a faluba. Vannak akik előre futottak, de én kellemes tempóban sétáltam. Minek sietni hogyha úgy is halottak vagyunk. Ahogy már föntről is látszott, éppen ünnepség van. Ahogy megcsapott az illat, rögtön összefutott a nyál a számban. Végignéztem az ételtől roskadó asztalokon. A falu lakói boldogan kínálgattak mindennel, amit én örömmel el is fogadtam. Még bor is volt. Hirtelen nem is éreztem magam olyan rosszul, amiért nem vettem meg azt a bort, amíg éltem. Belekortyoltam az isteni nedűbe és élveztem ahogy eltölti a belsőmet a finom bor. Ez a legfinomabb dolog amit valaha ittam. Bár nem éreztem éhséget, de ezután meg kellett kóstolnom a többi ételt és italt is. Mindegyiknél hasonló élményen mentem keresztül. Nagyon elégedett voltam az étkekkel. Ekkor tűnt fel Hádész felesége, Perszephone. Lenyeltem a falatot és meghajoltam előtte. Nem minden nap találkozik az ember az alvilág úrnőjével. Úgy tűnik még maradt remény az életre. A többiek rögtön megkérdezik, hogy miként lehetséges ez.
- Igen, nem lenne rossz újra élni. Bár meg kell mondani nem olyan rossz ez az alvilág dolog.

Füves mező, nap fény, és ókori görög idill. Ezek vártak rá ideát az elíziumban. Csodálatos hely volt, melyhez fogható kevés akadt a világegyetemben. Mégis furcsa volt itt lennie, őt mindig is protestánsnak nevelték bár sosem volt igazán vallásos. Most mégis itt volt a görög túlvilágon 7 társával.
~ Végül is, remek hely ez az örökkévalóság eltöltésére. ~ kezd beletörődni salyát halálában mert hisz meghalt a rendezvényen. ~ Vajon mi lesz az öcsémmel és a céggel?~ mereng magában miközben a tájat bámulja és a társaival szép lassan eléri a kis falut.
De a gondolatait az Ulysses által valaha látott leggyönyörűbb nő feltűnése akasztja meg, Perszephoné a tavasz istennője és egy ben az alvilág úrnője aki egy lehetőséget ajánl a visszatérésre az életbe.
~ Egy esély nem is kell több, vissza kell térnem, még nem nyugodhatok! ~ Lelkesül fel a lehetőség hallatán.
- Természetesen szeretnék élni a lehetőséggel, úrnőm. – feleli szinte azonnal de rögtön utána egy kérdést is feltesz:
- Mit kell tennünk? – kérdezi mert valamilyen feladat biztos vár rájuk a feltámadás előtt. Perszephoné azt mondta a férje nevében jött és őt a mitológia bár nem gonosz istenként írja le de kérlelhetetlenként aki nem oszogatja csak úgy a kegyeit bárkinek.

Remek, manapság már a halál sem biztos. Na nem mintha annyira be akartam volna fejezni földi pályafutásomat, különösen, hogy fogalmam sem volt, hogy mi történik igazából a halálom után. Ki tudja, mi van, ha nem pont az Olimpiánál ragad el a végzet a "szent eseményről" ahogy Perszephoné is fogalmazott. Reméltem, hogy nem futok bele olyanokba, akik esetleg általam talákoztak a Kaszással. Az lenne csak a vidám osztálytalálkozó...
Egy csettintésre a dombon hagyott szundizó fickó is megjelent körünkben, úgy látszik tényleg komolyan kell venni az istennőt. Mindenki lelkesnek tűnt, hogy visszatérhetnek az életbe, és szemlátomást sok mindenre hajlandóak is voltak, hogy ezt elérjék. Kiváncsian vártam, hogy mi lesz ennek a vége, hiszen ritkán lehet olyanról hallani, hogy egyszerre kilenc lelket is visszaengedjenek az alvilágból. Bár nem is olyan rég millió tértek vissza az árnyékvölgyből.
Mindenesetre reméltem, hogy a végén majd nem kell egymás torkának esnünk, mert mit él az élet, ha utána a lelkiismeretünk nem hagy nyugodni az örökkévalóságig.
Első lépés, csoportok. Az ismerősök száma meglehetősen korlátozott volt, így Laura és Zield felé léptem.
- Ha megengedik, csatlakoznék...

Az érdeklődőknek az istennő hamar választ adott. Kiderült, hogy mindenki átkerült ide, aki a görög kultúrát megtisztelte a jelenlétével, csak a többiek éppen különböző helyszíneken voltak. Zield azon gondolkodott, hogy ez az istennő képes lehet egyszerre több helyen is jelen lenni. Ehhez nem feltétlenül kell a test, mivel más ismerik a mentális kivetülést és hasonlókat, de tőle még az is elképzelhető lenne, hogy testben van egyszerre több helyen. Az elmondottak pedig arról tanúskodtak, hogy az istennő nekik szurkol. Ugyanis azért távolította el a csoportokat egymástól, hogy ne kelljen mindenkinek mindenki előtt szégyenkezni, ha nem sikerül és hogy mindez ne hátráltassa őket a feladatok teljesítésében. Tehát ő és a férje vissza akarják juttatni az embereket az élők sorába, de a helyzetet is kihasználják és játszanak egy kicsit.
Az addig heverésző férfit egy csettintéssel idevarázsolta, hogy teljes legyen a csapat.
~Bámulatos! Úgy érzékeli a teret, hogy bele tud nyúlni és azon belül idő eltelése nélkül tud bármit vagy bárkit mozgatni. És ez csak az erejének egy kis szelete lehet.
Említette Héraklész próbáit és ez eléggé aggasztotta Zieldet. Nekik is ugyanolyan feladatokat kell teljesíteniük, mint egy félig isteni lénynek? Ez nem túl igazságos, csak akkor, ha egy kicsit könnyített verziókat kapnak. Közben próbálta is felidézni magában, hogy miken kellett a hősnek keresztülmenni ahhoz, hogy halhatatlanná váljon. Csak részletekre emlékezett, egy dolgot kivéve. A Hydra-nak nagyon alaposan utánanézett a klónokkal való találkozást követően. A mondakörnek ezt a részét elég jól megismerte. A lényege az volt, hogy Héraklész megtalálta a Hydra nevű, elpusztíthatatlannak hitt szörny elpusztításának módját. Ha ezt, a kitartást és a kreatív szellemet várja tőlük Hádész és felesége, akkor győzhetnek. Damien kérdésére pedig azonnal felelt is:
- Természetesen! Épp akartam is kérni, hogy ha mi hárman már megismerkedtünk, akkor legyünk egy csapatban.

Mindenki élt a lehetőséggel, hogy visszakapja az életét. Perszephoné egy csettintéssel idehozta Ratent is, aki elaludt a napsütés es dombon. A kérdéseket sorra megválaszolta és kiderült, hogy próbatételeknke fogja alávetni az itt megjelenteket. Lerois végiggondolta, hogy mennyi csodálatos műalkotás született Héraklész vagy római megfelelője, Hercules tetteiről. A nymeai oroszlán legyőzése, Minósz bikája, a Heszperidák aranyalmái és így tovább. A hősnek az erején felül az eszére is szüksége volt, az istenek pedig nem fogadták el minden megoldását. Ezért is húzódott el olyan sokáig a próbatételek sora.
A vámpír állt a kihívások elé és odament Ratenhez.
- Azt javaslom, alkossunk egy csapatot, Chromixen Úr!
A csapat harmadik tagjául legszívesebben a szőke, kékszemű hölgyet választotta volna, mert egy csinos nő közelsége mindig jó. Ez a nő ráadásul megfontoltnak és értelmesnek is látszott. Hozzá szólt:
- Hölgyem, volna kedve velünk tartani a próbák során?

Még mindig hihetetlennek tűnik az egész Liza számára, mint egy rémálom olyan, nem tudja, hogy valóság-e amit érzékel maga körül. Az alvilág úrnője és az alapján amit mond férje Hádész is különösen jóindulatú az itt lévőkkel szemben, vissza akarják küldeni őket az életbe, mert a szent ünnepségen haltak meg. Ez választ ad arra a kérdésére is, hogy miért pont ők, ez a vegyes, szórt társaság került ide, látszólag teljesen véletlenszerűen, mert nem rendszer szerint lettek kiválasztva, hanem akik meghaltak azok közül, akiket így meg tudtak menteni. A próbák érdekesnek hangzanak, de egyben komoly tétjük is van, ami miatt már most fokozódik számára a hangulat. Oldalra néz, hogy egy pillanatra elterelje a figyelmét, látja, ahogy mások teljesen nyugodtan észnek az alvilág ételeiből, ő nem mer, nehogy valamilyen következménye legyen. Elkalandozik gondolataiban, első sorban a családjára gondol, vissza akar térni hozzájuk, nem halhat meg, szükségük van rá. Végül az egyik férfi kérdése zökkenti ki, gyorsan oda fordul és határozottan, mint amikor a Nexuson kellett helytállnia a szorul helyzetekben válaszol.
- Igen, úgysem ismerek senkit a társaságból, köszönöm a felajánlást. Liza Rilejev, Mr? - mutatkozik be majd várja a választ, közben a másik férfira néz, akit láthatólag ismer a másik, a két különc, az egyik ott maradt a dombon, a másik futni kezdett, remek társaság - Elnézést maguk apja és fia? Nagyon hasonlítanak.
Mondja végül egy enyhe mosollyal, majd visszafordul a többiek felé, hogy hallja a további fontos dolgokat.