A világ jövője (A Kígyó Csókja)

Van itt minden az összegyűlt színes kis kompániánkban. A démon nő a falat akarja lelőni, kevesebb mint több sikerrel, ezen szinte már meg se lepődik, ahogy a volt plüssmedve cselekedetei is csak az elképzelt háttérzörej részét képezi. Türelmesen és kitartóan várok a kapitányra, de nem akar reagálni a helyzetre. Talán a teleportálás viselte meg jobban mint vártam. Itt állunk egy parancsnokkal parancsok nélkül. A helyzet koránt sem fényes ellenséges területen belül. Mire észbe kapok már zajlanak az események és a Kapitány mégis mozdul, megpróbálja megölni a zöld manót, de az eltűnik. Aztán megint nem mozdul egy ideig a vezérünk és én csak várok. A feszült helyzetben szépen kitapasztalom a környezetem mágikusságát, nincs semmi feltűnő vagy eltérő, sétáltam már bele ilyen csapdába először. Ingrid tartja bennem még a lelkem, s én lelkesen előállok saját ötletemmel.
- Derítsük ki pontosan hol vagyunk, hogy lássuk a fától az erdőt. Utána a parancsnok kitalálhatja mi a következő lépés.
Nem is habozok saját parancsomat teljesíteni, amit szégyen szemre magamnak szántam. De jelenleg én vagyok az egyetlen akiről tudom, hogy még meg van az ép eszem és bízom is a döntéseimben. A bokrok, fák, környezet takarásában indulok meg egy irányba. Olyan helyet keresek ahol körül tudok nézni és felmérni hol is helyezkedünk el a térképen, mielőtt még rossz irányba indulnánk.

Albert a mozdulatsoraiban bízott, de csalatkoznia kellett gyorsaságában. A plüss-ember különös lény megint kicsúszott a markából. Így viszont már egészen biztos benne, hogy ha lehetősége nyílik, akkor bizony elárulja majd őket. Átfut a gondolat az agyán, hogy csak le kellett volna szúrnia, de hamar elhessegeti e felhőt feje fölül. Inkább várt egy keveset és hallgatózott. Amikor a többiek meg-meg szólaltak, mutató ujját az ajkaihoz emelte, jelezve, hogy legalább fojtott hangon kommunikáljanak. Nem hiányzik neki, hogy felfedezzék őket, ha eddig nem tették meg. Aztán ha senki sem csapott le még rájuk, akkor elmélkedik egyet röviden. ~ Időt ígértek, meg tervet. Most egyik sincs. Nem baj, majd megoldjuk valahogy. Mindig megoldjuk. ~ Nyugtatja meg magát nagyon gyorsan. Örül, hogy Holmes hajlamos a konstruktív és előremutató gondolkodásra. Ezért csak int a két nőnek, hogy kövessék őket. Ő maga pedig alacsonyan haladva, óvatosan, vigyázva nehogy változást okozzon a környezetében és ezzel elárulja magukat, követi a férfit. Jobb ha nem a vezető megy elől. Ha szemből kapnak is lövéseket, így egy feláldozható gyalog fog elhunyni és nem az agy.

Egy jó ideig zavartalanul tudok ordibálni a homokban mindenféle behatás nélkül és folyamatosan tévképzeteket alkotva magam elé teljesen megfeledkezve pár percig arról, hogy hol is vagyok, ahogyan az elmémben ez a hely lassanként átalakul egy díszes kínzókamrává, majd pedig egy véres harcmezővé, végül pedig egy várossá ami nagyon ismerős valamiért és tele van lemészárolt emberekkel. Akármennyire is tetszenek s találom ezeket művészinek, nem képesek csillapítani a haragomat ahogyan mindegyikbe bele kívánom az oly gyűlölt maskarást mint élettelen testet vagy szenvedő áldozatot, valami végül azonban megtöri a képet.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááaaaauuuu.... - Csendesedek le lassan, ahogyan felfogom hogy valami nagyon nem tetszik a testemnek és a lábaimmal valamiért toporzékolni kezdek.
- Ehe... Eeee... Eh.... - Lassan rémlik, hogy hol is lehetek egy nagy kupac homok közepén vagyok, még sosem láttam ennyit! Csodálkozva nézek fel a dombra ami elém tornyosul, majd pedig lehajolok és érdeklődve veszek fel egy markényit.
Greee... - A kezemnek sem kellemes érzés szóval hamar útjára is engedem, majd pedig egy teleportálással kísérlek meg feljutni az előttem lévő kupac tetejére és onnan nézek szét, hátha látok valami érdekeset, legrosszabb esetben csodálva nézek végig a többi homok dombon is, közben pedig azon agyalok, hogy miként is kerülhettem ide... Kivételesen van bennem annyi érdeklődés, hogy nagy nehezen előássam az emlékeim közül és viszonylag jól is állítsam össze a képsort, amire a tekintetem ismét felizzik, noha ezúttal halványabb fényben, főleg annak köszönhetően hogy a kellemetlen dolgok itt tartják az elmémet, szóval... Ha nincs semmi akkor elindulok előre és valószínűleg a dombok megmászása helyett teleportálni fogok, amennyiben meg látok valamit úgy annak az irányába indulok meg, még mindig dühösen és a bosszút forralgatva, már tudom is, hogy hogyan! Be fog menni egy ajtón én pedig ott leszek és..
- HÖÁH! - És már halott is!... Nem-nem az túl gyors! Fájdalmasnak kell lennie, látni akarom a szenvedését és élvezni akarom minden pillanatát Morgannel és a példaképemmel együtt! Hmm....
~ Morgan.. Moooorgan... Moorgan... Morgan... ~ Valamiféle nem egésze tudatos kapcsolatfelvételi kísérlet lenne ez, lehet, hogy itt van ebben a sok homokban? Meg fogom találni!

Nem rossz ötlet ebben a jövőben sem az űrben bevezetett gyakorlat, óvatosan felderítünk és felmérjük a helyzetet, mielőtt hangoskodnánk. Azonban egy valamire nem figyelek, egyszerűen túl természetesnek gondolok, meg is ugrok kissé és megdermedek Ingrid figyelmeztetésére. Egy varázslatom van, azt szoktam tovább fejleszteni időről időre, a többi mágikus módszert inkább csak ismerem. Most viszont több múlik rajtam, mint legutóbb éreztem. Koncentrálni kezdek erősen, mint varázslás előtt, minden figyelmemet arra összpontosítom, hogy lássam, amit látnom kell, akármi is legyen az. Megjelenik körülöttem a rengeteg mágikus csapda. Kivezetem a kis csapatunkat a rengetegből, ujjammal néha rámutatva egészen pontosan a csapdák elhelyezkedésére, amikor úgy érzem, valamivel veszélyesebb a helyzet. Sikerrel járok, a második akadályt is könnyen, együtt vehetjük. Kényelmesen elhelyezkedem a fűben az egyik bokor tövénél. Legyen még ami fedezi a csapatot, Félrehajtom az ágakat, óvatosan nézem meg az őröket. Még mindig jól állunk.
- Hagyjuk őket tovább menni vagy csendben végzünk velük?
Kérdezem a Kapitánytól halk hangon, az ő akciója, ezt már leszögezte az elején, döntsön ő. Én készen állok mindkét lehetőségre. Mormolnám is magam elé az igéket, de az talán túl hangos és feltűnő lenne. Marad helyette a kért pisztoly és a magabiztosság.

Albert megfagyott, amint Ingrid megálljt parancsolt. Régi reflex, szinte önkéntelen. Bár jobban belegondolva inkább pavlovi. A Balkánon szokott rá, ahol előszeretettel használtak improvizált robbanóanyagokat és aknákat. Testőrként nem csak magától, az ügyfelétől is megkövetelte az ilyen reakciót vészhelyzetre. Életet menthetett, ha hirtelen mozdulatlanná vált valaki és így nem lépett rá egy aknára vagy nem szakított el egy botlódrótot. Ő nem látta az őket körbevevő mágikus csapdákat. Ezért lassan hátra lépett, talpát pontosan az előző pozíciójába helyezte. Várt egy kicsit, hogy a mágiahasználók oldják meg ezt a kérdést. Aztán csak hallgatta ahogy Ingrid részletezi az úti cél hollétét, majd döntést hozott.
- Olyan menjen előre, aki látja a mágikus aknákat. Csak haladjunk, mielőtt felfedeznek bennünket. - adta ki az utasítást gyorsan és reménykedett abban, hogy a többiek lesznek elég önállóak. Lettek. Egészen addig, amíg el nem értek egy utat. Ott várt néhány másodpercet, majd jelzett a többieknek, hogy maradjanak nyugton. Többször intett lefelé a föld felé és maga is elbújt. Aztán rámutatott Holmesra és a trónterem irányába mutatott, hogy induljon tovább.

Elindulok és hívok, de semmi változás nincs, vagy semmi eredmény, vagy semmi reakció, kinek hogyan tetszik, ellenben pár másodperc erejéig neki látok ásni a homokban, bár... Nem valami nagy elhivatottsággal, ahogyan az első alkalom után hogy belevájom a kezem és ismét megérzem azt a kellemetlen valamit amit az első alkalommal is igazából hagyom a homokot visszahullni a földre, vagy elmenni valamerre a széllel és fojtatom tovább az utam, mert Morgan biztos, hogy nem bújna el ilyen helyen, kétlem, hogy tetszene neki vagy lehet, hogy mégis? Náh nem, biztos hogy nem... De mi van ha mégis? Lehetséges lenne?... Mégis fojtatom az ásást jókedvűen még egy darabig amíg a kezeim valamiért nem bírják, de semmit sem érek el vele ismét, ezért pedig idegesen ütök bele a homokba és próbálok meg utána felteleportálni az egyik domb tetejére, ami váratlan eredményekkel jár. Egy pillanat alatt zajlik le minden szinte, egy képváltás majd pedig egy teljes testemet átjáró, mondhatni, hogy feszítő érzés és valamiért anélkül, hogy teljesen érteném, tudom, hogy zuhanok.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁRPGHrhgrrpr.... - A vízben nem telik sokáig, hogy vergődni kezdjek és talán valahogy fel tudom magam vergődni a felszínre, amennyiben ez megy és valahogy fent maradok, egy ideig kíváncsian nézelődöm, hogy most vajon hol lehetek, mert amúgy sosem láttam ennyi vizet, ha bírom akkor még meg is kóstolom de undorodva köpöm ki az első korty után.
- Hülye... Víz... - Jegyzem meg még valahogy a felszínen maradva és egy kevés koncentráció után megpróbálok újra teleportálni, az pedig feltűnt, hogy nem oda megy ahova akarom, ezért megpróbálom elképzelni... Egy várost tele halottakkal, hátha így oda és jól érezhetem magam!

Amennyiben nem sikerül vergődéssel fent maradni a felszínen úgy valószínűleg folyamatos süllyedésbe kezdek mert nem tudok úszni, ebben az esetben egy ideig még próbálok ordibálni a víz alatt, ahogyan viszont nagyon vészesen fogyni kezd a levegőm megpróbálok egyenesen felfelé a levegőbe teleportálni mint ötlettelen cselekvés, hirtelen valami megmagyarázhatatlan hang ordibál a fejemben, hogy csináljam ezt ha élni akarok, nem tudom, hogy mi az de hallgatok rá, hiszen bosszúm van amit állnom kell... Vagy állnom kell egy bosszút.... Vagy bosszút kell állnom... Ömm.... Majd eldöntöm melyik ha feljutok!

Zökkenőmentesen haladunk előre, az őrök eltűnnek a képről. Én most is becsületesen vállam a gyalog szerepet, megyek a kijelölt úton, előre a messziségbe. Se őrség, se csapdák nem állják már az utat. Nincs is más dolgunk mint egészen a falig sétálni. Elnézve az akadályt már feltűnik, ami eddig is megmozgatta az állóvizet.
~ Ez így túl könnyű. Vagy csapda, vagy Le Fay lánya olyan elbizakodott, hogy nem védi magát. Se egy rendes őrjárat, se összetett védelem, csak egy fal. Belül sem remélek többet. Talán egy csapda, amibe becsalnak minket. Akárhogy is legyen, gyanús.
Elnézem a falat, gyenge pontokat keresek rajta, ahol van bármi esély az átjutásra. Vagy arra, hogy a védelmet, őrséget játsszuk ki egy ügyes csellel. Az már világos, hogy a Kapitány se a bejutás, betörés mestere. A kérdésre tanácstalanul nézek a védvonalakra.
- Egy kötelet tudok teremteni, ha nincs annál jobb megoldás. Pártolom az őrök elnémítását helyette.
Ha kell, akkor varázsolok, de nem hiszem, hogy egy kötéllel bármire is mennénk, kérés nélkül nem is teszem meg. Azt remélem, hogy vagy a démonnőnk vagy Ingrid mutat valamit és átjuttat minket. Vagy ha nem, szembe kell néznünk a kapuőrökkel. Gyorsnak és hangtalannak kell lennie a bejutásnak, szeretem ezeket a feltételeket, több ész kell hozzá, mint a törünk előre mentalátáshoz. Most még sincs hozzá sok kedvem.

Erősen átkozza magát, ami miatt nem kért valamilyen mászó felszerelést és valami jobban rejtő ruházatot. De késő volt ezen bánkódni. Ingrid terve nem lett volna rossz...amennyiben az őrök testalkata megfelelt volna, meg lett volna ötletük hova rejtik a ruhákat, testeket és a többi. Illetve attól, hogy a kapu előttieket elintézik, még nem kerültek belülre. A kaput meg nem nyitnák ki, ha nem teljesen retardáltak. Véleménye szerint nem azok. Viszont a férfi varázsképessége felkeltette az érdeklődését.
- Nem rossz Ingrid, de problémás. - teszi egyelőre parkolópályára az ötletet. Majd Holmes felé fordul- Mit tud még varázsolni? Teljes mászófelszerelés kéne, kötél, horgony, meg álcázás. Megoldható?

Kapitány se tudja igazán mit kezdjen a helyzettel. Én magam Ingrid tervét gyakorlatiasabbnak, és jobban filmekben látottaknak érzem. Ámbár én előre engedném a hölgyet az ötletelésben is, a parancsnok máshogy határoz. Számba veszem varázserőm, ha kell feloldom a mágiám a kardomról, mászáshoz amúgy sem kényelmes.
- Kérem ez mágikus anyagmanipuláció. Avatatlanoknak elég annyi, hogy szervetlen anyagnak minden tulajdonságát, harminc kilogrammig, vagy testfelületig változtathatom. Kardból kabát. Élő, lélegző anyagnál csak látszatot keltek. Mormolás és egy kis hadonászás. Megteszem, amit tudok.
Ezzel hagyom, hogy átjárja minden részem a varázserő. Itt ez erősebb, mint eddig tapasztaltam, remélhetőleg nekem is segít. Először a jeleket kezdem felrajzolni, majd a varázsigét mondom el újra. Egy kötelet, egy horgonyt, hevedert, meg biztosítót. Álcázásnak egy kőfal kinézetű ruha. Többre nem adom egyelőre. Nem akarom ma túlterhelni magam, még megírják a lapokban. Vigyáznom kell a jó híremre. Már azt is tudom miből készítem ezeket. Sok szervetlen dolog nincs körülöttünk, de ha jól emlékszem kedvenc démonnőnkön is van egy szép páncél, ez talán elég lesz. Nőt sem vetkőztettem még mágiával, s őt nem is akarom, ezt hozta a sors.

Csapkodok-csapkodok, de valóban nem maradok fent a vízen, az ordibálásból hamar néma köhögés lesz ahogyan a víz lassan valamiért kifejezetten zavaróvá válik és nehezíti a teleportálást, de csak sikerül összehozni, pillanatokon belül pedig... Valami még rosszabb helyen vagyok, legszívesebben ordítanék, de az első ami a pokoli problémák mellett jelentkezik az a furcsa rángás és izé-hozé - köhögés - ahogyan a szív távozik a testemből, majd pedig a karjaimmal fonom magam körbe és reszketve nézek szét a tájon, de nem látok semmit.
- Uh-uh-uh-uh-utálommmmm... - Vacogva próbálok meg tenni egy lépést előre de valamiért abban a pillanatban ahogyan a lábam leér a hóra és az valószínűleg ropog alatta és kellemes a hangja én pedig úgy érzem mintha a lábam egy kés lenne és éppen leszúrnám a havat... Mennyei érzés, de nem kárpótol, mert mint mondani akartam abban a pillanatban úgy érzem, hogy nem akarok itt sem több időt eltölteni és lehunyva a szemeimet kezdek el kifejezetten erősen koncentrálni, amennyi még az erőmből futja és úgy érzem, hogy rövid távon még egyre képes vagyok, aztán valószínűleg megint pihentetni kell majd egy kicsit... De most!
~ Harmadik a maci igazság. ~
- N-n-nagy kel-lemes f-füves h-hely... N-nagy k-k-kellemes füves h-hely... NAGY KELLEMES FÜVES HELY VAGY VALAKIT MEGÖLÖK!!! HÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! - A koncentrációhoz hamar csatlakozik egy jó adagnyi akarás és düh is egyben amit a kellemetlenségek váltanak ki valamiért reakcióként, aminek hatására valamiért felfelé emelem a tekintetem és a karjaimat magam mellé rántom. Ezen körülmények között próbálok elteleportálni, egy olyan teleportálással amilyet még nem csináltam korábban és remélhetőleg ezúttal valami kellemesebb helyen sikerül kikötni, mert ezután kénytelen leszek ezt a dolgot pihentetni egy kicsit.

Albert rossz szokását továbbra is követve, összevonta a szemöldökét. Megint magyarázkodnia kellett, amit nem szeretett. Főleg nem terepen és utasításai kiadását követően. De megteszi, mert rá van utalva a többiekre és szeretne visszajutni az általa ismert világba, ahol Avalon szabad és még védhető. Bal kezével a tarkójáról kiindulva végigsimítja maszkját, egészen az orráig. Ez utóbbit kicsit megdörzsöli, majd int Holmesnak, hogy várjon és fojtott hangon nekikezd.
- Harcos vagyok, nem barbár. - fordul egyből Auratitia felé. - Nem megyünk neki balf@sz módon az ellenségnek. Nem hagyunk magunk mögött felesleges nyomokat. A hullák, dulakodás nyomai, ruhák, felesleges nyomok. Részletezzem még? - vár néhány másodpercet, majd Ingridhez fordult.- Akkor csináljuk. Visszamegyünk addig az út mellett, hogy ne lássanak a kaputól. Ott előbújunk. Te ránk bocsájtod a varázst és a megtévesztéssel megpróbálunk átjutni. Mindenkinek világos? - A másik két személy fordul. Ha Auaritia sikeresen repült, azért még megkérdezi. - Át tudna reptetni minket a falon, vagy démon létére túl gyenge hozzá?

Minden dühöt és koncentrációt beleadva teleportálok ismét, ami pedig eztán jön már sokkal kellemesebb. Egy darabig dühösen nézek vissza az állatokra melyek egy pillanatra rám emelték a tekintetüket, majd pedig ahogyan realizálom, hogy minden úgy alakult ahogyan akartam a düh eltűnik az arcomról és egy győzedelmes mosoly veszi át a helyét és úgy érzem magam mint akit lelki nyakon öntöttek egy adagnyi plüss büszkeséggel, még győzedelmesen az ég felé emelem az öklömet is és ebben a pózban állok vagy valahány másodpercet.
- Győőőzelem! - Tanulság: Csak meg kell fenyegetnem valakit hogy valaki más meghal és minden működni fog, még akkor is, ha nincs kit megfenyegetni, mindig van mit, amíg elhiszem, addig ott van, ha pedig én elhiszem és ott van akkor ott van mert én elhiszem, ha pedig én elhiszem más is elhiszi, mert ha én elhiszem de más nem hiszi el akkor meghalnak... Én pedig elhiszem, szóval innentől mindenki elhiszi! Érdeklődve fordítom a tekintetem ismét az állatok irányába, pár másodperces néma csend következik, majd pedig...
- Wááááááá.... - Sietek gyors léptekkel közelebb az állatokhoz és kezdem el őket vizsgálni érdeklődve, ilyeneket még sosem láttam! A mai nap tele van új dolgokkal, megmagyarázhatatlan dolgokkal és állatokkal és még több megmagyarázhatatlan dologgal és ki tudja mi lesz még? Remélem lesz még mert a kíváncsiságom éppen hatalmas skálákon mozog. Nem tartok tőle, hogy az állatok menekülőre fognák, állatok, értem őket, meg ők is engem azóta az eset óta, én pedig kíváncsi vagyok ők meg csinálnak valamit szóval mindenki boldog valószínűleg amíg ki nem kíváncsiskodtam magam eléggé. Miután ezzel megvagyok a város felé fordul a figyelmem és annak az irányába indulok el ugyan úgy érdeklődve, bár talán nem akkora lelkesedéssel, de érdeklődve, még mindig a Morgan vadászaton, óóóó meg fogom találni, már elhatároztam és úgy lesz... Mert ha nem... Addig is viszont majdnem dúdolva haladok, majdnem, csak néha adok ki valami erre utaló hangot ahogyan dinamikusan lépkedek szinte ugrándozva, szinte, néhány mozdulat nagyon hasonlít rá.

Elfeledkeztem a részletekről, a varázsháló az egész tervet leleplezheti, erre Ingridnek kell figyelmeztetnie, pedig még a teleportálás után meggondoltam a dolgot. Ejnye Holmes, csak nem fáradsz ki ennyitől. Egy ideig visszahúzódva csöndben hallgatom a szócséplést, ami az én mesterségem lenne, most mégis magamban veszem számba a lehetőségeket. Még a falakon se jutottunk át, de már most problémát problémára halmozunk, ezen most segítek. Kesztyűmet nemes egyszerűséggel leveszem, kézbe kapom és egy elegáns mozdulattal, csuklóból csapom szeretett démonhölgyünk ajkai felé. Óvatosan kimérve, hogy csak az egyik ujj vége csattanjon a száján, minél több fájdalmat okozva ezzel.
- Hallgasson drágám, vagy én hallgatok és abban nem lesz köszönet.
Osztom ki az utcasarokra való kis cafkát. Összeszedem megmaradt lelki erőm, s a kapitány után megyek, vissza az erdőbe. Elvetem a mágikus álcázás vagy felszerelés készítés ötletét, az legyen Morgana lányának művészete, megoldjuk ésszel. Megvárom, amíg a jó kapitányunk ártalmatlanítja az első őrt, ellesem tőle a technikát. Szemem sarkából figyelek, Ingridre számítok, hogy ő mozdul és teszi meg amit meg kell tenni, de ha nem, akkor készen állok én. Kilépek, oldalról kerülök az őr mellé és csapom is azonnal torkom a kardom lapjával. Kellő lendülettel, hogy elvegyem a kedvét a kiáltozástól, torok után jöhet a tarkó és utána a fejtető, amíg el nem ájul. Talán fürgébb vagyok mint egy unatkozó katona páncélban.

Miután kicsodálkozom magam a különleges állatokon melyeket talán egy darabig nem fogok újra látni... Bár nem is baj mert már kezdtek a kifejezetten kifinomult bolyhos ízlésemnek unalmasak lenni mert csak nyugodtan rágcsálják a füvet, nincs benne elég vér és fájdalom... Most így belegondolva utasíthattam volna őket, hogy öljék meg egymást bármi áron, de a csodálkozás közepette ez teljesen kiment a fejemből...
~ Majd legközelebb! ~ Suhan át a gondolat a fejemen amitől szélesen elvigyorodok, így sétálok végig az ösvényen szinte csukott szemmel folyamatosan és az utolsó pillanatban torpanok csak meg a sziklafal szélén. Egy ideig valahogy jobban érdekel, hogy mi van a fal alján mint maga a város a távolban, persze aztán azért néhány perc után csak felemelem a tekintetem és akkor azért tátva marad a szám, szó szerint, fel sem tűnik de már megtörtént, kicsit ezért nyáladzok is amit viszont letörlök mert nem tetszik a dolog amit okoz a szám alatt. Egy darabig itt is csak állok és nézek, rezzenéstelen tekintetem egy pontra fókuszál, bármiféle pislogás nélkül meredek a látképre talán újabb perceken keresztül, ahogyan a tudatom legmélyéről halk morajlás zeng fel, mely a hosszú másodpercek alatt hamar kinövi magát egy a várost emésztő tűzvésszé és a szenvedő vagy éppen menekülő emberek sikolyaivá. Betegesen vigyorogva állok a látvány előtt és valamiért mintha tudnám, hogy a tűz megérint, olyan messzire elhatnak a lángok. Kissé betegesen kacagok fel, ami a jelenlegi arckifejezésemmel életemben először talán ijesztőnek titulálható, azonban ez az egész egy pillanat alatt elúszik ahogyan végül egy magamhoz térő szemrángás után pislogok egyet és már egy teljesen másik helyet figyelek, mintha mi sem történt volna.
- Teddy nyomozó második feladat, felgyújtani a várost. - Mondom ki elégedetten és egy gyerekes mosollyal az arcomon, majd pedig elkezdem keresgélni a le utat innen, úgy értem levetném magam de valami nem engedi ahányszor lelépnék, így valamiért más utat keresek de minél hamarabb le, igaz fél úton megtorpanok.
~ .... Mooooooooorgan? ~ Próbálkozom meg ismét, aztán ha nincs válasz akkor mászok tovább és folytatom az utam a város felé, amit már eldöntöttem hogy elpusztítok, mind érezni fogják kegyetlen kegyetlenkedésem kegymentes kegy... Kegy... Kegyetlenségmentességességét! Vagy... Kegyelemmentességességét... A lényeg hogy meghalnak!
- Meheheg. -