Murderworld

Jelenleg egy sziget, teljesen ismeretlen helyen.

Jól esne egy kávé. Így reflexből ez az első gondolata, ahogy jóformán még guruló állapotban van a reggelitől, aminek következtében igencsak kihívást jelent bármiféle nyelvleckei tevékenységre figyelnie. Az emésztése azzal foglalkozik, hogy bekómáljon, pedig most még kivételesen ki is aludta magát. Elég távol ül az ablaktól, de még ez sem gátolja meg különösebben, hogy tanára távoli hangja kellemesen andalító, mérhetetlenül érthetetlen muzsikaszólamával a háttérben kifelé bámészkodjon valami kellemes, pihepuha ágyikóról álmodozva a...
Összerezzen a hirtelen feltörő sípoló hangra, macskaszerű mozdulattal lapul lejjebb az asztalra, izomzata ugrásra készre feszül. Antonnak van tapasztalata arról, milyen, ha épp összeomlani készül a világ és az ilyen hirtelen vészjelzésszerű tünemények pontosan ezt az érzetet keltik benne. Nem érdekli ki mit gondol, ő megélt már pár szarságot, abszolút esze ágában sincs az ablakhoz menni, ahogy a többiek előre másznak. Feláll az asztaltól és elhátrál a feltételezhető veszélyzónából, mancsait a fülére tapasztja, pillantása Felixet keresi a teremben. Függetlenül az elmúlt napok eseményeitől, még mindig őt ismeri innen a legjobban, valamilyen bonyolult okból kifolyólag látnia kell, hogyan reagál, mintha a saját pánikszintje ettől függne.
Összeszorítja a szemeit, mielőtt elnyeli őket a fehérség.

Rohadt hideg van. Ez a mai napon a második igazán értékelhető, avagy csak utólag visszaemlékezett gondolata. Kábult, tág pupillái a távolba merednek, aztán merengve lebámul a lábai elé. Szép szakadék. Jó szakadék. Aztarohadtéletezegyszakadék.
Nyüsszenve tántorodik hátra a mélységtől, az ijedtségtől leseggel a földre és hátrébb kúszik valamiféle biztonságosnak ítélt távolságba. Pillantása riadtan rebben körbe a környezetén, lélegzete pánikszerű zihálássá válik mellkasában. Mi a franc? Miafrancmiafrancmiafranc. Milliónyi orosz káromkodás mantrázódik a fejében, ahogy realizálja a helyzetet. Felfogja, hogy nem szakadék előtt áll, hanem valamiféle sziklás magaslaton. Hegyi magaslaton.
Nagyot nyel. Fontossági sorrendek? Végigtapogatja magát, van-e valamiféle sérülése, nem tűnik-e magasnak a testhőmérséklete, mennyire szédül, van-e fájdalma, milyen állapotban vannak a reflexei, a reakcióideje. Némi mikroszkóp alatt felfedezhető elégedettség villan benne a tényre, hogy a zsebeibe ott az összehajtogatott papír és ceruza biztonsági tartaléka. Nem mintha kirajzolhatná magát innen. Innen? Honnan is?
Hátrafésüli széltől kócolt haját, mancsa megmarad a tarkóján, ahogy alaposabban is körbe néz. Hagy időt magának közben lenyugodni, amíg tallóz az emlékei között. Ez nem a Bukás. Felnőtt azóta. Egy iskolában volt. X suliban hovatovább és viszonylag egészen biztos benne, hogy órán. Közvetlenül előtte volt a reggeli és még eléggé teli volt a kajától, most ez alapján próbálja meghatározni, mennyi idő teletett el azóta.
Vajon a veszélyteremben van? Talán robotcsajszi megunta, hogy tilosban jár és ez valami nevelő célzatú kiképzés...
Kézfejével megdörgöli a száját, felfordul a gyomra a gondolatra, de sikerül nem kidobnia a taccsot. Felfogja, hogy nagyon rossz helyen van itt. Túl erős a szél, ő pedig egy szál vörös pulcsiban, fekete nadrágban nagyon nincs ehhez a klímához öltözve. Nem mintha a vörös, magasszárú tornacipő megfelelő lenne a sziklajárás-mászáshoz, de... van választása?
Feltápászkodik a földről. Széltől kissé védettebb helyet keres, ahonnan még megfelelően belátja a környéket. Előveszi a papírt, ceruzát, gyors mozdulatokkal felrajzolja aktuális helyét, a táj paramétereit, a hegy vonulatát, a dzsungel és a tenger elhelyezkedését hozzá képest. Kezdetleges térkép, de pillanatnyilag megteszi. Ha valami memóriahorgolható furcsaságot, újdonságot lát útközben, majd felfirkálja. Abszolút senki nincs itt?
Zsebre dugja a térképet és elindul egy járhatóbb útvonalon. Valahol a part és a dzsungel találkozásánál akar kijutni, sem mélyebbre hatolni a rengetegben, sem nagyon nyílt terepre futni nem kívánkozik. Szereti az arany középutakat.

16+

C2

Mindig az ablak vagy az ajtó mellett ül. Közel a szökés, a menekülés lehetősége, ott a friss levegő, meg a figyelemelterelő dolgok széles tárháza, az ablak és ajtó mellett ülni és aludni még mindig jobb, mint bárhol máshol. Enyhén elnyílt szájjal bámul ki az ablakon, a kree frazémák ma valahogy nem nyűgözik le, nem mintha bármikor máskor ezt tették volna, szürke szemein ragyogón tükröződik a fény és a gondolatdarab a kábaság előtt:
végre felrobbant egy köcsög őrsz...

Úgy ocsúdik, mint a részegek, bár sokkal józanabb, de a fejét felkapja és hátralép, mintha ugyan a tenger nekirontana, elmosná, felborítaná, eltemetné, vagy más, hasonló aljasságot művelne. Undorral rázza a lábát, ahogy kihátrál a homokba, a koszos bakancsnak ugyan már semmi nem árthat, de a sós vizes pakolás aligha tesz jót bárminek is. Nehéz, kellemetlen, de legalább a szagokat részben kimosta.
Azonnal körülnéz, a háta mögött az erdő veszélyesebbnek és izgalmasabbnak tűnik, mint a nyílt és üres víz, bár annak is adózik egy hosszú pillanatig. Szürke, kapucnis dzsekijéből kibújik, fekete pólója ugyan szívja a nap melegét, legalább a karjai szabadok, a dzsekit a derekára köti, a bicskát és a mobilt kiveszi belőle. Előbbi nélkül nem is alszik, az utóbbit, egy öreg, de már érintőképernyős, dinoszauruszölő Nokiát veszi a szeme elé. Ellenőrzi, hogy van-e térerő, ha igen, felhívja az iskola portáját. Ha nincs se térerő, se wifi, kénytelen lesz kikapcsolni a telefont, ki tudja mire lehet még jó az energiája.
Nem mintha amúgy nagy erdőjáró lenne. Egy ultramodern civilizáció szülötte, városi zsiványa, de ráragadt ez-az, az iskolapadon kívül, és talán a Robinson Crusoet is olvasta. Úgy legalább félig. Az érdekes tengerpart és félszigetkaréjok öbölölelésének természetföldrajzi szépségében nem gyönyörködik sokáig, száz méter az nagyjából száz hosszú lépés, a patak felé indul el. Az édesvíz a legfontosabb, azt mondják. A telefont a nadrágzsebébe gyűrte vissza, szürke szemei hunyorogva nyerik vissza érdeklődő csillogásukat. Az biztos, hogy sokkal izgalmasabb ez, mint a kree, de abban egyáltalán nem biztos, hogy helyes, hogy itt van a halálfaszán, vagy még azután két köpésnyire. Bizalmatlan a dzsungellel, dzsindzsával szemben, nincs beoltva szúnyog, lyme-kor, AIDS, álomkór, malária, mocsárláz és még egy rakás betegség ellen sem, amit az ilyen helyeken lehet elkapni a hírek szerint. Egyáltalán milyen ez a dzsungel? Nem mintha különbséget tudna tenni a magrove, a szubtrópusi és a trópusi között, hogy eldönthesse, a világ melyik tájára vetette a balsors. Az is igaz viszont, hogy sose járt az államok legpocsékabb részein kívül sehol máshol, New York állom kívül is csak alig, valahol egy része élvezi a világlátás tapasztalatát, miközben céltudatos nyomsort hagy a parton, arra azért ügyelve, hogy a lábnyomát száraz területen hagyja, amit nem mos el rögtön a víz. Ellenség, vagy barát, nem milyen olyan gyakran akadna, a neo társas lény, jobb neki, ha valaki megtalálja, mint ha nem.
És azt mondják, a vízfolyások mellett ha eléggé visszamegy az ember, akkor települést fog találni. Bár nem akarja megmászni azokat a baszomnagy hegyeket ott.

A1 - Kevin

Hirtelen hangos zene töri meg a békés csendet a fiú szobájában. Ma valahogyan nem akarta falhoz vágni telefonját, helyette egyből felpattant az ágyából, és megcélozta a kikapcsoló gombot. Bár szerette a zenét amelyre már hetek óta ébredni szokott, de az ember valahogyan mégis képes megutálni azt a dallamot, amelyre minden reggel fel kell ébrednie. Meg szokott esni, hogy ha hónapokra ugyanazt az ébresztőzenét állítja be, akkor egy idő után már undorral reagál rá, pedig előtte határozottan imádta. Persze ez is csak egy kis ideig tart, de mégis kellemetlen érzést kelt számára. Viszont a mai nap ez az undor most megszűnt, és már csak egy hatalmas hiányzott volna Kevin arcáról a tökéletes idillel megáldott reggelhez. Felkapja magára a kék pólóját, a kék kapucnis pulcsiját, a fekete-kopott farmernadrágját, egy fekete zoknit, és egy fekete-fehér sportcipőt. Gyorsan odaszökken a tükör elé, és megigazítja a haját úgy, hogy elégedetten léphessen ki a szobájából. Ezután egy pillantást vet az órájára, és elégedetten könyveli el, hogy még van ideje bekapni egy szendvicset, és elintézni a fontosabb dolgokat a fürdőszobában. Miután végzett gyorsan beszökdécsel, vagy inkább bespintel a tanterembe, és elfoglalja azt az asztalt és széket, mely a tanterem közepén található. Ezután felteszi a kapucnit a fejére, hogy eltakarja tökéletes pontossággal a fejhallgatóját, majd át is vált alvóüzemmódba. Általában ez egy tökéletes hely szokott lenni ilyen program töltésére, főleg mert a többiek inkább az első, és az utolsó sorban ülőket szokták figyelni, középen valahogy sikerül beleolvadni a környezetbe. Nem szokták felébreszteni, csak nagyon ritka és különleges helyzetekben. Ki gondolta volna, hogy éppen a mai nap is egy ilyen helyzet fog eljönni. A kellemes zenét egy idegesítően erős sípszó töri meg, amire még így félálomban is felkapja a fejét. Automatikusan az ablak felé fordítja a fejét, és csodálkozva figyeli a többi diákot, akik az átlátszó üvegen keresztül próbálnak rájönni a hang miértjére. Ő ahhoz túl lusta, hogy megnézze ezt a különös dolgot, inkább úgy dönt, hogy visszafekszik aludni. Aztán jött a fehér bumm, és minden megszűnt létezni körülötte.

A következő pillanatban már a teste önakaratán kívül lövelte ki a tüdejéből a sós vizet. Jobbról és balról erőteljes hullámok próbálták letaszítani az egyetlen stabil pontjáról, ami egy deszkaszerű tákolmány volt. Annyira össze volt zavarodva, hogy ijedtében elengedte a fából készült "szerzeményt", és elsüllyedt a vízben. Szerencsére egy szigeten nőtt fel, így nem volt nehéz számára újra a felszínre csapkodnia magát, ám még mindig nem tudta hova tegye a történéseket. Megpróbált (sikerrel) újra felkapaszkodni a deszkákra, és ijedten zihálva nézett körbe. Mögötte víz, előtte pedig egy sziget, mely messziről erőteljesen zöldnek tűnt, és csak a homokszínű partja törte meg a növények dominanciáját. Nagyjából száz métert tippelt szemmértékkel közte, és a szárazföld között. Ezt még deszkák nélkül is megtudja oldani. Elrugaszkodott a mentsvárától, és gyorsúszásban megindult a part felé. Lassan kémlelte közben a tájat, mely hegyekből és intenzív zöld színű erdőből állt. Sejtelme sincs, hogy hova kerülhetett. Ez a gondolat pedig teljesen kiborítja. Miért csak ő van itt, és ki hozta ide? Vajon a többiek is itt lehetnek valahol a szigeten? De ami a legfontosabb.. hogyan fog innen hazajutni?

F5- Sam Lewis

Unottan üldögéltem az órán, miközben a tanár a Japán nyelvtant magyarázta, én pedig a jegyzeteimet böngésztem. Egyszerűbbnek hittem, amikor úgy döntöttem tanulni fogok, gondoltam ami rám ragadt kobudo-n az valamennyi alapot majd csak ad, de nem. Tudtam szavakat, de nem ismertem a nyelvtan, az írást, nem tudtam semmit. Semmivel sem tudtam többet mint a többiek. Néztem a jegyzeteim, és sóhajtottam. Kinézve az ablakon elképzeltem, hogy milyen jó lenne odakint edzeni, félek hogy elfelejtem amit tudtam ha nem gyakorlom. El is döntöttem, hogy beszerzek majd néhány eszközt, hogy szinten tartsam magam. Főleg tonfa kellene, hiszen azt szeretem a legjobban, de nem feledkezhetek meg a többi hagyományos fegyverről sem. Főleg, ha vizsgázni szeretnék majd.
Hirtelen megszakította valami a mélázásomat, egy sípoló, erős hang, illetve egy hirtelen támadt fény, ami teljesen elvakított. Nem értettem mi történik, de hirtelen egy másik helyen találtam magam, a hajamba beletúrt a szél, és összekócolta, a szemembe lógó hajamat ösztönösen megpróbáltam hátra simítani, de az álnok időjárás nem hagyta hogy legyőzzem. Egy szakadék szélén álltam, és éreztem a tenger sós ízét a számban, lenézve pedig láthattam is a sziklákat, és a vizet. A nap bár kellemes meleget árasztott, a hideg szél mégis átjárta a testemet, és csak pillanatokra érezhettem a nap melegét egy egy széllökés között, amikor is libabőröztem és dideregtem. Láttam a távolban egy szigetet, de az idő elvette a kedvemet az úszástól, még ha le is jutnék. Ezen kívül homokos tengerpartot láttam, magam mögött pedig egy sűrű dzsungelszerű erdőt. Gondolkodni kezdtem, és hamar döntöttem. Úgy vélekedtem, hogy elraboltak a suliból, ami gondoltam, hogy egy idő után bekövetkezik, de nem voltam hajlandó átadni magam a pániknak. Lélekben felkészültem az ilyen helyzetre. Még egyszer körülnéztem, és a tengerpart helyett a dzsungel felé fordultam végül. A fák között talán nem fúj így a szél, és nem kapok tüdőgyulladást, illetve fegyvert is szerezhetek. Első dolgom volt, hogy előkapjam a telefonomat, bár nem fűztem nagy reményt hozzá, ellenőriztem a térerőt. Ha tudok, akkor segítséget próbálok hívni, ha viszont nincs rá esély, akkor egy alkalmasnak tűnő fára próbáltam felmászni, és egy megfelelő ágat szakítani magamnak. A célom az volt, hogy egy bö szerű botot használhassak, majdnem két méter hosszú, lehetőleg egyenes, és strapabíró ág legyen, ám így a szakítása is nehézkessé vált. Ha van elég közel a földhöz, amire felmászva a súlyomat felhasználva leszakíthatom, akkor így teszek, ha nincs, akkor kénytelen leszek az övemet használni. Ez esetben kibontom a paracord övet, amit hordok Nesze neked Sandy, mondtam én hogy megéri és megpróbálok egy surujunt gyártani magamnak, ehhez csak egy-egy megfelelő súlyú kőre vagy nehéz tárgyra van szükségem a paracordon kívül.

A tanterem ablakából bámul kifelé. A feje tompán zúg és nem is igazán figyelt az egész órára, tananyagra sem. Talán mégis oda kellene figyelnie éppen miről is van szó, de olyan unalmas. Ebben az időben szívesebben csavarogna kinn, és nem kellene itt benn ülnie...más részt nem kellene, azt néznie, hogy egyesek egyenesen bámulják. 
Igaz az utóbbi időben megszokta, hogy ő az egyik csodabogár az iskolában. Az eltelt időben, amíg itt volt a suliban, nem sok barátot ismerőst szerzett, de valahogy nem is vágyott rá igazából. Volt egy-két ismerőse, ha barátnak nem is nevezhette őket. A többiek pedig kerülték, főleg miután volt egy-két amnéziás esete és egy-két pánikrohama is. A képessége sem volt a topon. Igazából még mindig képtelen volt irányítani, igaz kevesebbszer történtek balesetek, de volt rá példa, hogy volt akit megégettet. 
A mélázásából, az zökkenti ki, hogy a többiek az ablakokhoz rohannak, majd egy éles hangot hall, a következő pillanatban....

....érzi a talpa alatt a köveket, a következő pillanatban pedig elvágódik, ahogy megcsúszik a nem túl mély vízbe esik. Túlzottan meglepődik az egész dolgon és pánikba is esik, így nyel egy-két korty vizet, de még időben feltápászkodik.
-Nem hiszem el, majdnem belefulladtam egy patakba....-
Kétségbeesetten nézz körbe, közben kiköhögi a azt a kis vizet, amit lenyelt. A fák és az idő valami dzsungelre utal. De hogy a fenébe került ide és hol van az az itt? Egyáltalán mi a fene folyik itt? Amíg álldogál a patak mellett és próbálja kitalálni mi a fene folyhat itt, meg is szárad nagyjából, kirángatja a zsebéből a mobilját, de sok reményt nem fűzz a dologhoz. Nyilván valóan ideteleportálták vagy mi, de vajon miért? 
-Hahó!!! Van itt valaki???-
Elkiáltja magát, amit meg is bán szinte rögtön utána. Így csak felhívja magára a figyelmet, hiszen nem biztos, hogy valaki jó szándéka jeleként rángatta ide...vajon hol is van?
Ha a mobillal semmire sem jut és a kiabálásra sem reagál semmi és senki, akkor körbesétál a patak körül, és próbál keresni egy masszívabb ágat a földön vagy letörni egyet és egy élesebb kővel megpróbálja az egyik végét kihegyezni, egy lándzsa szerű fegyvert csinálva. Nem biztos, hogy hasznára lesz, de legalább közben lenyugodna valamennyire és ad némi biztonság érzetet is. 
Ha elkészült akkor folyásiránnyal meg egyezően elindul lefelé, amerre mintha tengerpartot látna és a tengert hallaná. Úgy dönt ott is körül néz, és ha kell ide még vissza jöhet, de egy helyben nem maradhat, az lesz a legjobb ha legalább egy kis területet felfedezz. Addig sem esik pánikba amíg mozgásban marad és van mit csinálnia.

Kisakkozza a teleportáció tényét, aztán kigolyózza a Veszélytermi gondolatot. Egyrészt ez utóbbihoz szükségtelen teleportálni a szöszit, ha egyszer oda is cipelhetik, másrészt nem jelentkezett akciózásra és harmadrészt... tanárai nagyon jól tudják, hogy arra még bőven nem állna készen jelenlegi mutánsiskolázottsági szintjét figyelembe véve. Valószínűleg Vadföldet is kizárhatja, miután arról már látott sztárfotót és nem ezekre a domborzati viszonyokra emlékeztet. Most komolyan. Ki akarja pont ŐT elrabolni?
Anton alapvetően nem tériszonyos, de jó a képzelőereje. Önkéntelenül is elképzeli haladás közben, hogy lecsúszik egy szikláról és ívesen placcsan odalent. Elég szánalmas halál lenne, ami azt illeti, köszöni szépen, inkább nem. Feláldozza a gyorsaságot tehát a biztonságos haladásnak, nagyon igyekszik nem korai elhalálozásban részesíteni magát, fellélegez, amikor végre talál konkrét levezető útvonalat. Összevont szemöldökkel áll meg a dzsungelbe ölelt házakat vizsgálgatva. Előveszi a térképet és berajzolgatja, amíg gondolkodik immár kellemesebb klímában. A házak lakókat feltételeznek, a lakók segítséget, információt, kommunikációs csatornát. Jobb esetben. Ritkán hisz a jobb esetekben.
Leül ismét, megfordítja a lapot és a hátoldalra rajzolja meg a vadászkést. Ezt már kifejezetten képességhasználati órákon gyakorolta, éppúgy mint a kötelet, vagy az ajtó nélküli átjárórajzolást. Igazán megtehették volna, hogy erről az óráról rabolják el inkább, a rajzfüzete tele van mostanra hasznos holmikkal, melyeket könnyedén felhasználhatna. Nem, természetesen az nincs nála.
Halkan sóhajt, mielőtt - végezve a késsel - felállna. Leporolja a seggét és a megtisztított terület felé veszi az irányt.
Nem boldog. Az elrablókban egy dolog mindig közös: akarnak valamit. Az pedig, hogy ezt nem közölték, csak ledobták egy random hegyi magaslatra és most nem történik abszolút semmi, kifejezetten vészharangkongató. Nagyfokú előítéletekkel vág neki a dzsungelnek, csekély túlélő órai tapasztalatai alapján próbál olyan dolgokat elkülöníteni haladás közben, mint az esetleges honos élőlények, állatok így vagy úgy megjelölt, jellegzetesebb területe, emberi járkálás nyomai, bármiféle nyom, amit ennyi tapasztalattal képes meghatározni, de legalább észrevenni. Az előrehaladása lassú, nem a célt tartja szem előtt, hanem hogy a legtöbb információt olvassa ki a környezetből, mielőtt a tisztásra érne. Ez utóbbira egyébként nem lép ki egyből, búvóhelyről áll szándékában megfigyelni a környéket, feltéve hogy eljut odáig.

~Sam Lewis, F5, haladási irányt nem tudja~

A telefonom, ahogy sejtettem, nem működött, ami fura. Úgy tudom, hogy már mindenhol kellene legyen térerő, tehát vagy elzártak valamilyen módon, vagy nem a Földön vagyok. Körülnéztem, persze olvastam Asgardról meg ilyesmi, tudom hogy vannak más lakható bolygók, de kizártam a lehetőséget, hogy ilyen helyre vittek volna, ahogy a másik dimenziót is, de csak megérzés alapján, logikailag nem tudtam alátámasztani egyik megérzésemet sem. Igazából ki is zártam teljesen az agyamból ezeket a gondolatokat, hiszen jelen helyzetemben semmit nem tudtam tenni ezzel kapcsolatban, akár tudom hol vagyok, akár nem. Nem terveztem segélykérő üzeneteket hagyni a parton, tehát nem számított, hogy van-e esélye hogy látják. Az erdőt se tudom felgyújtani, tehát itt se számít. Igazából semmit nem tudok egyelőre, amihez lényeges lenne ez az információt. Inkább az erdő felé mentem, és itt kerestem megfelelő, fegyvernek való ágat. Legalább a fák eltakarnak, ha fentről próbálna megtalálni valaki, ami lehet jó is, és rossz is, attól függően, hogy ki keres - már ha keresnek egyáltalán. Rövid keresgélés után találtam megfelelő fát, azonban az övem is kellett, hogy felmászhassak rá, mégse volt olyan magasan, hogy ne tudjam biztonságosan letörni. Tökéletes, pont a paraméterek amik számítottak a keresésben. Ahogy letörtem, egy ideig füleltem, hátha hallok valamit, ami arra utalna, hogy megriasztottam egy vadot, vagy felkeltettem valami/valaki figyelmét. Ezek után nekiláttam az ágyak letöredezésének, és az övemet is felhasználva, megpróbáltam valamennyire simára csiszolni a botot, hogy ne sértse fel a kezemet, és nyugodtan rá tudjak markolni ha kell. Főleg a közepénél, és a megszokott fogáspontoknál helyeztem erre hangsúlyt, de mindenhol igyekeztem valamennyire letisztítani. Miután ezzel megvoltam, az erdő belsejéből egy fémes hangot hallottam, mire ösztönösen arra kaptam a fejem. Óvatos léptekkel indultam meg, botomat kézben tartva, és próbáltam figyelni, hogy hova lépek, és lopakodni próbáltam, nem rálépni látható ágakra és hasonlókra, bár nem volt nagy tudásom e téren, próbáltam a józan észre hagyatkozni, és így elkerülni a nyilvánvaló hangforrásokat. Ezen kívül arra is figyelni próbáltam, hogy a bottal se üssek meg semmit, ami hangot adna, illetve próbálom magamhoz közel tartani, hogy ne akadjon bele feleslegesen semmibe. Célom, hogy minél halkabban közelítsem meg a hangforrást, és lehetőleg ne leplezzem le magam, ne bukjak le.

16+

C2

Önmaga, víz, part, erdő, telefon és végül az égbolt, ez az ellenőrzési sorrend, ha már semmilyen más támpontot nem talált, az eget is végigkémleli, hátha lát repülőcsíknyomokat, mindjárt megnyugtatóbb lenne, hogy még a civilizált érába dobták le. Nem mintha amúgy pánikolósra ijedte volna magát, egyszerűen csak nem az a fajta, és rosszkor volt rossz helyen akkor, amikor a harmadik világháború kitört, egy trópusi szigetnél rosszabb helyet is el tudna képzelni magának ahol egyedül találhatná magát. Persze, arra nem számít, hogy egy "Isten hozott Honoluluban" transzparenst talicskázó gépecske fog elhúzni a feje felett, de őszintén szólva igen szórakoztató látvány lenne, amit nem hagyna ki szívesen, mielőtt elnyeleti magát az erdővel.
Nem tetszik neki ez az erdő, bár értékeli, hogy kajával kínálja, valahogy felrémlik benne, hogy ahol a banán megterem, ott a mérgeskígyók, gyilkos pókok és leopárdok is, hirtelen nem is érti, hogy a természetvédők miért nem engedték, hogy az összes ilyen gyilkos vadból kígyóbőr öv és prémes táska készüljön, a világ egy nyugodtabb hely lenne nélkülük. Élénken figyeli a környezetét, megkóstolja a patak vizét, miután megáztatta benne egy kicsit a kezét, áthűlt ujjaival megvizesítette a nyakát, a tarkóját és a homlokát. Nem szokta ő ezt a trópusi klímát, és igazából nem is szereti, beburkolózva egy pulóverbe sokkal jobban el tudja rejteni a mozdulatait, de hát a néptelen dzsungelben minek is rejtőzne.
Némi meneteléssel később oka is lesz ennek, már éppen kezdene unatkozni, a hangokra porszürke szemei összeszűkülnek. Már megint egy elbaszott külföldi, aki nem tud rendesen beszélni, ha még ha Anton lenne! De ő csak ritkán káromkodik, szóval nem veti a vélt rajzos nyakába magát. Tovább halad a part közelében, ahogy a körülmények, ágak, bokrok, gyilkos rekettyések, sziklák, kövek, merénylő sár, meg az összes többi nyálkás teremtmény, ami ott dagonyázhat a sárban, piócák, piranhák, krokodilok, jobban kellett volna figyelni biológiaórán.
Óvatosan óvakodik olyan pozícióba, hogy rálásson a mocskosszájú kis hobbitra, de ha ártalmatlannak, netán gyereknek találja, nem rejtőzködik előle, a kezében úgyis ott van a bicska, kisorol látható területre, és rá is szól a jöttment, random ideteleportált hozzá hasonló gyökérre.
- Emberül beszéljél.

Anton nem hozza létre a kést, csupán megrajzolja. Túl gyorsan tűnne el ahhoz, hogy hasznát is vegye, ha már most megidézné, a papírt elrejti a zsebében és akkor veszi elő, ha feltétlen szüksége lesz rá. Nem az egy órás út, ami leginkább aggasztja. Sokkal inkább, hogy az egy óra alatt hányféle és fajta módon prédálhatja fel valami ragadozó, vagy területvédő agresszor az erdőben.
Nem akarja, hogy az agyag a cipőjére szilárduljon nehezítve a mozgását, így amint értékelhetőbb talajra érkezik, levelekkel, faággal megtisztogatja a csukáját és csak utána halad tovább. A sár viszonylag könnyebben kezelhető, mint az agyag. Nem várja meg, míg beleizzad a pulcsiba, ahogy kellemetlenné válik a több réteg ruha, leveszi és a derekára köti. Fekete rövid ujjú pólót visel alatta, egy fokkal máris jobban érzi magát. Kevés a boldogsághoz.
Egy dolog mindenképp jó Antonban: nem zavarja, ha egyedül van. Elérte az antiszociáltság azon fokozatát, amikor nem tudja kiverni a biztosítékot az elveszettség végtelen senkiföldjén, ha egyetlen teremtett lélekkel sem találkozik. Elandalog magában, út közben összeszed valami vastagabb leesett faágat a túrázáshoz, bár nem a járását segíti vele, hanem maga előtt piszkálja fel a területet. Nem szeretne mérgeskígyóba lépni példának okáért.
Elég konkrétan megáll benne az ütő, ahogy a semmiből terem előtte valami, reflexből hátra is ugrik, a botot bal kézzel tartja maga előtt, jobbja már a zsebében. Előbb fogja fel, hogy hologrammal van dolga, minthogy megidézné a kést. Mi szerencse. Pazarlás lett volna.

"- Miért nézel ilyesmit? Hiszen gyerekeket mészárolnak benne!
- Ez nem valódi, asszony. Csak jó a grafika.
- Nem ez a lényeg...
- Meg kell ismernünk az ellenséget."

A rövid párbeszéd a szülei között zajlott le... már nem emlékszik, mikor. Nem vették észre, hogy figyel, ő pedig nem akarta kockáztatni, hogy elzavarják, időnként az apja laptopjára pislogott. Nem látott eleget ahhoz, hogy igazán tanulmányozza a kérdést, ahhoz viszont igen, hogy felismerje Arcade nevét a bemutatkozásra. Jó grafika? Egy alattom démonként koponyában előkaparászó gondolat azon lamentál, vajon az apja most is nézi-e...
Egyetlen szó nélkül hallgatja végig. Battle Royal... olvasta azt a könyvet. Pupillája robbanásszerűen tágul ki, ahogy előbb realizálja a helyzetet, semmint hogy Arcade kimondaná. Üresen mered a hologramra, amíg az ontja magából a káoszt és pusztulást. Csupán akkor fújja ki lassan a tüdejében rekedt levegőt, mikor a kép eltűnik és ő ismét magára marad. Belémászik a paranoia, ahogy körbepillant.
Hmh. Most biztos pánikolnia kellene, de... rövidke életében olyan sok igazságtalan, kiszolgáltatott és életveszélyes helyzetben volt, hogy a tapasztalás kinevelte belőle a sírva összeomlást. Nem engedheti meg magának.
Mit tud? Túl kell élnie, legrosszabb esetben egy hónapon át. Ez azt jelenti, hogy menedékre, vízre és élelemre van szüksége. Most villant fel a hologram, tehát a "játék" most kezdődik. Ergo a fél órára lévő épületek még nagy eséllyel szabad státuszt képviselnek, hacsak nem teleportáltak oda is valakit. Tudja, hogy nem maradhat majd ott (az ilyen területek valószínűleg rövid úton vágóhíddá változnak), de ez nem jelenti, hogy nem szerezhet valamiféle felszerelést mondjuk.
Valahogy meg kell védenie magát. Support és nem támadó jellegű képességgel rendelkezik, így fokozott veszélyben van. Antiszociális, vagy sem, találnia kellene valakit a sajátjai közül (ezek szerint ugyanis nincs egyedül), aki offenzívebb képességekkel rendelkezik, mint ő maga. Az meg sem fordul a fejében, hogy esetleg tán nekiállhat hősködni és legyünk mind barátok, döntsük meg a rendszert alapon funkcionál. Ez maximum filmvásznon működik és rohadtul nem érzi úgy, hogy őt védené bármiféle főhősbuff.
Egyelőre az eredeti tervnél marad. Folytatja útját az épületek felé, ott pedig elbújik majd a bozótban, hogy további információkat szerezzen.

16+

C2

Fuj, de ocsmány.
Így nagyjából ez az első gondolata meglátva a srácot. Nem azért, meg kínai (minden ferde szemű kínai, vagy japán, de néha még a japánok is kínaiak, vagy éppen a kínaiak japánok), bár az sem utolsó szempont, hogy nagyon idegesítő egy kopasz ferdeszemű látványa, valahogy összezavaró, sokkal inkább a karjai végett. Pont olyan, mintha egy izzasztó és borzasztó japán csápos pornóból szökött volna, ahol az ilyen végtagokat oda szokták feldugni, ahol semmi keresnivalójuk sincs.
- Nem vagyok az az elnézős típus - vakarja meg az állát a bicske nyelével, elnézi a szerencsétlenkedést, de nem mászik be a patakba segíteni. Egy bokáig érő vízbe senki ne akarjon belefulladni, egy kis esés meg ráfér a mocskosszájú sehonnaira, keres magának egy jó helyet, ahonnan rálát kényelmesen, úgy figyeli a karok megnyúlását. Wtf. Neki meg nincs semmilyen baromira látványos képessége, nem mintha pont ilyet akarna, de ha már mutáns, nem állhatja meg, hogy nem latolgatja magában mások mutációját.
- Teleportáltak minket, és ez egy sziget - eddig jut a tájékoztatásban, amikor a kép magára vonja a figyelmüket. Fél lépést tesz hátra, Arcadet és a japókát egyszerre tartva szemmel, összehúzza sötét szemöldökeit, nyűgös, elégedetlen kifejezés jelenik meg az arcán.
- Nesze nekünk őrszem védelem, meg szesz-szkennelő fémpicsa, csak megdögleni szabad, inni nem - köp a földre. Már a suliban volt, amikor a korábbi Arcade esetek megtörténtek, hallott a túlélők nyomorultságáról, és ha a részvét nem is az ő műfaja, nem biztos, hogy cserélni akart velük.
Ennek ellenére itt van, a piros hajú fickó meg nincs itt, a hologramra bámul, ennél egy kicsit több információt el tudott volna viselni, aztán a furakarú srácra sandít. Megnyújtotta a karjait, heh?
- Javaslat. Rákjárásban húzz el a tengerpart felé, oda visz a patak, mintha ott láttam volna hozzád hasonló ferdeszemű szamurájokat. Én arra megyek - int a fejével a folyásirányra, de nem veszi le a szemét a másikról. A kezében a bicska. Megpróbálhatná megölni. Felvennék, hiszen ahol a hologram le tud sugározni, onnan a képet is fel tudják venni, pont erről szól egyébként a játék, amiben vannak. De egy dzsungelben nettó tízmillió módon meg lehet halni, nem biztos, hogy neki kellene megölnie ezt itt. Inkább meg kell keresnie a többieket, mert hát hiába éli túl egyedül az iskolájából, akkor szabadul, ha létszámban az ő iskolájukból marad a legtöbb, ergo a többieket életben kell tartani.
Mindig is utálta a csapatjátékokat az X-suliban, ahol a saját fajtája még csak mutatóban sem akad.
- Tűnés - nyomatékosítja egy olyan kölyök elszántságával a hangjában, akinek tökmindegy, kész arra, hogy a felsőbb utasításnak megfelelően akár el is pusztítsa a másikat, hiába van az éppen úgy tökig a szarban, mint ő maga.

-Tudom, hogy fáj, de ha mozogsz közben rosszabb lesz....-
Próbálja megnyugtatni a lányt, miközben neki is remeg a hangja elég rendesen. Soha nem volt még ilyen helyzetben, mi lesz ha elfertőződik a sebe, vagy ha nem bírja kiszabadítani szerencsétlen lányt. Próbálja csillapítani a keze remegését, majd amilyen óvatosan tudja szétfeszíti a csapdát. Az egy kattanással szétnyílik a lány pedig bekötözi már amennyire tudja a sebét. Nagy sóhajjal kifújja a levegőt és lehuppan a homokba.
-Nincs mit....-
Torkán akad a szó, ahogy meglátja a férfit. Reménykedett benne, hogy nem ez az alak a felelős az egészért, de valahol sejtette, hogy az ő keze van a dologban. Le kéne mészárolniuk egymást? Ebben ő tuti nem fog részt venni. Nem hogy nem akar ölni, nem is lenne rá képes, hogy másokra vadásszon itt. Talán hamarabb szomjan és éhen halni ezen a szigeten, mint sem azt csinálja amit ez az őrült akar. 
A lányra pillant, majd fel áll, és ha az nem támad neki rögtön, hisz nem lehet tudni, hogy mik a szándékai az üzenet után.
-Gyere, ki kellene takarítanunk a sebedet, ahonnan jöttem, fentebb van egy patak. Az megteszi jobbára, hacsak nem akarsz kinyírni...-
Pillant a lányra, majd ha az hagyja segít neki fel állni és átkarolva elindulnak a patak irányba.

Kevin Grimlock - A1

A fiú valóban szembesült a gravitáció hatalmas erejével, hiszen a ruhája csak úgy szívta magába a nedvességet, a hullámok csak úgy dobálták össze-vissza, és az egész "Könnyen ki fogok úszni!" kijelentés a fejében darabokra tört. Rég volt, hogy ilyen sokat úszott volna, és a tüdejébe került hatalmas vízmennyiség sem segítette elő a dolgokat. Persze nem adta fel, túlságosan is féltette az életét, nem akarta annyiban hagyni ezt az egészet. Még csak most érkezett az iskolába, nem halhat meg az első hónapokban, mert ez kifejezetten gáz. Sőt, még annak is örülne, ha mondjuk ki tudná járni az iskolát. Igen, az sem lenne egy rossz dolog. Nagy kínszenvedések után végül sikerült partot érnie, ám nem pont oda, ahova ő azt tervezte, hanem jó pár száz méterrel arrébb. A hasa iszonyatosan fájt, a tüdeje sípolt, és a feje is majd széthasadt. Nagyon kimerült, sőt annyira hogy be is ájuljon egy rövid időre.

Egy furcsa hang ébresztette fel az álmából, amire valamiért egyből felfigyelt. A hirtelen felébredés után még öklendezett, és köhögött fel egy-két deci tengervizet, majd ezután szemügyre vette az előtte álló férfit. Valahonnan ismerős volt neki, de nem tudta elsőre megmondani, hogy honnan. Persze nem is telt bele sok időbe, a férfi hamar be is mutatkozott, és el is mondta, hogy mik a tervei a szigeten lévő összes diákkal. Kevint kirázta a hideg a Battle Royal hallatán, és az amúgy is borzalmas állapota, csak még inkább rosszabb lett. Nagy nehezen feltápászkodott a földről, ám mire felállt, a hologramm eltűnt. - Csodás. És most mi a fenét csináljak? - morogja magának rekedt hangon. A mobiltelefonját a zsebében meg sem nézte, felesleges ellenőriznie, ha azt állítja a fogva tartója, hogy nem működik, szinte biztos, hogy úgy is lesz. Körbenéz, és még mindig egy kicseszett szigetet lát maga előtt, az ismételten irritálóan zöld növényzettel. A férfi azt mondta, hogy még vannak itt az iskolájából, így nem tehet mást, minthogy megkeresi őket. Ha többen vannak nagyobb az esély a túlélésre, na meg persze önmagában sokat nem tud kezdeni, ez az igazság. Már csak akkor kerülhet persze nagyobb helyzetbe, ha először egy másik iskola tanulójával találkozik. Akkor azt hiszem.. kezet foghat a halállal. Talán keresnie kellene egy állatot, aminek lemásolhatná a DNS-ét. Nagyobb százalékú lenne a túlélési esélye, ha nem csak egy szimpla ember lenne a veszélyes dzsungelben. Elindul hát az erdőség felé.

Nos. Nem az éhhalálba fog belepusztulni így első ránézésre, bár tipikusan húsevő. Szereti a húst hússal. És tejföllel. Attól tart azonban, hogy tejföl nem terem a fán, a húsalapanyag meg nem kínálja nyársra magát, plusz egészen biztos benne, hogy az ilyen idióta gondolatok valamiféle elvetemült válaszreakciók a kialakult helyzetre... megtorpan, ahogy eléri az erdő szélét és kiterül előtte a tisztásnyi látvány. Leguggol egy fa takarásában, pár percig némán figyeli a csendéletet.
Az elrendezés módjából, a területi viszonyokból ítélve az ott egyértelműen egy határ. Valami, ami akadályozó tényező lehet közte és a házak között. Mi rosszabb egy kerítésnél? Az, amelyik ráadásul még láthatatlan is és az ember fiának abszolút semmi fogalma nem lehet arról, mégis milyen hatást ér el, ha megpróbál csak úgy... keresztülsétálni rajta. Körbepillant, fülel kicsit mozgás után, van-e bárki is a közelében. Figyeli egy darabig a területet is, hátha történik errefelé valami, de úgy fest az antiszoc burka jól működik.. Az esetek 99%-ban taszítja a gondolkodó létformákat. Mint oly sokszor, most is hasznát veszi ennek.
Anton nem boldog. Esze ágában sincs ilyen feltételek mellett kimerészkedni a nyílt területre. És ha van valamelyik másik suliból távolsági mutáns? Egy trancsírozóbb kedvű mágiahasználó? Akár fel is rajzolhatja a célkeresztet a hátára, ha kisétál a megtisztított területre és még azt sem tudja, van-e bármilyen értelme egyáltalán.
Nem teszi meg. Ellenben ez a placc eléggé kedvére való, ha már a túlélésről beszélünk. Beláthatja innen, ha történik valami a kerítésnél, ráadásul elég sok a fa. Keres egyet, amelyiknek elég sűrű a lombkoronája ahhoz, hogy elrejtőzzön és ráláthasson róla a kerítésre, meg a tisztásra. Mondjuk egy jól megtermett mangófa elég jó viszonyokat feltételez és még élelmet is jelent. Ha talál olyat, ami megfelelően mászható és képes hosszútávon biztonságosan elhelyezkedni rajta, akkor előbb gyűjt egy kisebb rakás banánfa levelet, eltünteti a nyomait a közelből, majd fogja magát és felmászik a kijelölt komfortos fára, elbújik a koronában. Amennyiben nem történik semmi számottevő, úgy itt nekiáll kialakítani egy rögtönzött bázist. A pulcsija alját megbontva cérnával kötözi össze tölcsérszerűen a banánfa leveleket, abban összegyűjtöget tartalék vizet. A mangók remélhetőleg korrekt szedhető távolságban vannak, ami pedig őt illeti, nos... fogja magát és előveszi újra a papírt és ceruzát.
Updateli a térképet az új informáiókkal, majd a másik oldalon a kés mellé rajzol sebészeti jelölőfilcet. Ha kész van, megidézi és elkezd a saját bőrére rajzolni vele. Először a bal karjára rajzol alkar hosszúságú kést, aztán a jobbra. Mindkét kézfejére szúró végű boxer képe kerül. Utána veszi le magáról a pólót és kezdi el komolyabban is összerajzolni magát. A hasfalára elég konkrét fejszét rajzol, a felkarjára dobókéseket, a fejsze mellette maradt szabad helyen öngyújtót, iránytűt, feltekert huzalköteget, drótvágót, kis maroktávcsövet, zseblámpát. A jobb oldalával jobban elbíbelődik, oda számszeríjat tervez, a balra egy tucat lőszert bele. Minden alkalommal, amikor a filc megszűnik létezni, újat rajzol és folytatja a munkát. A fekete pólót és nadrágot fehér textilfilccel rajzolja össze, arra páncélrészeket tervez. Képességeinek határai miatt ezek különállóak, a létfontosságú szervek védelmére rajzolt, bőrszíjas rögzítéssel tervezett fémdarabok, szív, combartéria, gyomor, felkar lágy részei. Ugyanezt megteszi a pulcsival is, bár azt - a pólóval ellentétben - nem veszi vissza. Kötelet a jobb és bal lábára is rajzol a nadrágon szorosan feltekeredve, ki tudja alapon. Mire végez, Anton dizájnosabb, mint egy agyontetovált, sokat megélt tipikus törzsi figura Afrikában. És ha már törzs... amennyiben mindezeknek semmi nem állja akadályát, megidézi a korábban papírra rajzolt kést és kifaragja vele a szerzett bot egyik végét.
Ha nem történik olyan, ami miatt elő kell másznia rejtekéből, gyakorlatilag órákon keresztül lefoglalja magát. A környezet természetes zajait megszokva már a természetellenesekre figyel. Nagyon nem akar meghalni.

16+

C2

Egymillió dolláros megválaszolt kérdés. Arcade. Hello Arcade. Hello Murderworld. Hello populáris népszórakozás, üdvözlet mindenkinek a képernyőkön innen és azokon túl.
A fél szemét a srácon tartja, realizálja a meglepettségét, rémületét. Lehet, hogy ő maga túlságosan gyanakvó, seggfej és rosszindulatú, de valahogy neki sose volt kétséges, hogy a Murderworld igazi. Kizárólag ezért tudja izgatni az embereket, mert valahol mélyen az ösztönszinten élő állat mindannyiukban érzi, hogy a vér valódi, a fájdalom pedig eleven, és ezért csorog a nyála a népnek, mint a rómaiak idejét. A rómaiak voltak az utolsók, akiket meg tudott jegyezni a történelemből, mert akkor még mindennek volt értelme: szex, zabálás, háború, lehetett tudni, hogy mit miért csinálnak. Ilyen a Murderworld is. Szexnek ott van Arcade, fantáziálás előnyben, zabálhatnak a nézők a kanapéjukon, és a harcot mások vívják őket heyettük, ami így király.
Hát végül is király. Úgy mindenki másnak. Ha Mr. Furakarmester szamuráj elájul a nagy fehérségben, akkor biztos, hogy elvágja a torkát, mert a korrekt civilizáltságnak is megvannak a határai, főleg, hogy azonnal megbánja az engedkenységét, ahogy a másik zörgése elhallgat. Hosszan fülel utána, kíváncsi, hogy visszafordul-e és megpróbálja becserkészni, mert hát ő ezt csinálná.
A napi jócselekedet így megvolt, majd úgyis rábaszik vele, mert az élet törvényei így működnek. Köt egy csomót a pulóverének kapucnihúzójára, bár nem biztos, hogy ez egy hatékony módszer lesz, egyelőre egy diákot jelölhet vele, akiről tudja, hogy itt van, és ellenség. És ha egy csomómániás vámpír jön vele szemben, akkor jól jöhet még fegyverként.
A tervezett úton indul neki, bár egy alkalmas helyen felmászik egy fára úgy, hogy ügyesen átkapaszkodhasson a patak másik felére ezzel elszakítva a nyomainak esetleg észlelhető sorát, bár ügyel arra, hogy keményre lépjen, és ne hagyjon díszes bakancsnyomokat maga után, sajnos a levegőben járni még nem tud, egy tapasztalt nyomolvasó, ne adja isten érzékeny szaglású tag úgyis tudja követni, akármennyire is nem akar.
Tempósan indul meg a hegyek felé a patak mentén. Megjegyzi, hogy hol lát ehetőnek látszó dolgokat, a vízkérdés meg van oldva, így egyelőre nem bajlódik azzal, hogy bármit magával vigyen. Az egyik fa kérgébe karcol egy jelet, jobb híján egy pálcikaembert, akinek a kezei helyén két répa van, az a lényeg, hogy gyorsan meglegyen vele, aztán továbbáll. Kifejezetten siet egy darabig, amíg kényelmes, tekintve, hogy nem fáradékony, és az állóképessége remek, a saját képességeit ismerve próbálja felmérni, hogy mekkora lehet a patak hossza, a távolság a parttól a hegyekig, szükség esetére. Persze, idővel lelassul, de egyelőre nem keres más utakat, végig halad a vízfolyás mellett, annyira éberen és sebesen cserkészve előre, amennyire csak lehetséges. Ügyel arra, hogy se humán-mutáns, se valódi ragadozóba ne fusson bele bután. Nem örülne egy kígyónak, békának, gyilkos szömörcének, vagy jaguárnak a nyakában. Nem is dúdolgat, bár valamiért csak a vers jár a fejében:
"...ez a törvény, ez az irigység erdeje! élj, küszködj, s ne törődj vele, hogy élsz és halj meg, és ne törődj vele!"
Ha egyszer a kezébe kapja azt a buzeráns rózsaszín zakós vöröst, aki ennek az egésznek a dilihoppmestere ezt a hátába faragja.

Megkönnyebbül ahogy a lány sem akar rárontani, igaz a lába miatt talán letudta volna szerelni vagy elmenekülni ha úgy hozta volna a helyzet. 
-Akkor legalább gyakorlatod van az éhezésben...-
Dünnyögi az orra alatt, arra gondolva, hogy itt alkalmuk lesz érezni az éhséget, nagyon úgy tűnik. Felsegíti a lányt és a kis patak partjához segíti ahova érkezett.
-Igen, Jason Liam Norman vagyok..mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de nem lenne túl őszinte...-
Lehuppan a lány mellé, és leveszi pulóverét. Egy póló ezen az éghajlaton éppen megteszi megfelelő viseletnek, az éjszakák sem lehetnek túl hidegek, a lányt pedig el kell látni. A felét odanyújtja a lánynak, hogy azzal próbálja meg kitisztítani a sebet, a másikkal pedig bekötözi amennyire bírja ha az elkészült. Nem nagyon boldogul a nadrág tépéssel.
-Mi a képességed, hátha tudjuk valamire használni, az enyémmel nem sokra megyünk egyenlőre...savat tudok előállítani...-
Ahogy kinéz a lány, nem biztos, hogy képes használni legyen bármi is a képessége, ahogyan ő sem képes irányítani túlzottan.
-Nincs valami terved?-Kérdezi reménykedve, mert a kezdeti kis bátorsága kezd elpárologni.
-Talán nézhetnénk valami táborhelyet éjszakára itt a környéken...megkereshetnénk a többieket...-
Komor arckifejezéssel hallgat el majd halkabban folytatja.
-Nem tudom garantálni, hogy a sulim többi tagja nem támadna-e meg téged ha meglátna...-
Na igen, lehet a többiek benne vannak a játékban...igazából lehet nincs is sok választásuk ebben az egészben. Az előző "adásokat" nézve, Arcade nem szereti ha nem a szabályai szerint játszanak. Megvárja míg a lány válaszol, aztán körbe nézz a környéken valami ehető után, igazából hátha talál ehető gyümölcsöket. Látótávolságon belül marad, legvégső esetben felmászik egy magasabb fára hátha onnan lát valami használható táborhelyet vagy bármi mást ami segíthet nekik.

~Sam Lewis~

Ahogy lassan közel lopakodtam, figyelve rá, hogy lehetőleg ne csapjak zajt, volt időm elgondolkodni. Mi ez az egész, és miért pont engem raboltak el? Hol lehetünk, és mennyi ideig kell itt legyünk? Egyáltalán szükség van a fegyverre, vagy csak hülyét csinálok magamból? De nem találtam válaszokat, túl kevés információm volt hozzá, és úgy döntöttem, hogy egy fegyver sosem felesleges, főleg ha az ember nem tudja hol van, mert elrabolták. Akkor aztán minden házilag gyártott fegyver megmagyarázható.
Végül egy tisztás szélére értem, és megláttam a hang forrását, elég régimódi ketrecek, szép nagyok, látszott messziről, hogy nem mókusokat tartottak bennük. Úgy tűnt, emberek, vagy nagy állatok is elférnének könnyedén benne. Próbáltam valamennyire belátni az egészet, van-e ember, vagy bármi más, és ekkor megláttam egy romos épületet is. Embereknek egyelőre nyomuk sem volt.
Ekkor viszont majdnem összepiszkítottam a nadrágomat, ahogy megjelent előttem egy holografikus kép, méghozzá Arcade képmása. Túl részletes volt ahhoz, hogy rémálom legyen ez az egész, pedig mit nem adtam volna érte... közben ismertette a játékszabályokat. Érzem, hogy valami mintha csípné, égetné a szememet, miközben jobban szorítom a botomat. Nem akarok ölni, de meghalni sem. Próbálom összeszedni magam, ismételgetem magamban, hogy meg kell tennem, nincs más mód, de nem akarom... nem, nem vagyok gyilkos...
- NEM VAGYOK GYILKOS!- szakad ki belőlem egy ordítás, mire ösztönösen a földre vetem magam, és hallgatózom. Vajon meghallotta valaki? A picsába Sam, szedd össze magad... a könnyfátyolon át próbálok körbe-körbe figyelni, és hallgatózom, miközben némán rázkódik a testem.

16+

c2

Valamiért az is eszébe jut, hogy most felfesthetné magát a klánszínével, volna értelme és haszna, ha az erdőbe nem világítana a fehér arca, és egyáltalán. Mondhatni harci szituációba került, még ha nem is önként és dalolva, és nem is az a szíve leghőbb vágya, hogy kipróbálja mennyire felkészültek arra a más országbeli taknyos kölykök, hogy megvédjék a saját életüket, vagy éppen ő a sajátját, az a nagy helyzet, hogy ez van. Tényleg. Egyszerűen csak ez van.
Mert mit tud ő mást tenni az erdő és egy hologramhuszár ellen, mint engedelmeskedik, mint egy őrmesternek, vagy a klánvezetőjének? Nem sokat. Makacskodhat. Legfeljebb rájuk engednek egy rakás gyilkos robotot, bennszülöttet, kinnszülöttet, kannibált, alient, csápos lényt, aztán nézhetnek egy nagyot. A moralitási kérdést ezzel ő a maga részéről lezárta.
Maradnak a majomkérdések. Wtf majom. A majom valami elképesztően undorító lény. Nagyjából úgy néz ki, mint egy túlságosan szőrös csöves, aminek idomtalanul hosszúra nyúltak meg a karjai. Ezzel pedig elég nagy baj van, a legtöbbek genetikailag utálják a csöveseket, szóval a majmokat is kéne, a cuki majmóca kifejezés egyszerűen nem létezik. Túlságosan értelmes arcuk és szemük van ahhoz, hogy ne gyanakodjon arra, hogy esetleg az ellenség kémei, valami rosszban sántikálnak, és úgy egyáltalán, képesek arra, hogy valamit mondjanak. Ami bizarr lesz. Nagyon bizarr.
Nem követi a majmokat, bár a hús az csak hús, a papagájokra csak hümmög, a saját tempójára koncentrál szemöldökráncolva és végül megáll a hegylábi kaptató "tetején" bár még az erdőben. Negyed órát jött. Ha egy kicsit gyorsabban ment volna, akkor az hét, majdnem nyolc kilométer az ő tempójával, de az erdő, a környezet és bámészkodás miatt, nagyon maximum ötnek tippeli. Talán annyi sem. Öt km a parttól a hegyig. Plusz tegyük hozzá, hogy ez nem légvonal, mert úgy még nem tud gyalogolni. Elég jó. Ha mondjuk menekülnie kéne, ezen a távon az átlagemberek eléggé megizzadnak.
Ő meg vajon hol fog izzadni legközelebb? Felnéz a hágóra, megvakarja az állát. Talán a túloldalon járhatatlan, és ha egyszer átmegy, nem jön vissza többet. Szomorú lenne. Nagyon-nagyon szomorú. Talán jobb lenne az "ismert" földet felderíteni, mielőtt átmegy oda, az ismeretlenbe. Jó terv. Mondjuk az nem árthat, ha felnéz, így nekiáll hegyet mászni, ha nem megmászhatatlanul magas, hogy a hágó kilátópontjáról végignézze a hegyvonulat tengerpart felé eső részét, és a túloldalt is, aztán majd dönt a továbbindulás irányáról és formájáról.
Valamikor mászás közben éri az esőjel, felpillant az égre, nem frontos a fiú, még az hiányozna, átkozva az időjárási tényezők összes fajtáját körülnéz valami alkalmas sziklahasadék, barlangocska, kiugró kőpárkány iránt, ahol mondjuk nem ázik bőrig. Bár ha az eső nem túl hideg tovább mászik, így legalább kevésbé lesz feltűnő, az ő immunrendszere kibírja, mások meg biztos elbújnak, tehát nem látják meg, ahogy idétlenkedik a hegyen, mint egy utolsó hegylakó. Körülnézni odafent úgyis csak akkor tud, amikor kitisztul az idő, de akkor már minek vesztegetné az idejét mászással.
Fel! Fel!

Gyanús ez a vihar előtti csend. Mondhatnánk, hogy szófordulat, de azért ilyen szofisztikáltan még nem beszéli az angolt, ha pedig oroszul gondolkodik, menthetetlenül elkezd az otthonára asszociálni, az pedig pillanatnyilag erősen hátráltatná a megfelelően hatékony funkcionalitásban. Elnézi hát a feje felett azokat a viharfellegeket, amik úgy gyűlnek, mint a gondoknál szokás és őszintén szólva reménykedik abban, hogy a magafajta csalánokba nem üt a ménkű, mert az azért már egy kicsit mégiscsak túlzás lenne.
Egy dolog, hogy a terebélyesebb fákat úgy tervezték, hogy a levelek az eső jó részét felfogják, de mert történetesen a gravitáció értelmében a vizet lefelé vezetik, azt viszonylag nehéz elkerülni ilyen égövön, hogy az ember mutáns kisfia ne ázzon bőrig hosszútávon. A pulcsi anyagát alul komolyabban is késsel megbontva, a banánleveleket széles, rések lefedésére alkalmas funkcióját és a fa adottságait kihasználva igyekszik maga felett összekötözni a vékonyabb ágakat, lombokat, hogy némi zártabb védelmet alkosson. A végére csípő helyett kb derékig ér a pulcsi és valószínűleg a következő használat előtt nem árt majd elégetnie a felfoszlott részeket, hogy ne bomoljon tovább, de pillanatnyilag sokkal kevésbé örülne egy erős megfázásnak, mint annak az apró ténynek, hogy nem követi majd a helyi szigetdivatot. Ha már úgyis esni fog, kezdésnek kiissza a fél liternyi vizet és hagyja majd, hogy megöltődjön rögtönzött víztárolója újra.
Amennyiben tehát sikerült kialakítania maga felett a ha nem is esőálló, de viszonylag szárazon tartó ágas-leveles tetőt, akkor összébb húzódva nekilát a rajzoknak. A sebészi jelölőfilc elég hatékony, legfőképpen mert a rajzok így vízállóak rajta. Mondhatni elszórakoztatja magát és igyekszik nem gondolkodni a helyzet alapvető morális kérdésein.
Anton nem gyilkos. Még sosem ölt és különösebben nem is állt szándékában, viszont túlélő fajta. Semmilyen romantikus elképzelés kedvéért nem hajlandó meghalni. Elég bizalmatlan ahhoz, hogy automatikusan feltételezze, ezzel valószínűleg mindenki más hasonlóképpen van. Nos. Nem ő a legjobb hősalapanyag ezen a glóbuszon, annyi biztos.