Central Park, Manhattan

Dühösen pillantottam Emma-ra, mi az átkot szól bele ebbe? Fogalma sincs semmiről sem, nem is ismeri Barbarát, sem a nagybátyámat, fogalma sincs, hogy miről szól ez az egész! És csak ront a helyzeten, ugyani a barátném kiakad és nekünk támad. Jól gondoltam, ezek szerint tényleg az apám volt az, aki erőt adott neki, nem akartam elhinni. Hiszen Barbie amióta ismertem, azóta próbált az apámtól óvni és lebeszélni arról, hogy megismerjem.
- Nem gondolunk annak! Barbie! Én nem! – kiáltottam rá.
Még mindig meglepetten néztem rá, szinte lefagyva, amikor Steve mögötte termett és leütötte, eddigre a többiek is megérkeztek. Clintre néztem, majd a többiekre.
- Nem saját maga! – mondtam. – Valamit csináltak vele…
Nem hittem, hogy ennyire megváltozna ettől, nem úgy ismertem, itt valami más volt a háttérben. Az események felgyorsultak, tényleg jól gondoltam azt is, hogy apa ezek után jönni fog és Ghost szavai után a kezeim ökölbe szorultak.
- Még egy ilyen szó róla Ghost és esküszöm, hogy a halálért fog könyörögni, ha a kezeim közé kerül és azt is megbánja, hogy megszületett maga féreg! – szóltam a rádióba.
A szavai után Tony-ra néztem, sereggel jönne? Minek? Megint meg akarja hódítani a Földet? Vagyis próbálkozik vele, mint a legutolsó esetben? Megszédültem az ég vörös lett, aggódva néztem fel rá, majd újra mindent átvett a sötétség.
Újra Asgardon voltam, mit meg nem adtam volna, ha láthattam volna valóságban is, a nagyapámat láttam, Hugint és Mugint a két varjút. Köveket említett, a Norn kövek, olvastam róluk már korábban, és hogy a másik két nagybátyámmal ellentétben neki volt csak célja? Soha sem hittem volna, hogy ennyire nagy hatalommal bír a Mjölnir, és egyre jobban kívántam, hogy megismerjem őket, mindegyiket. Végül Walter szavai…
Sikoltva tértem magamhoz, miközben már Clint szavait hallottam. Sűrűn szedtem a levegőt.
- Miért a gyermekek fizetnek az atyjuk bűnéért? – kérdeztem zihálva. – Miért… miért mindenhol én?
Felnéztem sápadtan, vihar volt mindenhol, villámlott, azt hiszem, hogy apa… apa hamarosan ideér. Parr nem volt itt, végre eltűnt az idegesítő majom.
- Clint – néztem rá. – Az apám már itt van?

Mindenki kiakad azon, hogy hadsereg jöhet. Talán ennyire nem emlékszik senki sem arra, hogy mi volt Washingtonnál? Úgy látszik mindenki ostoba barom és szelektív memóriával rendelkezik. Tapsolni kezdtem gúnyos mosoly kíséretében.
- Wow, mintha nem tudta volna senki sem úgy pár éve már! – vágtam oda. – Mintha nem lett volna ez tiszta ez Washington óta…
Az ostoba szajha most iszonyúan okosnak érezheti magát, hogy rájött arra, amit körülötte mindenki nagyon régen tud, bár azok sem merték talán tippelni, de elismételni, amit láttunk. Micsoda zsenialitás! Mit keresett ez tulajdonképpen még velünk? Elfogadtam Clint kezét, amikor felsegített a földről. Egy-két perc? Akkor ez most meglepően rövid volt, nincs Danvers, legalább nem sipákol tovább, ahogyan Ghost-ot sem kell elviselni.
- Walter, utolsó szavai, hogy az apák bűnéért a gyermekek fizetnek meg. Most ez vagy Odin bűneiért a nagybátyáim és apám, vagy apa miatt Nero és én…
Nem mertem belegondolni, hogy melyik a jobb lehetőség, igazából mind a kettőt szívest örömest elfeledtem volna. Még nem volt itt, bólintottam, majd Steve szavaira kissé összerezzentem. Átjáró? Arra kaptam a fejemet, és valóban ott volt, egy bíborszínű átjáró. A szívem most már tényleg hevesen vert, nem a félelem miatt, nem féltem. Izgatottság volt ez sokkal inkább. Steve parancsára nem tudtam mit felelni. Vissza akartam egyáltalán verni a támadást? Nem voltam benne biztos, apámat akartam megismerni. És végül a saját szememmel is megláthattam a Bifrost-ot, gyönyörű, az utána levő részen pedig elmosolyodtam. Nem volt szép, de mintha gyermekkorom meséi jelentek volna meg a szemem előtt. Orkok, trollok, sárkányok, gyönyörű az egész. Félnem kellett volna, de nem voltam rá képes. Lenyűgözve, már-már megbabonázva néztem a jelenetet, és én abba a világba tartozom, sokkal inkább otthonomnak éreztem ezeket a lényeket és ezt az egészet, mint a Földet. De a kegyetlen játékok miatt a halandók közé kerültem a több nyolc világ helyett.
Ekkor az egyik gyönyörű vörös sárkány vonzotta a tekintetemet magára, először egy szép szőke nőt vettem észre, majd a Mjölnirt, hogy valakinek a kezében van. Végignéztem az alakon, még nem igen láttam róla pontos képet, hiszen mindig változtatja az alakját, de felismertem. A mosolyom még szélesebb lett, ahogyan felismertem. A gyermekkori álmaim, hogy más, mint a többi apa, hogy valami különleges, hogy nem lehet valami egyszerű fickó. És valóban nem, egy isten, aki sárkányháton érkezik meg erre a világra, hátranyúltam a tegezhez és egy nyílvesszőt helyeztem az idegre, de nem feszítettem ki, nem tudtam megtenni. Inkább csak megbabonázva álltam és néztem a jelenetet, a lényeket, és legfőképpen az apámat, az ő tekintetét próbáltam elkapni. Ha sikerült biccentettem felé.
< - Atyám! – suttogtam asgardi nyelven magam elé neki címezve. >

Nem érdekleltek Tao szavai és Rogers-ére is megráztam a fejemet. Nem fogom megölni az apámat, aki pedig mintha… rám nézett volna, majd ő és a nő is eltűnt. Elegem volt! Elegem volt abból, hogy gyerekként kezelnek, nem vagyok az! Mondták volna azok előtt, hogy becipeltek a SHIELD-hez. Shanna és Ka-Zar máris támadtak előre, ahogyan a többiek is. Clint sietett minket és Tao-val akar kiküldetni minket. Nem! Elég volt a futásból! Túl sokat láttunk már ahhoz, hogy most elfussunk és még Barbie teste is itt volt, amit meg kellett védeni. Azonnal tettem el a mezei nyílvesszőt és egy robbanót tettem az idegre. Kifeszítettem a húrt és azt a pontot kerestem, ahol a legtöbben voltak az orkok és trollok.
- Nem! – mondtam határozottan. – Maradunk! Elég volt a futásból! Nem vagyunk gyerekek, még ha úgy is bántok velünk, Steve ennyi idős katonákat vitt harcba a 2. világháborúban. Elég volt, hogy gyereknek kezeljetek minket! Ha ti meghaltok a város elesik és mindenki más is! Már nem félem a halált, két napja meghaltam, itt vagyok, akkor aljas mód hátulról lőtték át a szívemet. Asgardi vagyok! Most van választásom, és az pedig a harc, és ha meg kell, hogy haljak megint, akkor harc közben teszem és úgy megyek Valhalla-ba!
Ekkor engedtem útjára a nyílvesszőt, az egyik ork felsőtestébe próbáltam belelőni, ha sikerült, ha nem, valahol robbanni fog az ellenség között. Még soha sem öltem, hát ennek is itt van az ideje. Nem éreztem semmit, amikor elengedtem a nyílvesszőt, megbánást, vagy visszafojtott bármit azért, mert egy élőlénynek elveszem az életét.
- És amúgy is! Barbie testét nem hagyhatjuk itt! – mondtam miközben egy újabb nyílvesszőt helyeztem az idegre.
Ezúttal egy simát és a sárkányt szemeltem ki célpontnak, annak is a szemét, majd ha sikerült becéloznom, akkor engedem útjára a nyilat, hogy kilőjem a sárkányka szemét.

Tao megtagadta a parancsot és néhány pillanatra még olyan is volt, mintha Bruce lett volna. Csaknem még odabent volt és küzdött? Nem törődtem vele, csak figyeltem, ahogyan a robbanónyilam becsapódott és az orkok, illetve trollok között pusztítást végeztek. Elmosolyodtam az eredményen, eszembe jutott, hogy mit mondtak a teszten annak idején, hogy tetszene, ha valamit szenvedni látnék. Nos, nem éreztem megbánást, sem bűntudatot, csak jó érzéssel töltött el, hogy én rendelkeztem a sorsukkal és életükkel. Ekkora hatalom, valahogy már értem, hogy miért szeretnek néhányan annyira gyilkolni. Mert ez örömmel tölt el… megráztam a fejem és nyeltem egyet, miközben lőttem tovább arra, amik itt voltak. Amikor esetleg tűz jött felénk, akkor még a képességemet is latba vetettem, hogy azzal fojtsam el a sárkányok tüzét. Tao fedezett előröl, így a lények nem értek oda, persze csak a szánalmasan siránkozó Emma nem tett semmit, lefagyott a kis drágaság, pár perc és Jon után fog bőgni, hacsak nem lövi le előtte valami. Miért is küldte velünk Miller? Jah igen! Nem akarta őket lassítsa le, minket lehet, persze! Hiába jó találatok és az összhang ezek túl sokan voltak. Clint nevető hangját hallottam meg, rápillantottam és viszonoztam a mosolyát.
- Mi másért vesződtél volna velem ennyit, hogy elfussak és neked hagyjak minden dicsőséget és szórakozást? – kérdeztem vissza jókedvűen.
Újabb és újabb nyilakat lőttem az orkok irányába, a trollok felé lőttem a robbanókat, mellkasba, aztán majd a robbanás elintézi a többit. Ám ekkor egy ismerős harci kiáltást hallottam meg, a hang felé néztem, Barbie?! Éppen ebben a pillanatban rontott neki Steve-nek, oké, hogy az apámat isteníti, de ez túlzás! Ezt nekem kellene tennem és nem neki! A pajzs pedig kettő betört egyetlen ütés után. Előttünk további trollok álltak, és még Zarda is megérkezett. Clint volt közel néhány orkkal. Egy veszélyes mutatvány, két robbanónyilat tettem az idegre, majd indultam.
Elrugaszkodtam a földről és igyekeztem a közelben levő troll karjára ráugrani, amikor az lecsapni készült ránk, majd arról elrugaszkodva a vállára fel és onnan lőni azonnal az orkok közé, amik elállták Clint útját.
- Menj Clint! – kiáltottam.
Ha mindez sikerült ugrottam le a troll hátáról, majd a földre érve egy bukfenc után igyekeztem azonnal felpattanni a földről.

Az ostoba speedster szavaival mit sem törődtem, ahogyan Emma-val sem, sikerült felugrani a troll karjára, majd tovább is, de az orkok egyből rám figyeltek, és legalább Clint tovább jutott, felpattantam a földreérkezés után, majd a két testőröm le is vágta a felém igyekvőket. Már emeltem volna a fegyveremet sokkoló nyilakkal, amikor a sárkány tüzet okádott. Elmosolyodtam, ahogyan az égett hús szagát éreztem meg és valószínűleg halálsikolyok is elhagyták az ellenfeleink ajkait. Zene füleimnek. Koncentrálni kezdtem a fáradtság ellenére, hogy a tüzet, ami előttünk volt az irányításom alá vonjam és a többi ork és troll felé irányítsam, hogy még több égjen el elevenen. Ha a tűz már elindult valamerre, akkor igyekszem sokkoló nyíllal meglőni Barbie-t és Zardát, ha van rá időm. Bár valószínűleg már nem lesz. És ekkor még két ismerős is megjelent, Jack és Gwen, megtámadták a Triskeliont? Minő meglepetés, nem is lett volna a nap jó, ha ez megtörténik. De eszem ágában sem volt ennek a mitugrásznak engedelmeskedni, aki csak otthon szokott csücsülni a csatáktól távol.
- Felejtsd el drágám, nem távozok Clint nélkül! – mondtam dühösen.
Még volt valami, amit ki akartam próbálni, jó, hogy tanultam Barbie-tól némi Asgardi nyelvet. Egyetlen egy próbát megért, és legalább még az Asgardi nevemet is használhatom, a tervem pedig vagy bejön, vagy igencsak kellemetlen élményben lesz részem, bár ennél jobban nem lehet.
< - ÁLLJ! – kiáltottam asgardi nyelven, amilyen hangosan csak tudtam. – Stephanie Lokidottir vagyok, uratok, Loki leánya! Parancsolom, hogy álljatok meg! >
Lássuk a csodát, bár volt egy mondás. Sose lesd a csodát, úgysem jön, de itt talán hátha meghalják, hogy ki vagyok és megállnak rá, legalább egy időre.

Még mindig nem törődtem Jack szavaival, bármit is mondott, túl sok ellenfelem volt mindenfelé ahhoz, hogy vele törődjem. Upsz! A szavaim nem éppen azt váltották ki az ellenfeleinkből, mint amire számoltam, de legalább megbizonyosodtam, hogy az asgardi nyelvet értik. Én pedig még mindig csak alap szinten beszéltem, így ezzel nem is próbálkoztam tovább, hogy lebeszéljem, vagy társagásra bírjam őket, mert teljesen felesleges lett volna. Fémes ütést hallottam odafentről, majd még a szemem sarkából láttam, hogy Jack a földre kerül Zardának hála. Vérontó meg megy, még mindig Gwen irányítja ezek szerint. A szörnyek között Clint tűnt fel, ahogyan elküld minket a fenébe, majd ezek mind-mind felém indultak. Az átokba! Nem fogom itt hagyni, ebben az egyben teljesen biztos voltam. Őt soha sem! A robbanó nyilai elől hátrébb ugrottam, hogy nehogy eltaláljon a robbanása. Kétségbeesetten néztem arra, amerre eltűnt ismét a lények között. Ha itt hagyom, meghal, és nem, ez nem fog megtörténni. Az íjamat a bal kezembe fogtam és az oldalamról a pisztolyt vettem elő. Mindig a hozzám legközelebb eső lényt céloztam meg, a fejét és a két szeme közé a homlokát, ha ez megvolt, akkor húztam meg a ravaszt. Ha a tár kifogyott váltok vissza nyílveszőre, de én innen nem fogok odébb menni, hacsak Clint ki nem szabadult és el tud menekülni, vagy a többiek el nem ráncigálnak.