1. leszállópálya

Az egyes számú leszálló pálya a reptéren.

Megállok a gép ajtajában. Élvezem az arcomba vágó éjjeli eső cseppjeinek szúrását. Mintha ezernyi apró tűt döfnének az arcomba. Ítéletdő...imádom. Leveszem a sapkám, széttárom a karjaim és élvezem ahogy tar koponyám elázik. Rohadt unalmas egy út volt.

- Menjen már ember! Nem látja, hogy feltartja a sort? - kiált valaki mögöttem. Középkorú férfi, magas erőtlen hanghordozással. Behódoló típus. Egy multi cég könyvelője lehet. Remélem, van életbiztosítása, Különben a családját most nagyon megszívatta azzal, hogy tiszteletlenül szólt hozzám. Krokodilbőr kabátom zsebébe nyúlok. Egy koktélpálcika lapul ott. A Jameson's-hoz adták, amit az úton fogyasztottam. Whiskeyhez koktélpálca? Örülhet a légikisasszonyság, hogy nem öltem meg nyomban. Azt érdemelte volna kis rib##c!
A pálcát az ujjaim közé rejtem, és lassan megfordulok. A fickó túl magas, túl vékony és túl szőke. Drága öltönye gyűrött. Félhold alakú szemüvege mögül sunyi, kék szemek bámulnak rám. A homlokomon lévő célkereszt mintájú hegtetoválást bámulja. A fickó mögött feltorlódott emberek is azt bámulják. Senki sem figyeli a kezemet. Pedig ott a lényeg....vigyázat, csalok! Felfelé pöccintem a pálcikát. Nyílegyenesen szeli át a levegőt, olyan gyorsan, hogy a repülőúttól elbágyadt utasoknak esélyük sincs észrevenni. A kihegyezett pálcika beröppen a könyvelő bal orrlyukába. Csak száguld át kemény és puha szöveteken. A koponya belső oldala állítja csak meg. A sunyi, kék szemek fennakadnak. Az arcizmok megfeszülnek. Vékony, sötét vérpatak csordul ki az orrlyukból. A könyvelőcske összeesik és teste idióta haláltáncot jár a padló sötét szőnyegén. Az utasok lélegzetvisszafojtva nézik a görcsösen rángatózó testet. A fejembe húzom a sapkám és elindulok lefelé a lépcsőn. Agyvérzésnek fogják hinni és a stressz számlájára írják, ha nem lesz boncolás. Ha lesz, balesetnek fogják hinni, és a hülyeség számlájára írják. Kellett ezeknek az idiótáknak koktélpálcikát rakni a whiskeymbe! Meg kellett volna ölnöm azt a stewardest.
//Folytatás: Reptér bejárat //

Gabe zavartan nézelődött a teljes alakos képre. látszott rajta, hogy nem tudja miről is van szó. Legalább ennyire értetlenül figyelt amikor szóba került az egész több ruha dolog.
- Öööö... mit hagytál ki az aktából?
Kérdezi értetlenül és mikor meg a repülőbe érnek előre engedi. A lány adja oda jegyeket és ő rakja be a csomagokat a tárolóba miközben Serenára figyel.
- Én úgy értettem, hogy kellemetlenül pontosan ahhoz ért és arra képes, amire szükségünk van, de most kezdek aggódni. Miféle nőről van szó? Ablaknál szeretnél ülni?
Ha nem akar ő oda ülni akkor Gabriel ül oda.

//Előzmény: Nemzetközi váró//

Upsz, ezek szerint nem nézett utána, akkor viszont azt hiszem, hogy tényleg el kellene neki mondanom még mielőtt akkor jön rá erre, amikor találkozunk vele. Abban viszont igaza volt, hogy tényleg nagyon-nagyon ahhoz ért, amire nekünk szükségünk lenne. Igazából örültem volna, ha nem kellett volna ilyesfajta személy után néznünk, mert Hannah és a gyerekek maradnak.
- Ah – csúszott ki a számon. – Akkor mindjárt előkeresem.
Amíg felmentünk a gépre a telefonommal felmentem az internetre és rákerestem arra, amit szerettem volna mutatni. Mikor fent voltunk a táskámat még én is feltettem az üléseink fölé a megfelelő helyre, majd kissé gyanakodva néztem az ablakhoz.
- Inkább ülj te oda, én maradok távolabb tőle – feleltem.
Miután Gabe leült én is elfoglaltam a helyemet, nem tagadhattam, hogy félek, korábban is ez volt, amikor Jackie és Grendel segítségével „végigrepültünk” New York utcáin, majd Szfinx-el, aztán Raft-ról Kane és James vezette helikopter, majd a Csatabolygón Ko-Rel vezetése és most ez. Még mindig nem voltam képes megbarátkozni ezzel. És emellett jutott eszembe, hogy a telefonomat miért szorítom a kezeimben.
- A hölgy kedvenc viselete ez – mondtam és ezzel átnyújtottam a telefonomat, hogy megnézhesse a képet.

Spoiler:

- És akkor most vagyok kíváncsi a tényleges véleményedre – nevettem fel. - És mielőtt megkérdezed, nem... nem szórakozom veled.

Gabe szinte egy percig bámulja a képet hitetlenül majd Serenára néz.
- Biztos?
Majd Serena felé fordul, mintha mondana valamit és mégis vissza néz a képre. Újra Serenához fordul.
- Eeeeez megmagyarázza a tökéletes gondot. Félek megkérdezni, de gondolom Zack nem írt egy szabályzatot a tanári ruha viseletre. Ha rajta és Baltin múlna ez alap viselet lenne.
Mondja fejet rázva.
- Gondolom tudunk vele alkudozni... remélem, mert elégé monopólium helyzetben van velünk szemben. Öhm... hát jó. Majd reagálunk rá, ahogy jön.
Rántja a vállát az egész.

Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek-e Gabe arckifejezésén, vagy pedig bűnbánó és együtt érző arccal nézzek rá. A kettő sajnos nem ment együtt.
- Biztos – válaszoltam.
Nem voltam az a fajta személy, aki ilyesmivel viccelődött és szórakozott. Nem leltem volna örömömet abban, hogy átverjek másokat, még akkor sem, ha ennyire apró dolog lett volna mindaz. Igen, egyet kellett értenem vele, hogy ez nagy probléma, én sem igazán örültem volna annak, ha egy ilyen nő mászkál, ilyen ruhákban a diákjaim között. megráztam a fejemet a kérdésre.
- Ha lett volna szabályzat, akkor James sem tartott volna órát szakadt ruhákban és a hátából kiálló nyílvesszőkkel. És szerencse, hogy nem Balthazar és Zack döntött ebben a kérdésben.
Zavartan néztem körbe, az előbbi mondatom eléggé furcsa volt egy repülőre és nem szerettem volna, ha emiatt leszállítanak minket, igaz akkor meglett volna a jó oldala az egésznek, hogy nem kell repülni, igaz, akkor tanárunk sem nagyon lett volna. Bár még így is kérdéses volt, hogy Ms. Frost igent mond-e a felkérésre, vagy elküld minket.
- Remélem is, hogy lehet – mondtam. – És akkor szerintem, ahogyan otthon megbeszéltük, én fogok vele beszélni. Van valami még, amit egyeztetni kell vele? És reméljük, nem jutunk addig, hogy könyörögni kelljen, hogy elfogadja a munkát.

Gabe elgondolkodik.
- Semmi, ami eszembe jutna. Próbáljon ruhát hordani, ha már nekem is kötelező felsőben meditációt tartani - mondja viccesen. - Nem tudom én zavarban lennék, ha beszélnem kéne vele, de lehet, hogy csak a képeken öltözik így, mert akkor nincsen gond.
A férfi finoman megérintette Serena kezét.
- Nyugalom - a hangja szinte minden idegességet elmulasztott egy pillanatra Serenában, mintha egy árhullámnyi béke lett volna. - Minden rendben lesz. Ha félsz csak koncentrálj egy pontra. enged el a görcsöket és keres egyetlen biztos pontot.
Mondta mosolyogva.

Felnevettem Gabe szavain, lehet, hogy csak én jöttem zavarba attól, hogy meztelen felsőtesttel volt és a lányok nem fognak, de azért nem szerettem volna ebből galibát és gondot a későbbiekben. Bőven elég volt, ha James időnként így tartott órát.
- Tudom, hogy úgy tartják, hogy jó, ha a diák beleszeret a tanárába, mert mindent elkövet, hogy az érintett tanár figyelmét felkeltse, tanulni fog, szorgalmi feladatozni és ehhez hasonlók – gondolkodtam el. – De mégsem kellene a nyakunkba valamilyen pedofilbotrány, vagy az, hogy az aggódó szülők szerint megrontjuk a gyerekeket… bőven elég a veszélytermi óra, nem kell más is.
Arra csak bólogatni tudtam, hogy remélhetőleg tényleg csak a fényképeken öltözködik így és nem máskor. És a gép indult is, becsatoltam az övemet és a gyomrom máris egy ökölnyi volt attól, hogy indultunk. Kissé megrezzentem azon, hogy hozzáért a kezemhez, de hirtelen elmúlt a félelmem a repüléstől. Bólintottam, hogy keressek egy biztos pontot és a fiam volt az.
- Wilhelm – mondtam halkan, majd felnyögtem. – Ez sem jó, mert imád röpködni…
Nyilvánosság előtt nem mondtam ki a Namor nevet, csak a Wilhelmet. Végül lecsuktam a szemem és megszorítottam Gabe kezét, és próbáltam az otthoni szobámat a szemem elé képzelni, remélve, hogy a repülőút és az egész minden velejáró borzalom hamar végetér.

//Folytatás: Boston//

A reptérre szinte percre pontosan érkeztek, hogy ne legyen holtjárat. Kiszámolta, hogy így legyen, mivel nem szeretett várni. Haszontalan időtöltésnek találta, pedig az idő számára nem tűnt túlságosan fogyatkozó dolognak így 247 évesen.
Mivel ő maga nem tudta átlátni a terminál elektronikus kiírásait, megnézette a sofőrrel, honnan indul a gép. Mikor megvolt, az alkalmazott visszaindult a kocsival, Philippe pedig átesett az ilyenkor megszokott ellenőrzéseken, csekkoláson. Most éppen a Michael Dumbon nevet használta már vagy 20 éve, az iratai is így készültek el. Minden rendben volt és a gép felé húzta a bőröndjét. Tudta, hogy biztonságos az utazás, de azért egy kicsit tartott attól, hogy egy ilyen furcsa szerkezetben üljön és úgy szeljen át kontinenseket és tengereket. Az ő idejében még a hőlégballon volt az egyetlen repülésre alkalmas eszköz, de az is csak kb. fél órát bírta. Philippe pedig leragadt annál a technikánál, mikor vámpír lett. Persze hozzászokott, hogy autóban, repülőn utazik, de nem szerette ezeket.
Leadta a poggyászát és helyet foglalt az utastérben. Figyelt arra, hogy az utazás csak addig tartson, amíg fel nem kel a Nap. Ezért bécsi átszállással kérte a jegyet. Az osztrák fővárosban majd egy szállodába fog betérni napfelkelte előtt és a befüggönyözött szobában tölti a nappalt. Onnan pedig egy újabb éjszakai járattal már egyből Tibetben lehet.

A repülőutat a krátertöltő varázsigékkel töltötte, gondolatban ismételgetve azokat. Rájött, hogy mennyire hasznos ez és hogy tényleg ki fogja tudni tölteni az idejét. Bármikor és bárhol várnia kell valakire, ez mindig kéznél lesz. Ha egyedül van, akkor pedig más gyakorlatokat is évgezhet, amikhez beszélni vagy mozogni kell.
Párizsban szállt le a gépe és ott eltöltött még egy fél napot egy francia szállodában, a Lafayett-ben. Itt még időt szakított a Szelek Útjára, amit két órán keresztül érdemes csinálni. Gyakorolgatott még Raggadorr Hét Gyűrűjével is. A patkány örült, hogy a gazdájával ezen a nyugodt helyen lehetett, ugyanis ő sem szerette a repülőutakat.
Este volt egy csatlakozás, ami ide, a new yorki Steve Rogers Reptérre hozta a vámpírt. Az előre jelzett időpontban már várta a sofőr, hogy elvigye. A poggyászokkal sem volt semmi gond, így ezen a késői órán bepakolt a fekete autóba és beült hátra. Az elsötétített üvegen keresztül nézte a várost a hazaúton.

A Szürke Eminenciás eléggé izgult a repülőúton. Nem bízott ezekben a modern kori masinákban. Akkor sem, ha nem neki kellett használnia, hanem hozzá értő személyzetnek. A patkányát dédelgette egész úton és a felhőket, a tájat nézte. Két átszállással tudott jönni. Tibetből először Lhászába kellett repülnie. Ott sokat várakozott, mert valami probléma volt a repülőtéri rendszerrel, a műszakiak jelen voltak és órák alatt sikerült orvosolni. Egy éjszakát el kellett töltenie az állomáson, ami egy rémálom volt. Zsúfolt és levegőtlen. Lhászából Párizsba vitte egy gép, borzasztóan hosszú úton, onnan csak egy óra várakozás után érkezhetett New Yorkba, a Steve Rogers reptér 1. leszállópályájára, ahova általában érkeztek a gépek Párizsból. Már többször repült így és ismerte a járást. A kicsekkolásnál segítségre szorult, mint mindig. A kártyás, elektronikus rendszer megfoghatatlan volt a számára. Minden rendben ment és a leszállópályát lassan elhagyhatta könnyű, nyári öltözetében, kerekes bőröndjével és patkányával. Jacques sokkal jobban bírta a repülőutat, mint a gazdája. Az előddje végig idegeskedett, de ez a patkány nyugodt volt. Most is csak azért ficánkolt, mert éhes volt. Az ex-vámpír adott neki az útra készített zöldségekből és a patkány máris nyugodta nfalatozott a dobozában.

Miután egy jót szórakoztam a Sárkányok és Gyűrűk Cona rendezvényen, úgy döntöttem, most maradok egy ideig ebben az időben és bolygón. Aztán szép lassan vissza sétáltam a TARDIS-ba és a vezérlőhöz érve a cél koordinátákat nem adtam meg, csak annyit határoztam meg, hogy maradjak ebben az időszakban és egyenlőre Amerikában is, minden mást a sorsra bíztam. Nem mindíg, de olykor érdekes helyekre és korokba tévedek, ha nem határozok meg konkrét úticélt, bár így adódhatnak veszélyek, de volt benne egy kis izgalom is. Mert nem tudhattam hol vagy épp mikor kötök ki....
Így hát a beállítások után bekapcsolt a hajtómű és jött az a zihálós nyikorgós hang, amit némi rázkódás követett aztán megérkezdtem. Odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam. Első pillantásra valamiféle repülőtéren találhattam magam, annak is a parkolójában. Ki is léptem, majd bezártam a TARDIS-om ajtaját és el is indultam körülnézni....

Lerois nagy nehezen kijutott a repülőtérről. Mindig egy rémálom volt neki és nem a motozás miatt. Az átvilágító szerkezetek, a kapuk, a fotocellás ajtók, a checkpointok mind félelmetes szerkezetek voltak neki. Perszephoné újra emberré tette, mikor az alvilágban járt, de ez a múltban ragadtság megmaradt nála. A személyzet nem értette, mi olyan bonyolult ezen, de segítettek neki és mikor már az épület előtt volt, fellélegzett. A patkány járkált a ketrecében, Philippe felvette és beszélt hozzá:
- Jacques, apró termetű barátom, nagyon jól viselted magad légi utazásunk során. Ez volt neked az első ilyen, igaz? Még egy kevés idő és újra tiéd az otthon édes területe.
Philippe szeretettel beszélt az állathoz. Vámpírként nőttek a szívéhez a patkányok. Megértette magát velük és megnyugtatta a társaságuk. Szemeivel az autóját és a sofőrt kereste. A beosztottnak ide kellett parkolnia a megbeszélt időre.

Lassan elindultam a TARDIS-omtól, s némi séta után megpillantok pár méterre egy férfit a parkolóban... Úgy döntöttem oda megyek hozzá, és kérek tőle némi információt. Közben elgondolkodtatott ez a Földi korszak is...
~ Nem értem ezeket az embereket a régi időkben, még lehetett látni, merre tartanak, hová fejlődnek, de pár éve valahogy minden megváltozott... Mintha kicsit összekuszálodtak volna az események... Ráadásul, ahol az elmúlt években nagyvonalakban átutaztam a nagyobb jelentőségű Földi korszakokat egy darabig minden a megszokott medrében zajlott aztán jöttek az újabb nagyobb katasztrófák is.... S az utobbi évtizedekben eléggé gyakran történtek hasonló sorscsapások szegény Emberek és mutánsok közt. Ez a viszálykodás Ember és Mutáns közt nem tesz jót egyiküknek sem.... De egyelőre én ezzel most nem foglalkozom túl sokat, csak ismerkedem ezzel a korszakukkal. ~
Nem sokkal később, mire ismét feleszméltem az elmélyült gondolat menetemből már meg is érkezdtem ahhoz a férfihoz, aki úgy ácsorgott a parkolóban, mint aki vár valakire. S mikor közelebb értem, csak akkor láttam, hogy egy rágcsálót is tartogat az egyik kezében.... Mikor elég közel értem hozzá, megszólitottam.
- Elnézést fiatalember! Tudna nekem egy kicsit segíteni? - Vártam, míg válaszól, majd folytattam - Azt tudom, hogy egy reptér parkolójában kötöttem ki, de ez pontossan melyik reptér? - Majd vártam a segítőkész válaszát....

A Szürke Eminenciás a parkolót járta, mert szemeivel kereste a sofőrjét és a kocsiját, ami majd hazaviszi. A bőröndöt húzta maga után, másik kezében a patkány utazóketrécét vitte benne Jacqueskal. A békés és nyugalmas Tibet után megint a zsúfolt New Yorkban volt, ahová a munkája kötötte. Vissza kellett mennie a céghez elintézni valami halaszthatatlant. A sofőrtől majd megtudja, mi az, amiért a tibeti utazást meg kellett szakítania.
Megszólította valaki és amikor odanézett, egy idős embert látott jól öltözötten, elegánsan. Vicces volt a fiatalember megszólítás. Lerois negyven évesnek nézett ki, már túl volt a kétszázon is. Az öltözete egy elegáns ing és nadrág volt, a szablyát és a régi pisztolyt az oldalán hordta, ezt láthatta az öreg. A gyűrűvel próbálta meglátni, milyen az egészségi állapota ennek az embernek. Azt gondolta, szenilis. Nem tudja, melyik reptérre jött ki. A Szürke Eminenciás válaszolt neki készségesen:
- Jó napot kívánok, tisztelt uram! Jelen hely a Steve Rogers reptér utasai számára fenntartott parkoló. Netán eltévedt uraságod és segítségre van szüksége?
Az ex-vámpír nem röstellt volna személyzetet hívni, hogy segítsenek egy öregemberen, aki talán még a nevét sem tudta. Nem látszott rajta, hogy szenilis lett volna, de ez nem mindig látszott a betegeken.