Királyságok

Az egyik idegen kacagni kezdett.
- Galactus sebezhetetlen. Nincsen mi ártson neki, mivel ő maga nem is élőlény. Pusztán nyers energia, ami oly hatalmas, hogy a beleőrülést elkerülendő az agyunk felfogható formát ad neki. Mindennel megtámadtuk és a legnagyobb sebzés, amit vala okoztunk az volt amikor rárobbantottuk a bolygót, amit éppen felemésztett. Tíz milliárd lakójával együtt... cserébe az egyik Hírnöke a karavánunk után repült és megtizedelte a hajókat. Ő maga érzéketlen és éhes energia, de a hírnökei nyers pusztítók. Lényegében? A csatánk értelmetlen hercegnő.
Ezzel a légkörbe érkezett a hajó és mögöttük hatalmas robbanással tűnt el Galactus Hajója tucatnyi fekete lyukban.

Folyt:
https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t1611-new-york

//Előzmény: New York//

S újra itt voltunk, noha Apokalipszisnek vége, de a titkos szövetség megmaradt s Sinister ismét itt volt. Nem szívesen engedtem be a Királyságokba, de más választásunk nem volt. Odabent, mikor megérkezett sem álltam fel tiszteletére, csupán rideg tekintettel pillantottam rá. Szavai, mikkel érkezett pedig mintha kardot forgattak volna szívemben úgy hangzottak. Tudtam én is, hogy mit jelent mielőtt Doria kimondta volna, hogy milyen megoldás van rá. Még gondolatától is felfordult gyomrom, nem vesztettünk eleget s mily élet lenne, mit milliárdok halálán nyertünk? Tényleg megért ennyit az életünk s mások élete is, hogy odaát mindenkit elpusztítsunk? A mi realitásunk e nélkül is haldoklott, odakint szinte semmi sem volt már, csak azok éltek, kik itt voltak, kik itt éltek e világban. S Doria kérdése is oly jogos volt, hol volt a multiverzum őrzője, mikoron szükség lett volna jelenlétére s segítsgégére?
- E realitás már így is halott, ezt kell elfogadnotok s nem azt, hogy még él s meghalhat minden mással együtt – néztem fel. – Ne áldozzunk fel még egyet azért, hogy ez tovább szenvedjen.
Akárcsak lelkem egy része, mi azon a napon mikor megtaláltam a testét ismét vele halt, mi még első elvesztését sem tudta kiheverni s újra megtörtént. Felsóhajtottam.
- Ne értsetek félre, nem kívánom saját halálunkat, de az övéket sem. Lehet kommunikálni a másik világgal? – pillantottam Sinister felé. – Talán megoldás lehet, hogy befogadjanak minket s így máris nem lenne gondja egyik világnak sem. A mienkben úgysem él szinte senki, tán csak e világon már, ha az ő világuk jobb állapotban van, ez kellően jó opció lehet. Ha rosszabb, mint a mienk, mi fogadhatnánk be őket.

Szemeim megvillantak Sinister, Doria s Lyron szavaira, hogy ily könnyedén áldoznának fel egy teljes realitást miért? Néhány milliárd lélekért, kik könnyedén új otthonra lelhetnének azon világban? Fiamra pillantottam, hogy ő miként vélekedik minderről, hogy szerint mit kellene tenni ebben a helyzetben.
- Félezer éve vagyok életben s túl sokat láttam, láttam fajokat, királyokat, isteneket elbukni – feleltem. – Népirtást, hol senki sem maradt életben.
Felálltam a helyemről s az ajtó felé tettem néhány lépést, majd visszafordultam.
- Nem veszek részt egy újabban. Sinister te szóltál úgy, hogy minden meghal, s el kell fogadni, csupán a nyilvánvalót nem látod meg. Ez a világ halott, ideje lenne elengedni s egy új otthont keresni azoknak, kik itt élnek még s haldoklanak mielőtt mindent elvesztünk végérvényesen.
Dühösen pillantottam rájuk.
- Mi kell még, mennyi tett kell, hogy odakint valamely, ki magát Apokalipszis örökösének tartsa elpusztítson mindent – csettintettem egyet ujjaimmal – ennyivel? Mikor őrületükben úgy döntenek, hogy önön magukon kívül nincs méltó Midgardon, ki élhetne? Hol lesz-e nemes eszme akkor, hogy küzdünk e világért? Én fél ezer éve teszem s veletek ellentétben tudom mikor kell elengedni e világot, mikor nem ér meg több áldozatot. Odaát lenne esélyünk egy új életre s mindenkinek kik védelmünkért jöttek a Királyságokba. De nem, ha ez a világ haldoklik s halott, legyen a másik is.
Ezzel elfordultam tőlük s ha nem akadályoz meg valaki, vagy nem tart itt szóval kilépek a tárgyalóból.

Mindvégig a többiek felé fordítottam figyelmem s szavaim után egy időre mélységes csend ült a teremre. Gúnyosan horkantottam fel, aranykor? Ez?! Hát sosem élték meg azon kort, mit annak lehetett nevezni, mikor az asgardiak s a kreek szövetségben álltak egymással. Ez egy rom s pusztulat volt, s közel sem aranykor.
- Az aranykor azon idő volt, mikor leányod anyjával az oldaladon együtt lehettél s nem a mostani! – sziszegtem.
Tudtam, hogy mindez fájni fog neki, s igen, direkt azért mondottam ezen szókkal ezt. Elbízta magát s nem tudom, hogy mire fel. A leányát sem volt képes megvédeni attól, hogy merre tartott s mi történt vele. Végül a szavak miatt torpantam meg s nem léptem ki. Visszafordultam s elindultam az asztal felé.
- Térj már észre halandó! – csaptam dühtől izzó szemekkel az asztalra. – Nincs családunk, nincs birodalmunk! Fajod utolsó tagja vagy, s nekem is maroknyi harcosom maradt csupán! Nem arról szóltam, hogy áldozzunk fel mindenkit e világon, hanem győzzük meg az ottaniakat, hogy fogadjanak be minket, hol végre nyugodtan élhetne minden túlélő ezen világról! Az itt élő fajok többségét kihalás fenyegeti. Ha nem térsz észhez elsőként leányodat veszted el! Apokalipszis őt jelölte utódául, nem veszed észre mi zajlik körülötted, nyisd fel végre a szemeid Lyron! Mindkét világot életben akarom tudni s nem csak az egyiket! A Kilenc világ romokban, az azon túli területek holtak, nincs más élő az univerzumban!
Megvető tekintettel pillantottam Sinister irányába.
- Mit tudsz te erről, ki csak Apokalipszis által lopta az örök életet? – kérdeztem undorral.
S végül fiamra emeltem tekintem.
< - Nézzük, de én közös megegyezésre s mindenki megmentésére fogok törekedni s nem mások megölésére – feleltem. >

Mit rajta láttam csak dühösebb lettem, oly rég óta fojtottam el dühöm s próbáltam nem engedni a káosznak, mi hívogatott atyám vére miatt születésem óta. Oly könnyű volt látni rajta, hogy nem hagyná ennyiben mit fejéhez vágtam, de mikor úgy szóltam, hogy beleegyezem, hogy nézzük meg azon világot mégsem tett semmit. A teleportálás után végignéztem a fagyos s kietlen helyen, tekintetem visszafordítottam arra, merre sejtettem, hogy otthonunk volt. Otthonunk? Nem voltam biztos ezen tényben. Ha a halandók tovább folytatják mit eddig is tettek mi istenek leszünk, kiknek nem marad esélyük az életre, hisz tetteik által mi válunk halandókká. Egykoron úgy véltem, hogy köztük jó esélyünk lenne, de ma már nem. Valódi otthon kell népemnek s azt itt nem tudták megadni, itt nem találhattuk. Sinister hangjára emeltem tekintetem rá s bólintottam. Közelebb léptem a hibához s engedtem, hogy átrepítsen azon világba. Megérkeztünk után a távolba meredtem, hol megannyi repülő lényt láttam. S ezeket kellene pusztulásra ítélnünk. A hangra, mi hátunk mögül szólt nem néztem hátra. Melissa, ajkaimra keserű mosoly kúszott, vhaj ezek után is képes lenne mindenkit megölni, hogy szeretett asszonya, kit nálunk ő maga öletett meg életben van? A nő s Sinister szavai nem érdekeltek, s csak a távolba tekintettem, míg meg nem hallottam az ő hangját. Megremegtem s éreztem, hogy látásom elmosódott a könnyektől. Ekkor pördültem meg, hogy megláthassam őt. Egyszerre fájt végtelenül s mégis oly boldog voltam, hogy e világban még életben van.
< - Einar! – szóltam örömtelien. >
Végigmértem s gyengéden mosolyodtam el, oly régen nem láttam őt, mikoron atyám kivégezte saját kezeim használva ehhez. Most is, mint mindig oly jóképű volt s hogy itt állt előttem, még ha nem is az én Einar-om volt, minden eddiginél jobban éreztem, hogy hozzá tartozom s az ő oldalán volna helyem.
< - Oly rég nem láttalak – feleltem. – Szokatlan a bajusz, hozzászoktam, szakállt hordasz csupán, vagy semmit. De látom hajadat fonni itt is szereted… >
Oly szívesen szóltam volna azt, hogy hiányzott, de ő nem ő volt.
- Azért érkeztünk, hogy megoldást találjunk arra, hogy mindkét világ megmenekülhessen s ne kelljen egyiknek sem vesznie. Bízom benne, hogy közösen létezhet megoldás minderre.

Mikor láttam, hogy Einar érzései hasonlóak az enyémhez óvatosan léptem közelebb hozzá, hogy láthassa mindenki nem kívánom őt bántani, s ha engedte átöleltem őt szeretetteljesen. Még ha nem is egymás világából származtunk érzéseink hasonlók. Szavai arra utaltak, hogy ő is elvesztette párját, akárcsak én. Hacsak nem ölel viszont s nem tart ott néhány szívdobbanásnyi idő múlva kissé hátrébb lépek tőle s végigsimítok az arcán.
< - Alig egy holdtölte telt el azóta, hogy megtaláltam világunkban Jonathan Miller testét s ismét, végleg elvesztettelek – feleltem. – Örvend szívem, hogy ezen világban életben vagy. >
A nő szavaira pillantottam fel a ridegségtől s ekkor léptem még pár lépéssel hátrébb, vissza az enyémekhez. Már reméltem, hogy minden jól alakulhat, mikor az ő részükről egy furcsa lény kezdett volna mészárlásba s a fiam felelt neki. Fészek, persze, már tudtam, hogy mi okozta mindezt a reakciót.
- Ne! – kiáltottam fel.
De késő volt s a másik férfi holtan terült el a földön. Míg ők s mieink is fegyverkeztek nem nyúltam pörölyöm után, csak a másik világ hőseit figyeltem. Einar szavaira elmosolyodtam, hasonlón éreztem jómagam is, nem tudnám csak úgy engedni, hogy végezzenek vele. Rá emeltem tekintetem s ha kicsit is hasonlítottam az e világi énemre s olyannyira ismerte őt, mint én saját Einar-omat könnyedén láthatta arcomon s szemeiben, hogy érzéseim hasonlók, s én sem tudnám hagyni, hogy csak úgy leölje egymást a két fél s neki ártsanak. Felsóhajtottam.
- Jómagam szeretnék köztes megoldást találni, mely mindkét világnak gyümölcsöző lehet. Nem harcolni érkeztem, hanem mindkét világot megmenteni, s ha mindez nem lehetséges menedéket kérni világunk lakóinak. Feltételezem nekünk van kevesebb veszteni valónk s kevesebb lélek ki a világunkban él…

Dühtől izzó tekintettel pillantottam a szajhára, mikor Einar-hoz lépett s oly szavakon merészelt szólni, miken megtette. Kezeim ökölbe szorultak, ha még birtokában lettem volna lángjaimnak sült hal lett volna a szajhából. Nem az én világom Einar-ja volt, de ugyanazon dühöt s haragot éreztem, mintha csak ő lett volna kit ezzel a viselkedéssel mérhetetlenül lealacsonyított. S mindez életem férfijának tetszését sem nyerte el, noha nem lépett fel a nő ellen. Még önön magamat is meglepett, hogy így reagáltam.
- Ő nem holmi trófea, vagy egy állat, kit így utasíthatsz! – csattantam fel. – Ő egy áz isten, ki akkor szerez több asszonyt maga mellé, mikor akar. S nem számít, hogy ki vagy te szajha, mekkora részt birtokolsz ezen világból, mert ő megteheti népének hagyományai szerint. S ha nem tetszik? Elválhatsz, de én nem fogom tűrni, hogy így bánj s beszélj vele!
Ha az e világi Thorhalla hasonlított rám valamelyest a tekintet, mivel a halra néztem Einar már ismerhette. Oly sokszor védett meg ő engem saját világomban, hogy itt volt az ideje viszonozzam e nemes tettét. Nem érdekelt mit követhetett el ezen világban, hogy mily személy lehet, ő volt s nekem ez bőven elég volt. Míg vártam a nő válaszát az egyik közülük már átállt volna s pártolta a nézetem, mindaddig míg társai nem vetettek véget halandó életének. S még én aggódtam, hogy a mi véleményünk tér el, de mi nem öltük volna egymást halomra ezért. Fájt, de egyet kellett értenem Sinister s Doria szavaival.
- Nem e világot kértük volna, saját planétát, hol úgy élhetünk, hogy ne találkozzon e két világ népessége – feleltem.
Úgy hiszem immáron mindez is késő volt s ha Doria tényleg támadott, Einar-ra pillantottam.
< - Segíts, kérlek! Nem lennék képes ártani neked sem újra halálod látni. >
Figyelem, hogy engem ér-e támadás, ha igen próbálok kitérni s arra is igyekszem figyelni, ha Einar-ra támadna bármely társa az előbbiek nyomán, akkor őt is próbálom megóvni bármily módon.

Kezeim dühösen szorultak ökölbe, mikoron az a szajha próbálta Einar-t manipulálni s láthatóan sikerrel is járt.
- Ne merészeld ezt tenni vele! – csattantam fel.
Láttam szemében a gyűlöletet s haragot, mit oly ritkán lehetett csak. A düh osztályrésze volt s már igencsak régen megtanultam miként tudom őt lenyugtatni bármely helyzetben. Az égen viharfelhők gyűltek, de emiatt nem aggódtam. Fegyveremnek hála jómagam is viharoknak parancsoltam s uraltam őket. S már tudtam, hogy mit fogok tenni, fiam tanácsa sem kellett hozzá. Pontosan ez volt szándékom, noha így könnyebb, hogy támogatta lépésem s ő maga is úgy gondolta, hogy ezt kellene tennem. Csupán bólintottam s mikoron a harc kitört lendültem előre. Készültem rá, hogy nekem támad, így minderre figyeltem s ha szükséges volt próbáltam félretáncolni Einar útjából s reméltem sikerül megérintenem akár egy pillanatra is. ha igen a pörölyöm segítségével azonnal próbálom elvinni magunkat innen, bárhova, mi igencsak messze helyezkedik el a kialakuló csatértől. Ha mindez sikerült szemben állok meg vele.
< - Sosem kínoználak – kezdtem. – S nem vernélek át, rájönnél, hogy mikoron teszem ezt. A lelkiismeretem vagy, nem gúnyolódom s… >
Testbeszédem is árulkodott, ha olvasott benne, hogy nem kívánok ártani neki. Közelebb léptem hozzá s egy gyors mozdulattal próbáltam kezem a tarkójára csúsztatni s szenvedélyesen megcsókolni, úgy, mintha életem függne tőle. Mindez mindig használt, eltudtam terelni figyelmét ezáltal arról, mi lelkét nyomta, megnyugodott megtalálta önmagát. Ősi istenek, kérlek titeket, hogy ő is oly legyen, hogy mindez használ.
< - S tán ezt is hamisnak véled, mi őszintén szívemből s lelkemből jött? – kérdeztem suttogva s végigsimítok az arcán. – Én nem csaplak be s nem próbállak manipulálni sem, csupán magamat kínálhatom fel s adhatom neked… ha kéred ismét tiéd lehetek… én csupán veled akarok lenni, többet nem is kívánhatok az ősi istenek kegyéből. >