DT-B3N

Egyszer régen, de nem is olyan nagyon régen, mondjuk úgy, hogy alig pár hónappal ezelőtt, volt egy Halálosztagos, aki ott hagyta a Birodalmat, dezertált. Erre nem azért volt szükség, mert egy gerinctelen féreg lenne, bár a különböző források különböző véleményen vannak, nem, B3N azért dezertált, mert öntudatra ébresztették. Miután megszűnt a kondicionálás, az agymosásnak nyoma sem maradt, a férfi gondolkodni kezdett, és a Birodalom nem nagyon szereti, ha a tagjai így tesznek. Legalábbis akkor, ha nem olyan rangban vannak, ami ezt megköveteli tőlük. De ezzel még nem lett volna probléma, hiszen B3N, akit mostantól inkább szólítsunk Bennek, szóval Ben nem csak öntudatra ébredt. Még így is szívesen szolgálta volna a Birodalmat, hiszen tudta, hogy hamarosan új kondicionálást kap, hogy maximálisan végezhesse a munkáját. Nem is zavarta volna a dolog, azonban kiderült még egy újdonság, egy változás, ami a férfit érte. Hát, az volt a nagy büdös helyzet, hogy az egykori katona bizony fogékony lett az erőre. Ötlete nem volt arra, hogy ez hogyan lehetséges, de nem is számított, hogy mit nem tud, csak az, amit tud. És amit tudott, az az volt, hogy őt bizony viszik rabszolgának a Korribanra, ahol egészen addig az is marad, amíg nem fejezik be a képzését, és nem lesz Sith. Az egykori harcos pedig nem nagyon szeretett volna Sith lenni, egész életében arra képezték ki, hogy parancsokat hajtson végre, hogy gondolkodás nélkül dobja el az életét, ha muszáj, kiöltek belőle minden olyan alapvető életösztönt, ami életben tarthatta volna az Akadémián. Úgy érezte, hogy biztos a pusztulása, esélytelen lenne, hogy életben maradjon. Ezért fogta magát, felkerekedett mesebeli hősünk, vállára vett minden terhet, és nehéz léptekkel, de halkan meglépett, maga mögött hagyva korábbi életét. Na nem csak ezek a terhek nyomták a vállát, mert a birodalmi páncélját is vitte, ha mást nem is, mert úgy érezte ennyi mementót igazán megérdemel. Meg aztán ki tudja, hogy mennyiért tudná eladni, hogyha a szükség úgy hozná. Elgondolkodott ugyan azon, hogy maga mögött hagyja a Birodalmat, és a Köztársaság egyik eldugottabb részén keres magának menedéket, de ezzel két problémája is volt. Az egyik, hogy a Köztársaság sem nézné jó szemmel, ha kiderülne, hogy honnan származik a férfi, és mi volt előző életében. A másik, komolyabb probléma viszont az volt, hogy nem tartotta a Köztársaságot túlzottan versenyképesnek a háborúban, és csak az idő kérdése volt, a férfi szerint, hogy megbukjon, és a Birodalom bekebelezze. Akkor pedig nem lesz semmi, amit felhasználhat, hogy eltitkolja a kilétét.Persze ott volt a többi frakció is, de ezekkel is legalább annyi problémája volt, mint a Köztársasággal. Úgyhogy úgy döntött, tizenkilencre lapot húz, és felkereste a Triumvirátus helyi képviselőjét. Ott hűséget esküdött a nőnek, és menedéket kért. Csak remélni tudta, hogy befogadják ezen a semleges területen, és új életet kezdhet. Szerencsére így is lett. Viszont újdonsült képességeinek hála a férfi egy olyan irányzattal kellett elkezdjen foglalkozni, amiről sose hitte volna, hogy kénytelen lesz. Az első pár nap azzal telt, hogy keressen magának valakit, aki tanítani kezdi. Mivel volt annyi esze, hogy nem egyedül kezdett próbálkozni, mert nagyon jól tudta, hogy tanár nélkül megtanulni valamit nem csak nehéz, de sokszor hátrányos is. Ha nincs ott senki, aki kijavítson, ha valamit rosszul csinálsz, és utólag kell olyan hibákon csiszolnod, amiket már megszoktál, az sokszorosára növelhet egy tanulási ciklust. Szerencsére talált egy fickót, aki némi kredit fejében vállalta, hogy megtanítja az alapokat. Ben úgy gondolta, hogy kezdetnek ez is több, mint a semmi. Ha már van némi fogalma a dolgokról, mutat némi potenciált, akkor biztosan könnyebben talál olyan valakit, aki komolyabban foglalkozna vele. Óriási hátrányban volt, de úgy tervezte, hogy ezt hamar ledolgozza. El is kezdte hát a munkát.

“Az első, amit minden erőhasználónak tudnia kell, az az, hogy hogyan használja az erőt. “ Hangzott az első kijelentés az újdonsült tanártól, ami miatt Ben erősen kételkedni kezdett abban, hogy jó helyre kerültek a kreditjei. Mégis, ahogy belegondolt, ez a kijelentés minden oldalról megállta a helyét. Mivel még azt se tudta, hogy mi az az erő, és hogy hogyan tudná használni, ezért érthetőnek tűnt, hogy az előtt, hogy megtanulna futni, járni kell tudni.Úgyhogy el is kezdte a dolgot, de már az elején falba ütközött. Nagyon nehezen ment a számára, hogy kikapcsolja elméje analitikus részét. Ahogy az erőhasználók már gyerek koruktól megtanulják, hogy ha ösztönösen cselekednek, és a szerencsére, vagy a megérzéseikre hagyatkoznak, akkor sikeresebbek lesznek, úgy Ben egész életében pont ennek az ellenkezőjét tanulta, és tapasztalta. A férfi azt se tudta, hogy mi az az erő, ilyesmit nem tanítottak egyik kiképző támaszponton sem. Épp ezért nem is tudta, hogy mi az, amit érez maga körül, már amikor egy-egy pillanatra sikerült megérezze. Ezért kezdett a tanár azzal, hogy próbálgatta a férfi alvó elméjét felnyitni, arra hatni, hogy ha tudatosan nem is, de tudat alatt kezdjen megnyílni. A páncélból megmaradt sisak nagy segítségükre volt ilyen szempontból. Mivel a páncél ezen része képes volt arra, hogy kizárja a külvilág zajait, csak a shieldet kellett megoldani, hogy leszigeteljék, és máris kész volt a süket és vak Ben baba, aki semmit nem tapasztal abból, amikor egy hajó alkatrészből megmaradt fémcsővel ütögetik a testét. Az lett volna a lényeg, hogy érezze meg, mikor fog jönni a cső, és hárítsa el azt az előtt, hogy elérné a testét. Nos, hetekkel és számtalan kék-zöld folttal (amik a regenerálódásának hála gyorsan gyógyultak) később, már ért el sikereket ilyen téren a férfi. Persze csak félsikerek voltak, mert még mindig nem sikerült teljesen kikapcsolja az agyát. Ösztönösen jegyezte, hogy honnan érkeznek az ütések, egy rendszert keresett benne, hogy megjósolhassa honnan éri majd a következő támadás a férfi szokásai, és rendszere alapján. Szerencséje, hogy nem nagyon talált ilyet, mert akkor megzavarhatta volna önmagát, és a tanárát is. Ehelyett elkezdett belenyugodni abba, hogy a mindig elfojtott, és csak néha-néha előhívott hangot, a megérzést, amit olyan mesteri szinten tanult meg használni korábban katonaként, hogy pont annyi plusszt tegyen hozzá a képességeihez, elkezdje előhívni, és nagyobb mértékben támaszkodni rá.
A férfinak volt egy vadászgépe is, hasonló a birodalomban szabványosítottakhoz, de mégis érezni lehetett rajta, hogy ez inkább két másik gépből lett összerakva, mint egy egységesből. Ezt is használták a leckék során, Bennek meg kellett tanulnia vezetni, de nem tankönyvekből és szimulátorokból, hanem éles helyzetben. Amikor már boldogult vele, akkor kisebb, nem túl veszélyes, aszteroidamezőkből lemaradt törmelékek között kellett navigálnia, fedélzeti számítógép nélkül. Az exkatona a vak szerencsének, tanára pedig az Erőnek tulajdonította azt, hogy túlélték ezt a fajta próbálkozást. Ettől függetlenül mindketten nagyon élvezték, és ezt csak részben táplálta a túlélésük tényéből származó hirtelen felszabaduló dopamin mennyiség. Elkezdték ezt is bevenni az amúgy már elég zsúfolt programtervükbe.
Apropó programterv, természetesen a tanár a fénykardvívást is tanítani kezdte az ifjú exkatonának. Mivel Ben nem rendelkezett saját fénykarddal, a sajátját adta kölcsön a számára. Alapvetően nem próbálkozott volna ilyesmivel, mert biztos lett volna benne, hogy a másik még azelőtt lefejezi önmagát, hogy az első lecke véget érne, de Ben amúgy is megnövelt reflex és reakcióideje, és az a tény, hogy előre fizette ki a tanulmányiat elég meggyőző erőnek bizonyult, hogy ideje korán elkezdjenek ezzel foglalkozni. Persze azt nem mondta el a másiknak, hogy a fénykard, amit adott, valójában nem a sajátja, hanem egy nagyon alacsony fokozatra állított gyakorló kard. Úgy gondolta, hogy a félelem nagyobb erővel hat majd rá, hogy jobban haladjon, és legrosszabb esetben is csak lezsibbasztja pár órára önmagát. A férfi terve úgy tűnt, hogy jó volt, mert Ben valóban nem találta el magát, és többszörözött koncentrációval tanulta, és igyekezett rendesen visszaadni a tanult formákat. A mestere nem avatta be abba, hogy többféle forma van. és nem is kezdte el felmérni, hogy melyik illik a férfihez. Mivel ő csak két formát használt, ezért azok közül a könnyebet kezdte el tanítani. Így kezdte el Ben megismerni a Soresut.
Unalomig ismételték a formációkat, a legapróbb hibát is kiszúrta a férfi, és ekkor elölről kezdett kezdenie az egészet. Nagyon oda kellett figyelnie arra, hogy tökéletesen, és precízen adja vissza azokat a mozdulatokat, amiket a férfi elvár, miközben nem szabadott túlzottan, görcsösen koncentráljon. “A mozdulataid legyenek könnyedek, ösztönösek, és jöjjenek maguktól. Ne arra figyelj, hogy mit csinálsz. Csináld úgy, hogy nem figyelsz rá.” Ezek voltak az instrukciók, és nem segített az sem, hogy Bennek folyamatosan meg kellett küzdeni az érzelmeivel, amiktől már rég elszokott. Gyakran elöntötte a harag, üvöltözött, tört és zúzott maga körül, amikor olyan kedve támadt, vagy éppen kiröhögte a másikat, ha úgy érezte, hogy annyira abszurd amiről a másik beszél, hogy az már inkább vicces. Ezektől eltekintve, és annak hála, hogy a szervezete hozzá volt szoktatva a folyamatos képzéshez és fejlődéshez, elég jól haladt. Katonaként sem volt ritka, hogy fizikai tűrőképességének határáig hajszolták a testét, vagy olyan szinten leszipolyozta az elméjét a tanulás és a koncentráció, hogy már egyszerű gondolatok megalkotása is nehézséget okozott. Ilyenkor mindig pihent néhány órát, és kezdődött az egész elölről. Szörnyű volt, a tanár semmiben sem különbözött a Birodalomban megszokott kiképző tisztektől. Ez volt Ben szerencséje, mert a másik tudta, hogy meddig hajszolhatja el, meddig feszítheti a húrokat, és mennyi pihenést engedjen ahhoz, hogy másnap folytathassák anélkül, hogy az edzés kárára menjen az exkatona állapota. Nem volt könnyű így fejlődni, és edzeni nap mint nap, de Bent nem rettentette el a dolog, mert mint mindig, most is előtérbe jött a maximalizmusa. Érezte, hogy új kapuk nyíltak ki előtte, és megannyi másik kapu jelent meg, amik ugyan még zárva vannak, de ha akarja, akkor könnyedén feltépheti őket, áterőszakolhatja magát rajta. És érzett olyan kapukat is, amik a porrba fognak hullani, ott se lesznek többé, hogyha eléri lehetőségeinek csúcsát. Ez pedig egy olyan motivációs erő volt, mint még soha semmi az életében. Eddig az exkatonában még gondolat szinten sem fordult meg olyan, hogy önmagáért cselekedhet, hogy elérhet valami olyat, amivel ilyen dolgokra képes lenne. Mindig minden amit tett, és amit gondolt, az a Birodalmat szolgálta. Most először cselekedhetett a saját érdekeiben.
Úgyhogy folytatta az edzést, nap mint nap újabb formációkat gyakorolt, a fénykardot is egyre rutinosabban mozgatta, de valami csodával határos módon még mindig nem ütötte meg önmagát vele, így nem is tudta, hogy csak gyakorló kard. Valószínűleg köze volt hozzá annak, hogy a testét egész életében arra képezték, hogy tökéletesen hajtson végre precíz mozgásokat, a Birodalomban még a futásra is odafigyeltek, hogy mindenki a képességei maximumát hozza ki a Halálosztagosoknál, és ha erőszakos fejlődés árán csak egy másodpercet, de javítani lehetett valakinek a futási idején, akkor megkövetelték, hogy az az ember egy másodperccel gyorsabb legyen. Ahogy haladt az edzéssel, egyszer csak egy új fénykardot kapott a férfi, a tanára azt mondta, hogy valami gond volt a másikkal. Bennek fogalma sem volt róla, hogy ezúttal már tényleg egy valódi fénykard van a kezében, hiszen ő a másikra is azt hitte, hogy az. Ezzel a vörös kristályú pengével folytatta hát a tanulmányait, és ezt már vissza se kérte a másik tőle az edzések végén. Az egykori katona ennek kifejezetten örült, mert nagyon megkedvelte, úgy érezte, hogy sokkal jobban illik a kezébe, mint a másik fegyver. Ezt már akkor se adta volna vissza, ha utasítják rá.