Times Square

Annak ellenére, hogy velem és amennyire tudtam a többi lánnyal sem beszélt így Mr. Wright és tudtuk, hogy kicsoda meglepetten néztem Jasmine felé, amikor feltette a kérdéseit. Nem tudta, hogy ki volt a társunk és micsoda? Igazat megvallva, ha erélyesebb jellemem lett volna sem nagyon mertem volna vele kötekedni a jelleme és személyisége miatt, meg a „hatalom” miatt sem, ami mögötte állt. Mindig ez van a gazdagokkal.
- Te tényleg nem tudod, hogy kicsoda ő? – kérdeztem.
Már csak azért is meglepő lett volna, hiszen alig két hete mindenképp látnia kellett a tévében, ha legalább azt figyelte, hogy az apja bemutatta ország-világ előtt, felvállalva, hogy kicsoda a fia és, hogy támogatja a mutánsokat ő maga is. Nem hiába volt az a póló sem a fiún most.
- Az apja New Jersey szenátora és legközelebb indul az elnökválasztáson, ügyvéd eredetileg, az anyja pedig az ország legnagyobb ügyvédi irodáját vezeti – mondtam. – Az ország egyik leggazdagabb családjának tagja. Hol próbál bárki tenni valamit a milliárdos csemetékkel szemben?
Szerencsére elvesztette felém az érdeklődését, amikor rájött, hogy nem vagyok annyira vagány és bevállalós, mint a ruhám és hajam sejtette, azóta felém sem nézett. Talán ennek örültem ténylegesen a legjobban.
- Igazából nevetve mellényzsebből kitudná fizetni a birtokot, ahol most élünk és ezenfelül orvosi papírja van arról, hogy magatartás problémás, ezt hallottam, amikor Ms. Medúza és Mrs. Miller beszélgettek róla korábban… - elharaptam a mondat végét. – Azt hiszem már érted, hogy miért is nem szól rá senki és miért hagyják rá, hogy azt tegyen, amit szeretne.
Xavier professzor szavaira csak megcsóváltam a fejemet, nekem nem volt másra szükségem, mindent megtudtam venni, szerezni Salem-ben, ami kellhetett, így igazából még a New Yorkba jövetelt is kissé feleslegesnek éreztem, „odahaza” a városban is mindent megszerezhettünk volna.

Jasmine

Meglepetten pillantok Serenára, és kicsit el is szégyellem magam. Tényleg annyira csak magammal foglalkoztam, meg azzal ami lett belőlem, a külsőmmel, hogy őszintén szólva nem foglalkoztam a többiekkel. 
-Hát tényleg nem tudom, hogy kicsoda...én őszintén szólva nem nagyon foglalkoztam mással...csak...-
Felemelem a kezeimet, mutatva mire is gondoltam, mivel foglalkoztam eddig. 
-Tudod, itt a többiek ahogy észrevettem eléggé elfogadták ezt az egész mutáns dolgot...vagy rosszul látom? Engem viszont teljesen kiakasztott a dolog....mellesleg attól hogy gazdag nem lenne muszáj ilyen bunkónak lennie...-
Csak megrázom a fejem, hogy nincs szükségem semmire, és elnyomok egy ásítást. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fáradt leszek a mozi után, bár inkább választanám az utat az iskoláig, semmint annál a kölyöknél maradjunk.

Jarod

A professzor kérdésére nemleges választ adok, nem sok dologra van szükségem, és Jasnek sem kell semmi ahogy látom el is fáradt alaposan. Picit meglepődök ahogy felajánlja, hogy maradjunk nála az éjszakára. Ahogy végig pillantok rajta, biztos vagyok benne, hogy csak azért tette, hogy meg is mutassa mennyire gazdag is ő, és mi mennyire nem érünk fel hozzá. Szánalmas egy alak. Legszívesebben a birtokra mennék vissza, de ha a többiek leszavaznak úgy is nála kötünk ki. Jasnek jót tenne egy kis pihenés, mint még egy kis utazás. Így megvonom a vállam, hogy nekem mindegy.

Charles elgondolkodik.
- Valóbban könnyebb lenne, ha nem kéne este közlekednünk.
Mondta békésen.
- Bár úgy érzem már így is eleget tett a Wright család, de nem utasíthatok el egy kényelmes éjszakát a diákjaimtól, ami nincs egy mindentől elzárt iskolában.
Mosolyogva állapította meg, hisz ő is tudta, hogy ez mennyire rossza diákjainak. Ahogy megindultak kifelé Hood először a nap során megszólalt csendesen és bizonytalanul.
- Professzor... én elmennék némi ételért és italért akkor.
Xavier csak bólintott békésen.
- Csak óvatosan Mr. Waver.
A fiú biccentett majd felvette a kapucniját és megindult el a társaságtól, ami a közeli kisbusznak vette az irányt.
- Ms. Davidson, ne féltse Charlest. De ha szeretne menjen utána.
Mondta a telepata a lányra sem nézve.

Ismét meglepődtem, amikor kiderült, hogy tényleg nem tudta, hogy kiről is van szó és arról sem, hogy kicsoda és micsoda volt Jonah. Ő pedig végül a saját lakásukat ajánlotta fel, hogy ott aludjunk éjjel. Mi ez, ha nem hatalmas felvágás? Főleg, hogy egy teljes szinttel rendelkeztek és nem pedig csak egy lakással. Valószínűleg már a nappaliban több érték lesz, mint amennyit mindannyiunk családja egész élete során felhalmozott.
- Mindenki jól fogadta meglepően, ez nem rossz dolog, hogy mutánsok vagyunk – feleltem. – Én már hozzászoktam, tizennégy éve vagyok tudom, hogy ez vagyok, csak a képességem teljes mivolta volt újdonság számomra. Szerintem nem kellene rejtőzködnöd, így is szép vagy, és különleges.
Mosolyogtam rá kedvesen. A professzorra néztem, amikor belement abba, hogy maradjunk, ahogyan Charlie indult volna a boltba tétován néztem felé, kissé összerezzentem a professzor szavaira és kissé elpirultam a szavaira. Még Jonah felé fordultam mielőtt indultam volna.
- Mi a pontos címetek, hogy odataláljunk vásárlás után? – kérdeztem.
Ha megkaptam a választ, akkor sietős léptekkel hagytam ott a gyerekeket, vagyis a diákokat és igyekeztem a leghamarabb felzárkózni a fiúhoz. Ha sikerült megtennem, akkor néhány pillanatig szótlanul mentem mellette, majd utána kissé bátortalanul szólaltam meg.
- Remélem nem bánod, hogy eljöttem veled – kezdtem. – Nem kell egyedül cipekedned.
Ha felém pillantott, akkor kissé félszegen mosolyodtam el. Mióta odakerült hozzánk vártam, hogy végre megtörjön a jég és szóljon valamit, bármit. Akár azt is, hogy elküld a fenébe azért, mert azt tettem vele, amit. Bármit, csak törjön meg végre az a jég és azaz állapot, amit fennállt azóta, hogy ott van ő is Salemben velünk.

Xavier felpillantott a magas épületre.
- Remélem jó a liftjük.
Mondta békés mosollyal.

/Folytatás: https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t2295-wright-csalad-lakasa/

Hood megrezzent mikor meghallotta Serena hangját.
- Persze.
Mondta ki nehezen a szót.
- Gyere csak.
Nyögte ki szinte suttogva a mondatot. Látszott a fiún, hogy nem tudta hová tenni a lány társaságát. Csak nézelődött és próbált eligazodni a városban.

A többiek mentek Mr. Wright-hoz, én pedig itt „ragadtam” Charile-val, nem tudtam rajta kiigazodni, elméletileg úgy szerettem volna őt „visszaállítani”, hogy milyen volt azelőtt, hogy Magneto-val, az apámmal találkozott volna. De egy roppant félénk és szótlan fiút kaptunk, vajon ilyen volt tényleg, vagy pedig én buktam el és az én képességem működött rosszul, amikor ezt kértem? Nem ismertem őt, így nem tudtam, hogy melyik lehet az igaz, csak abban reménykedtem, hogy hamarosan teljesen rendbe jön. Kissé elpirultam, amikor láttam megrezzenni.
- Sajnálom, nem szerettelek volna megijeszteni – feleltem elpirulva.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy miként reagált, igazából ettől kicsit még jobban zavarba jöttem, mit kellett volna mondanom neki, hogy ne ijesszem meg méginkább? Mennyivel könnyebb volt a macskákkal „társalogni”, ők sokkal egyszerűbbek voltak, mint az emberek és sokkal könnyebb volt rajtuk kiigazodni.
- Nem szerettem volna, ha eltévednél – mondtam végül zavartan. – Itt élek néhány éve a városban… rólad pedig úgy látom, hogy nem igazán laktál itt.
A néhány szó, amit kimondott olyan ismerős volt, főleg az akcentusa.
- Ugye te is Los Angeles-i vagy, onnan származol? – kérdeztem még mindig zavartan.

Hoodon látszik, hogy nem tudja mit kezdjen Serena ott létével, de a kérdéseire megadja magát és válaszol.
- Igen... sose voltam még New Yorkban. Magamtól...
Motyogja keserűen. Úgy fest Serena tervei ellenére még emlékszik Magneto kínzására és arra, hogy milyen volt az ő bőrében járni. A fiú az utcákat nézi és sóhajt.
- Ez a város... olyan szűk. Fullasztó.
Mondta tömören a fiú látva az utcákat. Meg is állt, hogy hagyja a lányt vezetni, mert fogalma sem volt merre is menjen.

Az igazság az volt, hogy az én zavaromon sem sokat segített annak a ténye, hogy láttam ugyanezt Charlie-n. Viszont az számomra roppant kellemes csalódás volt, hogy a szavaimra végre megszólalt. Most több beszédet hallottam tőle, mint az elmúlt egy hónapban összesen, pedig próbálkoztam vele beszélgetni, nem is egyszer. Noha azok mindig úgy végződtek, hogy én beszéltem hozzá, utána feladtam, mert nem válaszolt semmit sem. Vajon mit szólt volna, ha tudná, hogy Magneto, az apám életben van, az a személy, aki mindezt elkövette ellene? Mivel a szavaiból és az utána jövő reakcióból úgy láttam, hogy mégis emlékezett arra, ami történt korábban vele, pedig én úgy szerettem volna, hogy tiszta lappal indulhasson. A szavai első felére nem tudtam mit mondani, valószínűleg nem is kért a sajnálatból, hogy azt mondjam, hogy sajnálom, hogy ez történt, azonkívül már megtettem mindezt az elmúlt időszakban. A szavai második felére végignéztem az utcákon, ez volt New York legforgalmasabb negyede és helye, ahol éppen most voltunk.
- Egy kicsit valóban az az elején, hamar meg lehet szokni – próbáltam nyugtatni.
Mikor megállt én is megtorpantam, majd körbenéztem az utcán, hogy merre is láttam korábban boltot, ha emlékszem ilyesmire, akkor abba az irányba mutattam.
- Arra láttam egy boltot – mondtam és elindultam, ha jött ő is. – Melyik környékről származol? Én a spanyol* negyed közelében éltem az egyik lakóparkban. Mielőtt először Alabamába költöztünk, majd én már egyedül ide New Yorkba.

*értelemszerűen latino-t értek ez alatt, csak az bugyután hangzana és magyarra spanyolnak szokták fordítani.

A fiú nem tudja mit kezdjen a lánnyal a szavai elől nem menekülhet. ilyenkor általában kisétált a szobából. Elment a szobájába. Ide-oda tekint és megpillantja ő is a boltot. Sóhajt egyet megnyugodva. A kérdésre majdnem a boltig nem válaszol. Mikor az ajtót kinyitja előre lép majd mikor Serena belépett becsukja az ajtót.
- Ott is laktam. Elégé körbe laktuk a várost. Balhés idők voltak.
Mivel a boltos kezd aggódva nézni a fiúra az húzza a száját és leveszi a kapucnit. Elkezd levenni chipseket és üdítőket.
- Ké... - nagy levegőt vesz. - Kérsz valamit?
Kérdezi bizonytalanul.

Elmosolyodtam, amikor mondta, hogy ő is lakott ott, amerre mi annak idején. Valahogy megkönnyebbülés volt másik Los Angelesi személlyel találkozni és tudni, hogyha valamelyik nézetem túlságosan is nyugati parti, akkor ő legalább tudja, hogy miért is. Igaz még mindig eléggé szótlan volt és nehéz volt kihúznom belőle pár mondatnál többet, de már ez is több volt, mint amit az elmúlt hónapban sikerült megtennem. Már éppen mondtam volna neki valamit, amikor megláttam a boltos reakcióját. Valószínűleg mind a ketten teljesen feltűnőek voltunk a teljesen ősz hajunkkal, amit lényegében ugyanattól a férfitól örököltünk, még ha máshogyan is. Charlie-t félték az apám miatt, miközben tőlem kellett volna az erőm miatt, ő, ahogyan én is csak áldozat volt. Vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy a férfi, aki tönkretette az életét még mindig életben van? A gondolataimból a kérdése rázott ki és kissé össze is rezzentem tőle.
- Nem tudom – feleltem kissé zavartan.
Körbenéztem, hogy mit is lehetne, és ekkor jutott eszembe, hogy otthonra kellene majd a macskáknak ennivalót venni, mivel lassan elfogy, de azt nem innen New Yorkból szándékoztam hazavinni, ma estére pedig, eddig a moziban sósakat ettünk, így valamilyen édesség lett volna most jó, főleg, hogy Charlie chipseket pakolt fel.
- Milyen csokit szeretsz? – kérdeztem.
Ha nem mondja meg, hogy melyik a kedvence, akkor egy jobb minőségű tábla csokit és édes kekszet veszek le a polcokról, hogy ezeket venném én.
- Én… örülök, hogy végre tudtam veled néhány mondatot beszélni most – feleltem kissé elpirulva végül, mikor odafordultam felé.

Charles szinte ignorálja a csokis kérdést mikor a lány megjegyzi, hogy jó vele beszélni és meglátja annak a pirulását kicsit megnyugszik.
- A professzor azt mondta többet kéne beszélnem, de... nem megy.
Súgja csendesen miközben nézelődik a sorokban, hogy mindent megvegyen. A lány észre veheti, hogy a diákok kedvenc márkáit választja ki.
- Minden, amin átmentem. Minden lényegtelenek tűnik. Feleslegesnek.
A hangja megtörik és befejezve a vásárlást megindul a pult felé, ha Serena is követi. A fiú megint elkomorodik. Elzárkózik.

A csokis kérdésre sajnos nem sikerült választ kapnom tőle, de a következő mondatra már igen. Nagyon kicsit, halványan elmosolyodtam a szavaira. Bizonyára a Professzor fog örülni ennek az apró előrelépésnek, amit most sikerült elérni, hogy válaszolt a kérdésekre és nem csak úgy egy-egy szóval, mint eddig. Örültem neki, hogy a szavai ellenére most mégis sikerült megtennie, hogy válaszolt és többet beszélt. Ebben az utóbbi pár percben tényleg többet sikerült beszélnem vele, mint az elmúlt egy hónapban összesen hallottam tőle.
- Most mégis sikerült – feleltem kedvesen – Még nem hallottalak ennyit beszélni.
Figyeltem arra, hogy ne bántsam meg a szavaimmal és ne vegye őket magára, csak tényleg azt érezze, hogy én is örülök annak, hogy most sikerült mégis. Miközben haladtunk a sorok között figyeltem, hogy milyen édességeket és sós rágcsálnivalókat vett le, jó néhányat megismertem, hiszen Salem-ben elég sokat jártam ki és láttam, hogy a többiek miket vásároltak, ezek pontosan azok voltak. Elkomorodtam a szavaira, mikor elindult volna kinyúltam felé a kezemmel, de végül visszahúztam zavartan és nem érintettem meg őt.
- Charlie, sajnálom – mondtam nehezen. – Én azt szerettem volna, hogy olyan legyél, mint régen, mielőtt találkoztál vele. Nem sikerült, miattam van ez az egész, amilyen állapotban vagy. Remélem… remélem egyszer megtudsz majd bocsátani érte.
Ha nem válaszolt erre, akkor sem erőltettem, csak követtem a pénztárhoz, hogy fizessünk. Még kérek ott papírzacskót, hogy belepakolhassunk, utána már csak meg kell találni Jonah-ék lakását, házát, hogy csatlakozzunk a többiekhez.

Hood megakadt. A lány szavaitól megdermedt. Lehajtotta a fejét és arcán fájdalmas grimasz jelent meg.
- Ő...
A szavai elakadtak. Nehezen nyögte ki, amit akart. Mintha minden szó borotvaként hasítaná a torkát és a nyelvét.
- Ő él... ugye?
Kérdezte és most először egyenesen Serena szemébe pillantott. A tekintete gyűlölettel volt teli. Keserű megvetéssel, amitől enyhén könnyesek lettek a szemei.
- Meg... mentetted őt?

Mikor Charlie megtorpant, én is ezt tettem, az arcát fürkészem. Ő? Néhány pillanat kellett ahhoz, hogy kire is gondolt. Meglepetten néztem rá, hiszen nem is utaltam arra, hogy Magneto életben lenne, nem azért kértem bocsánatot, mert őt is megmentettem, hanem azért, hogy ő nem lett olyan, mint régen volt. Nem tudtam, hogy miből következtette ki az egészet. Mikor a szemembe nézett a tekintetétől és attól, amit ott láttam önkéntelenül is léptem egyet hátra, a szemeimbe nekem is könnyek kerültek, mennyire szerettem volna, ha tudtam volna hazudni. Annyival könnyebb lett volna a válasz, ha letagadom azt, hogy mi történt.
- Én… - kezdtem rekedten.
Mit mondhattam volna? Nem tudtam olyat, amivel a helyzet jobb lenne, azt sem tudtam, hogy tisztában van-e azzal, hogy Magneto az apám… de, tudta, hogy így van. Emlékeznie kellett rá. Már bántam, teljes szívből, hogy egyáltalán felhoztam azt is, hogy bocsánatot kérjek tőle. Talán várnom kellett volna még egy kicsit és nem most megtenni.
- Én nem szerettem volna, hogy bárkinek baja essen aznap… Nem tudtam volna végignézni, hogy ártatlanok szenvedjenek, vagy haljanak meg.
Ez volt az igazság, nem csak ők ketten, de a civilek és a többiek. Nem lett senkinek baja aznap, aznap nem halt meg senki sem és szerettem volna azt hinni, hogy nekem is volt érdemem benne. Leszegtem a fejemet, nem tudtam a szemeibe nézni.
- Mindenkit megmentettem aznap – feleltem rekedten.
Nem mondtam többet, már úgyis tudta, hogy ez tényleg mindenkit jelentett.

Hood a szavakra dühösen összeszorítja a fogait.
- Tudtam.
Sziszegte ingerülten. Egyszerúen sarkon fordult és megindult kifelé a boltból. Mindent otthagyott.
- Hé! És ki fog visszpakolni?
Kérdezte dühösen a boltos.
- Hallod kölyök!
Üvöltött még utána, de hiába. Szidta a fiút és a hanyagságát. Mikor kiért a boltból rohanni kezdett. Futni, ahogy csak bírt.

Még mindig Charlie-t figyeltem, ahogyan összeszorította a fogait, végtelenül rossz érzés kerített hatalmába. Nem azért mentettem meg Magneto-t, mert az apám, bárki más lett volna is ugyanígy tettem volna, nem tudtam elnézni az igazságtalanságot, hogy Charlie így járt. Ahogyan azt sem, hogy valakinek meg kellett volna halnia aznap. Nem tudtam, hogy fordított esetben hogyan reagáltam volna, vagyis az ő helyében. Mindezek után nem is várhattam, hogy megértse, hogy miért cselekedtem úgy, ahogyan. De azt igen, hogy újra és újra ugyanígy tettem volna. Mondhat bárki bármit, hittem, hogy jót tehetek a világgal és szerettem is volna. Tétován nyúltam ki utána, amikor elrohant. A boltos hangjára rezzentem össze, aki utána kiabált. Zavartan néztem hátra, majd elindultam a kijárat felé sietve.
- Beszélek vele, utána visszajövök és mindent helyre teszek, vagy kifizetem és elviszem.
Ígértem meg a férfinak, majd én is kiléptem a boltból. Végignéztem az utcán, hogy merre ment, majd futni kezdtem arra, amerre láttam, hogy rohant. Próbáltam nem szem elől téveszteni őt. Féltem, hogy valami ostobaságot csinál amiatt, mert buta voltam és egyáltalán efelé tereltem véletlenül is a beszélgetést.
- Charlie, állj meg kérlek! – kiáltottam utána.
Nem érdekelt, hogy az utcán furcsán nézhetnek rám emiatt, csak futottam utána olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam. Ha véletlenül elvesztettem, akkor megtorpanok és koncentrálni kezdtem rá, hogy találjam meg és a jött megérzésemre hagyatkozva indultam tovább utána. Egy pillanatra még eszembe jutott, hogy szólnom kéne a professzornak, de kételkedtem benne, hogy figyeli a gondolataimat, ha pedig telefonnal próbálkozom lelassulok és elvesztem Charlie-t.

A lány rohanva üvölt utána, de Hood nem is figyel rá. Egy sikátorba rohan be és Serena utána. Nem érzékeli Xaviert így tudja, hogy most csak ő van itt. Az utca végéből az égen vörös fény fogadja, majd lát egy helikoptert zuhanni. Mikor sikoltana hátulról befogja a száját valaki.
- Csss...
Szólal meg Hood a háta mögött.
- Nézd.
Mutat a fiú az utcában álló trióra.

Folyt:
https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t430p50-a-roby-s-bar#43255

Eléggé biztos voltam benne, hogyha figyelte volna a gondolataimat, amikor eszembe jutott a professzor, akkor kapcsolatba is lépett volna velem, de nem történt ilyen. Egyedül voltam és így nekem, csakis nekem kellett megakadályoznom, hogy valami ostobaságot csináljon. Nem éreztem magam erre késznek és a képességemet is félve használtam, féltem attól, hogy olyan leszek, mint ő. Mint Wandal, annak ellenére, hogy Magneto, az apánk azt mondta, hogy nekem ettől nem kell, hogy soha sem lehetek olyan. Láttam, hogy Charlie hova futott be, így arra vettem az irányt. mikor odaértem a sikátorhoz a lábam is belegyökerezett a fölbe, amikor a lefelé zuhanó helikoptert pillantottam meg. Sikoltva akartam hátrálni, amikor valaki befogta a számat. Az egész testem megmerevedett a szívem a torkomban kalimpált, mindez akkor sem nagyon akart csillapodni, amikor meghallottam Charlie hangját. Így már kissé megnyugodtam valamennyire, de rossz érzéssel töltött el, hogy pont amiatt, hogy csöndre kényszerített nem voltam képes arra, hogy megmentsem a helikopterben levőket a képességemmel. Éreztem, hogy könnyek végigperegnek az arcomon rá Charlie kezére miközben előrefelé néztem, ahova mutatott.

//Folytatás: A Roby’s bár//