Ravencroft Pszichiátriai Intézet

~Cindy Rayland / Lulu / Rony~

//C épüllet//

Nem tűnök valami együtt működőnek? Hát nem áll messze az igazságtól, talán segítenünk kéne, vagy inkább még se kéne! Ekkor esik le kissé lankadt a figyelmem, a másik oldalról érkező tagra nem figyeltem a pillanatig. Közben párbeszédbe kezd a két fura alak, próbálok figyelni hátha tudunk segíteni, de kizárt hogy fogunk mert az a szó hogy "természetfeletti" az egyenlő a halál fogalmával, rosszabb mint egy átlag ember, kivéve ha nem rosszak a szándékai, még talán meg is óvhatna minket, de ha fogva tartott csak nem lesz kedves azokkal akik épp fogva tartják és honnan tudhatná hogy azt sem tudtam eddig hogy egyáltalán létezik. Közben megfordult a fejemben a gondolat hogy okos dolog-e megfordulni vagy inkább tudatlanul várjam meg a majdnem mögöttem tartózkodó férfi szándékát? Mi a legrosszabb? Hmmm....max kinyír, nézhetjük a pozitív oldalát, legalább kigyógyít a beteges paranoiádból, de én ebben sem érzem a pluszt valahogy. Nem bírom ki....., de hirtelen megfordulni se merek mert nem tudom mi vár úgyhogy szép lassan fordítom oldalra a fejem hogy hátra lessek a vállam fölött. A hideg fut végig a hátamon attól a széles mosolytól és attól is hogy a földön ül, utóbbiban az az aggasztó hogy nem vettem észre, nem hallottam ahogy helyet foglal, ennyi erővel már a hátam mögött is állhatott volna finoman megfogva a fejem és eltörve a nyakam, de nem tette, de még megteheti, sőt lehet hogy tesztelte a figyelmem, igazi eszelősnek tűnik, aki szintén azért van itt hogy nyugalomban legyen, vagy ő az a típus aki az ilyen nyulakra vadászik szórakozásból mint én, a hely mumusa....
Jobban magamhoz szorítom a macim, Moo-t aki biztonságot ad nekünk, de lehet hogy a nő is megtenné ha leengednénk azt a kést, ami kb egyenlő lenne azzal hogy felajánlom az egyetlen önvédelmi eszközömet a csücsülőnek. Taktika váltás, araszolok ki az ajtófélfától és lapulok a falhoz hogy jól lássam mindkét vagyis három felet, a nőt láttam a legveszedelmesebbnek, aki már nem igazán tűnik annak sőt, de a fickó is elég baljósan fest és kezd kiakasztani. Az alagsorba kéne mennünk, ahol se ablak se egérút semmilyen lehetőség a kijutásra, viszont nem szeretném hogy a nő bántson mert engedetlen voltam annak ellenére hogy nem válaszoltam, vállalom a dolgot vagy sem. Türelmesen megvárom amíg a két férfi elindul és esetleg megtartva a biztonságos távolságot követem őket, itt már bátorkodok leengedni a kést, nem szeretnék egy kósza indában megbotlani és magamba vágni. Egyre nő a bizonyos feszültség hogy a biztonságos határaimat feszegetem ezúttal mondhatjuk hogy önként...

-C épület, folyosó


Mikor kibujt a falból a nő, én kényelmesen helyet foglaltam, arcomon a szokásos örült mosolyommal. Szinte nem is pislogtam amíg elmondta amit akart, láttam, hogy fölég az érdekes külsejűnek emeli ki a természetfeletti rész. Igaz figyeltem a beszélgetést és a történést, de valahogy el kalandoztam másra is. A lány elég ijedten szorongatta a maciját, meg nem is nagyon nézet rám. Bár amire figyeltem azt meg is kérdeztem. 
-Természetfeletti az alaksorban?
Kezdet érdekessé válni a szitu. Biztos egy portyázáskor kapták el az új jövevényt. 
-Mit csináljunk vele ha meg leljük, azon kívül, hogy üdvözöljük?
Kérdeztem meg. Azt értettem, hogy ijedt és veszélyben van, de ha ez igaz, könnyen ránk is támadhat mert ellenséges tevékenységnek véli a közeledésünket. Bár igaz érdekelt a dolog, de egy kis vagdosásnak is örültem volna. 
Mikor be lett fejezve a beszélgetés, a különös külsejű már neki is indult. Én is felálltam egy bukfenccel és rohantam is utána. Hol a korláton, hol a talajon követtem.

~ D épület, társalgó: James Mansfeld ~


A beteg most teljesen megfeledkezett mindenkiről és csak a rajzolásra koncentrált. Húzta a vonalakat, satírozott, amit erősebbnek akart mutatni, JJ és az Álmodó seregét, azt vastagabb vonalakkal újra és újra megrajzolta és ezek mindig nagyobb méretűek lettek. A rajzot megnézte, megforgatta, hogy jó volt-e, arányos volt-e az ő által elképzelt arányokhoz képest. A tévé zaja a háttérben és a társasjátékozó vagy beszélgető, mormogó betegek, egy szóval senki más nem zavarta. Amy Watson volt az első, aki megzavarta azzal, hogy megszólította. James nem tette le a ceruzát, csak felnézett a lányra. Saját magát nem tartotta őrültnek, csak az ilyeneket, akik reszkettek, rázkódtak, akikről elsőre is látszott, hogy nem voltak normálisak és még beszélni sem tudtak. Ettől még nem utálta őket, megszokta a társaságot. Rámutatott a rajzra és vérszomjas vigyorral mesélte el a történetet:
- Ez itt egy csata. JJ, a vezetőnk és az Álmodó csatába vezet minket és minden tiszta lényt, csak a tisztákat, hogy kiirtsuk a gonoszokat, akik minket gyűlölnek és bezárnak, akik nem emberek, sosem voltak azok.
A leírás közben rámutatott a figurákra is, amiket rajzolt, hogy Amy tudja, melyik melyik az elképzelt alakok közül.
- Ülj le nyugodtan! Hogy vagy ma, Amy? Hogy ízlett az ebéd?
James nézegette a lányt, az arcát, a rángatózását és felé fordult a székkel.

A épület(ha elérte:), Hanna Jones-Rider


Hanna kábasága múlt már. Az ajtó nyomása, feszítése nem segített. A karmait kellett bevetnie. Nagy csapásokkal ütött, mert a túléléséért, a szabadságáért ásott, azért bontotta a berendezést. Ki kellett törnie innen, nem várhatta meg, hogy visszajöjjenek az elrablói. Az ajtó megadta magát az éles karmok és fogak alatt, a lemmingoid kijutott végre a folyosóra. Ott már semmit nem látott, ami érdekesebb lett volna a celláknál. Kiszabadítani sem kellett senkit, ő volt az egyetlen, úgy érezte. Nem jött semmilyen hang és szagok sem származtak élőktől. 
~ Akik eddig itt voltak, azok már halottak. ~
A lépcsőig elfutott, ha tudott és figyelt, hogy ha támadás érte volna, fedezékbe kerüljön. Az érzékeivel próbált meg valamire rájönni, hogy merre volt a kijárat vagy merre szerezhetett normális ruhát a fehérnemű vagy a kényszerzubbony magára kötött darabjai helyett. Ki akart jutni, hogy jó levegőt szívhasson és a férje mellett legyen. Két elrablás egy házaspárra ilyen rövid időn belül nagyon sok volt, erről majd beszélniük kell.

Michael Nikostratos

D épület ?? folyosó ?? szoba

Miután berúgom a szoba ajtaját, a meglepett csávónak odaadom a széklábat, és szétnézek odabent - nagyjából ugyan olyan gumiszoba, mint az enyém volt, semmi extra, úgyhogy nem kell féltékenykedjek a csávóra. Ahogy odabent nézelődök, hallom, hogy a kintieknek is feltűnt a hangoskodásom - nem mintha érdekelne. Jelzek a tagnak, hogy ne hangoskodjon, és tovább hallgatózok. Amikor hallom a távolodó lépéseket, visszanézek a férfira.
- Gondolom téged is elraboltak, mint engem... - kezdem suttogva, miközben fülelek, hogy jön-e felénk az itt maradt őrszem.
- Nem tudok sokat a helyzetről, de nem úgy tűnik hogy ezek rendes ápolók, nem betegekként hivatkoztak ránk, hanem rabokként. Én szökni akarok, gondolom te is, úgyhogy most kéne letámadjuk amíg egyedül van. - folytatom suttogva, és intek neki, hogy induljunk meg. Ha követ, ha nem, hirtelen elstartolok a szobából, és sprintelve próbálom csökkenteni a távot köztem, és a hang forrása között, ha pisztolyt látok nála, akkor a lövés előtt megpróbálok vetődni, mint egy gagyi akciófilmben - tapasztalatból tudom milyen nehéz mozgó célpontot eltalálni, ezért nem félek túlságosan - illetve minél előbb odaérni, és fejbe vágni a széklábbal, ha ez nem elég, akkor pedig torkon szúrni. Persze mindez attól is függ, hogy milyen alkat, milyen fegyvere van, ilyesmi, ezeknek megfelelően próbálok védekezni/támadni. Ha sikerül meglepjem és leütnöm, vagy megölnöm, vagy bármilyen más módon kiiktatnom mint veszélyforrás, akkor felmérem a fegyverét amennyiben van neki, és hogy mennyivel jobb mint a székláb, ennek megfelelően pedig váltok fegyvert, vagy maradok a mostaninál.

Jack Gammer
Épület: D
Helyiség: Gumiszoba - - - > Folyosók

Jack Gammer Naplója - Egy őrületes éjszaka - 3. bejegyzés - 2026. közepe

Aki barátot talál, kincset talál, szokták mondani. Ez hatványozottan igaz, mikor egy őrült helyzetben történik mindez. A barát talán túlzás, de egy segítőt, egy társat, egy kísérőt a bajban. Na ez ilyenkor bizony felbecsülhetetlen. Ilyenkor, mikor az ember a falhoz van szorítva. Pedig olyan jó hetem volt eddig az estig. Amióta magam mögött hagytam az irodai munkát és ismét terepügynök lettem, mást se csináltam, csak dolgoztam és dolgoztam és dolgoztam. Ennek végül meg is lett az eredménye, kezdésnek kiutaltak pár nap szabadságra és kilátásba helyezték, hogy a pihenés és visszatérés után egy előléptetés vár majd.  Ki is használtam a szabadságot, egészen addig, míg egy görbe este után le nem terítettek az utcán és el nem raboltak. Nos igen, a legjobbakkal is előfordul. Erős fájdalom a fejemben és a testemben, majd teljes sötétség és egy igazi gumiszobában ébredtem. Zéró felszerelés, ruha gyanánt egyetlen nadrág, de voltak olyan kedvesek, hogy rám adtak egy kényszerzubbonyt. A szobában nem volt semmiféle segédeszköz, saját erőmből kellett kiszabadítanom magamat. A szabadulós mutatvány nem volt egyszerű trükk. Szuper lényekre is gondolhattak a tervezésnél, mert puszta erővel nem tudtam lefeszegetni, akármilyen jó formában is voltam. Szerencsére volt egy trükk a tarsolyomban, de elég fájdalmas manővernek ígérkezett. A SHIELD képzésbe beletartozott az ilyen fajta helyzetek megoldása, a hasonlókból való kiszabadulás, de ehhez kénytelen voltam itt-ott kiugrasztani a vállaimat és a kezeimet, hogy mint egy kígyó, kicsusszanjak a szorításból. Összeszorítottam a fogaimat és nekiláttam a műveletnek. Beletelt néhány kemény percbe, de sikerült lehámozni magamról a kényszerzubbonyt. Újabb néhány percbe telt a fal mellett ücsörögve, mire összeszedtem magam és mindenemet a helyére roppantottam. Izzadság és csillagok, ezek nélkül nem működött ez a trükk. Egy dolog volt tűrni az okozott fájdalmat, másik dolog saját magunknak okozni azt és úgy tűrni mindent, sőt, folytatni, amíg csak kell. De kemény fiúk voltunk mi, ügynökök. Akármennyire is nevettek rajtunk néha egy ilyen szuper lényekkel teli világban, a magunk, emberi szintjén a világ legjobbjai közé tartoztunk. Egy ilyen ügynököt pedig a kényszerzubbony nem tud huzamosabb időre megbénítani. Az ajtó azonban már keményebb diónak bizonyult. Zárva volt és nem volt hozzá elég erőm, hogy kitörjek. Szóval maradt a türelmes várakozás. Segítségért is kiáltottam, hátha ezzel sikerül valami erre járó halacskát a belógatott horgomra akasztanom. Meglapultam az ajtó mellett, a falnál, és vártam, hogy egy kíváncsi arra járó ajtót nyisson nekem és a vendég viselkedésének megfelelően kezelhessem a szituációt. Harc, futás, társalgás, mindenre igyekeztem felkészülni, a legrosszabbtól a legjobb eshetőségig. Mint kiderült, a vártnál sokkal kellemesebb vendégem akadt.

Tevékenységek zaja ütöttem meg a fülemet a folyosóról.  Egy közeli ajtó feltépése, lépések zaja, valamiféle fa berendezési tárgy darabokra törése, odakint határozottan randalírozott valaki. És elég nagy esély volt rá, hogy nem ellenség, hanem rabtárs. Felém tartott. Nem lehettem teljesen biztos a szándékaimban, mikor az ajtóm elé ért, még akkor is készenlétben álltam, de mint kiderült, felesleges volt aggódnom, legalábbis őt illetően. Kinyílt az ajtómon a kajáltató nyílás és bejött rajta egy fegyver, na meg egy frappáns megjegyzés.
- Vendégeink vannak, pedig már lejárt a látogatási időszak. Remélem, tudsz harcolni, tesó.
- Naná.
Hatalmas kő esett le a szívemről, miközben elvettem a benyújtott széklábat, ami tökéletes fegyvernek számított egy ilyen szorult helyzetben. Mielőtt bármi mást válaszolhattam volna, a srác nem habozott, emberfeletti erőről tanúbizonyságot téve, szó szerint kiszakította az ajtót a helyéről. Nem voltak kétségeim afelől, hogy egy sorstársammal volt dolgom. Ugyanolyan „öltözete” volt, mint nekem, felfegyverzett engem, kiutat szolgáltatott, szóval egyelőre bőven elnyerte a bizalmamat, akárkivel is volt dolgom.
- Gondolom téged is elraboltak, mint engem.
Bólintottam, miközben mindketten füleltünk. Odakint volt még valaki rajta kívül, bizonyára őrök, ezért volt neki sietős igénybe venni a cellám kényelmét. Bár ha a járőrök ideérnek, aligha fogják figyelmen kívül hagyni a betört és visszaeszkábált ajtót, de amíg távolabb voltak, ez a módszer működőképesnek tűnt. Így hát immáron ketten ácsorogtunk a cellában, ugyanolyan széklábakkal felfegyverkezve, ugyanolyan öltözetben és méregettük egymást. A legszembetűnőbb természetesen a fickó kékes-zöldes haja volt, meg az aranyszínű szemei. És persze a tény, hogy átgázolt a zárt ajtón, mintha ott se lett volna. Mutáns? Szuper humán? Istenség? Majd megérdeklődöm, ha éppen ráérünk. Suttogóra fogtam én is a hangom és végre válaszoltam megmentőmnek.
- Akárkik is azok, úgy hallom nem vettek minket észre, legalábbis egyelőre. Jack vagyok, és kösz a mentést, meg a fegyvert. Ahogy nézem, valóban, hasonló cipőben járunk. Bár fogalmam sincs, miért hozattak ide. De együtt kideríthetjük, mi folyik itt.
Persze ehhez nem kellett se nyomozónak, se SHIELD ügynöknek lenni, hogy megállapítsam, ugyanabban a csapatban játszottunk. Rendes fickónak a tűnt, már amennyire a körülmények alapján megítélhettem. Lehet, hogy odakint nem volt egy angyali teremtés, sőt, volt benne valami gyanús, de idebent, ebben a helyzetben, az adott szituációban, egyelőre ő volt a legjobb, legfontosabb és egyetlen barátom. Hálás voltam neki, hogy felszerelt a harcra és kiutat biztosított, de a hálálkodásra egyelőre ennyi idő jutott, a többit majd később lerendezzük. Persze semmi olyasmire nem kell gondolni, de mégis, egyelőre az adósa voltam, nélküle ki tudja meddig szobroztam volna az gumiszobában. A srác megint egy lépéssel közelebb vitt a szabadulás felé. Ideje volt tovább lépni és elhagyni ezt az átkozott cellát.

Mindketten nagyban füleltünk az ajtónál, a lépésekre, a neszekre, a hangokra. A két kint strázsáló férfi elkezdett beszélgetni és csöppet sem tetszett a felfedezés, amire jutottak.
- Te, mi volt ez a zaj?
- Nem tudom. Szólj valami fejesnek, hogy hozzanak erősítést. Lehet, hogy szöknek a rabok. Én itt maradok és megvárlak titeket.
Egyszerű kiskatonák lehettek, ezek szerint voltak itt fejesek, valamiféle lázadással lehetett dolgunk. És ha ez tényleg a Ravencroft volt, akkor bizony óriási volt a baj. Az egyik fickó elsietett, egyedül hagyva társát a folyosón. Tökéletes alkalomnak tűnt a kitörésre. Összenéztünk újdonsült társammal, ugyanarra gondolhattunk, de megint ő kezdett el először beszélni.
- Nem tudok sokat a helyzetről, de nem úgy tűnik, hogy ezek rendes ápolók. Nem betegekként hivatkoztak ránk, hanem rabokként. Én szökni akarok, gondolom te is, úgyhogy most kéne letámadjuk, amíg egyedül van.
- Egyetértek, itt az alkalom kitörni. Máskor azt mondanám, hogy faggassuk ki a tagot, mi is folyik itt pontosan, de fogytán az időnk. Bármikor itt lehet a másik az erősítéssel. Intézzük el, utána futás tovább, és keressünk valami biztonságos helyet.
Úgy tűnt merőben egyetértettünk abban, hogy vallatásra jelen helyzetben nem volt idő. A másik tag elsietett és bármikor visszatérhetett az erősítéssel, amellyel már aligha bírtunk volna el. A kényszerzubbonyomat kioldoztam és a derekamra kötöttem, jól jöhetett még később valamire. A széklábat pedig a kezembe fogtam, egyelőre ez volt az egyetlen fegyverem, meg kellett becsülni. Társam intézésre el is indult az akció. Ő indult, én pedig azonnal követtem, a kitört ajtón keresztül a folyosóra. Amint kiléptünk, igyekeztem felmérni az ellenfelünket. Egyedül volt, mi pedig ketten, ez máris hatalmas előnyt jelentett. Gyorsan közeledtünk felé, szóval rendkívül kevés ideje volt reagálni. Ha lőfegyvere volt, akkor meg kellett próbálnom elvetődni az esetleges lövések elől, de nem vetődhettem fedezékékbe és várhattam a kínálkozó alkalomra, nagyon kellett sietnünk. Ha csak közelharci fegyvere volt, akkor előrébb voltunk, bár nekünk csak széklábaink voltak, de kettő volt belőlük és belőlünk is. Társam előbb indult, így valószínűleg előbb is ért az ellenfélhez. Ha egy ütéssel leterítette, akkor nem volt miről beszélnünk. Ha esetleg blokkolták a csapását, akkor én a másik oldalról lendítve céloztam meg az áldozatunkat, két oldalról aligha tudott már védekezni. A fejére céloztam, de beértem törzzsel, vagy végtagokkal is, két-három csapással le akartam rendezni a tagot. Ha nem sikerült, akkor is, ketten több esélyünk volt felülkerekedni egy közelharcban, szóval a menekülés csak akkor volt opció, ha a tag valami legyőzhetetlen szuper katona lett volna, amiben azért erősen kételkedtem. Mégis, ha esetleg nem tudtuk volna legyűrni, intettem az új havernak, hogy futás, próbáljuk meg lerázni. Ha viszont sikerült leteríteni a tagot, akkor sem volt időnk ünnepelni, ugyanúgy intettem az új játszótársnak, hogy nyomás tovább, bár ebben az esetben legalább volt egy kis előnyünk. Lehetőleg nem abba az irányba mentünk, amelyikbe a másik tag elindult segítséget kérni, hanem pont az ellenkező irányba. Ez volt hát a menekülési stratégiánk. Meglepetésből támadás, lerohanás, gyors lerendezés és miután nem volt több szemtanú vagy akadály, menekülés. Papíron működőképes terv volt.

Persze sok minden sülhetett el rosszul. A fickó lehetett keményebb falat, mint terveztük. Lehetett nála bármiféle olyan fegyver, ami az ő kezébe helyezte az előnyt. A lőfegyvertől tartottam a legjobban. A meglepetés erejét kihasználva talán tudtuk csökkenteni a távot, de ha jól bánt a pisztollyal, akkor veszélyes játékot űztünk. Hiába mozogtunk gyorsan, hiába ugráltunk, hiába vetődtünk, csak egy-egy jó lövésbe került, hogy végünk legyen. Ezt azért igyekeztem elkerülni a mozgásommal. Végső esetben a széklábamat hajítottam a fickó felé, de tényleg csak akkor engedtem ki a fegyvert a kezemből, ha nem láttam más megoldást a lepuffantás elkerülésére. Ha nem volt stuki, akkor egy fokkal könnyebb dolgunk volt. Lehetett akármilyen közelharci fegyvere a csávónak, lehetett akármilyen testalkatú, akkor is ketten voltunk egy ellen. Egy SHIELD ügynök és egy emberfeletti erővel rendelkező csávó, ráadásul széklábakkal felfegyverkezve, gyilkos egy kombináció. Ha csak egy random gyagyás volt a környékről, esélye sem volt. Mi pedig nem terveztünk kegyelmet mutatni. Ez most nem az a helyzet volt. Nem volt időnk finomkodni, nem volt időnk kíméletesnek lenni, nem volt időnk vallatni. Annyira volt időnk, hogy odamenjünk és szétverjük a csávó fejét, legalább annyira, hogy ne okozhasson problémát a menekülésünknél. Bár vallatásra nem volt idő, ha rendeztük azért annyit megtehettünk, hogy átkutatjuk, elvesszük tőle a cuccait, elsősorban a fegyvereit persze. A székláb nem rossz, de azért vannak jobbak is. Ezután pedig azonnal futnunk kellett, minél messzebb a gumiszobáktól és az érkező erősítéstől. Nem volt vesztegetni való időnk, ez volt az egyetlen esélyünk a szökésre és mi meg is terveztük ragadni ezt. Hogy a csávó erre hogyan reagált, az már nem rajtunk múlott. Minden esetre nem voltak túl jók az esélyei, de mindig fel kell készülni a legrosszabbra, ez volt az én mottóm. Nagyon messze volt még a szabadság, de eddig jó úton haladtunk, csak így tovább. Őrült egy éjszakának ígérkezett ez.



Doktor Julius Amadeus Chaos
Épület: A
Helyszín: Étkező

Ravencroft fájlok - Doktor Julius Amadeus Chaos videói - Egy őrületes éjszaka #3

„Olyan szép volt ez a hónap. Előtte borzalmas volt ebben az intézetben élni, a jó doktor küldetésének tekintette, hogy felbosszantson a kis tesztjeivel. Szerencsétlen, ha tudta volna, hogy a saját sírját ássa meg. Illetve nem, hiszen úgyis kinyírta volna valaki a lázadás alatt. Én inkább segítettem neki, szebbé varázsoltam, gyönyörű kiállítást rendeztem belőle, ő volt eddig a legjobban sikerült munkám. De egy magamfajta művésznek fejlődnie kell mindig, új inspirációk, múzsák után nézni. Az új lakóhelyem, az A épület tökéletesen megfelelt ezekre a célokra. Az anarchisták, a mágikusok, meg a szektások teljesen jól elvoltak a saját kis zugukban, de mi voltunk itt az igazi hatalom. A mi vezérünk volt az egész hatalomátvétel irányítója és mi voltunk a társadalom magja. Katonai törvények, tisztelet, fegyelem, Káosz Doktor természetesen azonnal feliratkozott ebbe a bandába és milyen jól tettem. Engem itt szerettek, megbecsültek, támogattak. És nem csak az orvosi tudásomért, hanem az egyéb munkáimért is. Sose találkoztam még ilyen befogadó közösséggel, mint a Rafencroft intézet dicső lakói. Lassan ideje volt új múzsa után nézni. A portyázók mindig olyan kedvesek voltak, állandóan kínálgatták a zsákmányukat, némi plusz gyógyszer adagért, vagy hasonlóért cserébe. Persze nem érte meg akárki azt, hogy az időmet szánjam rá. Sőt, kevesen büszkélkedhettek ezzel. Nehéz volt megfeledkezni ilyen téren Stephanie Miller-ről, ő tökéletes alanya lett volna a kis hobbimnak. Sajnos fekete csuklyás főnökünknek valószínűleg más tervei voltak a gyönyörűséggel, hiszen egy ropogós milliót ajánlott fel az élve történő házhoz szállítására. Minden nap hallgatóztam, hogy esetleg valaki sikerrel járt-e ebben a fantasztikus feladatban. Eddig senki. A katonák imádtak a pletykálni a gyengélkedőn, mindig otthon érezték magukat, amikor éppen elláttam őket egy-egy portyás sérülés után. Általában nyugalom és éke honolt, kevés kegyetlenkedés volt a mi falaink között, de azért időről időre elszabadult a pokol. Mikor egy fiatal megroppant kiskatona értem jött, hogy az ebédlőben éppen elszabadult egy ilyen helyzet, tudtam, hogy már megint a jó-rossz doktoron volt a sor, hogy rendet tegyen a sorok között.

Pedig bőven lett volna dolgom. Először is, befejezni a gyengélkedőn való betegek ellátását. Másodszor pedig, végre körbenézni az új hús között, akiket a portyázók szedtek össze. Ilyenkor igyekezni kellett, hiszen foglalásos rendszer volt, aki előbb stippi-stoppizott, azé volt a zsákmány. Persze egy szaftos cserére általában mindenki kapható volt. Én pedig az orvosi helyiségek uralmam alá vételével bizony nagy mennyiségű csere alapra tettem szert. Most is nem kevés ilyen anyag volt az orvosi táskámban, különböző műszerekkel és hasonlókkal együtt, felkészülve a legrosszabbra. Az orvosi köpenyemben, amit még a jó doktor hagyományozott rám, szokás szerint ott lapult a bénító pisztolyom, a gumibotom és a szikéim is. Őrült voltam, nem ostoba. Mindenki ismert, mindenki tudta, ki vagyok és mik voltak a birtokomban. Bármikor előfordulhatott, hogy egy bekattant kiskatona ki akar fosztani, akkor pedig meg kellett tudnom védeni magam. De hát ilyesmire még nem volt példa, mint már említettem, engem itt nagyon szerettek és én is őket. Az óvatosság minden esetre sosem ártott. Ezzel a felszerelés köteggel baktattam végig a folyosókon, kedélyesen odaköszönve minden ismerősnek, míg végül megérkeztem az étkezőbe.

A helyzet még nem harapódzott el annyira, mint számítottam rá. Lássuk csak a tényállást. Ment a konfliktus rendesen, de nagy bunyó még nem volt. Nekem továbbra sem állt szándékomban bármiféle vitába belefolyni, nekem annyi volt a dolgom, hogy az esetleges sérülteket ellássam. Kaptam is rögtön egy ilyen az egyik hústoronytól. Egy kisgyerek volt, olyan 8 éves forma, aki ellátásra szorult. Nem csak sérült volt, de ahogy néztem halálra is rémült. Sokkos állapot, felszakadt arc és ajkak, véres harapásnyom, kezeken és lábakon véres zúzódások nyoma, valószínűleg kötelektől.
- Doki, a kölyök ugye megmarad, és nem esett nagyobb baja?
A nagydarab fickót nagyon érdekelte, mi volt a kölyökkel. Csak tudnám miért engedték az instabilabb illetőknek, hogy a zsákmánnyal szórakozzanak. Ennél nagyobb fegyelem szokott itt lenni. Nagyon reméltem, hogy hamarosan visszaáll a rend, az egyensúly és a szigor, amihez úgy hozzászoktam, amit annyira szerettem és ami mostanra már a lételememmé vált.
- Úgy látom nincs komolyabb baja, legalábbis fizikailag. De ahogy elnézem, nem heveri ki egyhamar ezt az élményt. Bekötözöm a sebeit és adok neki egy kis nyugtatót, ennél többet egyelőre nem tehetek. Javaslom, ha biztonságban akarja tudni, vigye valamilyen olyan helyre, ahol nem eshet bántódása.
Ahogy ezeket kimondtam, hozzá is láttam az ellátáshoz. Úgy láttam, tényleg nagyobbak voltak a problémák odabent, mint idekint, de azért átvizsgáltam a kölyköt. Ha felfedeztem valami komolyabb sérülést, akkor azt javasoltam, hogy vigye inkább a gyengélkedőre, ott alaposabban is kivizsgálom. Ha nem találtam semmi komolyabbat, akkor kinyitottam a táskámat és munkához láttam. Itt egy kötés, ott egy kötés, hamar megvolt mindenhol, egy nyugtató pirula és a sokk már el is tűnik, legalábbis pár órára. Utána lesz hiszti meg ilyenek, az fix, de ez már nem az én dolgom volt, hanem a meláké. Dolgom végeztével útjára engedtem és emlékeztettem, ha bármi probléma merülne fel, tudja, hol találhat majd meg később. A gyengébbek kedvéért természetesen a gyengélkedőn. A kölyöknek biztos szüksége lesz némi terápiára, hogy ne zöldségként nőjön fel, de hé, a legjobb helyen voltunk erre, nemde?

Miután megvolt a kölyök, a többi konfliktus résztvevő felé fordultam. Úgy tűnt, a nagy vita a hölgy és a melákok között zajlott. Ismerős volt mindegyikük, kinek, ha nem nekem, az épület lakónak többségét ismertem. Esther Lake, ez volt a nő neve és csak a baj volt vele. Nem jó helyre rendezkedett be, nőknek nem nagyon volt helyük a kis katonai hierarchiánkba, főleg ilyen instabilaknak. A három gorilla neve nem jutott eszembe, de a kis hölgy legtöbbet visszajáró igénybe vevői voltak, ha jól csengtek az emlékeim. Nem úgy a leghangosabb résztvevő, Slylvester Slater úr, aki úgy tűnt a fejébe vette, hogy egyszer és mindenkorra elintézi a pimasz, huncut, szajhára emlékeztető hölgyeményt. A nő nagyon távozni szeretett volna, hogy felfedezze a többi épület rejtelmeit, de ez érthető módon a katonáknak nem tetszett. Valószínűleg dezertőr bajtársaikra emlékeztette őket a szituáció, akik a csatatér közepén otthagyták őket. Vagy mi. Te jó ég, kezdek úgy beszélni, mint anno a jó doktor. Mit spekulálgatok? Engem aztán hidegen hagy, mi volt ezeknek a lelki nyavalyája. Testileg azonban nem volt semmi bajuk, szóval az én dolgom itt véget is ért. Legalábbis azt hittem. Aztán Slylvester úr határozott mozdulatokkal elkezdte rendbe rakni a hölgyikét. Slylvester úr aztán tudott bánni a nőkkel. Öklös, térdes, kemény szavak. Türelmesen nekidőltem az étkező falának, kezemben a kis orvosi táskácskámmal és csöndben vártam a dolog végét. Beleszólni továbbra sem terveztem, nem őrültem meg, még a végén engem is megvádolnak valamivel. Igazából nem is tudom mire vártam, a nőnek elég rosszak voltak az esélyei. Eléggé kihúzta itt a gyufát, simán elképzeltem, hogy kinyírják. Vagy csak kidobják. Egyik esetben sem volt szükség a szakértelmemre. De azért vártam, hátha megkönyörülnek rajta, akkor meg valakinek össze kell majd foltozni. Már ha lesz hozzá kedvem. Nekem se volt túlságosan szimpatikus, nem volt szép dolog gyerekeket bántani. Vagy úgy általában a gyengébbet. Hiszen akármikor fordulhat a kocka. Ha úgy vettem észre, hogy ezek még ellesznek egy darabig, akkor elindultam a kaja felé, hogy végre megebédeljek. Vagy megreggelizzek? Esetleg megvacsorázzak? Nehéz volt számon tartani a műszakokat, hiszen mindegyik az enyém volt. A jó doktor, a rossz doktor, Káosz Doktor, felváltva dolgoztak, de mind én voltam. Kaja közben esetleg még le is ültem pár ismerős archoz, cseverészni, pletykálkodni, esetleg csak nézni a kialakuló mókát. Ha szólítottak és szükség volt rám, akkor természetesen ugrottam azonnal, ellátni, akit éppen el kellett. Nehéz egy hivatás, de hát mégiscsak letettem azt a fránya esküt. Káosz Doktor természetesen ott segít, ahol tud, de azért némi szórakozást sem vet meg, hiszen mit ér anélkül az élet?”

Ahogy Adrian meglátja, hogy a szoba ahol eddig volt hirtelen eltűnik előtte mert benőtték a növények egyből rájön, hogy csapdában van. A hely akármilyen megnyugtató a bezártság gondolata idegesíti Adriant. Az ekkor megjelenő nem túl bizalomgerjesztő alakok szintén nem nyugtatják Adrian-t meg. Elkezd hátrálni. A csillagfejű zavarja őt a legjobban. Arra amit mond pedig csak idegesen elmosolyodik. Idegesíti a gondolat, hogy nincs menekülés és, hogy tudják a legnagyobb titkát.
-Én csak el akarok innen húzni. Hagyjatok engem békén.
Ha támadni próbálná valaki akkor emberfeletti reflexeivel próbál védekezni és az erejével támadni. Próbálja felkapni és hozzávágni főként ahhoz a csillagfejűhöz. Őt veszélyesebbnek találja mint a nőt.

A épület, Hanna Jones-Rider


A lemmingoid minden rezdülésre figyelve haladt a folyosón a lépcsőig. Semmi nem zavarta meg és a fejében vészjósló gondolatok keveregtek.
~Elraboltak, egy kórházba hoztak, ahol minden más rab már meghalt, legalábbis ezen a részlegen. Ki kell jutnom és idehívnom a rendőrséget vagy hasonló szervet. Még azt sem tudom, melyik országban vagyok egyáltalán...
Próbált következtetni a folyosóból, a konnektorokból, a lámpákból hogy látott-e bárhol jelzést, márkajelzést, feliratot, amiből kiderülhetett valami. A lezárt helyiség túlságosan erősnek tűnt ahhoz, hogy betörje. A zajjal csak riasztaná az őröket, akik bizonyára fenn voltak. A lépcsőtől már érezte is őket és az árnyékukból látta, hogy álltak, figyeltek. Tervezett, próbált rájönni, hogy ha jönnek, vajon hányan jönnek a rabokért. 
~A két őr biztosan akkor is a posztján marad és megvárják, amíg engem felhoznának. Lássuk, fel tudok-e lopózni észrevétlenül. Ha a karmaimmal odafenn leszúrom őket, egyszerre a kettőt, akkor szabad utam van. Csak eljutok-e odáig?
Mérlegelt és ha esélyes volt, hogy sikerül, akkor indult felfelé lopózva, hogy ott leszúrja a két őrt.

~ D épület, társalgó: James Mansfeld ~


Mansfeld munkája elismerésre talált Amynél. A lány csodálva bámulta a rajzokat és hallgatta a történetet. A nyála is folyt, ezt csak akkor törölte le, mikor leült. James gondolkodott, hogy honnan volt ismerős neki a lány neve. 
~Nem az intézetből, hanem mintha már hallottam volna máshol is. Vagy csak hasonlít valamilyen ismert személyre?-gondolkodott hangtalanul a kopasz fejével.
Mosolygott a lányra és megsimogatta az arcát is. Most tetszett neki ez a beszélgetés.
- Csípős volt? Mitől?
Az ideges paranoid szavaira James csak nézett. Az üldözési mániás embernek ez volt a természetes, hogy mindig félt. Az orvosoktól, a többiektől, a raboktól, akitől lehetett. Ennyit James is tudott a paranoiáról. Arra gondolt, hogy ha most kivételesen nem tévedés volt, akkor honnan tudhatta a férfi.
- Mit láttál? Hol láttad? Szólni kell JJ-nek! - mondta a paranoidnak.
Még nem állt fel az asztaltól, először megvárta, mennyire kellett komolyan venni ezt a figyelmeztetést.

~Cindy Rayland / Lulu / Rony~

//C épüllet//

Mielőtt elindultunk a nő megkért hogy ne bántsuk az új jövevényt, hát azt hiszem nem ígérhetünk semmit ez ügyben, de megteszek mindent ami lehet, ami nem más minthogy nem pánikolsz minden egyes mozdulatra és hangra, nem szeretném ha rajtam verné le a dolgot, bár egy természet feletti lénynek semmiképpen sem tűnik okos dolognak neki ugrani akár akaratlanul is független a büntetéstől ha még is ő húzná a rövidebbet, amit erősen kétlek. Elindul a két férfi én pedig nyugodt tempóban utánuk, néha hátra lesek nehogy egy váratlan vendég is betoppanjon mögöttünk, az is lehet hogy másokat is megbíztak ezzel, azért nem árt óvatosnak lenni. Ahogy haladunk a falakat is szemügyre veszem, egész nyugtató ez a környezet, csak a gond hogy itt is őrültek élnek , ha üres lenne talán azt merném rá mondani teljesen biztonságos. A falon több kis üregnek látszó helyet is látok, remélem senki nem leselkedik onnan mint valami alattomos pók aki a legyecskékre vár hogy jól lakjon, ugyanakkor lehet hogy menekülőjáratok, valamivel nyugtatóbb gondolat, de ez az utolsó dolog amire gondolok ezeknek az "üregeknek" a láttán.  Szét nyílik előttünk a növényzet, valamilyen késztetésből kicsit oldalra lépek hogy én is láthassam a srácot akihez küldtek minket, ezzel magam is felfedve, ami elég óvatlan dolog volt és nem rám vall. Ahogy látom ő is kb olyan ijedt lehet mint én, azonban nálad ez az alap állapot őt pedig fogságba ejtették és ezért zavart, így sokkal kiszámíthatatlanabb és bármikor támadást indíthat hogy ki törjön. Viszont a késem nem emelném fel, sőt magam mögé rejtem mielőtt nyílt fenyegetésnek venné és engem támadna először, vagy ha nem is veszélynek venné akkor azért hogy hozzá jusson mint fegyverhez hogy kijusson innen. Amikor a bizarr alak beszélni kezd a fiú egyre idegesebb lesz, az arcán is látszik ahogy idegesen mosolyra húzza a száját, kezdek görcsöt érezni a gyomromban és kicsit össze is húzom magam, istenem nem sokára kitör és ki tudja mire képes. Amikor hirtelen megszólal össze is rezzenek és kiejtem a kezemből a késem, béna..., mindegy lehajolni nem merek érte,a hirtelen szabaddá vált kezemmel is ölelni kezdem szorosabban magam hoz a ma...Moo-t, hátrálnék de nem merek, csak érzem ahogy lüktetek és várok hogy mi lesz.
~Csak imádkozhatsz hogy látja mennyire rettegsz és visszaélés helyett van benne annyi emberség hogy megsajnál és kikerül, csak állj el az útjából és reménykedj ha már így fejest ugrottál a levesbe.
~De...a nő? Ha elengedem...elbukom a feladatot és...
~Vagy most halsz meg vagy kicsit később, egyre megy, csak a most és a később között talán van annyi idő hogy elmenekülhess...
~...el innen a biztonságot adó otthonból...
~...ami valójában felér egy börtönnel! Kitudja, talán már fel is fedted magad a vadásznak csak még más dolga van...és a biztonságos kis kuckó a saját vesztőhelyeddé válik idővel.

A félénk lány kezdetben kissé remegni kezd és jobban szorítani a plüss medvét immár a fél arcát takarva vele, (amig a pár beszéd lemegy a fejében) becsukja a szemét, ami egy pillanat alatt lejátszódik benne, majd hirtelen abbamarad a remegés, amikor kinyitja a szemét már a tekintete is más, rettegésnek nyoma sincs, inkább ridegséget és elszántságot tükröz, a tartása is megváltozik, félelemtől görnyedt test, kiegyenesedik és stabilabb lesz, nem mozdul csak a tekintete jár körben a teremben és a jelenlevőkön, mintha épp felmérné a helyzetet. A paranoiás kislányból valami határozottabb kiállású nő lett.

Valami barlangszerű helyen lehetek, mindenhol növények, fogalmam sincs mikor és hogy kerültem ide. Persze ez  egy másodlagos probléma, ugyanis rajtam kívül 3 személy tartózkodik a helyiségben és nem tudom ki barát, ki ellenség, fegyver helyett pedig valami kitömött állatot szorongatok ami talán a legaggasztóbb az egész helyzetben. Gyorsan körbefuttatom a tekintetem és feltűnik a kés a lábamnál, rögvest felkapom a tekintetem a szemben álló férfira mit reagál arra hogy észre vettem az eszközt. Gondolom a többiek azért állnak nekem háttal mert bíznak bennem, bajtársak lehetnek de ebben nem lehetek biztos így őket is figyelem fél szemmel. A hirtelen mozdulatokat elkerülve guggolok lassan, a medvének azonosított puha tárgyat a földre téve és óvatosan felvéve a kést, hmm ismerős a fogása...ooo igen már emlékszek, régi bajtárs most is remélem ki húz a sz*rból. Ha az alak közben támadna, nekem is így kell tennem és minél lefegyverzőbb sebet ejtenem rajta , lehetőség szerint akár kivégezni de gondolom komoly ellenfél lehet ezért hezitálunk és nem támadtunk még rá annak ellenére hogy hárman vagyunk, vagy csak szimplán tényleg nem a társaim, hanem ők is ellenem vannak, sőt ennek a fickónak a csatlósai, akkor viszont hátra arcot kell produkálnom de gyorsan és futnom ahogy a lábam bírja egy biztonságos rejtek helyet keresve a növényzetben és reménykedni hogy egyiknek sincs elég erős érzéke ahhoz hogy kiszagoljon. Ki tudja meddig kéne várnom míg elmennek hogy elhagyhassam ezt a helyet, talán majd egyesével kell őket levadásznom, lehet hogy a bújócska még sem olyan jó ötlet, mindegy futás közben majd össze áll a terv, addig is mindent ami mozog és az utamba kerül  automatikusan ellenségnek veszek biztos ami biztos.

-C épület, alakasór
 Yeb-Nug, Cindy Rayland / Lulu / Rony és Adrian Sommerfield társaságában


Végig a fura külsejű után rohantam, valamiért tetszett nekem, hogy ilyen különleges, nem hétköznapi. Talán azért mert én se vagyok valami átlagos külsővel meg áldva. Mögöttem meg az ijedt arcú lány rohant a macijával a kezében, hármunk közül ö volt a legemberibb kinézetű. Sokszor vissza pillantottam rá, hogy jön e utánunk.
 A környezet nagyon a kedvemre volt. Igaz, hogy nem a külvilág és még mindig a dili házban vagyok, de a növények, a növényzet, maga a légkör nyugtatott engem. Igaz az én állapotomban inkább illetem volna a B épületbe ahol a többi olyan dilis van mint én. De a C épület vonzott engem valamiért, azt sugallta, hogy itt a helyem. Az tény, hogy nem vagyok normális és imádok ártani de ez a hely jótékony hatással volt, és van rám. 
Végül meg is érkeztünk az alaksorba. Az a természet feletti már kint volt a folyosón, és látszott rajta, hogy meg ijedt tőlünk. Nekem a szokásos mosoly volt az arcomon. Csak oda köszöntem neki:
- Szeva haver!
A mosoly ismételten rajtam volt. Bár igaz nem a bizalom keltő hatásáról híres a mosolyom, hanem a szadista elmebeteg mosoly az enyém. De mit tegyek ez vagyok én. Majd a csillag arcú kezdet el beszélgetést kezdeményezni az éjszakai portyázás eredményével.Én meg hátra tekintettem a lányra. Bár most más volt mint korábban, sokkal ki egyensúlyozottabb magabiztosabb. Ez nagyon tetszett és még nagyobb lett a mosolyom. 

Csak könnyedén oda súgtam neki:
-Szia

~Myth, B épület~

Elkövettem egy nagy hibát, még ha csak egy pillanatra is, de elfordítottam a tekintetem az őrült nőtől. A következő pillanatban éles fájdalmat éreztem, és rájöhettem, hogy még ha álmodom is a nőt, akkor is belehalhatok a fájdalomba amit okoz.
Ösztönösen összegörnyedtem és a sebemhez nyúltam ahonnan rögtön megéreztem a frissen kibuggyanó vér melegét. A lány megindult felém röhögve, de én nem hagytam, hogy közel érjen és esélye legyen felboncolni mint egy békát, annál azért kicsit több embert győztem már le itt a B épületben ahhoz, hogy egyszerűen így végezzem.
A csizmámban volt elrejtve a saját konyhakésem, úgy hogy azonnal elő tudjam rántani sérülés nélkül. Már megszoktam, hogy cipőben alszok, talán részben a rémálmoknak és a mindenkiben lévő paranoiának köszönhetően.
A lényeg, hogy amint összegörnyedtem, jobb kézzel már nyúltam is az éles konyhakésért és azzal a mozdulattal suhintottam rá a nő kezére, amelyikbe na kést tartotta, hogy legalább eldobja azt, ha a keze nem is sérül nagyon. Közben pedig igyekeztem, hogyha hadonászna is a késsel míg nála van, akkor se ejthessen rajtam több sebet.
Ha sikerült kiverni a kést a kezéből, akkor a következő mozdulattal a nyaki ütőerét célzom meg egy határozott suhintással.
Hiába fájt a saját sebem, egyenlőre csak az hajtott, hogy likvidáljam az ellenfelem, mert tudtam, ha nem teszem ő teszi ezt velem.

felszerelés:

(B épület, gumi szoba)

A körmöm, hatástalan az ajtó kinyitására, egyébként minden más tervem is. Furamód, csak a fizikai erőmnek köszönhetem, hogy az ajtóm nyitva van. Kinézek a nyitot ajtón, és amit látok az túl mutat a józanész határán. Elképedve látom, hogy a folyoso helyén, egy vízi világ található. Ahogy, jobban kinézek, egy fuldoklót pillantok meg a víz alatt. Nem tudom eldönteni, hogy amit látok, az csak a fejemben van e, vagy az a fuldokló tényleg ott van. Minden esetre, gondolkodás nélkül váltok vissza emberi alakra, és úgy vetem magam a vízbe, hogy megmentsem a fickót, vagy bármilyen nemü is legyen az illető. Talán, most kifizetődik az a sok úszás lecke, amit még álltalánosban kötelező volt. Remélem, még időben le érek, és megragadom, hogy aztán már induljak is felfelé az illetővel. Mielött még megfullad ténylegesen.

Jack Gammer
Épület: D
Helyiség: Folyosók

Jack Gammer Naplója - Egy őrületes éjszaka - 4. bejegyzés - 2026. közepe

Profi módon végrehajtott szökésnek lehettünk szemtanúi a mai este folyamán. Persze az igazi szabadulás még messze volt, de a helyzet már lényegesen javult, onnan nézve, ahol kezdtem. Kint voltam a kényszerzubbonyból, a gumiszobából, volt fegyverem és volt egy társam is. Hogy kerültem ebbe az őrült helyzetbe? Őszintén szólva, még mindig fogalmam sincs. Az akció dús hónapok után szabadságra küldtek, hogy némi pihenés után újult erővel térjek vissza az előléptetésemre. Minden jól is haladt, amíg egy görbe este után hatalmas fejfájás közepette el nem kábítottak az utcán és fel nem ébredtem egy gumiszobában, mindenfajta felszerelés nélkül, egy nadrágban, kényszerzubbonyban. Nem éppen így képzeltem el a dolgok alakulását, mikor hazafelé indultam a kocsmából. Megint egy finom kis balhéba keveredtem, amiből megfeszített munka lesz kimászni, már ha egyáltalán sikerül. A gumiszoba üres volt, semmi használható cucc, önerőből kellett megoldanom a dolgokat. Első feladat, kiszabadulni a kényszerzubbonyból. Az első a sok a közül. Első, de egyáltalán nem egyszerű elgondolás. Szuper lényekre is gondolhattak a tervezéskor, mert bitang erős volt az anyag, emberi erővel lehetetlen volt szétfeszíteni. Na de itt jött a képbe a SHIELD kiképzés, ahol megtanítottak minket kiszabadulni az ilyen huncutságokból. Ki kellett ugrasztani egy pár végtagot, izzasztó és émelyítő elfoglaltság volt, de pár perc trükközés után sikerült levedleni a rám aggatott vackot. Megint volt egy 5-10 perc, mire mindent visszatettem a helyére és újra működésképes voltam, de indulhatott a következő fázis. Az ajtóval nem bírtam, rá kellett vennem valakit, hogy kinyissa nekem. Kikiabáltam segítségért és reméltem a legjobbakat. Várakoztam az ajtó mellett, a horgot már kivetettem, csak a halacska hiányzott a végére. A körülmények furcsa alakulása úgy hozta, hogy nem ellenség akadt fent, hanem egy új szövetséges.

Odakintről zajok szűrődtek be piciny cellámba. Valakinek sikerült kitörnie a gumiszobájából és odakint törött-zúzott, majd az én ajtóm előtt állt meg. Nem ellenség volt, csak egy rabtárs, ezt gyorsan alá is támasztotta azzal, hogy benyújtott nekem az ajtó résén egy fegyverként funkcionáló pélóéklábat és harcra sarkalt, hiszen ellenség volt a láthatáron. A kiszabadításomat, illetve az elrejtőzést nem bízta a véletlenre, szabályosan kitépte a gumiszobám ajtaját a helyéről, majd behúzódott mellém, magunkra húzva az ajtót. Nem vettek minket észre a kintiek, így volt időnk egy gyors megbeszélésre. Kezdésnek felmértük egymást. Ugyanaz a cucc, hamar rájöttünk, hogy ugyanabban a cipőben jártunk. Mindkettőnket elrabolták, de szökni akartunk. Az már tuti, hogy ez valami elmegyógyintézet volt, a tippem szerint a Ravencroft. Akkor pedig óriási slamasztikába kerültünk, ha ez intézmény felett átvették az uralmat a lakói. Minél előbb ki kellett jutnunk onnan. Pláne úgy, hogy az őreink szagot fogtak. A beszélgetésükből kiderült, hogy voltak rabok, voltak fejesek, a fogva tartóink pedig sokan voltak. Nem várhattuk meg azt a bizonyos erősítést, mikor az egyik fickó elsietett, már tudtuk, eljött a kitörés ideje. Kékes-zöld hajú újdonsült kollégám feltépte az ajtót és rohamléptekben indult el a folyosón, én szorosan, alig 2-3 lépés lemaradásban mögötte. A taktika egyszerű volt. Gyors, letaglózó, meglepetésszerű támadás, akárki is ácsorgott odakint, villámsebességgel elintézni, majd rohanni tovább, minél messzebb a zárkáktól. Kezembe fogtam újdonsült székláb fegyverem, a derekamra felkötöztem a kényszerzubbonyt, a felszerelésem nagyjából ki is merült ezekben. A terv egyszerű volt és kivételesen a végrehajtás is roppant jól sikerült. Előtörtünk a szobából, a folyosóról elvezető lépcső alig pár lépésnyire volt. A tetején a fordulóban pedig ott várt ránk a préda. Sokféle ellenállásra felkészültünk, kemény ellenfélre, de semmi ilyesmibe nem ütköztünk. Egy tizenéves srác volt az ellenfelünk. Vékony, szemüveges, pattanásos. Valami kis kocka kölyöknek tűnt. Hangos sikoly, ez nem volt jó, bár amúgy is tudták már, hogy szökünk. Menekült az életéért, szerencsétlen flótás, picit megesett rajta a szívem. Na nem annyira, hogy megkíméljük, hiába kérlelt minket a nagyszájú taknyos. Új haverom ért oda hozzá először, remélhetőleg azért egy ütéssel beérte. Ha még annyit se mért rá, azért én bevittem egyet, pont annyit, amennyi kiütötte a srácot jó hosszú időre, de azért nem is okozott neki nagyobb kárt. Nem voltam én szörnyeteg. Ha a srác padlót fogott, akármelyikünk ütésétől is, nem volt időnk vallatásra, vagy nagyobb megruházásra, indulni kellett tovább. Fel a lépcsőn, itt már minden szépen ki volt világítva. A folyosón itt már rengetegen sétálgattak. Sehol egy őr, sehol egy gondozó, sehol egy doktor, mindenhol csak az intézmény lakói császkáltak.

Nem tudtam mennyi időnk volt az erősítés megérkezéséig, de gyorsan fel kellett szívódnunk. Amint felértünk, azonnal felmértem a folyosót. Ajtók, elágazó folyosók, ablakok, bármiféle menekülési lehetőséget számba vettem. Ha ez megvan, felmértem az őrülteket is. Hozzájuk voltunk öltözve, talán bele tudtunk olvadni a társaságba. Igyekeztem megfigyelni a viselkedésüket, hogy ha úgy alakulna, alkalmazkodjam hozzájuk és egynek tekintsenek maguk közül. Nem kezdeményeztem egyikkel se bunyót, de ha valamelyik nekem támadt útközben, természetesen nem hagytam magam. Akármelyik dilis felül csak a neszét megérzem annak, hogy nekem akar rontani, nagyon szívesen megkínáltam a széklábammal. Remélhetőleg erre nem került sor, mert lehettem akármennyire képzett, lehetett a partnerem akármennyire erős, bizonyos számú túlerővel már aligha bírtunk volna el. De ezzel csak akkor kellett foglalkozni, ha valamelyik nekünk támadt. Egyelőre útvonalakat kellett találnunk, ami minél messzebb vitt minket a gumiszobáktól, hogy az ide érkező szervezettebb őrültek ne találhassanak meg minket. Egyelőre az elsődleges célunk a felszívódás volt, utána a meneküléssel és az emberrablásos ügy felderítésével később is ráértünk foglalkozni, miután kihűlt már a nyomunk. A kényszerzubbonyból és a gumiszobából már sikerült kiszabadulni, de a neheze még csak most jött, az elmegyógyintézetből való menekülés és az ügy felgöngyölítése. Mozgalmas estének ígérkezett ez is.



Doktor Julius Amadeus Chaos
Épület: A
Helyszín: Étkező

Ravencroft fájlok - Doktor Julius Amadeus Chaos videói - Egy őrületes éjszaka #4

„Nehéz is a doktor élete. Jó doktornak és rossz doktornak egyaránt, nem hogy még nekem, Káosz Doktornak, aki kicsit mindkettő volt és egyik sem. De legalább élvezem a munkámat, ezt kevesen mondhatják el magukról. Tény, amióta pár hete kitört a lázadás, a teendőim megszaporodtak. Előtte nem nagyon volt más dolgom, mint részt venni a jó doktor idegesítő, dühítő, borzalmas tesztjein, hogy úgymond meggyógyítson. Pedig ez nem betegség, ó, nem bizony. Ez egy ajándék. Én látom az emberek igazi valóját. A lehetőségeket. A rendet a káoszban. Ez vagyok én. Naná, hogy a lázadás után az A épületben volt a helyem. A főépület, ahol az egész felkelés elindítója volt a vezér. Katonás rend, parancsnoki lánc, fegyelem, minden, amit szeretek. Foglalásos zsákmányok, móka, kacagás és nevetés tömkelege. Kívánhat-e többet az ember ennél? Anarchisták, mágusok, szektások, egyikük sem érhetett fel a mi körletünkhöz. Persze nem szabad elfelejteni, hogy végső soron mindannyian egy csapatba játszottunk. A portyák közösek voltak, a Stephanie Miller fejére kitűzött vérdíj is mindenkire vonatkozott. Minden portya után érdeklődtem a gyengélkedőre sereglő sérült katonáktól, hogy sikerrel járt-e valaki. Nagyon meg fogok lepődni, ha egyszer igenlő választ kapok valakitől. Annak az egész intézmény csodájára fog járni. De én tökéletesen beértem azokkal a zsákmányokkal, amiket a katonák ruháztak rám hálaképpen az ápolásért. Természetesen csak nagyon keveseknek adatott meg, hogy munkaalanyaimmá váljanak. De rég volt már az utolsó. A nap folyamán mindenképpen útba akartam ejteni a cellákat, hogy megnézzem az új felhozatalt, mielőtt mindent elkapkodnak. De ahogy sokszor említettem már és ahogy megboldogult édesapám mindig is mondta, előbb a munka, utána a szórakozás. Ez a mai pedig egy hosszú műszaknak ígérkezett.

Szép nyugisan foltozgattam a katonákat a gyengélkedőmön, mikor megérkezett az idegösszeroppant kiskatona. Étkező, ott volt a helyem. Gumibot, kábító pisztoly, szikék az orvosi köpenyben, biztos ami biztos, bár engem errefelé mindenki szeretett, egyben mindenki tudta jól, hogy én voltam nagyjából az egész körlet gyógyszer és drog forrása. Nem elképzelhetetlen, hogy egyes páciensek meggondolatlanságba sodródnak néhány ingyen adag fejében. Pusztán miattuk szerelkeztem fel minden kimenős munkámhoz. Ez se volt másmilyen. Játékszerek az orvosi köpeny zsebében, minden más orvosi felszerelés az orvosi táskában. A köpenybe és a táskába is beleivódott a jó doktor vére mostanra, mintha mintás lett volna mindkettő, úgy éreztem, a doki minden lépésemet elkísérte, sose voltam egyedül, ez nagyon megnyugtatott. Na de vissza az étkezős ügyhöz. Incidens nélkül megérkeztem a kajáldába és türelmesen vártam a soromra. Sose folytam bele a konfliktusokba, az nem az orvos feladata volt, nekem mindig csak annyi jutott, hogy a végén az életben maradt résztvevőket a lehető legjobban összefoltozzam. Már ha a bunyó győztese engedélyt adott rá. Farkas törvények uralkodtak errefelé, ez van. Senkit sem állt szándékomban magamra haragítani. Az étkezői konfliktus kirobbantója, Esther Lake kisasszony máshogy volt ezzel. Parázna kis teremtés volt, nem kevés katonát foglalkoztatott errefelé ilyen-olyan módon, hiszen nem sok nő maradt a részlegben a felosztás után. Személy szerint sose vettem igénybe a szolgáltatásait, az én szenvedélyem az orvoslás volt, erre már rég rájöttem. Három melák rendesen kiosztotta a kisasszonyt. De a legnagyobb pofonokat egy negyediktől kapta, akinek véletlenül beugrott a neve, Sylvester Slater. Viszonylag sok embert ismertem a részlegünkben, hiszen a dokihoz körülbelül mindenki szokott járni. És mindenki szereti. Szép szakma ez. Miközben a nőcit püfölték, az egyik hústorony elém hozta a kölyköt, aki miatt az egész bunyó kitört. Sokkos állapot, felszakadt arc és ajkak, véres harapásnyom, kezeken és lábakon zúzódások, ennyit láttam elsőre. A melák nagyon aggódott a törpe miatt. Elmondtam a diagnózist, fizikailag nem láttam semmi maradandó sérülést, a kölyöknek inkább a lelki problémákkal kell majd a későbbiekben szembenéznie. De itt kinek nem, ugyebár. A végén még jól be is illeszkedik az új rezsimbe. Tüzetesebb vizsgálat után sem láttam semmi komolyat a kis srácon, amiért a gyengélkedőre kéne vitetni, szóval hozzáláttam a kezeléséhez. Kezek és bokák fertőtlenítése és bekötözése, a felszakadt arcbőrre pár öltés, az ajkakat jegelni, hamar megvolt, rutinmunka. Egy kis vitamin bogyó, amitől néhány órára ellazulnak azok a görcsös idegek és készen is voltunk. Útjára bocsátottam az atyáskodó melákot, aki el is indult újdonsült csemetéjével a szállások felé. Én megtettem a részemet, innentől kezdve nem az én bajom volt, ha megint megtalálja valaki a kis porontyot. Nem volt éppen ideális helyszín a gyerekneveléshez. De hát ez egy szabad intézmény, ki vagyok én, hogy megmondjam, mit csináljanak a lakók a szabadidejükkel. Nekem is megvolt a magam hobbija. Ezzel le is zártam ezt az esetet.

A hölgyike azonban még váratott magára. Elég egyenlőtlen küzdelemnek tűnt Esther és Sylvester harca, de az ő dolguk volt lerendezni, hogy ütés egymást, vagy dugnak, vagy mi lesz. Nekem viszont itt kellett maradnom és megvárni, hogy a bunyó végén marad-e valaki, aki ellátásra szorult. Bár a nőnek elég vacak helyzete volt. Két opciót láttam, vagy áthelyeztetik egy másik épületbe, vagy szimplán agyonverik, persze miután jól kitömték minden elképzelhető oldalról. Vajon mi a kaja? A konfliktus közepette halálos nyugalommal indultam el az ételosztó pult felé. Reggeli nem lehetett, ebédnek se mondtam volna, akkor vacsora volt. Tehát este van. Olyan nehéz volt számon tartani, hiszen minden műszak az enyém volt. Akkor aludtam, amikor aktuálisan nem volt beteg vagy sérült. Ami ritkán fordult elő. De elismert sebész lévén már hozzászoktam a hosszú műszakokhoz és a kevés alváshoz, ez egy ilyen szakma volt. Rántott hús rizzsel, gyümölcslé, desszertnek pedig puding, összefutott a nyál a számban, ahogy ezeket mind a tálcámra pakoltam. Az első sorok között kiszúrtam pár kedves visszajáró betegemet, ismerősömet, mondhatnám barátomat, akik általában részt szoktak vállalni a portyákban. Közelebb csúsztam hozzájuk és mosolyogva megszólítottam őket, némi pletyka reményében.
- Estét, Uraim. Micsoda műsoros vacsora, nemde? Amíg ők eldöntik, mi legyen, had halljam, mi újság az épület környékén? Úgy hallottam új adag friss hús érkezett ma. Esetleg megütötte valaki a főnyereményt? Van valami különleges zsákmány? Történt valami említésre méltó a portyán vagy azon kívül esetleg? Igazán lelombozó lenne, ha egy kis étkezői bunyó lenne a nap híre.
Imádtam az információcseréket, a srácok is tudták jól, hogy nagyon hálás szoktam lenni valami lényeges okosságért. Különösen szerettem a portyázós történeteket. De rejtélyes fekete csuklyás vezérünkről is imádtam hallani az elvontabbnál elvontabb sztorikat. Na meg persze az új hús, azok voltak a legjobbak, amikor körülírták, mi is van a menün éppen és mindig legalább úgy összefutott a nyál a számban, mint a vacsora láttán. Leültem tehát az első sorban és akkor jutott eszembe, hogy aznap még nem is ettem egy falatot sem. Tényleg el voltam havazva. Na mindegy, most ott volt előttem és csak arra várt, hogy magamévá tegyem. Körülöttem mindenki nagyban majszolt már, én sem akartam lemaradni. Szépen hozzáláttam a vacsora elfogyasztásához, közben néztem a műsort és vártam, hogy valaki eldurrantson egy pletyka bombát, amiért természetesen nem lettem volna hálátlan. Ezek a srácok jól tudták, ha valami értékes infóval szolgálnak, akkor Káosz Doktor nagyon bőkezű tud lenni a vitaminokkal. A gyengélkedő, az udvar, az étkező, mind tökéletes helyszínei voltak az információgyűjtésnek. Nem véletlenül voltak ezek a kedvenc helyeim. Káosz Doktor mindig örült egy szaftos pletykának, legalább annyira, mint egy szaftos vacsorának.”

Kidülled a szem, reflexszerűen mozdulnak a végtagok, pillanatok is alig alig voltak mégis percek szenvedése. Megragadom az ajtót amin bejöttem és megpróbálom visszarántani magamat a szobába. Valami módon a szoba ajtaján nem tódult be a víz. Felettébb érdekes, kíváncsi lennék mivel érték el a hatást de jelen esetemben megpróbálom szobám padlójára vágni magam és heves, lassan rendszereződő köhögést bocsátani a gumiszoba padlójára. Adok magamnak pár percet, amíg nem tódul be a víz nagyon is ráérős vagyok, ámbár mégse lesz olyan könnyű kielégítenem a tudásvágyamat. Minden bizonnyal tudták, hogy külsős vagyok mikor bezártak a helyiségbe. Ehhez kétség nem fér, de lehet jobban elszeparáltak mint gondoltam volna, és valószínűvé tehető, hogy több akadály is van előttem. Talán egyfajta beavatási rítus részeiként ráadásul. Messze menő következtetést nem kívánok levonni, de az bizonyos, hogy levegő volt a szobában. Így mindenek előtt, kivéve persze a jómagam evilágra köhögését, meg kell tekintenem a szellőzőt. Az átlag mai rendszerekben esélyem sincs, de ez az épület nem egy friss darab, én arra tippelnék, hogy kellemes régimódi a rendszer ami a levegő keringetéséért is felelős. Így aztán könnyen lehet, hogy valamire jutok vele. Még ha nem is túl kényelmes, egy kis mágikus rásegítéssel gyorsan megközelíthetővé teszem, leszerelem róla a takaró részt. Nem tudhatom mi idézheti elő, hogy megtörjön a védő réteg a szobán és beszabaduljon a víz. Akkor talán az lesz az egyetlen esélyem, hogy ott távozzak.
Majd ha a gumiszoba csupán kifejezés is, a falak burkolatából egyfajta múltszázad eleji békatalpat tudok varázsolni magamra, illetve lejjebb is vetkőzöm. Úgy vélem hiába nem túl ildomos, jelen esetünkben csupán gatyában érdemes neki látnom az utamnak. Vezessen az bármelyik irányba is.

//Raten kért egy napot, mert a holnapi vizsga miatt ma nem tud írni, így holnap kaptok új kört, pénteken.//

A taktikánk egyszerű volt, és hatásos, nem tököltünk felesleges lopakodással meg ilyen baromságokkal. Tudták, hogy kijutottunk, nem volt idő amit húzhatnánk, és amúgy is felesleges lett volna, a legjobb most az lesz, ha minél előbb, minél távolabb jutunk ettől a résztől. Na, ehhez az első lépés egy pattanásos gyereken keresztül vezetett, egyszerűen odasprinteltem hozzá és leütöttem, nem használtam a széklábat, és próbáltam valamennyire kíméletes lenni, azaz nem megölni szerencsétlent. Egy kis kellemetlen fejfájás reggel, ajánlom hogy megköszönje a nagylelkűségem valami isteni erőnek, vagy hasonló. Azok után hogy engem is leütöttek, ez a minimum. A gyerek viszont még tud sikítani, az első gondolatom ezzel kapcsolatban hogy ez nem túl jó, de utólag belegondolva - ez egy őrültekháza, az ilyenekben mindenki ordibál, lehet már észre se veszik. Szóval nem tulajdonítok neki túl sok jelentőséget, inkább haladok tovább újdonsült társammal. A következő folyosó tele volt ápoltaknak tűnő személyeknek, talán nem tűnünk ki közülük túlságosan. Intettem a másik szökevénynek.
- Próbáljunk beolvadni. Bár félek, hogy a hajam miatt nekem nehezen fog menni. Ha beüt a gebasz, de téged nem basztatnak, akkor nyugodtan hagyj magamra, majd megoldom. - mondom gyorsan, aztán félredobom a széklábamat, hogy ennyivel is kevésbé legyek feltűnő, aztán megpróbálok beolvadni, miközben feltűnésmentesen haladok tovább a folyosón.