Másik Világ

Kissé meglep, hogy ilyen könnyedén sikerült lejutnom a csatornákba, arra számítottam hogy gyorsabban fognak lépni, bár tény és való, hogy gyakorlatilag nem látnak, de ha tudják hogy merre megyek, biztos hogy csak idő kérdése és elkapnak, itt azonban pár gyors kanyar, és nyert ügyem van, csak nem szabad elcseszni, nem most, hogy ilyen közel járok a szökéshez. A Meglepő módon kényelmesen elférek, igazi pozitívum, az már más dolog hogy iszonyatos szagok terjengnek itt a levegőben, mik őszintén szólva eléggé rám hozzák a hányingert, s rossz belegondolni hogy mi lehet itt lent, de szerencsémre van most fontosabb dolgom is annál, mint hogy erre a pár, mondhatni jelenleg elenyésző tényezőre figyeljek. Megpróbálok gyorsan irányt váltani a csatornában, és arra sprintelni tovább, pontosabban, valamilyen szinten az ösztöneimnek engedve inkább négykézláb tovább futni, mint holmi hüllőszerű állat, valószínűleg az ideg hozza ki ezt most belőlem így, de még jól is esik, s mit bánom én? Senki sem látja, és így maximálisan meg is tudom hajtani magam, kissé talán mint egy kutya, bár nem hasonlítanám magamat egy ilyen egyszerű élőlényhez, de akkor is hasonló ez most. Minden egyes elért kanyarnál fordulok, ügyleve arra hogy ne fussak nagy köröket, hanem inkább kerüljek minél messzebb attól a helytől ahol voltam, ezt látom itt most a nyerő taktikának, és csak remélem hogy nem tudnak a falon keresztül lekövetni valahogyan, ha nem tudnak akkor pár kanyar után egészen biztosnak látom hogy sikerül meglógnom, bár lehet hogy tévedek, de egészen biztos hogy sokkal jobb helyzetbe leszek, mint most, vagy mintha egyáltalán a felszínen rohangálnék, és így már egészen jó döntésnek tűnik a csatorna, mármint így visszagondolva. Úgy vélem hogy szereznem kell majd egy jobb álcázót, valami olyat ami elnyomja a test hőjét is, meg egyéb dolgokat ami alapján észre vehetnek, valamit, ami szinte tökéletesen álcáz, hogy még egyszer ilyen helyzet ne fordulhasson elő, s be kell majd rendeznem egy új búvóhelyet, és a régiről valahogy el kell majd hoznom az ott maradt dolgokat, de kétlem hogy az sikerülni fog, egészen biztos hogy lezárták a területet, és az is lehet hogy már elvitték onnan a cuccaimat, így valószínű hogy csempészhetek majd mindent ki, megint, legközelebb jobban kell majd ügyelnem a búvóhely rejtettségére is.

Valamilyen meglepően rejtélyes okból kifolyólag, még mindig itt ácsorgunk ebben a szobában, és nem igazán értem hogy miért, már rég elindulhattunk volna, mondjuk nem is tudom, felfele, és megverhettük volna a bácsit, megszurkálhattuk volna, legalább is gondolom én, és tudom hogy fennáll a lehetősége annak, hogy ez bizony nem lesz ilyen egyszerű, de azért az én elmémben mégiscsak ilyen szimplának tűnik ez az egész, mert miért ne lehetne az? A nagyok mindig csak túlbonyolítják a dolgokat, és nyafognak miatta hogy ez sem jó, meg az sem jó, „ juj letört a körmöm! „ és egyéb olyan problémák, amikkel én egyszerűen nem értem hogy mi a baj, és nem is nagyon érdekel, s csak szánni tudom azt aki ilyesmi miatt nyavalyog. Kissé már toporzékolok is, olyan unalmas, de mégis izgi ez a dolog, úgy érzem hogy széthasadok belülről tőle, erősen feszít belülről a mellkasom, s olyan kellemes érzés, legszívesebben itt helyben elkezdenék körbe-körbe futkosni, azzal az ordítással hogy „ JUHÉÉÉÉÉ! „, de valamiért mégsem teszem, csak egyre erőteljesebben toporzékolok, majd Tao szavai után, mondhatni villámgyorsan csapódok neki az ablaknak, és tapadok rá. A kinyitott ablakot nézem, óóó már alig várom hogy odamenjünk, olyan jó csitt-csatt lesz majd és nem akarok tovább várni, indulni akarok, és ha sokáig kell még itt lenni én komolyan mondom felgyújtok valamit! Végül úgy tűnik hogy a férfi, kit előbb nevén is neveztem kinyitja az ajtót, s kienged minket, gondolom ő is elérkezettnek látja már a pillanatot, és hát én is, éppen ideje volt, ó s engem is előre tessékel, ez pedig megdöbbent éppen eléggé ahhoz, hogy elvonja a figyelmemet a türelmetlenség miatt kialakult pillanatnyi hiperaktivitásról, s egy pillanatra csak megdöbbenve nézek fel rá, majd pedig elmosolyodok.
- Óh köszönöm miszter. - Mondom a szoknyám alját kissé megemelve, valami filmben láttam én ezt és annyira tetszett hogy egyből sikerült megjegyeznem, majd megengedek még magamnak egy finom kis kacajt is, és ki szökdécselek az ajtón.

Manhattan East Side, Hilton Hotel

-Még egy testőr?- Rat a homlokát ráncolva lépett közelebb az ablakhoz, hogy szemügyre vehesse. Hiába volt a sok kutatómunka, mindent nem tudhatott meg a királyról és a kíséretéről, de remélte, hogy nem lesz meglepetés, vagy legalábbis nem jelentős. Ha nem is mozgathatta a szálakat, remélte, hogy legalább ismerheti őket. Tao jól sejtette, a félelem, ha nem is uralkodott rajta, belülről mozgatta a cselekedeteit, ahogy az elfojtott harag is, amit képtelen volt megemészteni. Jól akarta csinálni. Érezni akarta a hatalmat, érezni a sikert, remélve, hogy talán az érzés elég lesz ahhoz, hogy igazolja a döntését, ami ebbe az idegen formába zárta.
A fiúk bezzeg nem zavartatták magukat. Gyakorlatiasak voltak, és néha eszelősek is. Nőként neki sem volt szabad, hogy kevesebbnek tűnjön. Aláásta volna a hírnevét, ami a csapatot összefogta, és megvédte a kisebb bandáktól. Erős akart lenni Tao előtt is. Nem volt olyan profi, mint a férfi, de profin akart dolgozni, így az ötletét már felvázolta neki az ügynökök elkábításáról, és a szobaszervíz által szervírozott meglepetésekről. A csipetnyi bizonytalanság azonban eztán is benne maradt.
Végül még egyszer ellenőrizte a sminket és a parókát, a patkányt pedig a keblére rejtette, egyfajta élő kabalaként. Jól tanította, a kis szőrös nyugton fog maradni, amíg kell, és az orra lesz, mikor szükség lesz rá. A várt jel is megérkezett a fenti sráctól, aki eztán nyilván gyorsan elpárolog, a folyosón odafenn idegenek nem zavarhatták a tervet, így minden készen állt az indulásra. Végül az ajtóhoz lépett a saját kis kocsijával, és miután ellenőrizte a folyosót, kigurította rajta, az emberei pedig szolgaian követték. A vigyori mesterien játszott, komoly szállodai alkalmazottnak tűnve, a másik meg egyszerűen nyugis volt. Visszafogott. Ez pedig több volt, mint amit kívánhatott tőle. Egy pillantást vetett a többiekre is. Nem tudta, hogy a veszélyesnek tűnő kislányt érdemes-e magukkal vinni, de már túltette magát a "felesleges poggyász" gondolaton. A kölyök többnek tűnt annál. Nyugtalanítóan többnek. Talán neki kellett volna vállalni az FBI majmok elkábítását. Ki gyanakodna egy gyerekre? Végül úgy döntött, inkább megpróbálja maga intézni, hogy kézben tarthassa a dolgot, hacsak a liftben nem vétózzák meg mégis a dolgot és kell rögtönözniük, hogy megfelelő eszközöket kapjon.
Az ötlete egyszerű volt, és annyira nem is stílusos, mint Taonak ígérte. Felmennek a lifttel, bekábítja az ügynököket, és ekkor lépnek ki utána a nehézfiúi is, hogy idő előtti megjelenésükre ne riasszanak az ügynökök. Aztán jöhet a királygyilkosság.

Felrobogok a lépcsőn, és hangosan becsapom az ajtót. Ahogy leraknám a figurát, oda ahonnan elmozdították, hirtelen elvakít egy sárga fény. Kellemes szellőt érzek, hűvös és megnyugtató érzés. Mintha repülnék....
-Jézusom....mi történik....repülök....-
Kiáltok fel, mikor kinyitom a szemem, a szél tényleg szél, és én a levegőben lebegek. Ahogy ijedten meg-meg billenek, a szemem sarkából, furcsa adatok futnak le sorban, majd egy hangot hallok. Ijedten nézek körbe de sehol senki, és közben ide-oda lebegek, félve hogy bármelyik pillanatban lezuhanhatok. Közben pedig a hang forrását keresem, kíváncsian zavarodottan és....igen ujjongva.
-Nova Hadtest? Az mi...mi történik velem?-
Kérdezem fennhangon a titokzatos hangtól....-

~Utálom amikor ezt csinálja.~
Svarog ökölbe szorította a kezeit, majd hihetetlenül feltüzesítette őket. Vízember neki szorította a falhoz, meg akarja folytani. Valószínűleg azt hiszi, hogy most jön a bulirésze.
Na egy nagy lópikulát jön a bulirésze.
Még meló van öccsi. Svarog összeszedi minden erejét, és megpróbálja tüzes öklét átdöfni a vízből álló rosszfiú testén, remélve, hogy ezzel elpárologtatja, vagy meggyengíti... Ha ez összejött, akkor lelöki magáról, majd Csapdászt próbálja meg hatástalanítani.
Elég nagy zűrben voltak, de amikor az ember a Rémes Négyessel harcol a veszélyteremben, erre lehet számítani. Amikor még őt képezték ki neki is csak a harmadszori alkalomra jött össze...

Ezek a tagok nagyon boszantóak voltak. Alig tettem meg néhány lépésre az a nyavalyás ragasztós ürge ráspricolt valami trutymót a lábamra amitől nem tudtam megmozdulni. Mielőtt viszont bármit is tehettem volna megjelent előttem az a debella. Vaskos öklével olyat odavágott az államnak, hogy azonnal dobtam egy hátast. Amiért le lett ragasztva a lábam csak hátra estem máskülönbenn végig csusztam volna a termen. Ott feküttem a földön padlóra ragasztott kezekkel és lábakkal meg egy sajgó álkapoccsal. Ez ellégé felidegesített ezért ugydöntöttem öszeszedem magamat. A fejem pilanatok alatt megszűnt sajogni. Megfeszítem minden izmomat és megprobálom kitépni a talapzat egy részét természtesen úgy teszek mintha egy csepp erőfeszítésbe sem kerülne. Igy újra tudok majd mozogni. Ha feláltam letépem a kezemről a padlódarabot és a ragasztós fickó felé hajítom. Ha nem tudom a hozzám ragasztott padló darabkákkal csak még erősebben tudok ütni és rúgni. Most már odafigyelek a töbiekre is és megprobálok félreugrani a támadásaik elől. Minnél elöbb el akarom kapni a technokolos csávot, hogy letépjem hátáról a táskályát amit kiszurkálva a vízemberhez dobok. A ragasztós fickóval pedig a debelát készülém elpáholni de közben félszemem a rémes négyes többi tagján lessz.

Genocide

Szenvtelenül hallgatom végig a nő szavait, majd bólintok egyet. A válasza helyes, és a testvériségének a szolgálatait is felajánlja. A hatalom vonzza a gyengéket, és hatalom vágyókat... de nem úgy az ostobákat. A másik rab dacos hallgatásba merül, mire csak féloldalról felé fordulok és egy enyhe mosolyt eresztek meg felé. Ám legyen.
-Elfogadom szolgálataid
Szólok a nő felé, majd karjaimmal kidöntöm a falat ami az ő energia celláját tartja, a másik rabot pedig egyszerűen ignorálom. Ahogy sejtettem hatalma megvakította, és nem ismeri fel a lehetőségeket, pedig kétségkívül hasznos bábu lett volna a sakk táblán.
Ezután elindulok döngő lépteimmel, és kiszabadítom a nő által mondott két másik rabot, és elindulok a kijárat felé, hogy birtokba vegyem e világot.

Lance Harris a Király!

A friss levegőben terjengő furcsa szag hamarosan megszólal, nem lepődök meg szinte már vártam. Lassan fordulok a szimbionta felé, és nyugodtan közlöm vele.
-Felesleges emberi szokás... A testőrök meg feleslegesek. Ha meg akarnak támadni a testőrök ellenére is bejutnak hozzám, ha pedig nem, mivégre vannak a testőrök?
Kérdezem tőle, majd akaratát elfogadva belépek a szobámba, és ha bejön becsukom az ajtót, ha kinnmarad akkor is. Királyként megszoktam már, főleg más országokban, hogy a biztonságiakkal veszekedni veszett ügy már elkezdeni is. Ha beérek akkor ránézek a húst már befejező tigrisre, majd lassan odalépek hozzá és megsimogatom dús bundáját, aztán leülök egy kicsit, hátam a falnak támasztva. A két fenevad hamarosan hozzám jön, és kényelmesen leheverednek mellém, kezeim pedig simogatják őket. Mély légzésük hamarosan egyenletes lesz, majd kellemesen halkan dübörgő horkolásba/dorombolásba csap át. Fülüket azonban hegyezik, a legkisebb neszre is ugranak, ahogy mindig is tették. Nem egyszerű házimacskák ezek, sőt.
Én is hasonló állapotba helyezem magam, ott, bestiám közvetlen közelségében lehunyom a szemem, látszólag alszok, de valójában minden érzékem feszülten figyel. Grendelt kizárom az érzékeimből, ha benn van a szobában, hagyom, hogy elrejtőzzön ahogy eddig is tette.

Börtön - Sarah, Gladiátor és Genocide
Genocide Saraht és két mutáns ügynökét kiidegenedik majd ekkor négy kommandós ép a folyosóra és gránátokat gurítanak a négyes lába elé. Amikor azok támadnának a gránátok füstjétől a képességük leáll. Ezek után a négy katona lézer ágyukkal kezdi el sorozni Genocide-ot, akit Kallark meglepetésére ez meg se karcol. Az ő képességeit még a gáz se bénítja le.
- Oké... lehet, hogy a csávó flepnis, de kemény, mint a beton.
Nyögi ki Varangy.

X-iskola (Wenchester Megye) - Svarog, Vipra, Tyranis
Vipra kitépi magát a padlóstul és elugrik a következő ütés elől, de Csapdász újra meglövi a padlót most valami csúszós anyaggal, aminek hála a landoló dinóember a falnak ütközik. Svarog a lángokkal kicsit elpárologtatja a vízembert, aki hátra esik és félig emberé is válik. Amikor Tyranis elkap két lemezt a Varázsló arcán vigyor jelenik meg. A lány azonnal rájön, hogy ez volt a csapda. Mire megfordulna a lemezek már megérinti a falat mögötte és kitép azokat borulnak már a félvér felé.

Árny misztikus otthona - Árny és Szellemlovas
Hyde sikeresen betör és amikor megtöri a rajzolatokat a hely fényes robbanása után Árny eszméletét vesztette és Sam lihegve próbál levegőhöz jutni miközben a szellemlovas formája fölé kerekedett. A lángok beborítják és folyamatosan dühöt és gyűlöletet érez magában. A legszívesebben letépné Hyde fejét és az agyát kikanalazná az ujjaival. Minden pillanatban durvább és durvább ötletei támadnak, hogy mit is kéne tennie a régi ellenségével.

Asgard - Steph
A nő vállat von.
- Akkor így oldom meg.
Mondja és ezzel a kezééből egy misztikus csapás találja el Stephet, aki ekkor meglátja a nő igazi kilétét: Morgan La Feyt. Mikor Steph észbe kaphatna akkor már New York utcáin van és mellette az igazi Thorhalla van, aki elkezd halványodni. Mire a nő kérdezhetne valamit addigra a tűz istennő eltűnik. Hirtelen Steph nem érzékeli Einart sem.

Soho - Adam, Lea és Reptil
Amazon leugrik a csatornába és a tapsa után hallja, hogy az igen messze jutott Reptil belezuhan arccal a csatorna vízbe. Az embertelen már tudja, hogy az angyalok utolérték és azt is, hogy pontosan kivel van dolga.

Manhattan East Side, Hilton Hotel - Szehmet, Tao, Lance és Anastasia
A csapat ezzel megindul fölfelé és a liftben megérkeznek a királyi szintre. Itt a bejáratnál máris az őrség fogadja őket.
A király szavaira Grendel egy szaltóval a landol a szobában. Kihúzza magát és a vadföldi díszeket nézi.
- Bár megértem az ön véleményét mégis a logikája kissé ingatag. Mintha azt akarná, hogy megtámadják önt. Minden tette erre utal, de nem tudom megérteni miért is akarna bárki is ilyesmit.

Brooklyn, kertváros - Axel Parker
A fiú lassan kezdi érteni a repülés működését és minden kanyarral precízebb lesz a mozgása.
- A Nova Hadtest egy kozmikus katonai csoport, ami minden fajból egy személyt választ ki képviselőjének. Ők lehetőséget kapnak, hogy Nova katonákká váljanak, ezt a lehetőséget kaptad most meg te Axel Parker.
Feleli egy gépies hang. A megannyi információ között megjelenik egy vörös jelzés. A szöveg felette: Kozmikus veszély.

Sikerül egészen messzire jutnom, és már mondhatni beleélem magam abba a bizonyos sikerbe, hogy sikerült meglépnem, de sajnálatos módon elég gyorsan kiderült, hogy tévedtem, és még csak nem is kicsit. Egy hangos csattanás, s mire reagálhatnék arrcal csapódok bele a csatorna szennyes levébe, melyből azonnal kapálózva igyekszem kijönni, s amolyan helyzetelemzéssel próbálom elterelni a gondolataimat arról, hogy éppen miben fürdök.
~ Tehát, a hang könnyedén terjed át a járatokban... Ergó ebből kikövetkeztetve belőhetik hogy hol vagyok, anélkül hogy látnának, és így, ha jó szemmel rendelkeznek, talán mostmár követni is tudnak majd, remek... De az előny még nálam van, ez víz, sok-sok víz, vezeti az elektromosságot, ha csapdába tudnám csalni... ~ Remélhetőleg sikerül elég gyorsan kijönni a vízből ahhoz, hoy maradjon időm arra amire készülök, bár nem igazán nehéz mutatvány. A szerzett előnyömet kihasználva próbálok magam után húzni egy jól látható nyomot, vizes lábnyomokat, vízcseppeket, akármit ami észrevehető, majd pedig a ruházatom egy nedves darabjától megszabadulva szét teríteni azt egy... Nos hogy mondjam, két különböző megvilágítású hely peremén, ahol fényből kell átjönni sötétbe, hisz kell egy kis idő míg az ember hozzászokik ahhoz, s így nem annyira feltűnő. Lehetőleg minél nagyobb felületen próbálom szétteríteni, úgy, hogy egy kis része belelógjon a vízbe, és igazából ennyi, sokat nem igazán kell vele szerencsétlenekdni, ha minden jól megy, de tartok tőle hogy alábecsülöm az üldözőimet, bár azt hiszem tudom ki az, és hogy mire képes, szóval közelharcba nem igazán kéne keveredni, nem is ez a célom. Arra építek hogy kövesse a nyomokat, melyeket gondosan elszórtam, s rálépjen a ruhadarabra, én pedig abban a pillanatban megpróbálom egy jól időzített elektromos lövéssel megsütni, és miért kell ez az egész vizezős dolog, ha ezt csak úgy spontán is megpróbálhatnám? Nem tudom hogy mennyire fogná meg a támadásom, de az elektromoság úgymond terjed, hogy így sajátosan mondjam, és mivel a víz jól vezeti, így a testből arrefele fog kijutni, szóval egy jó lövéssel egy egész testre kiterjedő, egy az átlagosnál talán kicsivel hatásosabb lövést lehet leadni, de így a végére már nem vagyok biztos a dologban, majd kiderül hogy működik-e, vagy eljutok-e egyáltalán odáig hogy megpróbálhassam. A menekülést pedig innentől feleslegesnek látom, ha valaminek hála mégis elvesztenék a nyomomat, akkor egy ugyan ilyen húzással valószínűleg megtalálnának ismételten.

Elégedetten nézem végig, ahogyan gyermekeimet is szabaddá teszi ama undorító patkánylyukakból, melyekbe belekényszerítettek minket, innentől jön az út nehezebbik része, s majd kiderül hogy mennyire lesz hasznunkra, mindenesetre is eddig jól végzi a dolgát. Indulnánk is tovább, hiszen minél többet időzünk itt, annál kevesebb az esély arra, hogy ez a rögtönzött akció sikerrel zárul, habár így sem nagyon adnék neki sok esélyt, hiszen továbbra is csak rögtönözünk, és nem pedig egy jól kidolgozott tervet próbálunk végrehajtani, az ilyet pedig gyűlölöm, de kívülre ennek nem adom semmi jelét, továbbra is nyugodtan állok egy helyben, és igazából nézem ahogyan a kommandósok gránátokkal dobállnak minket, melyekről messziről süt hogy nem az a fajta, mellyel ölni tudnának minket, s még sejthető is, hiszen ők ugyebár a „ jó „ oldalt képviselik, habár ez a fogalom relatív, hiszen mindenkinek más, ez, a szememben továbbra is tudatlan patkányok, kiknek halniuk kell gyengeségük, vagy a mutáns társadalom elleni bűneik miatt. A gránátok elől meg sem próbálok ellépni, inkább dolgozom a támadáson, de nem igazán jön össze, mert úgy tűnik a füst, mely a kis szerkezetekből tör elő blokkolja a velem született áldásomat, érdekes, hogy mennyi módszert kidolgoztam már eme különleges adottságok blokkolására, de továbbra is szánalmasnak találom őket érte, elfojtani egy ilyen gyönyörű dolgot… A tőlem nem messze ácsorgó, önmagát istennek valló alakot azonban nem igazán hatja meg a dolog, legalább is egyenlőre nem úgy tűnik, hiszen a lövedékek melyek eltalálják még csak meg sem sebzik, s máris kissé reálisabbnak tűnik a ténye annak, hogy talán valóban isten, s nem csak egy átlagos mutáns, de még mindig nem mondanám ezt biztosra, idővel majd kiderül, most azonban jobb híján, golyófogónak elég. Nekem azonban találnom kéne valamiféle fegyvert, ami errefelé sajnos nincsen, és mivel a képességem is blokkolva van, így eléggé tehetetlen vagyok, nekirohanni az ellenfélnek pedig nem fogok, mikor azok lézerrel lőnek ránk, felérne egy öngyilkossággal, így hát hagyom hogy az istenjelölt rendezze le a dolgot, őt úgysem hatja meg ez különösebben, fegyvert pedig majd ezektől a nyomorultaktól tudunk szerezni. Ha támadnának, megpróbálom elkerülni, habár itt lézerről beszélünk, ugyebár, az pedig rendkívül gyors, de egy helyben ácsorogva nem fogok várakozni, utálok tehetetlen lenni.

Hiába rángattam magam a padló nem volt hajlandó elereszteni. A szemem sarkából láttam a csapdász kaján vigyorát ami csak olaj volt a tűzre. megfeszítettem az izmaimat a kezemben és a lábamban. majd elkezdem feltolni a végtagjaimat. Pár pillanat múlva recsegés és ropogás hallatszott majd még több erőt adtam bele és végül sikerült kitépnem egy darabot a padlóból. Ennek köszönthetően újra felálhattam. Közben egy arcizmom sem rándult mintha nem került volna erőfeszítésbe ez a mozdulat. Miután kiszabadultam egy ugrással felpattantam amire azért volt szükség mert a debella pont oda csapott le a padlóra ahol éppen egy pillanattal ezelőtt még én feküdtem. A kezemre ragadt padlódarabokkal csak még veszélyesnek tűnt az öklöm. Úgy gondoltam először a ragasztós fickót intézem el nehogy valami újabb piszkos trükkel rukkoljon elő. A főnök úgy láttam szépen boldogult de a hölgyike még bajlódott a törmelékekkel. Azonban tudtam, hogy eszes és nem hagyja magát agyoncsapatni. gondoltam rá, hogy segítsek neki azonban én két szemétládával néztem farkas szemet egyszerre. először azokat akartam elintézni azonban amint elindultam az ipse felé valami furcsa löttyöt fújt a padlóra amitől az extra csúszós lett. Mintha banánhéjra léptem volna végigcsúsztam a termen majd pofával és hatalmas csattanással nekimentem a falnak. Mintha csak egy hétvégi rajfilm szereplői lettünk volna. Kiborított, hogy az a szemét tetű alak mindig ellenem vetette be a szemét tettű türkjeit. Most aztán tényleg betelt a pohár. Eddig csak a fejét akartam letépni de ezek után ha elkapom nem ússza meg ilyen könnyen. Hirtelen eszembe jutott egy ötlet majd megfogtam a falat és pokoli erővel ellöktem magamat. Úgy tervezem a síkos padlónak köszönthetően elégé felgyorsulok ahoz, hogy ne tudjon kitérni előle. Ha kissé ki is lép oldalra a csapdász a farkammal még így is meg tudom csapni úgy, hogy a mutheti vacsorája is kijöjön belöle. Közben persze figyelek a ragasztós lövéseire. Ha sikerült hatástalanítani a csapdászt a hátáról letépem a petyerkáját és kijugatva a debelához vágom ő magát pedig a varázslóhoz.

A szertartás hatásosnak bizonyul, csak úgy mint megannyi alkalommal ezelőtt is, így ez azt hiszem senkit sem lep meg. Egészen jól megy az egész, azonban hirtelen nagy zaj, majd pedig a koncentrációnak vége szakad, s egy nagytermetű, zöld ruhás emberre leszek figyelmes. Nem tudom hogy ez lep-e meg olyan szinten, vagy csak a hirtelen koncentráció zavar teszi, de nem tudok mit reagálni rá, s mire teljesen felocsúdok, már túl késő, a rúnákba belezavar, majd pedig egy hatalmas fény, és egy teljes képszakadás kíséretében végül magához ölel a kellemes lágy és csendes sötétség. Azt hiszem sikeresen át léptem az álmaim mezejére, habár ez talán nem a legmegfelelőbb időpont erre, ám én erről jelenleg nem is tudok, hiszen egy olyan világban tartózkodok, ahol minden tökéletes, s csak mágia mozgat, egy olyan világban, ahol teljesen otthon vagyok, az emberek nagy része boldog, s éppen a tanítványaimat képzem, hogy ha én esetleg eltávozok erről a világról majd egyszer, valaki, vagy valakik vegyék át a helyemet, hiszen szükség van hősökre... De nem ebben a világban... S talán tényleg kéne egy megfelelő utód számomra, ez még így nem is igazán jutott az eszembe, lehet hogy bele kéne majd kezdenem a keresésébe, ám tartok tőle hogy nehezebb lesz mint amilyennek hangzik, hiszen egy olyan személyt kell megtalálnom, aki bölcsen tudná használni, s a jó cél érdekében.

Svarog örömmel látta, hogy a kis akciója bevált. Feltápászkodott, majd lenézett a félig emberré vállt Vízemberre, aztán felröppen, majd röptében elkapja a lényt.
A terve az, hogy teljes erőből neki vágja Varázslóhoz, remélve, hogy megzavarja annyira a szuperhumánt, hogy Tyrannis elintézheti.
- Na öregem, most már nem vagyunk olyan nagyfiúk mi? - kérdezte.
Ha a manőver sikerül, akkor kilő pár tűzgolyót Csapdászra.

Elindulunk felfelé a lifttel, csend és békesség honol, ami azért annyira a csendre mégsem mondható el, mert valami idegesítő liftzene szól itt is, és nem értem hogy miért kell mindenhova mostanában ezt a szutykot bevágni, úgy értem a lift az legyen lift, vigyen fel, vagy vigyen le, vagy zuhanjon velem le, engem az sem érdekel de ilyen zene inkább ne szóljon benne, mert… És nem tudom hogy miért, de egy idő után a falra tudok tőle mászni, olyan irritálóan hat számomra, pedig elvileg a legtöbb ember élvezi, nos én nem, és nem is tudom őket megérteni, olyan unalmas és néha lassú és báh, semmi különleges sincs benne.
- Eltereljem a figyelmüket? - Teszem fel kissé tétován a kérdést. Nem kell sokat menni szerencsére, így még tűrhető, és egész hamar megszólal az-az áldott, szabadságot és liftzene mentességet jelző hang, mely valahogy úgy szól hogy „ BING!”, ezt a hangot már sokkal jobban szeretem, de tényleg, a legtöbb esetben, már ha van, mert ez persze nincs mindenhol, de a legtöbb esetben ahol van, ott jól eltalálják. Abba hagyom az előre-hátra himbálózást a lábaimon, mely a kissé unott várakozásra utal, s mire kinyílik az ajtó, én felveszem az „ eltévedt lányka „ szerepét, értetlenül nézek, mint aki nem tudja hogy hol van, és igazából szeretnék utolsónak kilépni a liftből, jó persze ha sokáig kell várni a többiekre, akkor óvatosan kilesek, mint aki sosem látott még ilyen helyet, igaz hogy az összes folyosó ugyan úgy néz ki, de nem baj, ezt egy eltévedt kislány ijesztőnek találja. Remélhetőleg azonban utolsónak lépek ki a liftből, igazából ugyan ezen módszerrel, a többit egyenlőre meghagynám a nagyoknak, én tartogatni szeretném magamat a célpontnak, bár ha korábban azt mondták hogy igen, tereljem el a figyelmüket, akkor nem tehetem ezt meg. Szóval ha úgy alakulna hogy igent mondtak, akkor félve mozgok a folyosón, jó amúgy is, majd pedig hezitálva, és „ rettegve „ lépek oda az egyik alakhoz, aki őrzi a folyosót, és finoman megrángatom a nadrágját, majd pedig:
- E… Elnézést kérek bácsi de… De nem találom a papámat. - Szinte sírva, és továbbra is félve, erősen éreztetve hogy a félelem az, ami miatt dadogok, legalább is mű dadogok, igen.

Idegőrlő, ahogy a lift felfelé halad. Rat szeretett volna már szabadulni. Szerette volna ha vége, és húzhatta volna a pipát. Aztán rájött, hogy már annak is örülne, ha végre zajlana az akció, de most, az utolsó pillanatokban a torkában dobogó szívével küzdenie kellett a félelmek ellen, melyek azt suttogták, húzzon el, amíg lehet. Hihette magát profinak és felkészültnek, mégsem volt az. Ő csak egy ember volt. Egy nő, akit cserben hagyott a teste és gyengeségre kárhoztatta. De számítottak rá. Igyekezett hát legyűrni a gondolatokat és mosolyt erőltetni az arcára. A srácai, Vigyori és a Más, láthatóan nem küzdöttek ilyen gondokkal. Kérés nélkül jöttek, még ha veszélyes volt is a kaland. Neki pedig vigyáznia kellett rájuk. Ez tette vezetővé. Vigyáznia kellett mindenkire.
-Tedd- fel sem fogta teljesen a kérdést, kiszáradt szájában lassan forgó nyelvével mégis szinte azonnal válaszolt, a kislányra hárítva a feladat nehezét. Majd ahogy rájött mit tett pupillája kitágult, arcán meglepetés és tiltakozás fintora futott át, végül mégis tartotta a száját. Kár lett volna már visszalépni. Csak gyengeségének engedett volna utat általa. A gyerek.. már gondolt rá. Jó csali lesz. Jobb, mint bárki más. Idegesen megigazgatta aparókáját, s ahogy felidézte a készülődés fesztelen izgalmát, ő is megnyugodott. Nem ő lesz itt a gyenge láncszem. Nem miatta ölik le a csapatot. Ezt már nem csak hitte. Tudta.
Időt hagy a kislánynak. Becsukatja az ajtót, majd újra kinyitja. Legyenek meg a zajok, a rend hangjai a hallgatózó füleknek, és kigördül a kocsijával. Srácai maradnak hátra. Ők, ha minden jól megy, majd csak a teremhez kellenek, így valamelyest lemaradnak, míg elintézik az ügynököket.
Nyugodt, kissé tramplisra vett léptekkel kezdi tolni a kocsit, mint egy igazi szállodai, kizsákmányolt alkalmazott, ahogy meghallja a kislány hangját. És hamarosan ő is oda ér az ügynökökhöz. Kiskocsiján szép körítésben lapul a hatalmas adag, véres steak, a terítő alatt pedig készen áll az altató gáz.
-Itt van Őfelsége újabb rendelése. Hihetetlen mennyit fogyaszt az a fickú. -sopánkodik csendesen, kissé rekedtesítve eredeti hangszínét, ahogy közelebb és közelebb tolja a kocsit, anélkül, hogy megállna. Nem az ajtóhoz akar eljutni, hanem elég közel az ügynökökhöz, hogy legyen értelme használni a cuccot.
-No.. micsoda szép kislányuk van maguknak!-meglepetést színlel, a lányka felé int, ha elég közel ért, hogy természetes ösztönöket kihasználva megvezesse a tekintetüket, és ha bejön a terv, a pedálra lép, és kiereszti a gázt, visszatartva saját levegőjét, míg hat, hogy aztán, ha az ügynökök durmolnak, a maszkot felkapva, bevárja a tűzerőt, hogy utolsó, egymás közt váltott, reményteli, jókedvű mosollyal az ajtó felé induljanak.

-Ezt nem hiszem el...repülök...REPÜLÖK!-
Kiabálom szinte kacagva veszem be az egyik kanyart a másik után, gyorsabban, lassabban, fel-le élvezve a szél süvítését a testem mellett. Közben a kijelző szerűséget bámulom, azokkal a furcsa adatokkal rajta. Miközben az alatt a furcsa sisak alatt, állandósult a mosoly az arcomon. Mindig is erre vágytam....
-Nova Katona? Egy lehetőség.....-
Minden fajból egy....de akkor miért én, csak egy kölyök vagyok, nem vagyok olyan, mint a szuperhősök, még csak mutáns sem vagyok....
-Miért én?-
Teszem gyorsan a kérdést, majd letörlöm a mosolyt a képemről. Vörös jelzés, kozmikus veszélyre figyelmeztet.
-Ezzel most mégis mit kellene kezdenem?-
Kérdezem magamtól, meg egyáltalán, hogy tudnám azonosítani ezt a valamit?? Megpróbálok a jelzésre koncentrálni, hátha a sisak veszi valahogy a gondolatomat és csinál valamit.
-Öhm teljes képernyőre a veszélyforrásról mindent ami tudni lehet....-
Szólok hangosan is, ami elég hülyén hangzik, de legalább csak én hallom a dolgot. Talán szólni kellene valakinek. Mindenesetre abbahagyom a repkedést, és a képernyőre próbálok koncentrálni, vagy szólongatni. Azt hiszem kezdek pánikolni....

A rituálé sikeresen indul, mint ahogy eddig mindig. Elmémet kiürítve teljes nyugalomban nyitom meg a kaput Árny előtt, hogy a bennem tomboló démoni erőt visszaszoríthassa oda, ahova való. Már kezdem érezni, ahogy az őrjöngés csendesül, s egyre hátrébb szorul. Már épp kezdenék egy cseppnyi boldogságot érezni, de erre nincs lehetőségem. Az ajtót betörve megjelenik Hyde, s ezzel az eddigi tökéletes koncentrációnk meg is töri. Amint megtöri a rajzokat a szobát egy kisebb robbanás fénye világítja meg, amikor a fény elül látom, hogy Árny az eszméletét vesztette. De nem ez a legnagyobb problémám, azzal, hogy belépett és összezavarta a rúnákat sikeresen megtörte a szertartást is és így az egész az ellenkező hatást fejtette ki. Éreztem, ahogy a bennem rejtőzködő démon gyűlölete és dühe egyre erősebb, a következő pillanatban pedig már lángokban égve álltam a démoni alakomban. Az elmémben folyamatosan képek jelentek meg, vágyak képei, morbid képet, sőt groteszk… Mind egy célra fókuszált, az előttem álló zöld öltönyös pondróra, nem egyszerűen végezni akarok vele, fájdalmat akarok, látni, ahogy félelmében reszketve szenved. Látni akarom, ahogy belső lénye megtörik és csak egy lelketlen üres héj marad utána. Az összes eddigi érzés a lángok martalékává vált, habár próbáltam ellent állni az egyre terjeszkedő gonosznak egyre jobban hatalmába kerítettek a démonból áradó érzések és vágyak. Fájdalom, gyötrelem, indulat, kín, szenvedés, düh, harag… Szinte már nem is tudtam kontrolálni tetteim. A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy láncok jelennek meg a kezeimben, démoni lángokkal körülvett láncok, melyeket nagy sebességgel az ellenségem felé lendítek. Közben pedig lángokkal próbálom befedni az egész testét, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozzam. Egyszerűen el akarom pusztítani, bármit felhasználok ennek elérése érdekében.