Bázis, ismeretlen helyen

Ahogy gyorsan átforgatom az őrt jó pár hasznos dolgot találok nála, nem sz.rozok, elveszem mindet, de a fegyverekkel nagyon óvatosan bánok, élesek és töltöttek, nem vagyok akkora barom, hogy, csak úgy hadonásszak velük. Még tovább fokozódik az egész, amikor már kettős látásom is lesz, egy pillanatra megtorpanok, nem segít ez se, nagyokat próbálok lélegezni és lehunyom a szemeim.
~ A jó k.rva életbe, nem elég, hogy ekkora szemét helyzetben vagyunk a sugárzás, vagy vegyi fegyver még tovább ront a helyzeten és csökkenti le a p.csába a túlélési esélyeink. Az épületben jobb lesz. Megint lőnek. Gratulálok. A szerencsétleneket utoléri a sors, fogadjunk pattognak és hősködnek maguknak... Szájon verném az összeset, és odadobnám ezeknek az őrülteknek, ha ennyire hülyék megérdemlik, és ahogy hallom meg is kapják.
Összeszedem magam, majd előre rongyolok, a mágneskártyát használom, hogy végre bejussunk. Mikor az egyik folyosó végén meglátom a két őrt, azonnal visszahúzódik a fedezékbe. Rohadt életbe... azt hittem itt kevesebb őr lesz, de minden, minden tele van velük. Csak idő kérdése, hogy megtaláljanak, elkapjanak, a kinti őr is hiányozni fog. Ideje lesz cselekedni valamit.
- Na jó, muszáj lesz elintézni őket is. Aki tud rendesen célozni meg lőni, az vegye el a gépfegyvert, én nem vagyok elég jó lövész. A lényeg, hogy egyszerre, ketten kell tüzelni, lehetőleg fejre vagy mellkasra, megvárhatjuk, hogy közelebb érjenek, akkor biztosabb a találat. Ha elcs.sszük elsőre, nem lesz több alkalom. Ennyi.
Előre nyújtom az egyik fegyvert és ha kéri valaki akkor a pisztolyt is. De ha lehet akkor azt inkább megtartom magamnak, nem bízok másokban ilyen téren, jobb ha egy fegyver nálam van. Egyelőre csak forgatom a kezemben, próbálok rájönni hogyan működik pontosan, hogyan kell kibiztosítani, élesíteni. Ha tudom a tárat is ellenőrzőm.
~ Egyelőre megvárom, hogy valaki reagáljon a felvetésemre, addig közelebb érnek az őrök, talán ha sokat várunk befordulnak a sarkon, de nem gond, akkor meglepetésből pofán lőjük őket. Csak ahhoz az is kell, hogy lőni tudjunk ezekkel a sz.rokkal.
Mikor túl közel érne a két őr, befordulni akkor reflexből próbálok lőni, mellkasra vagy fejre, akár többször is, de remélem azért még van időnk, és erre nem kerül sor.

Nagyon, nagyon nehéz szívvel hagyom ott a többieket. Legalább három felfegyverzett őr lő azokra, akik lemaradtak. Nem tudom, hogy mit tehetnének még értük a többiek. Teremtő Lány is ott maradt. Ó, Nagy Maheo, add, hogy ne haljon meg! Add, hogy zenélhessünk még együtt vele és Jótét Dalnokkal! A többiekért is aggódom. Remélem, hogy tudnak úgy dönteni, hogy amikor már nincs értelme maradni, akkor meneküljenek. Ha megpróbálnak máson segíteni és közben meghalnak, az dicső halál. De nem akarom, hogy ez történjen! Én azt akarom, hogy a lehető legtöbben túléljék! És talán a lányok mentik meg a helyzetet. Ahogy az ősi cheyenne mondás tartja: "Egy népet sem győznek le, amíg az asszonyaik szíve velük van." Az asszonyok pedig a Hold idején a legerősebbek, mert ez a tisztulás ideje.

Idehoztak minket erre a furcsa helyre és gondolom, megszerezték, amit akartak. Csak a génjeink kellhettek és a képességeink. Ezért vagdostak mindenkit és mikor végeztek, egyszerűen ránkrobbantották volna az egészet. De valaki figyelmetlen volt és kinyílt az ajtó, utat nyitva a menekülésre. Gyáva kígyók! Gyerekeket rabolnak el, mert a hősökkel nem bírnak.  Pont ide illik Motzeyouf jóslata a minket leigázó spanyolokról: "Világos bőrű emberek érkeznek tüzet köpő botokkal. Meghódítják a földet és maguk előtt vezetnek titeket. Háborút és gonoszságot, különös betegségeket és halált hoznak." Talán ő maga sem tudta, hogy nem csak Cortezt és társait, hanem ezt a különös bandát is leírta a halálos ágyán.

Acsargó Kakas minden dühét beleadta az ütésbe, ahogy látom. Jó erőben van a srác és amíg elhúzza a testet, mi Jótét Dalnokkal az ajtóhoz megyünk. Nem tudjuk kinyitni és megint jön a rosszullét, de még kettős látás is? Ne, csak most ne! Földanya, lengesd meg a hajadat és segítsd a gyógyulásunkat! Megint lőnek ott hátul. Nagyon bízom Mattékben és magamban elmondok egy könyörgést a Nagy Szellemhez, hogy legyen velük. Ők biztos nem hisznek bennük, de attól még a mi isteneink hatalmasak és segítenek, ha kérjük. Nem akarom, hogy ők is meghaljanak. Ma már annyi halál volt, ne legyen több! Csak a megszállóké.

A metalos srác jön egy mágneskártyával és végre sikerül bejutnunk. Még fegyvereket is szerzett, nagyon ügyes és rátermett. Sajnos ezt kell ismernem, pedig még mindig iszonyúan dühös vagyok rá. Nem merek a lőfegyverekkel bánni, mert nem értek hozzájuk. Talán a többiek közül valaki segít. Nekem amúgy is megvan a vascsövem meg egy kő. A sokkoló bot lehet másé, jusson mindenkinek.
Bent vagyunk és egy üres folyosót látok. Óvatosan haladok rajta és látom, hogy Vörös Ökölnek és a lánynak, aki velünk jött, vérzik az orra is. Ha van nálam zsebkendő vagy valami, amit tudok adni, akkor odanyújtom, hogy el tudják állítani a vérzést. 
A folyosó végén a kanyarból csak óvatosan nézünk ki és egyből vissza is húzódunk. Láttam lépcsőt és emeleti, üvegezett termeket is, ha nem tévedtem. Mi lehet ez a hely? Csak remélem, hogy itt megtudunk valamit és ha nagyon nagy szerencsénk van, találunk valami teleportszobát vagy járművet. Bár eddig nem úgy néz ki, mintha garázs lenne. De nagy az épület, még az is lehet.
Ezek az átkozott őrök mindenhol ott vannak.
Acsargó Kakasnak megint igaza van. Egy esélyünk van, mert kihívják a többit rádión vagy felfigyelnek a puskaropogásra. Én nem használtam még ilyen gépfegyvert. Azt tudom, hogy nagyot rúg hátra és óvatosan kell megfogni, de ennyi. Remélem, hogy van köztünk, aki ért ehhez. Van lövészszakkör az iskolában, de nem tudom, ki jár rá. És ilyen kettős látással meg rosszulléttel még nehezebb lesz. De küzdeni kell az életünkért! Nekem nem a tüzes botok a fegyvereim, inkább az öklöm. Már amikor nincs medvealakom. Tényleg, ezeket a képességblokkolókat kéne kikapcsolnunk! Talán itt megtaláljuk a módját.
Ha a többiek tudnak lőni és tiszta lesz a terep, akkor futva elindulok. Figyelek, hogy nem jönnek-e újabbak és ha lesz idő, elveszem még a két őrtől, amit lehet. Feliratokat keresek vagy bármit, amiből kiderül, merre érdemes mennünk. Ha újabb őrök jönnek és közel vannak, akkor teljes erőből lesújtok, de ha messze vannak és nincs esélyem erre, akkor kővel dobom meg őket és fedezékbe húzódom.

Ahogy tovább haladunk vissza a többiek felé, csak fokozódik a rosszullét, sőt kettős látás és orrvérzés is párosul hozzá.
~ Hogy az a...
Keresem a megfelelő szavakat miközben az orrnyergemet szorítom, hogy legalább a vérzést sikerüljön elállítani.
Időközben látom, hogy 3 őr áll ott és valamit vagy valakit néznek, legalábbis ennyit tudtam kivenni a kettős látás ellenére.
~ Az ott nem hat őr csak 3, mert a bal kezemből is kettőt látok.
Ekkor oldalra fordulok és látok még két őrt közeledni, vagyis négyet, de osztom a számot kettővel.
Hamar leszűrhetem a következtetést, hogy már elkéstünk. itt már semmit sem tehetek. Képesség nélkül, kettős látással és orvérzéssel teljesen tehetetlen vagyok. Erre rádöbbenve a könnyem is kicsordul. Rá kell jönnöm, hogy valószínű sosem látom többé Évát, pedig kedves barátnőm volt.
Gyorsan Matt és Vaszilij felé fordulok és biccentek neki, hogy menjünk vissza. Ők akár jönnek akár nem én megpróbálok visszalopakodni és ha a mágneskártyás zár még nem zárult be akkor bemenni az ajtón. Ha az ajtó zárva van akkor pedig a fedezékben lapulok és kétségbeesetten keresek valami szűk rést, vagy ablakot, esetlen más bejáratott a hangárba, mivel tudtam idekint nem húzom sokáig.

A rosszulléten felül most már kettős látás is jelentkezett nálunk.
~ Ez a nap egy re jobb és jobb lesz.
Mondom magamban szarkasztikusan. Majd a távolba újabb lövések hallatszottak.
~ A fenébe. Most már biztos annyi nekik.
Ezek után a társunk akit Medve "Acsargó Kakasnak" nevezett, kinyitotta a leütött őr mágneskártyájával a hangár ajtaját, amin gond nélkül bemehettünk.
Remélhetőleg az épületben csökkenni fog a rosszullétünk és a kettős látás is el fog múlni. Nemsokkal később két őrt pillantunk meg.
~ Ez remek. Hányan vannak ezek?
Acsargókakas alias Tony megkérdezte, hogy valaki tud e fegyvert kezelni. Ha senki sem tud rajtam kívül, akkor kelletlenül ugyan, de elveszem a gépfegyvert.
- Ezek után pláne nem fog rám illeni a Jótét Dalnok jelző. Reméljük a lövésszakkör meghozza eredményét. Enyém a jobb oldali.
Mondom, majd felkészülök rá, hogyha nem fordulnak el az őrök, menet közben akkor lelövöm a jobb oldalit, lehetőleg fejbe. Ha még mindig tart a kettős látás, akkor igyekszem a 4 őrnek látott 3.és 4. őr fejei közé célozni pontosan. Remélem valaki más is tud lőni, mert ha nem, akkor nekem kell lelőni a másikat is, de ehhez fedezékbe kell húzódnom a másik őr lövései elől és mikor épp nem lő egy gyors kifordulással célozni és lelőni a másik őrt is.
Próbáltam minél kevesebbet foglalkozni a lelkiismeretemmel és csak arra koncentrálni, hogy célba találjak, úgy hogy nem lövetem le magam.

//Mivel Sarah jelezte, hogy nem lesz és 4 karival van itt, ami az író karakterek fele, így megvárom, főleg így a vége felé. Kövi kör, ha ő írt, legkésőbb szept 2, hétfő.//

Lövések sorozata... Legalább is a hangjuk, összehúzódom tőlük és az ismerős halálsikolyoktól, de nem tudok, vagy legalább is nem merek hinni a füleimnek, mert mind a két hang amit hallottam ismerős volt, igaz az egyik frissebb mint a másik de, de nem lehet hiszen...
~ Archy itt van velünk, láttam, tudom hogy velünk jött... ~ Lassan felemelem a tekintetemet, melyet időközben az ölembe temettem, s azon kell hogy kapjam magam, hogy a többiek elintéztek egy őrt és szép lassan továbbmennek, és... És valóban nem látom köztük de nem akarom elhinni mert nem lehet mert... De nem hagytuk hátra.... Jobban magamhoz szorítom a lábaimat, bármennyire is kellemetlen a hasamon lévő vágásnak s ismételten beletemetem az arcomat, de nem használ, szeretném azt hinni, hogy az egész helyzet a képzeletem szüleménye és valójából minden rendben van de ez már percek óta nem megy és ezen az erősödő szédülés a rosszullét sem segít, amely nem hagy semmi lehetőséget sem arra, hogy legalább egy minimálisat elmerüljek a gondolataimba, hogy megpróbáljam valamilyen módon még utoljára kizárni azt a világot ami most körülvesz, egyszerűen elzárja az utolsó kiutat amit találhatok ebből a pokolból, az egészet pedig tetőzi amikor valami meleget érzek az orromnál. Pár percig nem tartom fontosnak, ahogyan a sírás küszöbén mozgok és valamiért próbálom megállni, elfojtani, de végül megadom magam, s egyik kezemmel megdörzsölöm az orrom alatt, csak hogy aztán másodpercekig dermedten farkasszemet nézhessek a letörölt vérrel. Ez volt az utolsó ami kellett annak az amúgy is vékony határnak az áttöréséhez. Remegve hajtom le valószínűleg véglegesen a fejemet, és pár hosszú másodperc után sírni kezdek, a kezeimet a tarkómra szorítva halkan. Nincs kiút, hátrahagytak, mint ahogyan a többieket is és csak egy csoda vihetne haza, de, bár a legszívesebben tagadnám és betudnám a fantáziámnak, de Archy nincs többé és nincs semmi ami tartani tudná bennem azt a kevés reményt ami eddig volt legalább...
- K...Kertet ígért... - Jegyzem még meg csendesen, de nem hiszem hogy ennél többre képes vagyok, abban sem látok értelmet hogy a többiek után próbáljak menni, hiszen nincs szükségük rám.

Az egyikünk jár a lövészszakkörre és elég magabiztosan veszi át a fegyvert, ahhoz, hogy most kivételesen ne vonjam kétségbe a tudását, k.rvára meg kell bíznom bennem, ha le tudja szedni az őröket. Miután nála van a puska kicsit hátrébb helyezkedem és feszülten figyelem, hogy mit lép, egyszerűen kifordul és egy sorozattal mind a két őrt elkaszálja.
~ Szép. Nem szokásom, de ezt értékelem, teljesen hidegvérrel, profin kifordult, és egy másodpercet sem gondolkodott csak lőtt. Mégsem olyan szerencsétlen elveszett lélek, bár be kell látnom, ebből az elcs.szett csoportból mindenkiben van annyi életösztön legalább, hogy képes legyen valamit tenni... Rendben, nincs riasztó és további őrök sem érkeznek a lövések hangjára. Van egy kis időnk.
Amint vége az éles helyzetnek rögtön körülnézek és a sötétben megpillantok feliratokat, mint valami r.hadt sci-fi filmben, sztáziskamrák, teleportok... nehéz elhinni, de muszáj lesz. Végül beveszi a gyomrom ezt az egészet és megint tudok normálisan gondolkodni, megnézem a fegyvert ami nálam maradt, a mágneskártyát is előveszem, majd odaszólok a többieknek.
- Menjetek tovább, a teleportszoba és a hangár felé, az a legjobb választás. Én visszamegyek és megnézem mi történt a többiekkel, biztos van valaki aki még kint vár.
Így is teszek, ha egy valaki velem jön azt még nem bánom, de ha ketten jönnek, akkor egyet elzavarok. Ismét teljes óvatossággal megyek végig a folyosókon, az ajtót megpróbálom a mágneskártyával nyitni és kint körülnézni. Aki még életben van, azt ki kell hoznunk, a többieknek már mindegy, de még nekem is túl nagy pofátlanság lenne az összes túlélő nélkül elhúzni a francba, itt hagyni őket meghalni csak úgy. Utálom őket, de nem ennyire.

Jótét Dalnok kezébe vette a gépfegyvert és lekaszálta a két őrt. Ez igen! Esélyük sem volt! Nem sajnálom őket. Itt kínoztak minket hónapok óta és többen meg is haltak közülünk. Dögöljenek csak meg. Még kevés is ez a kettő. Ha sikerül innen eltűnnünk, akkor a végén fel kéne robbantani az egészet, hogy mind belepusztuljanak. A férgek sorsára kell jutniuk, mert amit tettek, az alapján nem érnek többet.
Hunyorogtam ebben a félhomályban, hogy végre találjak tájékozódási pontot és láttam is egy pár feliratot. Teleport! Az kell nekünk, csak valakinek irányítania is kell. Be kell programozni egy helyet gondolom. Én nem értek az ilyesmihez, de vannak itt műszakisok.
Nem jött erősítés és riasztó sem kapcsolt be. Egyelőre miénk volt az épület. Belémhasított a felismerés, hogy talán a laborokban vannak a tanárok. Ahol minket tartottak, ott nem láttuk őket. Erősebbek, mint mi, diákok, lehet, hogy ezekbe a laborokba hozták őket.
Teremtő Lány és a többiek még kint vannak. Én megmondtam nekik, hogy ha már nem tudnak segíteni, akkor jöjjenek utánunk. De mágneskártya nélkül nem tudnak bejönni. Acsargó Kakas elmegy utánuk, hogy segítsen. A megjegyzésére még emlékszem, de a tettei mást mutatnak, mint a szavai. Tesz másokért és életeket akar menteni. Amit csinál, az egy hőstett, akár sikerülni fog, akár nem. Nálunk pedig úgy szokás, hogy aki hőstettet visz véghez, az új nevet kap, amivel megemlékezünk a tetteiről. Ha kijutunk, adok neki egy másik nevet és Jótét Dalnoknak is. Úgysem tetszett neki ez a név.
Öten vagyunk. Acsargó Kakas visszament a többiekért. Ha Szótlan Lány és Jótét Dalnok elérik a teleportot, az szerintem elég lesz. Az ír diákhoz szólok:
- Vörös Ököl, eljössz velem a laborokhoz? Ha ott vannak a tanárok, nem hagyhatjuk itt őket. A bunkerben nem voltak.
Félek, hogy senkit nem találunk ott, de meg kell próbálnunk. Ahogy a többiek is kint megpróbáltak segíteni a hátul maradókon. Ha az ír srác nem jön, akkor a többieket kérem, de valakinek a teleporthoz kell mennie és talán Acsargó Kakasnak is kell erősítés. Bár egyedül is elég ügyes, azt az őrt minden gyűlöletével csapta meg. Valószínűleg bele is halt. Ha megvan, hogy ki merre megy, akkor azokhoz szólok, akik a teleport felé indulnak.
- Igyekszünk kihozni a tanárokat. Ha nem találjuk őket, akkor csak mi jövünk vissza. De ha támadást kapnánk és már nincs esélyünk, akkor jelzek: azt fogom kiáltani, hogy "Nagy Maheo"! Ő a mi főistenünk és ha halljátok a nevét, akkor emlékünkkel a szívetekben távozzatok a vér és kegyetlenség e rejtett helyéről!
Borzasztó belegondolni, hogy elveszíthetem itt az életemet, de meg kell tennem, amit tudok. Másokkal vagy egyedül, de elindulok balra, a laborok és a sztáziskamrák felé. Ott is lehetnek őrök és ha támadni kell, azt a lehető leggyorsabban és legkegyetlenebbül fogom tenni a vascsővel és a kővel, amit találtam.

Kifordulok a sarkon, meghúzom a ravaszt és egy sorozatlövéssel az összes őrt lelövöm a folyosón. A jelek szerint mind meghaltak, mert csak előrezuhannak a padlóra és elterülnek. Amint felfogom mit is tettem elszörnyedek rajta, de nem sokáig. Próbálom a lelkiismeretemet azzal meggyőzni, hogy helyesen cselekedtem, mert ezek az őrök több hónapig tartottak minket fogva és még kísérleteztek is rajtunk.
Megrázom a fejem, majd mikor látom, hogy a többiek a falat tanulmányozzák én is így teszek.
~ Lássuk csak. Ez a fránya kettős látás, talán még sikerül úgyis valamit kiolvasni. Hangár teleport. Ez kell nekünk.
meglátom, hogy oldalt is vannak feliratok és azokat is gyorsan igyekszem elolvasni.
~ Labor, sztázis kamra? Ezeknek is utána kellene nézni.
- Én majd megyek a hangár és a teleportszoba felé.
De mielőtt felvetném az ötletet Rejtőző Medve már szólítja is egyik társunkat, hogy nézzék meg a kamrákat. Tony pedig elindul visszafele a kinn maradt emberekért. Oké ezzel is megvagyunk.
Majd odalépek az eddig néma lányhoz és felteszek neki egy kérdést.
- Jársz repülővezetés órára? Mert ha igen kérlek nézd meg a hangárt és próbáld meg készenlétbe helyezni az egyik gépet. Én megpróbálkozom a teleporttal.
Ha pedig a lény nem tud, akkor én nézem meg a hangárat. Mivel igaz, hogy tanulok hackerkedést a suliban, de az nem tér ki a teleportkapuk használatára. Repülő gépeket meg legalább tanítanak vezetni. ha minden jól megy akkor el tudnám vezetni a gépet.
ha a lány megnéz a gépet, akkor én a teleporthoz megyek és megpróbálom kideríteni a működési elvét és nem őrült gombnyomogatással, ha túl bonyolult nekem akkor inkább hagyom az egészet és megpróbálkozom inkább a gépeknél, ha egyáltalán van a hangárban repülőgép.
Akár mi is lesz, ha a folyosón megpillantok egy újabb őrt, akkor azt lelövöm. persze ha egy diák fordul be a folyosóra akkor nem lövök.

A csapatunk megindul visszafelé, legalább nem lesz több áldozat. Mikor létszám ellenőrzést tartok észreveszem, hogy Vaszilij hiányzik.
Hátranézek a fedezékemből és látom, hogy Vaszilij csak egy helyben áll és vár, mint valami kőszobor.
~ Ez így nagyon nem lesz jó. Ki fogják szúrni.
Nemsokára meg is jelenik pár őr és kérdés nélkül sorozatlövést küldenek a fiúra.
~ A csudába, a falra festettem az ördögöt.
A fiú agyvelője és vére, pedig minket is beterített. Sikítottam volna, de valamiért nem jött ki hang a torkomon. Alig kaptam levegőt is, úgy ledöbbentem a halál látványától. Főleg, mert egy barátomat láttam meghalni.
Pár másodperc múlva a tüdőm végre engedelmeskedik és ismét kapok levegőt. Bár először csak ziláltan kapkodom a levegőt, majd végre normalizálódik a légzésem is, valamennyire.
~ Hány diáknak kell még ma meghalnia?
Megpróbálkozom a további lopakodással a hangár felé, kissé lassan, mert a sűrű könnyfüggönyön keresztül szinte csak foltokat láttam.
Próbáltam a ruhám ujjába törölni a könnyeimet, hogy végre láthassak is valamit. Bár továbbra is sírtam, de legalább már nem lepték el az egész szemem könnyek.
Ha a hangárhoz elég közel érek, próbálok kiszúrni rajta, valami rést amin keresztül be tudunk jutni.  Persze a szemlélődést végig a rejtekemből végeztem, ha pedig be tudok jutni és nem látok látótávon belül őrt, akkor bemegyek a létesítménybe.

Mivel a lány nem felelt, úgy döntöttem inkább megyek és megnézem én maga a hangárt. Elvégre mégiscsak több esélyem van egy repülőt elvezetni, mint helyes működésre bírni egy teleportot.
Útközben szerencsére nem találkoztam senkivel, így nem kellett újabb embereket lelőnöm, még szerencse, mert nem volt kedvem több életet kioltani, még ha az illetők meg is érdemelték volna.
Ahogy belépek a hangárba egy hatalmas csarnokba érkeztem, ahol kisebb nagyobb gépeket pillantottam meg. Mielőtt azonban elindulnék feléjük, hogy közelebbről is megvizsgáljam őket észreveszek néhány robotot. Elég érdekes látványt nyújtottak, bár nem becsültem le őket és inkább a látószögükön (ha egyáltalán van nekik) próbáltam mozogni.
~ Pont olyanok mint a lépegetők a Starwarsból.
Miközben a robotok elől lopakodva haladtam a gépek felé, négy kijáratot is felfedezni véltem, de a feliratokat nem tudtam elolvasni.
~ Fránya kettős látás.
Miután ráeszméltem, hogy ha akarnám se tudnám elolvasni a feliratokat, inkább a gépeket kezdtem el vizsgálni. Főleg azt, hogy mennyire fejlett a technológiájuk és persze azt, hogy akad -e köztük olyan amit el tudnék vezetni, vagy ha van olyan amelyet már vezettem is a repülő tárgyak vezetése órán, akkor az még jobb. Ha ilyen nincs, akkor azzal is megelégszem, ha már a gép belsejében lévő műszerfalat tudom értelmezni és így több kevesebb sikerrel irányítani a gépet.
Ha találok ilyet, akkor továbbra is a robotok elől lopakodva keresem meg a hangár kijáratát, vagyis azt a rést, amin majd kihajthatok a repülővel. Ha az egyik robotka észrevenne, ekkor nem várom meg míg riadóztat, hanem lelövöm.
Akár találtam olyan gépet amit tudok vezetni, akár nem visszalopakodok a kijáratkeresés után arra ahonnan jöttem, hogy közöljem a többiekkel mi is a szitu. Ha út közben újabb őrrel találkoznék akkor azt lelövöm, de ügyelek arra, hogy figyeljek mielőtt lőnék, mert diáktársat nem lőnék le semmiért.
Mikor visszaérek látom, hogy három társunk a földön fekszik és nem néz ki túl jól.
Tonny időközben visszaért, jó látni, hogy legalább ő jól van.
- Ezekkel meg mi történt?
Kérdem, majd ha rákérdez mire jutottam, elregélem neki.

Gond nélkül megyek vissza az ajtóhoz, kinyitom és kint körülnézek. Nincs kint senki... hogy a jó k.rva életbe kellett nekik elmenniük, direkt kihangsúlyoztam, hogy maradjanak a p.csájukon és várjanak meg minket. Megvártak? Nem vártak meg. Ennyit erről, nem érdekel. Távolból párbeszéd és léptek hangjai hallatszanak, de a nyelv alapján biztos nem a diákoké.
~ Remek. Egyáltalán milyen undorító hangzása van ennek, mintha Herr Schumachert hallanám. Német, bármikor felismerem, tehát nem elég, hogy egyszerű szemétládák raboltak el, tartottak fogva és vágtak szét, eredeti náci szemétládák voltak. Imádom. Már nem is tudok erre mit lépni, még csak ideges se leszek. Akik meghaltak...
És ekkor jövök rá, hogy nem csak olyanok voltak kint, akik nem érdekelnek, Csilla is idekint volt, tehát már ő is hallott. Ökölbe szorítom az egyik kezem, valahogy most mintha meg is dermednék. Azért szeretem mikor rendben vannak a nőügyeim, ezer évenként találok valakit aki értelmes és erre... Valahogy nem megy ez az egész. Becsukom még szépen az ajtót, eddig nincs gond, majd visszaviharzok az elágazáshoz. Itt azért már kezdem érezni, hogy az előbbi felismerés nem esett jól. Ha meglátom a srácot a puskával ahogy a sérülteket vizsgálja azonnal leszólítom.
- Sugárfertőzés, az egész hely sugárzik, azért kell az őröknek a védőruházat. Ezért kell eltűnnünk innen k.rva gyorsan, nincs már idő hősködni. A hangárban van valami használható?
Ha van válasz azt végighallgatom, majd átgondolom a helyzetet.
- Kerítsd elő az indiánt, szólj neki, hogy megmentheti őket legalább, ha a tanárokat nem is, de rohadt gyorsan lépnünk kell. Most. Pont.
Ha látom hogy felfogta mi van a hangár felé kezdem vonszolni a sérülteket, karjuknál fogva húzom őket a padlón, egyszerre csak egyet. Kezd fájdalmassá válni az egész.

Nagy Gyógyító, mi történik a társaimmal? Vörös Ököl és a másik kettő is összeestek egyik pillanatról a másikra. Nem értem, hogy én és akik még talpon vannak, miért bírjuk jobban a sugárzást képességek nélkül. Egyre rosszabb ez a hely, pedig már olyan közel vagyunk. A teleporttal talán végre eltűnhetünk innen. A háború nem gyerekeknek való, ez pedig az. Hadifogság és az ifjak szökése a katonák elől. Katonák... Nem is lehet ezeket katonáknak nevezni. Kegyetlen, lelketlen emberek, akik a képességeinket akarták valamire felhasználni és utána eltöröltek volna minket a Föld színéről. Akármilyen Föld is ez...
Jótét Dalnok megy a repülők és a teleport felé, úgyhogy rám egyedül marad a tanárok kimentése. Ha ők épségben vannak és tudnak mozogni, akkor segíthetnek az összeesetteket elcipelni a kiútig. Különben itt kell hagynunk őket vagy mi is elpusztulunk. Szörnyű döntéseket kellett ma hoznom már eddig is és attól félek, hogy még nincs vége. Ha a tanárok is magatehetetlenek és a társaim is, kit mentsek majd ki? Ez nem olyan választás, mint a boltban, mikor válogatok a sütemények és a csokik között. Itt minden élet egy-egy mutáns, egy-egy csodálatos lény, akik közé én is tartozom. Akik most már sorstársaim és ugyanúgy hadifoglyok, mint én. Nincs jó megoldás. Nagy Maheo, könyörülj és add, hogy a tanárokat épségben találjam és mind kijussunk, akik még életben maradtunk. Ne legyen több halál, Nagy Szellem!

Az ájultakat behúzom a fal mögé, hogy ha őrök jönnének be, ne lássák meg őket egyből. Ez talán csak másodperceket jelenthet, de itt minden idő számít. Elindulok és hamar meg is érkezek egy óriási terembe, ahol számos kamra van. Nem vagyok már túl jó erőben és még mindig homályos a látásom. Azt hiszem, itt ez már jobb nem lesz. Gyorsan keresek egy olyan helyet, ahol több kamrába is beláthatok. Ha a kísérőtanárainkat megtalálom, akkor megpróbálom kinyitni a tárolókat. Te jó ég, mint a lekvárt vagy a befőttet, úgy tartják itt az embereket. Nagy szerencse, hogy legalább ellenségek nincsenek idebent. De azért figyelek, hogy ha valaki felbukkan, akkor megkerüljem és leüssem. Ha túlerő lenne, akkor megpróbálok kiosonni, hiszen úgy már nem tudnék senkit megmenteni, hogy ne csapjak zajt.
Ha valamelyik tanárt megtalálom és ki tudom engedni, akkor ezt megteszem. Imádkozom a Nagy Gyógyítóhoz, hogy adjon nekik erőt, mert mindegyiküket nem tudom kivinni. Ha tudnak járni, akkor mutatom az utat kifelé és ha gond nélkül kiérünk, akkor az egyik ájultat megpróbálom vinni és megkérem a tanárainkat, hogy ők is segítsenek. Nagyon-nagyon remélem, hogy mind kijutunk.
Ha támadást kapnánk, megpróbálok fedezékbe érni és ha tudok, egy nagy ütést bevinni a vascsővel vagy a kővel. Ha már nem látok kiutat és a halálom biztos, akkor kiáltok egy nagyot a megbeszéltek szerint:
- Nagy Maheo!
Ebből Jótét Dalnok és a többiek, akiket talán Acsargó Kakas hoz (mert remélem, hogy még hoz túlélőket), tudni fogják, hogy sietniük kell és nem várhatnak rám. Ha ez történik, utolsó gondolatommal a Nagy Szellemre bízom őket, hogy segítse útjukat még akkor is, ha ők nem ismerik és nem hisznek benne. Segítettek nekem és megérdemlik, hogy az én istenem segítsen nekik.
Ha épségben, gond nélkül kijutunk, akkor akivel tudok, sietek a teleportszoba felé. Ha senkit nem találok itt a tanárok közül, akkor több szobát már nem nézek meg. Nincs annyi időnk, bármennyire is szeretnék segíteni. Akárhogyan is, egyedül vagy többedmagammal, de igyekszem kijutni és a teleport felé venni az irányt. Véget kell érnie a rémálomnak. Nem tarthat örökké.

Őszinte leszek, nem fogom fel teljesen, hogy valaki hozzám beszél, amit pedig felfogok belőle nehezemre esik eldönteni, hogy valóban az-e, mint aminek hiszem, így továbbra is reménytelenül nézem tovább a padlót ahelyett, hogy bármiféle választ adnék, egyrészt ezért, másrészt mert mi van, ha még mindig a romok között vagyok és ez az egész csak képzelet? Ha megszólalok és megtalálnak... A vészterhes gondolatok közben szép lassan elmegy az erő a lábaimból és térdre esek, a fájdalomra amit azokban érzek pedig kissé feleszmélek, de ez annyit eredményez hogy egy kevés, szánalmasan gyenge próbálkozás után egyszerűen megadom magam és eldőlök előre a padlón.
~ Talán... Ez a legkönnyebb... ~ A fájdalom az egyetlen, ami bizonyítani tudja, hogy nem csak a képzeltem ez a hely, s bármi kényszerített térdre... Nem ellenkezem, annyi küzdelem sincs bennem mint ami eddig volt, mert valahogyan elsétáltam idáig, de ebben sem vagyok biztos, hogy miként csináltam, de úgy érzem hogy innen már nincs tovább. Pár könnycseppel itatom a padlót, ahogyan végig gondolom hogy mit tettem eddig és hogy mi mindent szerettem volna megtenni és kipróbálni, hogy ezek valószínűleg már sosem kerülnek sorra és hogy mennyi mindent elrontottam, hogy talán ha pár dolgot másképpen csinálok, akkor nem úgy érkezek a suliba ahogyan, igaz nem volt benne sok kivetnivaló, csupán a cél. Felötlik előttem Liam arca, az egyetlen örömöm, hogy nem jött velünk, az egyetlen kapaszkodóm, de már ez sem tud rávenni, hogy bármiféle ellenállást tanúsítsak. Nem akarok meghalni és félek, de nem bírom tovább, nem tudom magam rávenni a haladásra, lehunyom a szemeimet és megpróbálok máson gondolkodni, a családomon, hogy talán apámmal jobb kapcsolatot ápolhattam volna, anyámon, hogy vajon érdekli-e még hogy nem vagyok otthon, s még sok ehhez hasonló dolgon, de ezek is kevesek, továbbra is félek a haláltól, de nincs erőm ahhoz, hogy bármit is tegyek, feladtam.

Maheo kegyelmes. Senki nincs a teremben, nem kell harcolnom, csak a kettős látással és a rosszulléttel. El is kezdem keresni a tanárainkat és nézem a burkokat, hogy melyikben lehet Veres Nővér és a többiek. Amit látok, az viszont szinte ledönt a lábamról. A saját arcom néz szembe velem bentről. Még ha tükör lenne, de ez nem az. Hát ezért vagdostak minket össze-vissza. Lemásoltak és legyártanak sorozatban, szalagon, mint a gyárakban. Fehér ember, mit művelsz megint? Miféle gonosz társulás ez? Megborzongok, ahogy arra gondolok, hogy helyettem ezt a kópiát küldenék el a szüleimhez és az iskolába. Megnézek még néhány tartályt és látom, hogy a többiek is sorra kerültek. A tanárok sehol, tőlük elbúcsúzhatunk. Hát tényleg ott vesztek a bunkerben. Most jön ki rajtam az egész feszültség és elkeseredettség. Megindulnak a könnyeim kifelé. El akartak minket törölni úgy, hogy senki ne tudjon erről. Aztán a másolatokat visszaküldenék kémkedni? Nem esek össze és nem adom fel. Most még nagyobb tétje lett annak, hogy megmeneküljünk. Ha itt halunk meg, senki nem fogja tudni, hogy csak másolatok érkeznek vissza. Keblükre fogják ölelni őket és ünnepségeket rendeznek az előkerülésükre, pedig nem is azok, akiknek gondolják őket. Vajon az elménket is le tudták másolni? Az érzéseinket biztos nem. Nem tudom elhinni, hogy technológiával azt meg lehetne csinálni.
Egy számítógépen látom a szívverést és hasonlókat. Ott van a gomb, amivel fel lehet őket ébreszteni. Ha a halottak helyett másolatokat vinnénk, az talán enyhítené a fájdalmakat, de ezt nem tehetjük meg. Nem csaphatjuk be így a családokat és a barátokat. Mérgemben felrobbantanám ezt az egészet, hogy pusztuljanak a kópiák meg ez az egész rohadt társaság. De ehhez én kevés vagyok.
Hirtelen köhögés fog el és vér jön fel belőlem. Egyre rosszabbul vagyok. Itt már semmit nem tehetek, úgyhogy megpróbálok kifelé támolyogni. Ha most őrök jönnek, akkor vége. Még kiabálni sem tudnék. Ki kell jutnom innen és el kell mondanom, amit láttam. Vagy leírom, mert egyelőre a beszéld nem megy, csak a véres köhögés.

- Megyek.
Mondom Tonynak, mielőtt elindulnék gyors léptekkel arra, amerre Rejtőző Medve is ment nemrég. Amint belépek a terembe megpillantom Wayonkát, aki éppen vért köhög fel. odasietek hozzá és felsegítem.
- Nehogy te is elkezd. Tarts még ki egy kicsit. Nyomás húzzunk innen.
Mondom, majd a kezét a nyakam felé teszem, hogy rám támaszkodhasson és így gyorsabban ki tudjunk menni, de ha már járni se tud, akkor egyszerűen elé állok a két karját megfogom és előrehúzom, és elkezdem húzni, mint egy túlméretezett tornazsákot.
- Tarts ki haver!
Akárhogy is jutunk ki, a fegyver a derekamnál van és készen állok rá, hogyha ellenfél jön akkor lelövöm. Bár ha a hátamon húzom Rejtőző medvét, akkor ez esetben el kell engednem és lehet, hogy leesik a földre, de inkább összeszedem a földről, minthogy kilyukasszák a bőrünk.
Amint kijutok a folyosóra, meglátom Lex tetemét, vagyis azt ami maradt belőle majd pedig Tonnyt a földön.
Próbálom kizárni a tetem látványát az agyamból és utat hagyni a túlélési ösztönnek, így odasiettem Tonyhoz, hogy felsegítsem. ha Wayonka csak rám támaszkodott, és nem pedig húztam, akkor ha kell Tonynak is segítek menni. Még szerencse, hogy a cellámban töltött 3 hónapot testedzéssel töltöttem, talán ezért is bírom most jobban a helyzetünket, mint a többiek.
Két társammal elindulok a hangár felé. A folyosókon először csak kikukucskálok, hogy van -e őr, ha pedig nincs akkor tovább megyek, ha van, akkor pedig akkor a számuk dönt, ha csak 2-3 akkor lelövöm őket egy sorozatlövéssel, persze addig nem tudnak a társaim rám támaszkodni. Ha pedig túl sokan vannak akkor b tervként megpróbálkozom a teleport szobával, ha pedig nincs ott őr, akkor megpróbálom beüzemelni a teleportot és beállítani, hogy valami biztonságos helyre teleportáljon minket.
Ha pedig szabad az út a hangár felé, akár 2-3 őr lelövésével, akár nem, akkor megkeresem azt a gépet, amiről korábban is megállapítottam, hogy el tudnám vezetni, persze közben próbálom elkerülni az őröket és a kis robotokat. Nem két sérült társammal akarom megtudni, hogy tudnak-e riasztani.
Ha minden simán megy, akkor beindítom a hajtóművet és a két társammal a fedélzeten a kijáratot jelentő nyílás felé veszem az irányt.
~ Sosem voltam túl vallásos, de most kérlek istenem, segíts minket haza.