Bázis, ismeretlen helyen

- Énekelgetni szoktam, ez adjam nekem a reményt, hogy egyszer újra szabadok leszünk. Én is elég kipihent vagyok.
Válaszoltam Mattnek, miközben a srác nyújtózik egyet.
A következő pillanatban egy gépies hang törte meg a kis nyüzsgést ami a teremben volt.
- Valami készül.
~ Nem tetszik ez nekem.
Mondom, majd idegesen nézek körbe, nemsokára pedig az áram el is megy a helységben, ezzel egy időben pedig az a halk búgás, amit eddig mindig hallottunk megszűnt. A hőmérséklet nőni kezd.
~ Ezek szerint ebben a helységben volt légkondi. De hiszen nem lehet olyan meleg, hacsak... na neee. A föld alatt vagyunk.
A következő pillanatban vöröses vészfény kezd világítani, megtörve ezzel a teljes sötétséget. De ezzel együtt más is történt, észrevettem, hogy az ajtó kinyílt.
Matt már el is indult kifelé, én utána sietek és aztán már mellette sietek kifelé. Ha lenne hosszú hajam, akkor azt most az orrom elé húznám, hogy mint egy szűrő védjem magam a vegyszerek szagától, de mivel nem volt, csak vettem egy nagy levegőt mielőtt kiléptem az ajtón. ha pedig elfogy veszek újra lélegzetet, de inkább kerüljön kevesebb vegyszer a szervezetembe. Matt piszkálni kezdi a nyakörvét, ha sikerül leszednie rázás  nélkül, akkor nekiállok én is feszegetni a sajátomat.

- Jó, éjt Vaszilij. - Köszönök el, a sráctól, közben pedig egy puszit adok az arcára, megfordulok, és indulok Tinával a szobánk felé. Belépve, a szobába egyenesen a szekrény felé lépek, és gyorsan egy alvásra megfelelő polót, és fehérneműt kapok ki, és egyenesen a fürdő felé indulok, hogy át öltözhessek. Az, átöltözést követően, még a fogamat is megmosom, aztán kilépek a fürdőből, és egyenesen az ágyba ugrom, és betakarózom.
- Tényleg, még nem kérdeztem. Mi volt, a bölcsészkaron? Ti mi jót csináltatok ott? - Kérdezem a lánytól, és közben akaratlanul is őt figyelem, és közben a tenyeremmel dobolok halkan a takarón. Majd, hátra dőlök, és a plafont nézem.
- Vaszilij, túl csendes volt, a nap nagy részében, mintha ott sem lett volna. Mintha, csak a teste lett volna jelen, de az elméje, valahol teljesen más fele lett volna. Bocs, a panaszkodásért, és azt is tudom hogy ezt nem veled kellene megbeszélnem. És, Mattal hogy álltok? - Kérdezem, tőle hogy mástémára tereljem a szót. Bár, ez igazán nem rám tartozik.
Eléggé, mélyen alhattam, mert amint felébredek, csak akkor veszem észre, hogy nem abban a szobában vagyok, mint ameikben állomra hajtottam a fejemet. A szoba, eléggé kicsike volt arra, hogy az embernek legyen elég helye arra, hogy bármit tehessen. Viszonylag, csak egy zuhanyzó, és egy WC volt található a szobában. A szemüvegem nélkül, csak a közeli dolgokat látom tisztán, és az előttem lévő falat. A mennyezeten, egy lámpa világított a képembe, és még ráadásul még az idő érzékem is cserben hagy. Amint, hozzák az ételt, rögtön az ajtó felé sietek, és dörömbölni kezdek.
– Hé, valaki engedjen ki, ki akarok innen menni! – Kiabálom kétségbe esetten, de az ajtón túlról, csak a gúnyos nevetés hallatszik. Leülök, és bele kezdek az evésbe. Az étel lényegében, nem más, mint moslék, legalább is nekem annak tűnik. Általában, kétnaponta szoktam találkozni a többiekkel, és úgy látom, hogy Tina azért még valamelyest tartja magát, nem úgy, mint én, aki kisírt szemekkel szoktam általában meg jelenni. Amint, kőrbe nézek látom, hogy a kísérő tanárok nincsenek sehol.
~ Ügye, roppant ügyes, külön a tanárokat, és a diákokat.~ Gondoltam magamban. A mai nap is ugyan úgy veszi kezdetét, csak annyi a külömbség, hogy mindenki, még én is kopasz vagyok, és egy, egy műtéti seb csúfítja a fejem, és a hasam. Tinát is eléggé, meg viseli a dolog. A haj leborotválása, a leg kisseb gondok közé tartozik, mert az bármikor meg nőhet, de a műtét már nekem is betett. Szívesen oda mennék, csak most veszem észre, hogy Matt már megelőzött. Így hát, Vaszilij után kutatok a többiek között, Ép felé indulok, mikor is meg hallom, hogy mit mond a hangos bemondó. Majd, mintha áramszünet lenne, lekapcsolódnak a lámpák, és amit még nem vettem észre, a légkondi is. Aztán, a vörös halvány fény világítja be a nagytermet. Az ajtó ki nyílik, és egy hang figyelmeztet, hogy fél óránk van a tisztogatásig.
– Az, nagyon kevés, így nem találjuk meg időben a tanárokat. – Mondom Vaszilijnek, amint a közelébe érek. Majd, mindenki elindul kifelé, de még azt sem tudjuk, hogy merre is megyünk.

- Jó ötlet, egy műszakis biztos többet mond majd.
Mondom Rejtőző medvének, majd miután sorstársam felajánlja, hogy kocogjunk én bele is megyek és ha Medve futni kezd, akkor én is futok mellette.
Nemsokkal később géphang szakította félbe az "önfeledt" futkározásunkat. Megálltam, hogy figyelhessek arra amit a bemondó mond, de nem igazán tetszett amit hallottam.
Medve kérdésére csak röviden feleltem.
- Van egy tippem, de az elég pesszimista.
Mondom, és gondolkodásom bizonyítására a lámpák ki is alszanak a helyiségben, és ezzel egy időben a hőmérséklet is megnő.
- Mitől lett hirtelen meleg?
Teszem fel a költői kérdést, mert a választ megsejtem, mikor meglátom a vöröses vészvilágítást.
Az ajtó nyitva állt, így megragadtam az alkalmat s Elindultam, hogy kimenjek rajta. Szorosan Medve nyomában voltam, és ha jelzi, hogy tiszta a a terep, vagy kilép az ajtón, akkor én is kimegyek azon.

Épp készülném valahol kényelembe helyezni Alice-t mikor megszólal az első bejelentés amit nem nekünk céloztak. De én mégis nekilátok felkészülni a legrosszabbra. Mégse hagyhatom a lányt pihengetni, nem eszméletlenül legalábbis. Leteszem egy pillanatra, amíg magamhoz veszek egy bilincset és egy zsákot is, mind a kettőt a gatyámba gyűröm és elkezdem ébresztgetni a lányt. Először csak a nevét szólongatva és megpakolva az arcát, de ha nem müködik rákapcsolok. Az esetben megrázom erősebben és a hátamra kapom. Nincs vesztegetni való időnk.
A hangosbemondón közlik, hogy "kitakarítják" a helyet és én inkább magamtól takarodnék ki. Ehhez mérten jól alá is fogok a lánynak aki a hátamon pihizik ha minden igaz és megindulok az ajtó felé.
- Futólépés kölykök! - Kiáltom el magam az ajtó felé lépdelve. Gyorsan ki is dugom a fejemet és ha nincs a folyosón semmi akkor elindulok a celláktól ellenkező irányba. Eszembe se jut feszegetni a nyakörvet egyenlőre, örülök, hogy van valami kis reménysugarunk. Bár sanszos, hogy valahol a föld alatt vagyunk és fél órán belül ezen változtatnunk kell különben itt a játék vége.

Fáradtan dőltem be az ágyba miután egy pár számmal nagyobb pizsamába öltöztem fel mivel tudom, hogy milyen vagyok ha alszom ezért muszáj mondhatni, hogy egy kicsivel nagyobbat viseljek. Este valamikor riadok fel robbanásokra és bár némileg kábán de az ajtó felé veszem az irányomat miközben hátra söpröm a hajamat az arcomból. Azon viszont nem jutok már ki és annyira közel se hozzá mert betörnek rajta emberek és valami robban is a szobában amitől iszonyatos fejfájásom lesz. Morogni kezdek ahogy hunyorogva nézek fel görcsben de a következő lépésemnél már a föld felé zuhanok és megszakad a kép.

Mikor magamhoz térek egy apró lukba vagyok bezárva. Egyértelmű, hogy cella de semmi más jellegzetesség nincsen benne. Idegesen járkálok fel s alá a szűk cellában. De, csak pár napig voltam agresszív. Mikor nyílt az ajtó, hogy elvigyenek valamerre mindig agresszíven léptem fel ellenük. Csap egy ideig, aztán már elült az egész, értelmetlenné vált mert olyan verést, sebeket szereztem belőle amik fájdalmasak voltak és nehezen gyógyultak be. Egy idő után már nem is sétálgattam a cellában, nem csináltam semmit se. Mikor a szabad sétára is vittek ki se csináltam sok mindent a lélektelen sétán kívül.
A műtéti hegek és a kopaszság, "hab a tortán" volt. Csak már azért nem akadtam ki még jobban mert magam se hittem, hogy jelenleg van esély lejjebb esni még. Még mondjuk így is a képesség blokkoló nyakörv volt az ami mindvégig idegtépően zavart. Igen kellemetlen érzés volt az a hiány, üresség amit okozott a képesség blokkolás.

Most mindenki egy térben volt. Én csak leültem törökülésbe most kivételesen a fal mellé. Nem akartam most sétálgatni. Mély levegőket vettem és fújtam ki ahogy magam elé, néha körbe is néztem. Az egészet a hangos bemondó zökkentette fel. A robotikus hang ami egy időlimitet jelentet be egy fertőtlenítésre. A lámpák kialszanak kattanás hangja rázza meg utoljára még meg a termet majd vörös fény tölti be a helyet a sötétséget csak félig fedezve. De ami szemet szúr sokaknak, vagy mindannyiunknak az a nyitott ajtó. El is indulnak arra már sokan. Felkelek a földről, nincsen már zúgó hang se. Lesütöm a tekintetemet ahogy a "nyakam" felé akarok nézni és felemelem a kezemet a nyakörvhöz. Ha minden leállt lehet, hogy ez is lejön. Nem akarom elvetni ezt a lehetőséget ezért megpróbálom leszedni magamról a képesség blokkoló nyakörvet, hátha alapon. Ha meg nem jön le és megráz akkor fogamat össze szorítva tudom csak tűrni a csapást majd megindulok én is az ajtó felé a többiek után.

Odamentünk az ajtóhoz és amíg megnéztük, biztonságos-e, az egyik srác elkezdett kiabálni, hogy mindenki menjen ki. Erre persze meg is indult a tömeg. Nem láttam kint katonákat, úgyhogy megpróbáltam kipréselni magam. Elég sovány vagyok az emberi alakomban, úgyhogy szerintem menni fog. Megpróbáltam feszegetni, hogy a többiek is kiférjenek és úgy látszott, hogy enged. Így már nagyobb helyünk lett és reméltem, hogy a többiek is kiférnek. Én nem vagyok az a vezéralkat, aki tudna irányítani egy ekkora csapatot, úgyhogy meghagyom másnak a kimentést. Ha valaki csak nehezen tud menni, az persze támaszkodhat rám, de nem osztogatok parancsokat, ha nem muszáj.
Kint most végre megpillanthattam, hol hoztak minket végig minden nap. Egy szűk folyosó volt ez, csöpögő csövekkel és füst szivárgott belőlük. Valami alagsor lehetett ez, mélyen a föld alatt. Elindultam a folyosón és valószínűleg én mentem elöl, mert elsőként jöttem az ajtóhoz. Megelőzni nem igazán tudnak ebben a keskeny járatban. Megnéztem mindent, hogy látok-e ajtót bárhol, de csak a végén volt egy elágazás. Jobbra lépcső volt, de emlékszem, hogy sose lépcsőztünk, úgyhogy arra még nem jártam. Talán a laborok lennének ott? Balra akkor a cellák lesznek. Na, oda nem megyek, az hét szentség!
Bemondták, hogy huszonöt percünk van. Futva indultam a lépcsőhöz és megnéztem, hogy nyílik az ajtó. Ha nem akart kinyílni, akkor arra gondoltam, hogy szabjunk le egy csövet. Ezt az ötletet hamar elvetettem, mert ki tudja, mi van ezekben a vezetékekben. Jobb, ha nem bántjuk őket.
Átfutott a fejemen az is, hogy mi ez az egész. Hónapokig itt kísérleteznek rajtunk, aztán el akarnak gázosítani, de kinyitják az ajtót. Valami átverés ez? Ha az, akkor nem ölnek meg, csak egy valami viselkedéspszichológiai tanulmány része ez. Ha viszont olyan felelőtlenek, hogy kinyitják az ajtót és kimehetünk, akkor lehet, hogy kint őrök várnak gázmaszkban és harc lesz. Nem vagyunk annyira legyengülve, de eléggé megtörték a csapatot lelkileg.

Vettem egy nagy levegőt és arra gondoltam, hogy mi lesz, ha itt lőnek ránk. Elbújhatunk az ajtó mellett vagy visszarohanhatunk, de annak semmi értelme. Én aztán nem voltam az önfeláldozás mintapéldánya, de most az jutott az eszembe, hogy ha van kint egy pár őr fegyverekkel, akkor is el tudjuk őket söpörni, ha mindenki jön és összefogunk. Talán még a fegyvereiket is megszerezhetjük. De az is lehet, hogy teljesen üres lesz a folyosó és akkor egy Shakespeare-darab címe illik a helyzetre: Sok hűhő semmiért... Tényleg nem akartam parancsokat osztogatni, de ezt el kellett mondanom:
- Fiúk, lányok! Ha ezt sikerül kinyitni és kint támadnak ránk, akkor ne álljunk meg! Egy bölényt le tudnak teríteni a vadászok, talán kettőt vagy hármat is. De ha egy egész csorda indul meg, akkor az eredmény a győzelem!

Legalább volt valami értelme a hangos felszólalásnak, nem feleslegesen téptem a szám. Az emberek szépen sorban megindulnak az ajtó felé és én oda állok, hogy utolsóként kilépve ellenőrizzem nem maradt-e bent valaki. Tiszta hős lovag leszek még a végén, mint valami elk.rt jellemfejlődés, ha már lovagiasság, mikor Csilla kimegy végigsimítok a vállán és rámosolygok, nehogy még a végén az legyen a baj, hogy nem vagyok együtt érző, meg ilyesmik. Ha valaki még marad azt szó szerint seggbe rugdosom és kidobom az ajtót, kell a f.sznak, hogy itt dögöljön meg és az én lelkemen szárajon. Kilépve a folyosóra látom, hogy egy szűk járatban kell menni, nagyon nem jó, főleg a csövek miatt, elég nagy a bezártságérzet, és ha itt elkapnak akkor vége, gyorsan tovább kell menni. Közben a hősies indián srác megint baromságot csinál, kezdem megszokni.
~ Ne már, ez tényleg ennyire fogyatékos? Hogy valami sz.r régi történet szövegével etet minket? Hol a p.csában él ez? Egytől egyig kivégeznek minket, ha van rá idejük, ha nincs akkor egyszerre lemészárolnak és menekülnek tovább. Ekkora egy barmot.
Ennyi, nem bírom tovább, most lett elég az eltelt hónapokból, előre kiabálok annak a szerencsétlennek.
- Vagy inkább mindenki haladhatna szép csendben ahelyett, hogy kib.szott hangosan ordibálja az indián f.szságait. Nekem az jobban tetszik. Mielőtt még szájba kellene vágnom valakit, gondoltam szólok.

Mikor odasietek az ajtóhoz észreveszem, hogy az csak résnyire van nyitva, bár az elég nagy ahhoz, hogy kipréseljem magam rajta, ha kell.
Miután kijutottam a szobából egy keskeny folyosót pillantok meg, ami olyan akárcsak a horrorfilmekben. Csövek lógnak a plafonról, a víz csepeg belőlük és mintha valami szivárogna is.
~ Remélem, hogy csak gőz és nem vegyszer. Ezen a vékony folyosót elég hamar eláraszthatná akármilyen mérgező vagy éghető gáz.
Ahogy haladok előttem megy több fiú is. Pár perc séta után egy elágazáshoz érünk, az egyik egy lépcsőben a folytatódik a másik továbbra is folyosó. Én követtem a többieket le a lépcsőn egészen az ajtóig.
Két fiú vitázni kezd és én pedig próbálom őket csitítani.
- Igaza van, nem hívhatjuk fel magunkra az őrök figyelmét. Javaslom, halkan előre, ráérünk akkor hangoskodni, ha ránk támadnak és védekezésre kényszerülnénk.
Mondom a  fiúknak elég halkan, de még érthetően.

Odasietek az ajtóhoz, ahogy többen is. Mikor közel érek látom, hogy az csak résznyire van nyitva. Többen kipréselik magukat a résen, de én előbb inkább megpróbálom kinyitni, hiszen elég jól megőriztem a fizikumomat a bezártság ellenére is.
- Így már mindenki kifér.
Jegyzem meg magamban, mikor sikerül az ajtó rését megnagyítanom. Nem mintha olyan nagy darab lennék, de azért mások is vannak itt rajtunk kívül.
Amikor a folyosóra kilépek, az az érzés kerít a hatalmába, hogy egy filmbe csöppentem.
~ Akárcsak egy akció vagy horror filmben. Csövek a plafonon, szűk folyosók. Remélem az aligátorokkal nem találkozunk.
Amikor a többiek megállnak előttünk egy ajtó előtt én is felszólalok.
- Ne menjünk fejjel a falnak, inkább lopakodjunk ki, ahogy többen is mondták.
Mondom normálnál kisebb hangerővel, ami még nem suttogás.

A levétele ennek a nyakörvnek, legalábbis az hogy megpróbáltam rossz ötlet volt mert még mindig ráz. A többiek után indultam meg ezt követően, ki a teremből a folyosóra ami szűk is volt. Csövek a falon futnak végig, egy ember még elfér de kettő egymás mellett már annyira nem. Megyek is a sorban párunk után akik előttem vannak mígnem nem érünk el az elágazásig. Ott fel a lépcsőkön megyünk tovább míg el nem érünk a tetején egy ajtóig.
- Riadó van. Már nincsenek az épületben, úgy senki tutira. - Kezdek bele miközben előrébb megyek - Ha meg itt is lennének se tehetünk sokat amíg a nyakörvek rajtunk vannak. Azt meg itt nem tudjuk leszedni.
Kezdek egyre idegesebb is lenni. A vissza számlálás halad és nem igazán ez a megfelelő idő és hely a filózásra. De az is igaz, hogy csak ki akarok kerülni innen minél hamarabb.
- Nincs most időnk erre.
Fejezem végül be és indulok el az ajtó felé ha el tudok menni a tanakodók mellett, hogy az ajtóhoz érjek.
Nincs erőm se energiám most azon agyalni, hogy várnak-e ránk lesben vagy sem. Riadó van, az épületet kiürítették és valszeg minket itt hagytak megdögölni. Ez nem rakéta tudomány.
Ha sikerül áthaladni a tanakodók mellett az ajtóhoz akkor megyek is tovább ki az ajtón.

A hirtelen nagy lelkesedés ott törik meg, hogy valakik el kezdenek azon tanakodni vajon várnak-e ránk őrök. Badarság, ha várnak esélyünk nincs taktikázással. nem ismerjük a helyet, az ellenfeleinket mi pedig képességek nélküli tinik vagyunk szűk folyosókon. A legjobb esély a sietős kifele haladás. Én ehhez tartva is magam jól megszorítom Alice combját, kicsit feljebb húzom és neki is látok a lépcsőnek. Nem akarok a cellák felé menni, a filmekből pontosan tudom hogy arra kevesebb esélye van a kijáratnak. Így amint fent vagyok a lépcsőn csak gyorsan nézek közben, hogy mi van előttünk és ha semmi különöset nem látok kocogok tovább a lánynal a hátamon. Megállhatnék magyarázkodni nekik, hogy miért hülyeség az őrökre számítani. De egyrészt belekezd más is, másrészt a tettek sokkal tisztábban beszélnek. Eldöntöttem én leszek mosta  csapat önbizalma személyesen. Higgadt próbálok maradni és egy kimért tempóban haladok. Hátha a többiek is kevésbé fognak megállni szarakodni, hogy rájuk gyújtsák a börtönt.

Furcsa... Valamilyen szinten magamhoz tértem a történtektől, de csak nagyon minimális szinten, eléggé elnyomva hallom a hangokat csupán, s egy darabig fizikailag nem is érzékelek többet, vagyis de, csak nem vagyok képes felfogni, agyilag eléggé máshol járok, alszok is meg nem is, pihenek és úgy tűnik, hogy meglepően nehéz kizökkenteni belőle, ami nem lehet meglepő, legalább is ha magamat látnám, nem lepne meg, mert legalább én tudom, hogy nem aludtam minimum két napja. Az első dolog amit lényegesebben jobban megérzek, az valamiféle furcsa... Nem tudom, hogy minek mondjam, vagy mihez hasonlítsam, van valami a combommal, talán mintha valaki szorítaná? Nem tudom, de egy jó darabig, bár felfogom, másnak tudom be s nem foglalkozok vele különösebben, egészen addig, amíg nem kezd rendellenesen zavarni, mert nagyon úgy érzem tőle, hogy valami nincs rendben, ennek köszönhetően pedig szépen fokozatosan, lassan, nagyon lassan kezdek magamhoz térni. Élesednek a hangok, egyre többet tudok érzékelni a helyzetből, s végül, bár ugyan nehézkesen, de sikerül visszarántódnom a valóságba és ez a kevés alvás... Semmit sem segített, ugyan úgy hullafáradt vagyok, talán még rosszabb is, talán. Mindenesetre is a helyzet magyarázza a combommal kapcsolatos érzést, s be kell látnom, kissé kellemetlen, s nem tudom, hogy eddig miként kapaszkodtam bele, de mégis megtettem valahogy, a közelsége pedig különösen nyugtató, elvonja a figyelmem, s nem kezdek el ismét a műtéti sebeken gondolkodni, vagy hogy mit csinálhattak.
- Köszönöm... - Súgom még nehézkesen, eléggé kómásan.

Mikor próbáltam az ajtót kinyitni és a többiekhez szóltam, kisebb felhördülést okoztam. Először az a gyerek szólalt meg, aki már elsőre se volt szimpatikus. A véres jeleneteket ábárzoló metalos pólójából rögtön arra gondoltam, hogy ugyanolyan agresszív és primitív, mint a zenék, amiket a ruházatával hirdet. A haját meg olyan égnek állóra szokta zselézni, mint a hím baromfi fején a taréj. Ha nem ebben a helyzetben lennénk, már változnék is át medvévé, hogy a falhoz vágjam. Most csak szóban reagáltam:
- Itt csak te kiabálsz, Acsargó Kakas! Én normál hangerőn annyit mondtam, hogy ha lesben állnak, akkor mit csináljunk. Hallottál már a feltételes módról vagy nyelvtanóra helyett is gyalulod az agyadat a bugyuta zenéddel?
Több időt nem pocsékoltam rá, a többiek meg látták a lényeget.  A kijelölt kísérő diákunk meg is előzött és kinyitotta az ajtót. Őrök sehol, úgyhogy a Shakespeare-darab volt aktuális. Én is kimentem egyből. Végre, friss levegő! Egy mélyebb szippantás után már éreztem, hogy ez se volt olyan jó. Valami égett. Megláttam az újabb lépcsőt és felszaladtam rajta a nyitott ajtó felé. Megint bemondták, hogy mennyi idő van hátra, de ekkor már láttam, hogy mi van kint.

Próbáltam rájönni, hogy hol vagyunk, látok-e valamit, amiről meg lehet állapítani. Azt is néztem, hogy az égen hol áll a nap, hogy legyen valami sejtésem, melyik napszakban jártunk. Életnek alig volt nyoma, csak a távolban voltak fények. Egész pontosan három emeletes házat láttam, ahonnan ezek jöttek. Megnéztem, honnan jöttünk ki és ez egy földbe ásott, bunkerszerű építmény volt.

Na, most már lehetett lopakodni, itt volt hova rejtőzni. A házakban az őrök lehettek, úgyhogy nem akartam oda menni. Ha láttam olyan helyet, ami kijáratnak tűnt, akkor arra vettem az irányt. Ha nem, akkor rejtekhelyet kerestem futva, de lehetőleg takarásban, hogy ne lássanak meg onnan, ahonnan a fények jöttek.

Na Csillán legalább látszik, hogy jól esett neki a kis közjáték. De azért van amin idegeskedhetek, az egyik orosz szerencsétlen, teljesen leblokkol nem is mozog, miután harmadik hangos felszólítás és negyedik ordítás után sem hajlandó mozdulni annyira ideges leszek, hogy képen vágom, majd két rúgással kiküldöm a folyosóra.
~ A rohadt elcs.szett életbe már! Pont most kell sokkos állapotba kerülnie ennek a nyomorultnak, nem is mozdul. B.sznám az anyját teherbe... f.aszom ki van az ilyenekkel. Rendben, akkor vagy ő, vagy én, magamat választom. Ha megvárja a fertőtlenítést az ő baja.
Indulok is tovább követve a csoportot és néha azért hátra-hátra nézek hátha látok valamit, de nem, szerencsére semmit. Meghallom, ahogy az indián visszapofázik, először azt hiszem a pofám leszakad, ha a régen ilyen történt volna, minimum az orrát vagy az állkapcsát eltörtem volna a söpredéknek, de ez most más helyzet, itt nem engedhetek meg ilyen konfliktust, össze kell tartani, nem én fogom elk.rni a dolgokat. Hirtelen a bennem keveredő harag átcsap valami másba, ahogy felfogom, hogy mit mondott, nagyon rossz vízre evezett ha így akar kikezdeni velem. Még fel is nevetek az egészen, majd kontrázok miközben haladok fel a lépcsőn.
- Sz.rul jársz, ha a IQ farokméregetést rendezel. Kettőnk közül nem te tanulsz egyetemi anyagot, már most, és nem is neked vannak jó jegyeid folyamatos késésekkel és hiányzásokkal. Jobban jársz ha leállsz ezzel.
Jól esett ezt kimondani, erősíti az egom, főleg, hogy tudom, hogy igazam van. Rosszal kezdett, sz.rul járt, ez van. Mikor kiérünk a bunkerből pár percig hitetlenkedve nézek magam elé, nem hiszek a szememnek. Na jó, most lett elegem ebből az egészből, nem fogok találgatni, elméleteket gyártani, meg várni a csodára. Nem jön. Csak mi vagyunk. Próbálok kinézni valami biztonságos útvonalat a romos épületek felé, hátha jutunk valamerre. Ha találok akkor el is indulok arra, persze csak óvatosan, nincs kedvem itt megdögleni, túl jó vagyok ahhoz.

Végre kapok valami kis jelet a törékeny Alicetől. Védtelen kis Alice, apró kis madárka, elhatározom, hogy újra megtanítom repülni. Látom a távoli terület kietlenségét, a romokat és a sötétséget. De látom a reményt is, tudom, hogy kell lennie valahol egy menekvésnek. Mert így müködik a világ, így kell működnie. Egy rántással ismét megigazítom Alicet, majd hátra nézek a bagázsra. Jelzek a fejemmel, hogy tovább kell mennünk, az arcom komor, de határozott. Nem foglalkozok vele, hogy hátul balhé van. Ismét felveszem a tempómat.
Határozott, hosszú lépésekkel megindulok a tér felé amit a közelben láttunk az alattunk lévő híd túloldalán. Árnyékokban próbálok mozogni, kerülve a nagy zaj csapását. nem vagyok benne biztos, hogy foga tartóink számoltak a kijutásokkal egyenlőre. Így nem is akarom felhívni a figyelmüket. Meghúzzuk magunkat és visszajutunk New Yorkba, legyünk most akárhol is.