Bázis, ismeretlen helyen

Egy leginkább börtön és laboratorium egyben. Tele egyszemélyes fémcellákkal, a folyosók és laborok is mind-mind egyhangúan búskomor szürke színben pompáznak. A laborok pedig nagyon modern felszerelésekkel vannak felszerelve.

//Elnézést a kimaradásért.(Tina reagáciúját is leírom ide is, bár az ő nevében csak ez után a reag után fogok írni)//
Végül megtaláltuk Tinát is, aki kissé vonakodva, de bele egyezett abba, hogy velünk jöjjön zenélni.
~ Nincs valami túl nagy önbizalma. Talán nem gyakorol túl gyakran. Ki tudja? Próbáltam kissé biztatni a lányt.
- Nyugi menni fog. Majd elmondom milyen hangokból áll nagyjából a szám és majd akkor menni fog.
Biztattam. Végül csak ráállt, és velünk jött zenélni. Egészen tíz óráig zenéltünk a szobánkban, ahol Rejtőző Medve kissé túl hangosan énekelt ezért Veres nővér elég erőteljesen küldte ágyba. Úgy voltam vele, inkább nem kísértem a sorsot már rögtön az első este ezért inkább elraktam a hangszerem.
Tina kiment a szobából még mielőtt Veres nővér megjelent volna, de mi azért Medvével még nem aludtunk el legalább egy óráig. Legalábbis én löktem neki a vakert, míg be nem aludtam. Az ébredés pedig nem volt kellemes.


Hajnalban arra ébredtem, hogy valami robbant. Ilyedtemben leestem az ágyról. Gyorsan odasiettem Rejtőző medvéhhez, hogy felrázzam álmából.
- Ébresztő!
Kiáltottam rá, miközben a karját ráztam, a képességemet aktiváltam az érintéssel, nem foglalkoztam azzal, hogy visszafogjam azt, mive veszélyben éreztem magam.
A következő pillanatban valaki kitörte az ajtót én pedig rögtön koncentrálni kezdtem. Ez volt az első dolog, amit anya megtanított nekem: "minden a koncentrálással kezdődik".
Ha sikerült medvévé változnom akkor ráüvöltök az ajtóban álló alakra, ha nem hát csak idegesen állok ott.
1.Ha nem kapunk fejfájást okozó gránátot, akkor mikor meglátom a puskát, medveként nekirontok a katonának, de a következő pillanatban szúrást éreztem. Nem is tudom, hogy az ajtóban álló katona, vagy az egyik közelben lévő társa talált el, de egy biztos, ezek után eléggé kába lettem és pár másodperc múlva már csak a plafont láttam majd a homályt ami körülölelt.
2. Ha pedig kaptunk fejfájós gránátot, akkor káromkodva fetrengtem a földön a fejemet hasító fájdalom miatt, míg végül a szervezetem feladta és elájultam.

Mikor magamhoz tértem a fejem lüktetett a látásom pedig homályos
- Mi a fene történt?
Kérdezem, bár nem is tudom kitől, mikor végre kitisztult a látásom láthattam, hogy egy cellában ülök, amiben nincs más csak egy ágy, egy wc és egy zuhanyzó.
- Hú b..+!
Káromkodtam el magam. Majd rögtön az ajtóhoz siettem, hogy valami zárat keressek rajta, de a fémből készült ajtón semmi ilyesmi nem volt. Még kilátni sem lehetett.
Apropó kilátás, ablak sem volt a cellában csak egy lámpa égett szüntelen.
A környezettől és a szituációtól, csak egyre dühösebb voltam és ingerült. Egyszer csak alakok jöttek, hogy bilincsben és maszkban elvigyenek valahova. Legalábbis az őrnél lévő felszerelés erről árulkodott. Persze a maszkot nem voltam hajlandó felvenni, ami nem bizonyult valami jó ötletnek, kaptam is érte egy alapos verést, minek következtében kaptam egy szép monoklit a szemem alá, meg elszórtan még néhány helyen pár lila foltot, a bal csuklóm és vállam pedig eléggé megrándult vagy megzúzódott, nem is tudom, de így a következő sétánál már nem próbálkoztam hasonló dologgal.
A séta félig vakon telt, majd egy teljesen üres teremben folytatódott, ami akkora volt mint egy tornaterem.
~ Valahogy ki kell jutnom innen. Hol lehetnek a többiek? És mi ez a nyakamban?
Nézegettem a különös tárgyat a nyakamban, ami leginkább egy nyakörvre emlékeztetett.
Mikor már elég régóta sétáltam visszajöttek az alakok és ugyanúgy ahogy hoztak úgy is vittek vissza a cellámba: vakon.
Mikor ismét egyedül voltam a cellában, gyorsan kutatni kezdtem a zsebeimet, hátha találok benne valami használhatót, ha mást nem akkor a szájharmonikámat, amivel legalább elzenélhetném az időt és nem kényszerülnék rá, hogy egyedül maradjak a fejemben örülten cikázó gondolatokkal.
Az ajtón keresztül adtak be ételt, amit csak azért ettem meg, mert tudtam, hogy ha nem teszek így akkor elhagy az erő és azzal együtt a remény is a szabadulásra.

A következő alkalommal az alakok azt hittem ismét sétára visznek, de nem így volt. A többiekkel találkozhattam.
Volt köztük olyan aki hasonlóan járt mint én, másokon pedig semmilyen sérülés sem volt. Gondolom azok nem ellenkeztek.
A nagy beszélgetések(tervezgetések) után visszavittek minket a cellánkba és onnantól kezdve már nem is tudtam követni az idő múlását. A napfény hiánya miatt az időérzékem teljesen elveszett.
Az idő pedig nem segített rajtunk, csak az elkeseredettség növekedett lelkünkben, legalábbis velem eleinte ez volt. Mikor már hetek teltek el, azonban lobbant bennem valami, nem tudom, hogy a szabadság iránti vágy vagy pedig a lassú megzakkanás jeleként, de elkezdtem dühöngőből átmenni csendes megfigyelőbe. Ezek után mindent figyeltem, gyakran az ajtónak támasztottam a fülem, hogy hátha hallok valamit arról, hogy kik is az el rablóink és arról, hogy hol is vagyunk pontosan, mert ebből kiderülhet hogyan jutunk ki.
A megfigyelésre volt időm bőven, heteim, talán hónapjaim is voltak rá. Az idő rengeteg volt és ólomlábakon vánszorgott így én nem tudtam más tenni, mint edzeni magamban, a fekvőtámaszozáshoz és a helyben futáshoz nem volt szükségem gépekre, sőt még a szag miatt sem kellett aggódnom, mivel volt saját zuhanyzóm.

Egyik nap azonban furcsa változás történt a monoton cellában töltött napjaimban. Valami gáz jött be a cellámba, minek következtében hamar el is ájultam, a zárt helyiségben nem is csoda.
Mikor legközelebb magamhoz tértem, már nem volt hajam, csak egy sebhely maradt a helyén, meg a hasamon is hasonéó seb ékeskedett.
- Ezek agysebészeset játszottak vagy mi a ...?
Kérdeztem ingerülten mire rájöttem, hogy valami itt nagyon nincs rendben.
- Megzakkantam!? Már magamban beszélek.
Mondtam, majd elhallgattam, nem akartam meg adni ezeknek a rohadékoknak, azt az örömet, hogy tudják lassan meg is őrit a bezártság.
A következő találkozásokon, egyre több diákon láttam, hogy ugyanez történt velük, még a lányokkal is. Sajnáltam is őket, elvégre egy srácnak kevésbé gáz, ha kopasz, mint egy lánynak. Néhányan ki is akadtak, jogosan.
Egyik találkozón Tinát is így találtam, akinek a szeme vörös volt és láttam rajta, hogy küszködött a könnyeivel.

A napok szüntelen teltek és én mindig a találkozót vártam, hogy a magányt végre megtörhessem. A bilincses séta után hallottam a szokásos kattanást és tudtam levehetem a zsákot a fejemről.
Megpillantottam a többieket és az öröm átjárt, még ha kis dolog volt is nekem örömet okozott az, hogy láttam a társaimat.
Megkerestem Rejtőző medvét, hogy beszélgessek vele.
A beszélgetés közben pedig egyszer csak témát váltottam.
- Neked is feltűnt, hogy a kísérőtanárokat sosem láttuk itt?
Majd ha válaszolt akkor újabb kérdést teszek fel neki.
- Te még hiszel abban, hogy kijutunk innen?
teszem fel a kérdést sorstársamnak miközben a szememből ő kiolvashatja, az elszántságot és az egyértelmű nemleges választ a részemről, így vissza sem kell majd kérdeznie.

//Bocs hogy csak most írtam( eddig vártam Árnyra.)//
előzmény itt: https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t1932p175-colorado-springs#31980
A vacsora is elérkezett. Amint végeztünk a vacsorával újabb két órát kaptunk szabad foglalkozásra. Rejtőző medve és a napszemüveges srác, akit azt hiszem Peternek hívnak odajöttek hozzám, hogy zenélni hívjanak.
- Nem is tudom, nem vagyok valami nagy harmonikás. Ezt a számot pedig még sosem játszottam.
Mondtam, mire Peter biztatott, hogy majd ő segít és előre elmondja, mit is kell lejátszani. Erre én belementem, és miután elbúcsúztam Mattől már mentem is a srácok után.
Peter tényleg segített az elején és így a harmonikázás is elég jól ment. Bár én csak kis időközökre tudtam, mivel a szájharmonikát csak 5 percekre tudtam megteremteni maximum. Aztán 10 percig énekeltem Medvével, míg újra nem tudtam teremteni a kis hangszert.
Sokéig zenéltünk, de végül mégsem maradtam ott tízig, már előtte egy jó negyedórával elköszöntem a srácoktól, hogy tusolni mehessek takarodó előtt.
A zuhanyzásból visszaérve Évával kezdtem el beszélgetni, aki kérdésekkel bombázott.
- Nem is tudom igazából. Például az iskolában nem igazán láttam rajta, hogy lelkesedne a szakirányért, amiről kiderült, hogy nem is tartalmazza azt amihez értek. Oké játszom hangszeren, de nem profi szinten. De délután jót beszélgettünk és biliárdoztunk is vacsora előtt.
//Ha baj, hogy ezt írtam Árny, Akkor szólj és kitörlöm ezt a részt//
Még beszélgettünk pá percig, de aztán lefeküdtünk aludni.

Hajnali háromkor robajra riadtam fel. Pár pillanattal később az ajtót valaki betörte és egy kerek tárgyat dobott be rajta, nem tudtam mi lehet az. Így a biztonság kedvéért még a levegőben kis gumilabdává változtattam a valamit, ami a földet érés után visszapattant a földről a falnak, majd onnan vissza az ajtó felé.
Azt nem tudom, hogy eltalálta -e az ajtó helyén álló alakot, mert a következő pillanatban egy szúrást éreztem a vállamon. Ezután pedig úrrá lett rajtam a fáradtság és a következő pillanatban már visszaestem az ágyra.

Mikor felébredtem egy cellában találtam magam.
~ Ez nem lehet igaz, biztos csak álmodom.
Sajnos nem így volt, mert mikor megcsíptem magam nem ébredtem fel.
Gyorsan az ajtóhoz siettem és a tenyeremet rátettem a zárra, ami csak kívülről nyílt, ha egyáltalán nyílt. Koncentráltam, de hiába is igyekeztem a zár csak nem akart átváltozni hungarocellé, hogy kitörhessem azt.
~ Ilyen nincs. Biztosan álmodom. Gyerünk Tina! Ébresztő!
Pofoztam magam, de csak nem ébredtem fel. Még mindig ott voltam a rémálomban. Előtört belőlem a sírás és addig nem hagytam abba, míg tálca súrlódása nem törte meg a "csendet".
Valaki ételt tolt be a vasajtó résén.
Én nem szívesen, de enni kezdtem. Mikor végeztem, próbáltam az elvesztett reményemet visszaönteni magamba, így énekelni kezdtem. De nem szomorú dalokat, hanem próbáltam közömbös hangnemű, majd vidám dalokat énekelni. Így tartottam magamban a lelket és a reményt. A zene segített át a reménytelenség leküzdésében is.

A napok összefolytak, mivel nem is tudtam mivel mérni őket. Az volt az egyetlen örömöm, hogy elmehettem sétálni és, hogy azért néha láthattam a többieket is.
Egyik találkozásnál feltűnt, hogy Peternek valaki lenyírta a haját és egy sebhely maradt a fején.
A következő találkozásokkor pedig már többeken tapasztaltam hasonlót.
Tudhattam volna, hogy velem is ez történik majd, de mégis megrázott, mikor arra ébredtem a cellámban, hogy megkopasztottak. A könnyeim előtörtek, nem akartam, hogy bárki is így lásson.
Mire eljött a találkozó ideje sikerült abbahagynom a sírást, de még sokáig küszködtem vele.

Teltek múltak a napok, legalábbis számomra így tűnt. A hajam lassanként kezdett visszanőni. Már egészen tüsi volt. De fekete nem pedig szőke, a festés már eltűnt így ugyanolyan fekete volt az árvaházi évek alatt.

Mai nap is olyan egyhangú volt mint a többi, bilincsben és csuklyában vittek a többiekkel való találkozásra. Már vártam, ez volt az egyetlen örömforrásom itt.
Mikor lekerült a bilincs és a csukja, megpróbáltam megkeresni Mattet vagy Évát, hogy beszélgethessek velük.

A szobatársamnak egy kis biztatással sikerült rávennie Teremtő Lányt, hogy zenéljen velünk. Én nem is tudtam, hogy a harmonikát nem hozta, hanem itt teremti meg! Nagyon klassz! Öt perc után eltűnt, akkor meg énekeltünk együtt. Közben elégedetten mosolyogtam rá, hogy milyen ügyes és persze Jótét Dalnokra is. Annyira belejöttem, abba sem akartam hagyni. Teremtő Lány már a takarodó előtt elbúcsúzott, de mi még folytattuk. Épp egy dal közepén voltam, mikor benyitott Veres Nővér. A szemébe néztem és úgy énekeltem tovább, mire megkért, hogy hagyjam abba. Ezt kétszer megismételte, aztán elkezdett rázni, hogy elég volt. Ó, Manitu, hát itt se lehet? Láttam Jótét Dalnokon, hogy kellemetlen neki a helyzet, úgyhogy egy kevés feleselés után hajlottam a takarodóra. Utána még nagyon jót beszélgettünk, zenéről, lányokról és még sok mindenről. Örültem, hogy ilyen rendes szobatársat sikerült szereznem. Jótét Dalnok aludt el hamarabb. Én még nagyon élénk voltam a zenélgetésnek köszönhetően, de egy kis idő után eluntam a magányt és én is elszundítottam.

Hajnalban valami éktelen zajra ébredtem. Mire a szememet kinyitottam, Jótét Dalnok már ott volt mellettem és rázta a karomat, hogy ébredjek fel. - Mi ez a vágtató bölénycsorda hang? Megint jönnek a nyugdíjasok panaszt tenni? - kérdeztem álmos szemekkel. A lövések hangjára kiugrottam az ágyból. Ha gránátot dobtak hozzánk, akkor az megzavart és ha át is tudtam változni, akkor is csak őrjöngve ugrottam az ajtó felé különösebb célzásra képtelenül. Ha Peter átváltozott, akkor láttam, hogy kisebb medve lett, mint én, de egész jól másol. Aztán kaptam egy lövést és minden elsötétült.

Felébredtem, de már nem a szállodában. Nem volt komoly a seb, csak altatót kaptam. Egy idegen ágyon feküdtem és ahogy felültem, láttam, hogy ezt a szobát nem ismerem. A nyakamon volt valami tartó, amit nem tudtam leszedni, viszont megrázott és az áramtól görcsbe rándultam. Ablak nem volt és az ajtón se lehetett kilátni, de még zár sem volt rajta.
- Manitu erejére! Most tényleg börtönbe zártak, mert egy kicsit hangosabban énekeltem a kelleténél? Na, ezt nem hagyom annyiban!
Át akartam változni, de nem ment. A keselyűk szabdalják össze őket, elvették a képességemet! Elkezdtem verni az ajtót és kiabáltam, hogy engedjenek ki, de még csak válasz sem jött.

Rettenetesnek éreztem ezt a helyet. Se zene, se olvasnivaló, de még édességet sem kapok. Napi háromszori étkezés volt, de akik hozták, azok se mondtak semmit. Pedig mindig kérdeztem tőlük valamit, mikor elhúzták a reteszt. Egy lámpa, toalett és zuhanyzó, ennyi. Persze az első felháborodás után már rájöttem, hogy ez nem holmi megrovás a zajongás miatt. Engem elraboltak!

Két nap múlva végre jöttek, hogy kimehetek. Az összes kérdésemet rájuk eresztettem, de csak bilincset kaptam válasz helyett. Persze nem vettem fel, hanem ficánkoltam, védekeztem, de olyan gyomorütést kaptam, hogy belegörnyedtem. A hátamra is kaptam egyet és már rég éreztem ilyet. Kiskoromban még egy kőre is ráejtettek és semmi bajom nem lett. Muszáj volt engednem és felvennem a bilincseket a csuklyával együtt. Egyfolytában beszéltem, de már csak szitkozódtam, mert tudtam, hogy nem fognak válaszolni.

Mikor a tornateremben megláttam a többieket, kivert a víz. A tanárok sehol, csak mi, diákok. Mindenki megbéklyózva, szárnyát szegve, szomorúbbnál szomorúbb arcok. El nem tudom mondani, mit éreztem, amikor láttam, hogy mit tettek velünk. Itt levehettük a bilincset, csak a nyakunkon maradt meg az a vacak. Biztos az gátolja a képességeket. A megrettenés mellett örültem, hogy látok ismerős arcokat, akik közé tartozom. Találkozásunkkor örömmel és kicsit kétségbeeséssel vegyes méreggel üdvözöltem szobatársamat és így feleltem:
- Igen, láttam. Remélem, semmi bajuk, de attól tartok, hogy ez nem így van. Nem tudom, Peter, nem tudom.

Csak két naponta volt kijárás, úgyhogy közben elkezdtem csinálni azokat a gyakorlatokat, amikre testnevelés órákról emlékeztem. A kondit meg kell tartani, ha ki akarok jutni. Márpedig ki akarok jutni és ki is fogok. Rejtőző Medvét nem tartják itt fogva örökké! Megnéztem azt is, hogy mit lehet itt csinálni. Megvizsgáltam a falak illesztését, a padlót, hogy miből van, megkopogtattam, hogy van-e üreg valahol. Megnéztem a zuhanyzót, hogy szét lehet-e szedni a kabint vagy le lehet-e törni belőle egy darabot. Ha a zuhanyrózsában volt csavar, amit ki tudtam csavarni úgy, hogy attól még használható maradt, akkor kiszedtem és zsebre vágtam. Ha a wc tartályához hozzáfértem, próbáltam rájönni, hogy működik, mit lehet belőle kiszedni úgy, hogy még tudjam használni. Az ágyat is megnéztem alaposan, lerángattam az összes ágyneműt. Ha találtam benne rugót, szeget, csavart, egy letörhető darabot vagy bármit, ami mozdítható, de nem esik szét tőle, akkor kiszedtem és csak utána ágyaztam be. Valahol kellett lennie szellőzőnek, mert kaptam levegőt. Azt is megnéztem, hogy mozdítható-e. Még az is megfordult a fejemben, hogy ha a wc-t sikerül kirúgni a helyéről, akkor a csatornán keresztül hova juthatok, de ezt azért mégsem forszíroztam. Semmit nem tettem tönkre, csak megnéztem mindent.
Mikor mentünk sétálni, egy idő után már figyeltem az útra. Látás hiányában a hallottakra és a lépések, mozgások irányára hagyatkoztam. Megnéztem a bilincseket is alaposan. Az őröket nem igazán tudtam megfigyelni, mindig kevés volt az idő, így nem sokat tudtam meg róluk. A tornateremben is megnéztem mindent, a falak találkozását, a bejáratot, esetleges kiszögelléseket, bemélyedéseket. Kopogtattam a padlót, a falakat, hogy van-e bárhol üreg.

Már hetek telhettek el így. Nagyon utálom ezt az egészet. Rab lettem, de nem tudom, hogy hova hoztak. A képességemet gátolja ez a nyakbavaló. Elvették a szabadságomat, a Napot már nagyon rég láttam. Semmi nyoma természetnek, növényeknek, állatoknak. Kísérleteznek rajtam, ilyenkor elönti a gáz a szobát és sokkal később vágásokkal ébredek ugyanitt. Kopaszra vágták a hajamat és a medveős jelét sem festhetem az arcomra. Meg akarom ölni mindet, aki ezt csinálja! Ehhez minden információ kell. De én nem megfigyelő vagy kém vagyok, hanem diák, énekes és költő, író! Az alkotás nagyon hiányzik és gyűlölöm ezt a létet!

Láttam Jótét Dalnokot, hogy mennyire megtörte a fogság, ahogy Teremtő Lányt is. Neki előjött a természetes hajszíne, már amennyi a tüsihajból látható volt. Szerencsétlen lányok! Nekik ez biztosan nagy csapás. A gyűlölet és a bosszúvágy napról napra csak fokozódik bennem. Gyűjtöm a tudást a helyről. Én már nagyjából mindent megfigyeltem, amit tudtam, de a többiekkel is beszélgetek és kérdezgetem, ők mit tudnak. De nem várok másra. Úgysem voltam soha jó csapatjátékos. Ha meglelem a módját, hogy kijussak, akkor szörnyű bosszút fogok állni és visszajövök a többiekért.

Jótét Dalnokkal sokszor beszélgettem és kiderült, hogy ő is figyeli a dolgokat. Megkértem, hogy hadd nézzem meg a nyakörvét. Az enyémet ugyebár nem láttam, mert tükör nem volt. Kerestem rajta bármit, ahol ki lehet feszegetni. Teremtő Lányt is megkérdeztem, hogy ő mit tud és mindkettejüket megkértem, hogy figyeljenek minden apró részletre és ha van ötletük, hogy mit lehet tenni, szóljanak nekem. Nagyon furcsa ez a szerep számomra. Eddig én voltam az elviselhetetlen, hóbortos indián mutáns, akit csak páran viseltek el és még kevesebben szerettek meg. Most pedig eljátszom a "Szökés Alcatraz-ból" főszerepét.

Lehet, hogy megtörtem volna? A francokat, csak már lassan kezdek kimerülni, belefeledkezni az egészbe. Szerintem kezdettől fogva az őrök kedvence lehetek, mikor hallottam éjszaka a robbanást egy k.rva anyázással lerendeztem és fordultam egyet az ágyamban. Aztán jött az a gránát, na akkor nagyon kiakadtam, mikor próbáltak elvinni még rugdosódtam meg valakit le is köptem, de könnyen elintéztek. Utána a cella, először nem akartam elhinni, hogy ez történik, kik lehetnek azok az elvetemült vadbarmok akik képesek elrabolni egy középiskolás csoportot. Gondosan megnéztem, hogy mi minden mozdítható a cellámban az ágytól egészen a zuhanyzóig a legkisebb részletig és feszültség levezetés képen amit lehet feldöntöttem vagy a falnak hajítottam. Gondoltam arra, hogy lehet váltságdíjat kérnek értünk vagy ez csak valamilyen elvetemült veszélytermes gyakorlat, de tudtam, hogy ez nem stimmel, g.cire nem. Az első séta alkalmával az őrök összes rokonát végigszidtam a legkiválóbb jelzőkkel, mikor a bilincs került szóba. De ez még egész elfogadható volt, még tudtam magam visszafogni, egészen az első műtétig. A hajam levágták, és lett egy műtéti seb a fejemen, de ez nem zavart, tudtam, ha megnő a hajam akkor az szépen eltakarja a sebet és rövid hajjal is jól nézek ki. Na de a hasamon lévő seb, éveken át dolgoztam azon az alakon és belerondítottak. Egyszerűen szétcseszték a tökéletességem, azt se tudtam először hogy fogjam ezt fel, vagy miért tették, mint valami rohadt torz filmben, mit tettek velem, egyáltalán valaha kijutok-e innen, saját gondolatmenetem örvényébe kerültem. Lezuhantam a férgek szintjére, mint a többiek, még mentálisan is. Egyszerűen megváltozott a világképem, az eddigi elkényeztetett elbarmolt életemről, szörnyen szétcsúsztam, bevallom legalább magamnak, ha másoknak nincs tököm, kerestem valami éleset öngyilkosság céljára. Ekkor viszont nem emlékszem már pontosan hogyan de valahogy még sz.rabbul lettem és még jobban kiborult és olyan dühöt éreztem mint még soha, vérnyomásom kellemes négyszázas körül lehetett, éreztem ahogy folyamatosan kalapál a szívem, és a tehetetlenség tovább fokozza ezt az egészet, nem tudom min múlt, hogy a szívroham vagy agyvérzés nélkül megúsztam. Komolyan eljutottam már egy olyan szintre, hogy saját tudatomon kívül azt gondoltam, hogy jobb ha nem jutok ki, mert annak olyan következményei lesznek. Teljesen elegem lett a világból, feltételezem fizikálisan és mentálisan is belefáradtam, akkor megint jobb lett kicsivel, de nem sokkal. Szökés szempontjából a szobában lévő fényforrást tanulmányoztam, mennyire betörhető vagy tönkretehető a szobában lévő dolgok segítségével.
A mostani séta se más mint a többi, ugyan az az elcs.szett sz.r mint minden alkalommal, egyszer meg kellene nekik köszönni, hogy nagy kegyesen életben tartanak. Az utóbbi időben egyébként kezdett valami körvonalazódni bennem. Körülnézek, elkezdek sétálni egy irányba, hogy mozogjak, közben a medencés szerencsétlent keresem a szememmel. Most éppen beszél valakivel, még akkor várok, van időm.
~ Micsoda kombináció, ez is csak nekem juthat eszembe, Five Finger Death Punch dalszöveg és ennek az idiótának a szokásai alapján megszületett ötlet. Biztos bele fogok dögleni egyszer a saját f.szságaimba.
Egyelőre nyugodtan várakozok, még nincs semmi baj.

~ 220... 219... 218... ~ A lábaimat magamhoz húzva, s azokat ölelve ülök az ágyamon. Reszketve nézem a magam előtt lévő falat, szinte töretlenül, csupán néha pislogok párat, pár hosszút amikor már képtelen vagyok megállni. Nem tudok aludni, ideges vagyok, nem tudom, hogy mikor van este és mikor nincs mert állandóan ég az a rohadt lámpa, de ez csak a probléma kisebb része, mert bár félek, nagyon félek, ami főként most problémát okoz számomra, az inkább az intenzíven jelentkező elvonási tünetek, valahogy úgy érzem, hogy a fél karomat oda tudnám adni, csak hogy egy kis droghoz jussak, főként ez a gondolat lengi körbe a napjaimat.. Heteimet? Nem tudom pontosan, hogy mióta lehetünk itt, azt is csak tippelhetem, hogy meddig fogom ezt így kibírni.
~ 166... 165... ~ Erre az egészre a félelem és a tudata annak, hogy nincs meg a hajam és hogy felvágtak már csak egy kis plusz, igaz többször pánikoltam már attól is, hogy vajon mi lehet az, amit a gyomrommal, vagy ki tudja, hogy mimmel csináltak, hogy vajon kivettek valamit? Megvan még minden? Mi van akkor, ha beraktak valamit? Ezektől a gondolatoktól, ahogyan egy pillanat alatt átsuhannak a tudatomon számolás közben, kissé összébb rezzenek, mert úgy érzem, mintha valami megmozdulna. Tudom, hogy csak képzelem, tudom... Remélem... Hogyan fordulhatott minden ennyire rosszra? Mennyi idő telt el? Vajon keresnek már minket? Biztosan keresnek már minket... Vajon érdekli a családomat, hogy eltűntem... Apámat biztosan nem, anyámból kinézem, hogy nem tud semmiről velem kapcsolatban, de... Reménykednem kell, hogy legalább tesznek valamit, mert remény, megint ez az egyetlen ami maradt, amibe kapaszkodni lehet...
~ 85...84...~ Be kell látnom, hogy ettől függetlenül ez a hely talán még mindig nem mérhető a Rafthoz, amit ott kellett átélni, hiszen legalább fény van, wc... Zuhanyzó, nem pedig csak egy lyuk a földben amiben egy hónapon keresztül rothadunk, ha úgy tekintjük emberibb a környezet, attól függetlenül, hogy mit művelnek velünk, az-az érzés kerülget, hogy ezt sokkal jobban kéne bírnom, hogy nem kéne ennek ennyire megviselnie, a Raft viszont mégis más volt olyan téren, hogy ott ha kikészültünk, akkor legalább volt egy kis kimenőnk, egy pár percnyi pihenés, hogy meg tudjunk nyugodni... De ez a valóság, itt ez nem áll rendelkezésre, nincs senki, hogy pár jó szót szóljon, ha már nem bírom tovább, vagy aki lelket öntsön belém... Bár néha felvillan előttem Liam képe, amolyan akaratlan ösztönzésképpen, de mégis mindig csak egy dologra tudok ilyenkor gondolni... Úgy örülök, hogy mégsem jött, legalább neki nem kell itt szenvednie, ennek a gondolata pedig valamilyen szinten vigasztal, de nem tünteti el a bajt. A tekintetem lassan átkúszik az ajtóra, amelyet még egy kis ideig némán figyelek, majd pedig ahogyan lassan a számolás végére érek...
- 3...2...1..- Az ajtó pedig kattan, az arcomon pedig egy enyhe fintor jelenik meg. Nem tudtam magammal mit kezdeni, a szenvedést magában pedig nem bírtam volna elviselni, így jobb híján számolni kezdtem a másodperceket, már amilyen gyorsan be tudtam lőni a másodperceket, kezdve először egytől... Egészen 172800 környékéig... Nem tudom pontosan, hogy meddig, de visszafelé is belekezdtem, lassú volt, fárasztó, mondhatnám hogy őrjítő, de az már maga a helyzet inkább, lényegében talán ennek a húzásnak köszönhetem, hogy még eszméletemnél vagyok...

Remegve ugyan, de felkelek az ágyról és kiszenvedem magam az ajtón, csak hogy aztán azt kelljen tűrnöm hogy ráhúznak valamit a fejemre és megbilincselnek plusz elvezetnek a szokásos sétára... Menet közben én viszont csak ösztönösen lépkedek, nem is arra figyelek, hogy merre, hiszen helyre tesznek, ha nem jó irányba megyek, nem is láthatom, hogy merre kell mennem...
~ Osztva hatvannal... ~ Lassan megy, nagy számokról beszélünk, nagyok osztva kicsivel, viszonyítva kicsivel, mire megállítanak még mindig nem sikerült kiszámolnom, de hallom a bilincsek kattanását, azt már nem érzékelem más módon, hogy azok le is estek... S ösztönösen szedem le a zsákot a fejemről, csak hogy aztán ugyan úgy lekuporodhassak a földre és magamhoz húzhassam a lábaimat, bár erősen karikás szemeimet végigfuttatom a többieken, de csupán csak egy pillanatra...
- Két nap... - Motyogom magamnak halkan, ahogyan végre sikerült befejeznem a számolást, két nap telt el az előző séta óta... Már csak arra kell valahogy visszaemlékeznem, hogy hányszor voltam itt... Persze az is lehet, hogy teljesen félremértem az egészet... Mindenesetre is a többiek közelsége megnyugtat, viszonylag, egy minimális szinten.

//Elnézésed / elnézéseteket kérem. //

Teljes unalomban fekszem az ágyamon és bámulom a plafont. Ahhoz képest, hogy milyen pokoli ez a hely, egészen nyugodt, ha nem vesszük figyelembe a lelki terrort, amit a borotvált fej, az azon lévő vágás és a gyomron lévő műtéti seb okoz... Ezeket leszámítva tényleg nem annyira rossz, meg persze ez az állandó bezártság... Meg hogy eltörték a karomat mert rémületemben nem akartam beleegyezni a sétálásba... Kellemetlen, felháborító és elkeserítő, DE még mindig sokkal jobb mint a Rafton volt, csupán annyi, hogy ott legalább az időt be tudta nagyjából tájolni az ember, itt pedig... Nos itt erre nincs lehetőség, sehol egy óra, se napfény, csak egy lámpa ég állandóan, felettébb irritáló, talán ez a legrosszabb az egészben, mert most azt, hogy felvágtak... Ha csak nem tettek be valamit a szerveim közé, akkor annyira nem zavar, mert nem érzem semminek sem a hiányát és még életben vagyok, meg egészen egészségesnek is érzem magam, attól függetlenül, hogy mennyire pocsék a kaja... Szóval valamilyen szinten tűrhető annak a ténye, hogy felvágtak, lényegében ugyan olyan, minta megműtöttek volna, feltételezem, ez már örökre itt lesz, nem tudok mit tenni ellene, csak elfogadni tudom. Ami a legjobban kikészít az talán maga az unalom. Kínomban azon gondolkodom, hogy egyáltalán miért vagyunk itt, hogy miért tartanak itt minket.... Vajon mennyivel történtek volna másképpen a dolgok, ha nem kapunk abból a furcsa füstgránátból? Biztosra veszem, hogy leütöttem volna valakit, de esélyünk sem volt, meg egyáltalán kik lehetnek ennyire elbaszottak, hogy egy csapat diákot elrabolnak és ki tudja, hogy mit csinálnak velük mit tudom én mennyi időn keresztül? Én egy optimista ember vagyok de ez már nekem is bőven sok. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy magamba fordulok, nem, erősnek kell maradnom, igaz csak egyetlen dologba kapaszkodhatok... Illetve kettőbe, magába a reménybe, hogy lesz majd egy alkalom, ami a szökést, vagy a jelzést lehetségessé teszi és valaki kiment innen minket, a másik pedig a többiek, mert legalább mi itt vagyunk, próbáljuk valamilyen szinten tartani egymásban a lelket, még ha nem is egyszerű, vannak olyanok, akik még nem voltak ilyen helyzetben és nekik segíteni kell, erősnek kell mutatkozni, még akkor is, ha nem könnyű és csak egy megjátszott szerep... Még nem, de ha így megy tovább, valamikor már csak az lesz. Felállok az ágyról és a zuhanyfülkéhez sétálok, nem lépek be, hiszen nemrégiben zuhanyoztam, csak megsimítom a falát, nem tudom miért, unatkozok, nagyon, legalább valami olvasnivaló lehetne itt, de az égvilágon tényleg semmi. Ekkor kattan és nyílik az ajtó. Egy darabig tétován nézek rá, de végül lassú léptekkel kisétálok és hagyom, hogy a már megszokott módon megbilincseljenek és becsomagolják a fejemet, lényegében először is azért agyaltak meg, mert pánikoltam, ez azóta nem fordult elő, nem szeretném, hogy a másik kezem is törötten végezze, igaz verbálisan meg is kapták tőlem a magamét, még ha ezért meg is agyalnak, mert rohadékok, már felsoroltam, hogy miért.

Fájdalmasan vagy sem, de végül megállítanak, majd pedig egy kattanással leesnek a bilincsek, a zsákkal pedig természetesen egy másodpercet sem időzök, mert lövésem sincs, hogy mennyi szabadidőnk van és nem szeretném pazarolni az időt, bár egy kézzel nem olyan rohadtul egyszerű lehámozni de még mindig nem megoldhatatlan feladat, csak pár jó, mégis kellemetlen mozdulat és a zsák már a földön is van. Körbenézek, végig mérem a többieket, mindenki kopasz és rajtuk is sebek, sajnálom őket, jobban mint magamat, mert nekem ezek nem igazán jelentenek semmit, sebek csak... Nagyjából, de tudom, hogy van akit sokkal jobban megvisel, egyértelműen. Az első személy akit a tömegben keresek és nem nehéz kiszúrni, bár a kopaszság, vagy legalább is a rövid haj minimálisan megnehezíti a dolgot, de nem nehéz kiszűrni, az természetesen feltűnik, hogy a hajszínével valami nem stimmel, de különösebben nem vonja magára a figyelmem, nem az számít. Ha engedi akkor a vállára teszem a kezem és kissé megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Jó látni hogy még egyben vagy, hogy bírod? - Egyebet nem tudok kérdezni, tudnék, de inkább úgy mondom, hogy nem bírok, tudni szeretném, hogy van-e valami baja, ha valami miatt jobban idegeskedtem mint az unalom miatt akkor az ő volt... Érdekelnek a többiek is, természetesen, de az ő esete kissé más... Oké néha zavart annak a gondolata is, hogy van-e a gyomromban valami, ez tény, a műtéteknek köszönhetően, de talán erre már kitértem és most nem fontos. Így első ránézésre jobban van, mint néhányan közülünk. Azt meg sem kérdezem, hogy rendben vannak-e a dolgok mert nem, nagyon nincsenek rendben a dolgok, ennek a helyzetnek nem lett volna szabad kialakulnia és hol vannak a tanárok? Amióta itt vagyunk nem is láttam őket...

Lassan lépek, erősen figyelve rá, hogy egyenletesek legyenek a lépések. Ugyanakkora távot megtéve és számolok. Semmi másra nem figyelek, csak vonszolom magam a sétára. Bár alig várom, hogy olyan nagy téren lehessek, hogy láthassam a többieket. Néha megrándul az idegtől a kezdem, de nem teszek semmi butaságot.
Már leszoktam róla, én életben fogok maradni amíg eljönnek értünk. Mert el fognak, az X-men sosem veszít. Végül mindig sikerül...

Bevillan az emlékkép az estéről.
A telefonomat az egyik katona nyakához vágom teli erőből, egy szaltó után berúgom az ajtót. De akkor elkezd terjedni a gáz, a polót az arcomra húzom, még a szoba szélén veszek egy nagy levegőt és elindulok az ablak felé. Elesek az ágyban, elnyúlok rajta. Minden sötét és semmit sem értek.

Lassan beérek a tornaterembe, mint mindig most is sivár, csak egykori iskolatársaim lézengenek ide oda. A zsákot az ajtóhoz dobom, elkezdek belemelegíteni, felhúzom a térdeimet, rázom a lábaimat, kaszálás, csípőfordítás. Közben számolom a társaimat, megvan még mindenki. Nem gondolok a tanárainkra. Őket már eltemettem, valószínű mi voltunk érdekesek, könnyű prédák...

Az első reggel zabos voltam, lobbanékony. A nyakörvben ébredve nem volt kellemes, nekiestem az őröknek és péppé vertek. Láthatta mindenki, hogy mivel jár ha valaki pattog. Sántítva tudtam csak közlekedni egy pár napig, meggondoltam, hogy mi a helyes döntés. A gondolataimat edzéssel terelem el a cellában, minden nap egy óra, hogy ne gyengüljek el. Készen kell várnom a felmentő sereget. Nem lehetek kolonc a nyakukon. Képesség nélkül is én vagyok Archy, ezt nem vehetik el tőlem. Serenáék eljönnek értünk...

Lassú kocogásba kezdek, kényelmesen emelem a tempót és büszkén, a plafon irányába nézek. Nem tőrnek meg, nem törhetnek. Figyelek az egyenletes légzésre, magamban állításokat teszek a társaimról. A változó látszó lelki állapotukról, az új sebekről, hogy mit csinálnak. Lefoglalom a gondolataimat, rájuk összpontosítok és a légzésre. Az egyenletes, lépés, légzés, figyelek. Képben vagyok, fitt vagyok egyben vagyok, kitartok. Egy óra futás, öt perc nyújtás. Beszélnem kell a többiekkel, tudom kell tényleg jól vannak-e. Megkeresem Alice-t és csöndben leülök először is vele szemben. Törökülésben, kezeimet a combomon nyugtatva.
<- Jól vagy kendervirág?-> Próbálkozok asgardi nyelven a lánynál, tudom, hogy nincs jól. Ramatyul néz ki és csak remélni tudom, hogy a közös órákat idézem az idegen nyelv használatával. Enyhe mosolyt is engedek magamnak hozzá.

Egy darabig senki sem zavar, így a földön reszketve van időm a gondolataimat valamilyen szinten rendezni és számolni tovább, bár felettébb sok időt magába foglal mire vissza tudok emlékezni, hogy nagyjából hányszor lehettem már sétán, de az eredmény valahol negyvennégy... És negyvenöt környékén van.
- Szorozva kettővel... nyolcvannyolc... Kilencven.... - motyogok továbbra is magamban, s ezt egy párszor el is ismétlem, fel sem fogván, hogy most számoltam ki, hogy mióta lehetünk itt és már csak egy valamit számolhatok ki, az pedig az, hogy mennyi időt töltünk itt, de az már sokkal egyszerűbb lenne, ha az elejétől kezdve számoltam volna, akkor már most is tudhatnám, de nem tudom, lekéstem.. LEKÉSTEM! Pánik szerűen kezdem kapkodni a levegőt, de valami ismerős visszaránt, Archy az, beszél, de nem fogom fel egészen, hogy mit mond, csak a nyelvet vagyok képes hirtelen felismerni.
- Én... Énh... - Nyögöm értetlenül visszatekintve rá.
<- Séta... Két naponta... Itt vagyunk... Három hónap... Keresnek ugye? -> Suttogom neki halkan, de erősen törve a nyelvet, ebben az állapotban nem vagyok képes összepakolni rendesen a mondatokat egy még viszonylag idegen nyelven, csak részletekben megy. Az arcom elé emelem a tenyereimet, bár nem takarom el azt, ökölbe szorítom azokat, majd pedig oldalra ugyan, de felnyitom a hüvelykujjam...
- Egy... - Lehajtom, majd pedig a mutatóujjam nyújtom ki.
- Kettő... - Ehhez csatlakozik a hüvelykujj ismét...
- Három... - Lényegében ketten számrendszerben kezdtem el számolni egytől ameddig két kézen tudok... Számolnom kell, így nem érzem annyira.. Nem....

Nem pont az amire számítottam, de nem is tudom mit hittem mi lesz. Ő van igazán rosszul, legalábbis rajta látszik nagyon. Szomorúan hallgatom a válaszát, visszazökken a számolásba és én csak figyelem. Bámulom és megpróbálom kitalálni mit tehetnék. Nem hagyhatom így. Tudom, hogy valahogy segíthetek rajta. Pajkos kis Alice, mindig olyan mosolygós volt, lelkes, kész tenni egy hülye szívességet. A szívem megszakad, hogy így kell látnom.

Lassan ráteszem az én kezeimet az övére és szépen lecsukom az ujjait, hogy az én öklömben ő is ökölben tartsa a kezeit. Megpróbálom felvenni vele a szemkontaktust, ha kell követem az ő mozgását egy darabig.
- Nem akarod megnézni a kertet Alice? Ültetünk egy kertet a falon túlra... - Próbálkozok valami élet felébresztésében. Minden porcikámmal csak remélek, megpróbálok átadni belőle valamennyit. Szeretném, hogy érezze amit én érezek. Pont belőle nem veszhet ki a remény, tudom, hogy nem volt egyszerű élete. A kis elszólásokból tudom, de erősebb kell, hogy legyen. Ennél erősebb, segítek neki és mind a ketten meglepetés nélkül várjuk majd a felmentő sereget. Együtt fogunk ünnepelni és majd nevetve mondom neki, hogy én megmondtam. Mert én látom, hiszem, így kell lennie.

A kettes számrendszerben való számolásban nem jutok sokáig, bár nehezemre esik elfogadni, hogy van valami ami megakadályoz, mert attól függetlenül, hogy Archy ökölbe zárja az én kezeimet is, ugyan úgy próbálom kifeszíteni az ujjaimat, nem tudom mennyi időn keresztül rezzenéstelenül, valamiért ezt nem számolom... Végül csak megadóan hunyom le a szemeimet, hagyván azokat megnedvesedni, s még néhány kósza könnycsepp is kicsordul megfáradt szemhéjaim alól és azokat valahogy már sokkal nehezebb kinyitni, nem is nagyon bírom, ahogyan lassan magamat sem.
- De.... De szeretném megnézni... - Válaszolok nehézkesen, ahogyan lassan az egyik térdem a földre esik, csak hogy könnyebb legyen megtámaszkodni egy helyben. Végül sikerül tartósabban nyitva tartani a szemeimet, bár minden pillanatban úgy érzem, hogy marja őket a fény, mégis Archyn tartom a tekintetem.
- Haza... Haza akarok menni... Ígérem hogy nem drogozok többet és nem csinálok semmi rosszat csak hagy menjek haza... - Különösebb gondolkodás nélkül beszélek és bár tudom, hogy kinek és milyen helyzetben, valahogy viszont mégis úgy érzem, hogy a folyamatosan kifakadó sírás és a nem a megfelelő személyhez intézett könyörgéssel valami változhat, bármi, akár csak egy apró kis tényező is, bár ahogyan ismételten lehunyom a szemeimet és ezzel együtt lehajtom a fejemet is, mélyen érzem, hogy semmi sem fog változni és hogy minden hiába van, ami csak jobban elkeserít. Ettől függetlenül viszont megmagyarázhatatlanul jól esik sírni, amióta megjelentek a sebek a hasamon és a fejemen egyszerűen már... Nem tudtam, vagy talán nem mertem... Még mindig félek, úgy félek attól a sebtől és hogy mi lehet alatta.

Mikor lecsuklik Alice térde szép lassan átölelem a hóna alatt és felemelem, kényelmesen, egy hosszú lassú mozdulattal és hagyom, hogy a vállamra hajtsa a fejét. Hamarabb sikerült kizökkentenem a mély letargiából mint hittem volna. Ez jó, ennek lehet örülni, ez jel, a szabadság metaforája.
- Sírj nyugodtan kicsi Alice, az felszabadít. - Kezdem, majd meghallgatom a magyarázkodását. Nem szakítom meg csak tartom a lányt, hogy biztonságban érezhesse magát. Ha úgy érzem gyengén állna a lábán akkor épp annyira eresztem csak le, hogy leérjen a talpa rendesen, de rajtam legyen a súlya és ne a lábán.
- Eljönnek értünk Alice... - Kezdem suttogva, közvetlen a fülében, kicsit megrázom ahogy erősítem a fogást rajta, nehogy kicsússzon a kezeimből vagy kényelmetlen legyen neki. A lehető legfinomabban tartom ebben a helyzetben.
- Veszély gépies hangja most az egyszer kellemes lesz és Serena anyáskodásából csak a szeretetet fogjuk majd csak fel, Logan barátságosabban fog festeni mint egy csapat bolyhos szőrű kiskutya. - Suttogom neki, nevető hangon és mosolygok is, még ha feltétlen ő ezt nem is látja. Én látom a reményt, látom azt a napot mikor kiszabadítanak minket. Látom a napfényt ahogy égeti a szememet és érzem a tavaszi szellőt ahogy átfúj az ingemen.

Rejtőző Medve megkért, hogy hadd vizsgálhassa meg a "nyakörvemet" én megengedtem neki, mivel érdekelt, hogy miből van, mert ha ez lekerül, akkor már esélyünk is lenne a kijutásra. HA végzett a vizsgálással akkor teszem csak fel a kérdéseimet.
- Látsz rajta valamit? A nyakam már annyira hozzászokott, hogy azt sem érzem milyen anyagból van, de ha nem fémből, akkor volna esély rá , hogy...
Ekkor elnémultam, bár az utolsó mondatot már szinte suttogva mondtam, mivel nem tudhattam van -e itt valahol poloska. Szétnézek és ha nem látok semmi ilyesmit, vagy kamerát, akkor folytatom amit elkezdtem.
- ...akkor van esély a kijutásra. Bár elég rizikós, főleg Tinának, ugyanis nélküle a terv nem működne.
- Ha megkeressük elmondom mi lenne az. Persze, csak ha nem adtad még fel a reményt.
Mondom sorstársamnak.

Nézegettem azt az átkozott nyakörvet, mert Jótét Dalnok megint segítőkész volt. Csodát nem vártam, biztos valami csúcstechnológia, amit nemhogy kikapcsolni nem tudok, még nem is értem, hogy működik. Talán akik a műszaki főiskolákra mentek, azok közül lehet valakinek ötlete, hogy mit lehet tenni. Én csak nyílást, rést keresek, ahol el lehet kezdeni feszegetni úgy, hogy ne legyen baja annak, aki viseli. Van egy régi cheyenne történet Tomboló Bikáról, a törzsfőnökről, akit bezártak egy börtönbe megbilincselve. Hónapokig piszkálta a bilincset és végül sikerült kibújnia belőle. Én sem adom fel, de óvatos vagyok. Nem nyúlok hozzá, nehogy megint megrázzon engem vagy Jótét Dalnokot. Csak nézegetem, de úgy néz ki, nem tudok vele mit kezdeni. Mintha a nyakára öntötték volna. Azért hozzáteszem ezt is:
- Szerintem nézessük meg ezt a vacakot olyannal is, aki ért az ilyesmihez. Te emlékszel, kik mentek a műszaki főiskolát látogatni?

Szobatársam körülnéz, aztán suttogni kezd. Lehet, hogy lehallgatnak, erre nem is gondoltam! Nem vagyok valami rutinos kém, ezelőtt a szörnyű fogság előtt sosem csináltam ilyet. Van valami ötlete, amihez Teremtő Lány is kell. Ez az! Ha összefogunk és mindenki összedobja az ötleteit és a megfigyeléseit, akkor valamit kitalálhatunk. Biztos, hogy már keresnek minket. Nem csak a rendőrség, hanem az X-Men is, de egyszerűen nem bírom tétlenül megvárni a felmentő sereget. Ahogy a cellámban énekeltem Tomboló Bika balladáját, eszembe jutott 1-2 dolog. Egyelőre magamban tartom őket, de ha Jótét Dalnok és esetleg mások is benne vannak, akkor el fogom mondani. Ha több ötlet van és több szálon fut a történet, mint a Monte Cristo grófja, akkor több esély is van rá, hogy kijussunk ahogy Edmond Dantes is. Elmosolyodok, amire már rég volt példa, amióta a börtönben vagyunk. Halkan szólok vissza:
- Nem adtam fel és nem is fogom soha feladni! Mi, indiánok értünk a túléléshez és az ősök ereje is velünk van.
Látom, hogy Teremtő Lány azzal a sráccal beszélget, aki velünk jött a Bölcsészkarra. Van még néhány arc, amiről süt a gondolkodás. Remélem, a homlokok ráncolása mögött nem az aggódás van, hanem a tervek szövögetése. És ha kijutottunk, olyan versciklust írok ebből, amit egyből publikálni is lehet!
- Kocogjunk egyet vele és közben beszélgethetünk is! - mondom ezt már normál hangerővel, mivel az nem kelthet gyanút, hogy együtt akarunk sportolni. Minden mást lehet a cellában, de a futásra csak itt van hely és látom, hogy egyesek már csinálják is.

/Javítottam./

//Srácok, azt írtam, hogy a bilincseket magatoknak kell feltenni és a zsákot is. Komolyan nem láttatok senkit még itt, így tippelni sem lehet hányan vannak. Ami a nyakörvet illeti fémből van, ha valaki piszkálni kezdi, akkor megrázza a viselőt az áram, ami igen kellemetlen görcsöket okoz. Ha más nyúl hozzá, azt is megrázza, nem csak a viselőt. Leoldót, vagy ehhez hasonlót nem látni rajta, olyan mintha a nyakakra öntötték volna. És amit még láttam, senkinél sem volt semmilyen felszerelés, mindent elvettek tőletek, meg ide a hálóruhákban hozták át a társaságot.//

Pár másodpercig fel sem fogom, hogy felsegített a földről, vagy felszedett a földről inkább, csupán akkor realizálom, amikor pár másodperc után a lábaimon lévő, amúgy megszokott nyomás mégis irritálóvá válik, s azok mindenképpen szeretnék megadni magukat, én pedig nem tudom ezt megakadályozni, mégsem esek vissza a padlóra mert Archy fog. Lassan zsibbadni kezdenek a végtagjaim s egyre nehezebbé válnak, mintha a gravitáció maga növekedne, mindenem le akar húzni a földre, a világ maga pedig lassan és fokozatosan tompulni kezd, bár azt még hallom, hogy mond valamit nekem, de nem tudok minden információt felfogni a szavaiból, csak pár lényegesebbnek tűnő szó jut át, "Veszély, Serena és Logan". Megmagyarázhatatlan ösztönökből adandóan válaszolnék valamit, magam sem tudom, hogy mit, egyszerűen csak mondanék valamit, de csak sírós nyögdécselés sikerül helyette, amelyben nincs igazán már értelem sem, még csak szavak kezdetéhez sem hasonlítanak a hangok, az egész pedig nem tart sokáig, mert néhány hosszú másodperc után fokozatosan elhal ez a kevéske, talán próbálkozásnak sem igazán nevezhető beszédkísérlet is és ha csak nem történik valami hirtelen, akkor lényegében ott helyben nyom el az álom, állva, vagyis inkább tartva. Két napnyi folyamatos számolás és a viszonylag friss műtétből adódó állandó lelki terror után talán ideje...

A tömegben keresgéltem. Reménykedtem benne, hogy hamar meg fogom találni Évát vagy Mattet, de egyenlőre egyiküket se láttam.
~ Hol lehetnek?
A válasz egy pillanat alatt érkezett. Valaki a vállamra tette a kezét. Kissé meghökkentem, mivel nem tudtam ki lehet az. Mikor megfordultam, azonban az arcomon ülő bizonytalanságot felváltotta egy mosoly. Matt volt az. Jó volt látni ismét.
- Megtaláltál, bár én kerestelek.
Mondom miközben a mosoly nem tűnik el az arcomról. Bár a helyzetünk nem volt valami jó, de én mégis próbáltam örülni, azoknak a pillanatoknak, melyeknek érdemes, mint az ilyen közös beszélgetések.
Matt kérdésére válaszoltam, de próbáltam poénosan, hogy valamennyire feldobjam a srác kedvét.
- A helyzethez képest jól, bár legközelebb szólok a fodrásznak, hogy az 5 centi az nem 25.
De hogy jó hangulatban tartsam a beszélgetést, próbálok témát váltani, mert erről a témáról nem tudok és nem is szeretnék többet beszélni. Egyszer letudtam és ez jó is.
- Te hogy foglalod el magad a "szobádban"? Én az idő elütésére mindig kitalálok valamit. Elvégre jobb mint a falat nézni végig.

Amíg vártam Jótét Dalnok válaszát, megint körbenéztem. Az egyik lány térdre esett elkeseredésében, de szerencsére voltak mellette. Nem ismertem ugyan, de megindította a szívemet. Egyáltalán nem ismertem innen sok diákot, de azt tudtam, hogy összetartozunk. Mutánsok voltak, ahogy én is és nyilván ezért hoztak ide minket. Talán az erőnket akarják megszerezni valahogy. Azt keresik ezekkel a műtétekkel, amikről alig tudunk. Jön a kábító gáz és gyarapodnak a vágások. Akár a haláltáborokban, amikről tanultunk a történelemórákon.

Tudtam, hogy sok baj volt velem, mert nehezen viselem a szabályokat. Nem sokan versenyezhetnek velem az intők számában és sok diákkal nehezen is jöttem ki eddig. De ez a helyzet teljesen más volt. Ki akarok jutni mindenképpen és akit lehet, magammal vinni! A többiekért meg visszajönni segítséggel. Sose csináltam még ilyet, de ez a cél. Hiába néztem meg mindent, sehol nem találtam se egy rést, se egy mozdítható csavart sem, ami segíthetne. Talán egy műszaki érdeklődésű többet talált volna.

Ahogy nézelődtem és gondolkodtam, megszólalt egy géphang. Olyan volt, mint Veszély, de ez még bosszantóbban hangzott. Kiparancsolták a dolgozókat. Végeztek és felrobbantják az egészet? Ne, nem lehet így vége!
- Szerinted mire készülnek? - kérdeztem Jótét Dalnokot. Ha közben Teremtő Lánnyal tudtunk beszélni, akkor hallgattam őket. Senki nem jött értünk, hogy kivigyen, de öt perc múlva kialudtak a fények. Most tűnt fel, hogy nincs az a búgás, ami eddig volt. Ez egy légkondis helyiség. Valamiért nagyon fontosak voltunk neki, mert adtak ennivalót, amivel egész jól kihúztuk ezt a 2-3 hónapot, ami eltelt és a szoba se egy középkori kategória. Nem lehet, hogy most meg csak úgy felrobbanunk!
A robothangtól megkaptuk a magyarázatot: fertőtlenítés lesz. Annak idején ilyennel terelték az embereket a gázkamrákba, ahol végül zuhanyzás helyett a halálukat lelték. Az embereket nem sajnálom, értük nem kár, de minket, mutánsokat nem ölhetnek meg csak így!
Ez a terem nem cella volt, de nem is labor. Így szoktak takarítani ott, ahol minket fogva tartanak, meg műtenek?
Lassan bekapcsolt a vészvilágítás, tompa, vörös fénnyel, mint Párizs alvilági negyedeiben. Hunyorogtam, hogy lássam, mi történik. Nyitva az ajtó! Már rohantam volna kifelé, de eszembe jutott, hogy mi van, ha kint elgázosítják a folyosót vagy előteret, amit még sose láthattunk. Akkor viszont a gáz ide is be fog jönni a nyíláson. Mindegy, itt a lehetőség, ha az ajtó kinyílt, meg kell néznünk, mi van kint.
- Gyere, nézzünk ki! - mondtam Jótét Dalnoknak és ha Teremtő lány velünk volt, akkor neki is, majd odamentem a nyíláshoz és kinéztem rajta. Néztem, hogy maradt-e bárki a személyzetből és ha igen, merre ment. Mert arra lehetett a kijárat.

Úgy látom az akivel beszélni akarok éppen másokkal van elfoglalva, nekem nem kell, hogy más is belepofázzon abba, amit mondani akarok ezért inkább elkezdek fekvőzni. Ez az egy, ami még mindig könnyen megy, az edzés, hiába a ritka hányadék sz.r kaja, simán formában tart. A többiekkel nem igazán foglalkozok, mindenki pont ugyan annyira ráb.szott az egészre és megviselte, csak kevésbé mutatják, de ez nem is meglepő. Jó pár perc után hirtelen a hangosbemondó szólal meg, kiürítés. Azonnal felkapom fejem és felállok, mikor kimennek a fények és leáll a levegőkeringető berendezés hirtelen rájövök, hogy rohadtul a föld alatt vagyunk, valahol lent a fenébe, hogy soha ne találjanak ránk és ahogy a világmegmentő erők híres eredményeire gondolok biztosra veszem, hogy soha a nyomorult életbe nem is fognak. Közben azért visszajönnek a fények, kib.szott idegesítő vörös színben, és még ráadásként a fertőtlenítés is szóba került.
~ Egyre jobb. Levegő keringés már rég nincs, nem lehet normálisan látni a k.rva fényektől, sehol egy normális őr aki figyelne ránk, és itt van egy csapatnyi szerencsétlen fiatal mutáns. Abszolút jó esélyeink vannak... de legalább az ajtó nyitva van. Na! Valaki legalább értékeli a kritikám.
Már látom, hogy többen is elindultak, hogy kinézzenek a folyosóra és felmérjék a helyzetet, nincs kedvem előre tolakodni, helyette inkább úgy döntök végre használom az a rohadt nagy pofám.
- Rendben emberek ne várjuk meg azt a fertőtlenítést. Menjünk szépen kifelé. Mozogjunk.
Ezzel kicsit próbálok lendíteni a csoporton, aki még nagyon magába van zuhanva vagy nem mozdul ahhoz oda megyek és szépen elkezdem kifelé tessékelni. Nem hagyunk itt senkit, nem érdekel más mit mond vagy gondol.