Botanika és a kert

Végre kezdett nyugodttá válni az életem a fél év után, már amennyire nyugodtnak lehet nevezni, hogy messze vagyok a szülőhazámtól ismeretlen helyen, ismeretlen emberekkel akik ráadásul gyakran fura szerzetek. De legalább menekülnöm nem kell. nem fog a bátyám itt kapcsolatba lépni velem amíg nem végzek.
Nagyot nyújtózódva dőlök ki az ágyamra, hisz ha csak pár pillanatig is, de jólesően hideg jelenleg. Az asztalig elnyúlva kivételesen nem egy rajztömb vagy ceruza került a kezem ügyébe, hanem a helyről készült kis térkép. Elég nagy az épület úgyhogy cseppet sem volt ellenemre, hogy egy ilyet készítettek nekem, legalább nem tévedek el. Ami azt illeti ebben a melegben nem ártana meglátogatni azt a tavat amit feltüntettek a botanikus kertben. Ebben a melegben nem árthat egy kis hűvösebb víz.
A gondolatot pedig tett követte és pár perc múlva már fürdőruhában, egy szál ingben és egy szoknyában, törülközővel felszerelve indultam el az ismeretlent felfedezve a végcél felé.
Az utolsó pár méternél, mikor emberi hang ütötte meg a fülem, már megfordult a fejemben, hogy talán mégsem olyan jó ötlet ez a kis úszkálás, főleg, ha már vannak ott valakik. Ezen viszont már késő volt búslakodni, hisz innen, ebben a melegben, már hülyeség lenne visszafordulni és az itt élőket is csak úgy ismerhetem meg, ha találkozom velük.
- Sziasztok! - üdvözöltem a bent levőket belépésem után felemelve a szabad kezemet. Ezt követően rögvest az volt az első gondolatom, hogy talán nem kellett volna ennyire rögvest belevágni a fejszét az ismerkedés dologban, visszaszívni viszont már nem tudom a szavakat és visszafordítani a tettet úgyhogy csak reménykedhetek benne, hogy nem üldöznek el rögtön.

Végre megtudtam mindenkinek a nevét, z már igazán haladás, a Ralf nevű srác bókjára pedig csak egy kis mosollyal válaszolok. Lehet, hogy valami ominózusabbat képzelt el és ez lett belőle, de a kicsinek is örülni kell, amíg még lehet.
- Gyűlölöm a képességem. - mondom halkan csak úgy magam elé. Gyűlölöm azért amit tett az életemmel és a külsőmmel...
Az újonnan érkezett lánynak első ízben csak integetek mosolyogva. Igazán megnyugtató, hogy nem én vagyok jelen helyzetben nemem egyetlen képviselője, így talán kevesebb figyelem fektetődik majd rám. Éljen!
- Az én nevem Alexis, örvendek. - válaszolom a nevem iránti érdeklődésre mosolyogva, de ez csak pillanatnyi állapot, hisz amint meglátom valós kinézetét egy 180 fokos fordulatot vesz a világ körülöttem. Kezemet gyorsan a szám elé kapom, hogy a kitörni készülő sikítást még időben elfojtsam, és önkénytelenül hátrálok egy kicsit.
Most persze mindenki azt gondolhatja rólam, hogy ilyen és olyan vagyok, de nem tehetek róla egyszerűen ha rettegek az ilyen kinézettől és természetesen a sajátomtól is. Túl sok volt az a félév ahhoz, hogy ezt könnyedén el tudjam tűrni és tolerálni...

Ki kellett szabadulnom, egyszerűen már nem bírtam a szobámban ülni. Képtelenség úgy bármire is koncentrálni, ha az emberre rátör az érzés, ami miatt úgy érzi, hogy csapdába szorult. Ilyenkor legszívesebben védőruha nélkül, fejvesztve rohannék valami nagy szabad területre, de másra kell gondom legyen, hisz biztos vagyok benne, hogy sokan azt se tudják, hogy mekkora veszélyt jelentek rájuk. Talán jobb is így, legalább nem lesz pánik köztük, elég ha azok tudják akiknek ezt mindenképp tudni kell.
A botanikai kertben céltalanul bolyongtam. Most leginkább arra volt szükségem, hogy ki tudjam tisztítani a fejemet és elfelejteni az érzést. Lehet, hogy nem ártana egy kis plusz házi feladatot végeznem és kiderítsem, hogy ki lenne képes a tanári gárdából segíteni azon, hogy megtanuljam ezt kezelni, vagy csak felgyorsítani. Meg még ott van az a másik dolog is amivel szinte minden nap meg kell harcolnom. A késztetéssel, hogy a szobámon kívül levegyem, vagy csak megnyissam a ruhám. Nem lenne túl jó, ha valaki ezt kihasználná és valóban azzá változtatna ami vagyok. Tömegpusztító fegyverré. Talán egy telepata tudna segíteni, vagy legalábbis valahogy megoldani, hogy ez ne legyen baj.
- Ha tudnád milyen veszélyes vagyok rád. - nem is tudom, hogy ezt csak úgy megjegyeztem, vagy annak a növénynek mondtam amit megérintettem. Sajnos nem pontosan tudnám meghatározni, hogy milyen a tapintása a leveleinek vagy a szárának, kesztyűben ezt igen nehéz. Arról nem is beszélve, hogy külső szemlélő szempontjából elég idiótán nézhetek ki. Egy védőruhás lány aki magában beszél. Talán tényleg nem rossz ötlet az a telepatás dolog.

Bármennyire is reménykedtem abban, hogy senkivel sem kell összefussak, belül mégis tudtam, hogy egy ilyen helyen, ahol több diák is tartózkodik lehetetlen az, hogy elkerüljek mindenkit. Legalábbis a különös hangok határozottan erre utaltak. Aztán a hang tulajdonosa is megjelent és köszönt. Feltehetőleg ő is egy diák lehet itt.
- Szia, Tara. - guggoltam le, hogy lehetőleg egyikünknek se legyen kényelmetlen a beszélgetés. A lány körülbelül akkora volt, mint egy nagyobbacska akciófigura. Néha eléggé ironikus ez a mutáció dolog, mint például az ő esetében. A saját akciófigurája lehet, ha akar.
- Az én nevem Willow, de szólíts csak Will-nek. - mutatkoztam be én is, hisz valahol úgy illik. A kis méretű lányt tulajdonképp csak most néztem meg igazán, a mérete mellett még a rózsaszín haj is eléggé magára vonta a figyelmet. Érdekes lehet azt látni, hogy egy rózsaszín folt futkározik egy szobában. Mint egy rosszul sikerölt kísérleti egérke.
- Remélem nem ijesztettelek meg. Nem tudtam, hogy itt vagy, hanem ügyeltem volna a szavaimra. - úgy véltem, hogy nem csak az elmúlt fél másodpercben került ide szóval hallania kellett a rövid kis dialógusomat a növénnyel. Ha tisztában lettem volna azzal, hogy itt van, valóban vagy magamban tartottam volna a gondolataimat, vagy pedig úgy fogalmaztam volna, hogy lehetőleg minél kisebb legyen a félreérthetőség esélye.
- Kivel akadt gondod az előbb? - utaltam vissza a különös hangokra amiket korábban hallottam. Milyen jellemző is rám ez. Terelem a témát. Lehet, hogy még mindig képtelen vagyok szembenézni vele, de nem is szükséges azt hiszem. Biztos kerül rá megoldás.

Érdekesnek tűnt ez a kis emberke. Biztos lehettem abba, hogy ahogy nekem, úgy neki is teljesen más szemlélete van a világról. Érdekes lehet úgy látni a leghétköznapibb dolgokat, hogy azok legalább két háromszor nagyobbak nálad.
- Egy mókus? - nem tagadom, számomra valóban nevetségesnek hatott a szituáció amibe belekerült a lány. Nekem sohasem akadt gondom egyetlen mókussal sem, sőt, mindig is félénk és emberkerülő állatoknak ismertem őket, bár ez lehet, hogy a méretkülönbségből adódott és nem puszta tényekből. Hamarosan pedig az említett állat is megjelent és miután repülésre késztette a lányt, feltehetőleg tőlem, megijedt és elszaladt.
- Ugyan, nincs értelme annak, hogy gyűlöld azt amivel együtt kell élned. Inkább azon kellene gondolkodnod, hogy hogyan fordítsd a javadra. - bár roppant könnyedén szaladtak ki a szavak a számon egy mosoly kíséretében, éreztem, hogy mindez tőlem elég nagy képmutatásnak hat. Viszont az is igaz, hogy míg én nem, addig ő könnyedén meg tudja találni a jó oldalát a képességének.
- Gondolom te sem örülnél annak, ha valaki a te területedre törne be hívatlanul és magyarázat nélkül. Ő csak a területét védi, nem pedig vadászik rád, elvégre nem húsevő állat. - nevettem kicsit a dolgon, hisz valóban, mindössze ennyiből állt az egész és semmi különösebb oka nem volt a mókusnak a támadásra.
- És gondolod, hogy egy kis méretű személy még nem lehet fontos és értékes? Pedig sok mindent el tudsz érni úgy, amit mások nem. Sokkal könnyebben tudsz elrejtőzni, vagy megfigyelni dolgokat, mint mások. Arról nem is beszélve, hogy, mint ahogy azt korábban mutattad, repülni is képes vagy, ami könnyíti a magassággal kapcsolatos gondjaidat. - nem értem, hogy saját magamnak miért nem tudok ilyesmiket mondani? Folyton csak a negatívumok jutnak eszembe, mikor a saját problémámról van szó, pedig jobb lenne, ha segítenék magamon és nem hátráltatnám.

Megnyugtató volt számomra egy kicsit azon szórakozni, hogy hogyan vélekedik a lány a kis négylábú állatról. Azon ritka pillanatok egyike volt amikor megfeledkeztem magamról, még ha ez csak addig is tartott amíg észrevettem, hogy a kinézetemet vizsgálja.
- Dehogyis. Teljes mértékben földi vagyok, ebben biztosíthatlak. A ruhára pedig azért van szükség, mert a mutációmnak elég rossz viselkedésformája van és így biztosabb, hogy senkinek sem tudok vele problémát okozni. - Mit is mondhatnék, a zsenialitásomon még magam is meglepődöm. Fogalmam sincs, hogy hogyan tudom ilyen szépen körbeírni azt, hogy egy két lábon járó emberiség elleni probléma vagyok, és pislákoltatok vele hitet másokban, hogy nem kell rettegni tőlem, vagy egyszerűen elzárni kilométerekre a föld alá és eldobni a kulcsot. De reménykednem kell benne, hogy nem jut eszébe tovább kérdezősködni, hisz előbb vagy utóbb ki fogok futni a szép szavakból és a távoli metaforákból.
- Már hogy ne lennél fontos? Ha nem lennél fontos, akkor én se álltam volna le beszélgetni veled, a mókus se kötözködött volna, és az intézet sem adott volna szobát neked és lehetőséget a tanulásra és arra, hogy megtaláld a teljes potenciálodat. - Ez valóban így volt, azzal a kicsi különbséggel, hogy ugyan arról a szervezetről beszélünk amelyik egy másikkal együtt egy ruhát és egy teljesen ólomfalu szobát ajándékozott nekem, mert VESZÉLYES vagyok. Tíz pont a SHIELDnek és az X-eknek, de nem fejenként.
- Bocsánat, hogy így fejezem ki magam, de ez teljes mértékben hülyeség. Ha nem tűnt volna fel kettőnk közül én vagyok az, aki egy két lábon járó sárga vegyvédelmi ruha, és különben is, amíg az a mókus meg nem jelent észre sem vettem, hogy ott bujkálsz a növények között. Szóval a rejtőzködéssel nem hiszem, hogy nagy gondjaid lennének, csupán a megfelelő környezetet kell megtaláld hozzá, vagy a saját magad javára fordítsd a már meglévő lehetőségeket, legyenek azok rosszak vagy jók. - komolyan be kellene szereznem egy Nobel-díjat arra, hogy képes vagyok másoknak olyat mondani, amit magamnak nem. De azt hiszem, hogy amíg más boldog, addig én törődhetek majd a magam bajaival anélkül, hogy az bárkit is érdekelne.
- Szerintem elhamarkodott dolog az, hogy azt feltételezed, hogy mindezekre nem leszel képes. Igen, az biztos, hogy az Olimpián nem fogod a jelenlegi gyors futás olimpikont leverni, de az nem jelenti azt, hogy ugyan azokat nem tudod elérni a méretedhez igazítva amit mások is képesek. Ami pedig a vezetést illeti, szerintem a mai technológiával simán tudnak egy olyan autót építeni, ami a te méreteidhez van szabva és jogosítványt is szerezhetsz hozzá. Ha másnak nem, az iskolának biztos megvannak ehhez a megfelelő kapcsolatai. - Igen, például megkérhetik a SHIELD-et, hogy intézkedjen. A repülő autók után és 3D-s nyomtató után nem lehet nehéz egy miniatűr autót összeállítani. Hanem küldök nekik majd legót karácsonyra, hogy próbálkozzanak azzal.
- Gratulálok hozzá, az nagyon jó dolog. A zene sokban segíthet, hogy átvészeld azt a kis időt, amíg rájössz, hogy mennyi mindenre vagy képes. - azt hiszem, hogy nekem is sokban segítene a zenehallgatás. Vajon az ólom a hangot is felfogja vagy csak a radioaktivitást, bár nem hiszem, hogy bárki is berohanna a szobámba azért, hogy húzzam le a zenét.

Egyik meglepetés a másik után. Az első, ez a nem földi dolog, valóban amióta több, nem földi eredetű lényt ismert meg az emberiség azóta talán az addig normálisnak mondhatónál is gyanakvóbb lett. Valahol természetes, hogy félünk az ismeretlentől, de szerintem az már régen rossz, ha valakihez, legyen az ember vagy bármi más, úgy közelítünk, hogy feltételezzük a rossz szándékot. Nem azt mondom, hogy nem kell felkészültnek lenni, de a folytonos rettegés rossz tanácsadó lehet.
- Ennek örülök. Gondolom érezhető, hogy nem igazán tartozik a kedvenc témáim közé. - igyekeztem leplezni a második meglepődöttségemet. Először valóban a hideg rettegés futott végig rajtam, hisz amennyiben biztosra rájött volna, hogy mi a képességem, abban az esetben biztosan valamiféle pánikroham jött volna ki rajtam. Más helyében én biztos így viselkedtem volna. Szerencsére válaszából ítélve csupán találgatásai lehetnek arról, hogy mitől is van megvédve, mindenki mással egyetemben és ez épp elég. A túl sok tudás veszélyes.
- Azért a mutáns hadsereg talán kicsit túlzás, meg nem is igazán férne be az iskola által követett ideológiának. - javítottam ki kicsit, mert valóban, maga az iskola és az általa képviselt eszme nem egy hadseregé. Én már csak tudom, hisz a közelmúltig még száz százalékosan biztos voltam benne, hogy a SHIELD lesz az a hely ahol majd felnőttként elhelyezkedem. - Ami a mókust illeti, gondolja arra, hogy az jelenleg egy akadály amit le kell győzz ahhoz, hogy a következő, nagyobb kihíváshoz érj. Küzdened kell és nem kívül, hanem ott legbelül a szíveddel és a lelkeddel. - feleltem biztatóan és óvatosan megböktem a mellkasát, mintegy jelezve, hogy a megoldás teljes mértékben benne van.
- Nincs miért bocsánatot kérned, viccnek szántam a dolgot. - mosolyogva nyugtattam meg, hogy megsértődni biztos nem fogok, hisz valóban az volt a célom, hogy megnevettessem és ezzel egy kicsit fellazítsam a negatívumok okozta feszültségből.
- Már miért ne tudnál harcművészetet tanulni? Gondolom valamikor utánaolvastál a dolognak, így azt is biztosan tudod, hogy a harcművészet lényege nem az, hogy képes legyél valakit a földhöz vágni, hanem az, hogy egyensúlyba hozd a lelkedet és a testedet. Azt pedig a méreted nem befolyásolja. - Azt hiszem, hogy kibújt belőlem a tanító valamikor az elmúlt percek folyamán. De legalább addig sem magammal törődöm. Hurrá!
- Természetesen lehet. A repülő autók világában élünk és a folyamatosan fejlődő technológiáéban, az egyáltalán nem lehetetlen, hogy a méretedre szabott autót készítsenek. Ami a Hammer-t illeti, amennyiben inkább azt az ötletet választod, hogy majd neked is repülő autód legyen, úgy biztos vagyok benne, hogy másfajta közlekedési szabályok vonatkoznak majd rád, főleg, hogy a méretednek köszönhetően bizonyos olyan utak is szabaddá válnak számodra, ahová normális méretű autóval képtelenség vagy tilos behajtani. - igyekeztem megnyugtatni a lehető legjobban. Egyáltalán nem tesz jót neki, ha még azelőtt felad mindent, hogy lehetősége lenne egy kicsit is tennie érte, vagy legalább megtapasztalnia, hogy milyen.