Alvilág

Liza már előtte is gondolt rá, hogy neki tulajdonképpen részt sem szabadna vennie a versenyen. Ez már csak, hogy meztelenül állt a rajtkőhöz és nőként verte meg a többi versenyzőt ráadás volt a saját szemszögéből. De ha már eddig egyenlőként kezelték, akkor úgy gondolja, hogy akkor már végig kezeljék is úgy mindentől függetlenül. Ezt ugyan nem mondja a vele beszélő bíró szemébe, de kéri, hogy akkor vezessék el a társaihoz. Ezt meg is kapja. Azt nem sejtette, hogy egy kocsmában lesznek, de egyáltalán nem lepődik meg, ez teljesen reális a versenyek után, főleg itt az ókorban. Liza bemegy és helyet foglal a többiek között. A jó hangulat őt is gyorsan megragadja. Mosolyogva néz végig a társaságon, akik itt vannak azok már mind győztek ennek már örül. Tekintetével megtalálja Ratent is, a fiatal férfi még mindig iszik, tehát még tart az ivóverseny, bár az egy kicsit meglepő számára, hogy egy ilyen nagy darab ellenfelet kapott. Amikor kihozzák az ételekre tekint, és a különféle italokra. Elgondolkozik azon, hogy vegyen belőle, de végül eszébe jut miért is nem tette eddig. Egyrészt itt az alvilágban nem szomjas sem éhes, valamint semmilyen formában nem akar itt ragadni. Mielőtt mégis venne, gyorsan mással foglalja el magát. Feláll és lassan Dumbon mellé sétál, hogy onnan figyelje harmadik csapattagjukat. Ahogy figyeli az ivászatot lassan az egyik ujjába harap. Izgul, hogy vajon Raten meg tudja-e csinálni, a csapatukért. Eddig nem aggódott, de Herkules nagyobb ellenfél mint amire számított. Azért megpróbálja leplezni az érzéseit. Ő most nem tapsol és nem is szól semmit, csak figyeli az eseményeket.

Philippe nézte az étkeket és az italokat, de nem fogyasztott semmit. Ha ezek idekötik az alvilághoz, akkor csöbörből vödörbe kerülne. Chromixennel talán kivételt tesznek, mert ő a versenyzés miatt iszik, de az sem kizárt, hogy néha még vissza kell térnie majd, ahogy Perszephonénak is így kellett tennie. A vámpír latolgatta ennek az esélyeit, de úgy döntött, ő nem kockáztat.
Liza is megérkezett és amikor a vámpír mellé ért, a vallon látta rajta, hogy szorít Ratennek. Az ujjait harapva rágódik, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Ez már egyéni verseny volt, nem csapatverseny, így Lerois a saját győzelmének örült, nem más esélyein aggódott. A nőhöz viszont tapsolás közben odaszólt nyájasan:
- Minden rendben ment, Liza? Örvendeztessen meg győzelme hírével!
A választ még megvárta, majd amikora hölgyek táncra kérték fel a férfiakat, egy kézmozdulattal és egy fél tánclépéssel jelezte Rilejev kisasszonynak, hogy örülne, ha táncolna vele. Ha Liza tartózkodó volt, akkor az egyik érkező alvilági nővel kezdett táncba. Régies táncba, amit a XIX. században táncoltak. A görög szépségnek még ez is modern lehetett, ezért Lerois próbált alkalmazkodni valamelyest. Néha még odapillantott a társaira közben és figyelte, hogy mikor érkezik meg az istennő.

A doktor továbbra is szurkolt. Raten nem igazán adta jelét annak, hogy ez érdekelné. A magas férfi egy darabig még tapsolt, utána viszont beszélgetni és táncolni kezdett, Zield látva, hogy a többiek nem csatlakoznak, abbahagyta a lelkesítést és elment enni. Magas tápértékű ételeket keresett, hogy a futás után jól feltöltse magát energiával. Táncolni nem akart. Otthon megvolt neki, akivel táncolhatott, ha kedve tartotta. Inkább csak falatozott és gyümölcsével öblítette le az ételt. Közben pedig nézte tovább az ivóversenyt.
~Sosem hittem volna, hogy egyszer nyerek az olimpián és ókori hősök munkáját csinálom. Az étel viszont kitűnő ahhoz képest, hogy ez az alvilág. - gondolta magában a doki.
Miután egy jó adag táplálékot magához vett, mégiscsak megszólította az egyik hölgyet, de csupán egy szolid kérdéssel:
- Elnézést, Perszephonét merre találom?

A férfi kezdte nagyon jól érezni magát, rég érezte már ezt a felszabadult érzést, ezt a kötetlenséget. Ahogy újra megérezte az alkohol hatását, feltört benne a vágy, hogy a drogokhoz nyúljon, mint fiatal korában. Hiányzott neki egy kis fű, vagy egy tabletta eki, igazából bármit betolt volna most, ebben az állapotban. Viszont nem volt nála semmi, és valószínűleg a görögök se jártak drogokkal, vagyis olyanokkal semmiképp, amilyenekhez a vámpír volt szokva.
- Van valakinél valami dohány? – kiáltotta el magát, főleg a társainak címezve a kérdést, és remélte, hogy legalább cigarettát szerezhet magának. Közben derekasan fogyasztotta továbbra is a bort, de már visszavett a sebességéből, és több időt szentelt a női partnereinek. Rutinos mozdulatokkal cirógatta az ölében ülő szépség testét, a hátát, a karját, és a nyakát is.
- Egyébként Raten vagyok. – nézett a hölgyekre mosolyogva.
- Szinte félve kérdem meg ilyen szépségek nevét, de hát a társaságotokra se vagyok méltó, úgyhogy már mindegy, így is túlléptem amit érdemlek. – kacsintott a lányokra. Ahogy a vámpír látta – bár főleg a hölgyeket nézte, ezért ezt inkább a perifériás látásában figyelte meg – a korábban érkezett társaihoz is hölgyek társultak, hasonlóan szépek, mint amik a vámpírt szórakoztatták. Szinte már irigységet érzett, amiért nem ő az egyetlen, akinek ilyen kiváltságai vannak Herkules mellett, de ezt az érzést hamar elhessegette. Ha belegondol, valószínűleg ő érdemelte meg legkevésbé a társaságot, hiszen az első próbán szinte robotként viselkedett, most pedig csupán innia kellett. Igazából nem tudta, hogy hogy áll az ivóversennyel, de már nem is érdekelte, csak az volt a fontos számára, hogy jól érezze magát. Ekkor észrevette, hogy Liza is csatlakozott a társasághoz, mire felemelte a kupáját, és a nő felé intett vele.
- Hogy ment a verseny, Liza? – kiáltott oda, s ismét beleivott az italba, miközben a választ várta.

A terv sikerült. Sikeresen a nyaka köré kulcsoltam a lábaimat és ránehezedtem a férfira, ám annak vállát nem tudtam lenyomni. Éreztem, hogy itt baj lesz, túl nagy volt az ellentartás.
~ Ez így nem lesz jó.
gyanúm beigazolódott, a férfi guggoló állásba ugrott velem együtt és rám kezdett dőlni.
~ Nagyon, nagyon nem lesz jó!
Már tudtam, hogy vesztettem, de próbáltam menteni a menthetőt, ami jelen esetben a két lábam volt, így elengedtem a férfi nyakát és megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy a lehető legkevésbé sérüljek majd meg mikor rám zuhan a férfi.

Remekül haladtam, egész hirtelen kerültem a mezőny élére. A többiek már jócskán mögöttem voltak, már a port is csak éppenhogy tudták nyelni. Na jó, annyira nem is volt hosszú a köztünk lévő távolság, olyan ló hossznyival lehettem a többség előtt, még a második egy jó fél lóval volt mögöttem. Így a merész, és minden bizonnyal halálos tervemet inkább tartalékba rakom. Igaz, még bőven nem volt vége a versenynek, de az eddigi nehézségekhez képest most jól álltam. Ám ebből sem ez az első eset a rajt óta. Legutóbb csúnyán elrontottam azzal, hogy megpróbáltam kiejteni az embereket. Túlzott aggreszivitásom miatt majdnem elvesztettem a vezető pozíciómat. Ezt a hibát nem követhetem el mégegyszer. Gyorsan leellenőrzöm a lovaimat, hogy fáradtak-e, bár sejtem, hogy nem gyorsan fáradó, a verseny távját teljesíteni nem képes hátasokat kaptam, de jobb az óvatosság. Ezután folytatom azt, amit eddig is csináltam, és a lovak állapotához mérten megfelelő mértékben gyorsulni próbálok. Ha valamelyik ellenség mellém ér, akkor megpróbálom neki lökni a megfelelő falnak vagy elválasztó kerítésnek. Nem szándékozom bárkinek is megengedni, hogy lehagyjon.

A doktorra úgy néztek, mint valami bolondra, hogy az istennőt keresi. Nem ismerte az itteni etikettet, de gondolta, hogy ha Perszephoné korábban már szóba állt velük, akkor meg lehet keresni. De nem így lett, meg kellett várniuk, amíg az istennő méltóztatott újra megjelenni. Még előtte visszatért Laura is és még két másik versenyző. A doki a nőhöz fordult:
- Jól van, Laura? Sikerült?
Ahogy elszivárgott az egész kocsmajelenet, újra kint a mezőn találták magukat, Perszephoné előtt. A jó hír pedig kimondatott. Vége a próbatételeknek, a csapat megcsinálta. Ha egy-két vereség volt is, az istennő azt mondta, "összességében" nyertek. Zield először csak állt és hallgatott. Utána viszont az örömmámor öntötte el, mint régen a versenyeken. Felugrott és ököllel bokszolt egyet a levegőbe egy vidám kiáltás keretében. Mehetett vissza élni, a családjával lenni és kutatni.
Feltűnt neki, hogy ahhoz a két férfihoz máshogy szól az istennő. Ezek szerint ők valami más fajhoz tartoztak, nem sima élőlények voltak. Ezt megjegyezte, de nem faggatózott. Ha úgy döntenek, akkor Perszephoné biztosan képes teljesíteni a vágyukat, hogy újra élők legyenek. Az istennő hatalma nagyon kíváncsivá tette Zieldet. Megint az oroszlánra gondolt, a teleportációra és mindenre, amit itt látott. Ha csak egy töredékét fel tudná használni a kutatásai során, bezsebelhetné a legrangosabb szakmai díjakat és persze sokat tehetne az élővilágért. Lehet, hogy pofátlan kérésként hangzott, de így szólt Perszephonéhoz:
- Istennő, nagyon köszönjük, hogy kivételt tett velünk és hogy újra élhetünk! Odafenn a világunkban én tudós vagyok és állatokkal foglalkozom. Megengedné, hogy a legyőzött oroszlánból kapjak egy mintát? Rengeteget segítene a természet egyensúlyán, ha megértenénk, mitől volt ő olyan erős. És még egyszer, igazán hálás vagyok a jóságáért!
Zield ezután a többiekre nézett, hogy ki miként éli meg a helyzetet. Ha valamikor, hát most kellett vidám arcokat látnia.

Kezd igencsak jó hangulat kialakulni a kocsmában, ezt Liza nem is csodálta. Akik itt vannak már győztek a saját versenyszámukban, ez pedig reménnyel és örömmel tölthette el őket. Az ételek és italok valamint a fiatal nők társasága és az ivóverseny is csak mind tetézi ezt. Az általános jó hangulat Lizára is hat és ez némileg feloldja a venne lévő aggódást. Úgy érzi, hogy most már minden rendben lesz, csak ha még lesznek további próbák is, akkor elég furcsa, hogy előtte is lenne egy ünnepség. Dumbon kérdésére mosolyogva válaszol.
- Majdnem egy teljes testhosszal nyertem. Köszönöm a kérdést. Gondolom ön is remekül teljesített.
A táncfelkérést azonban elutasítja. Mégsem annyira szimpatikus neki a férfi, és a hangulata sem olyan, hogy csak úgy egy lényegében szinte ismeretlen emberrel, örömében leálljon táncolni. Nem is sokan vették rá erre őt korábban. Ha Dumbon más nőt választ, akkor figyeli tovább az ivóversenyt. Raten egyszer csak neki kiállt, megmosolyogtatja, hogy mind a két férfi, valamilyen ok miatt, mennyire kíváncsi az eredményére.
- Simán megvertem őket.
Válaszolja némileg könnyedebb stílusban. Még további személyek érkeznek meg a kocsmába, Liza gyorsa végigméri őket, de tovább nem is foglalkozik velük, nyilván ők is győztesek. Éppen az egyik asztal felé indul, amikor elmosódik a kép. A kezdeti ijedtség után, ami a váratlan változásnak köszönhető, gyorsan méri fel a helyzetet. Amikor Perszephoné kimondja, hogy visszakaphatja az életüket, hirtelen megkönnyebbül. Talán még soha nem érezte magát így. Szemeibe könnyek szöknek, örömkönnyek, ellentétben a halál utáni elkeseredettség könnyeivel. Széles felszabadult mosolyát nem is tudja leplezni. Visszakaphatja az életét, a testét, a családját, mindent, amit a robbanásban elvesztett. Végre. Kezdetben szólni se tud a boldogságtól. Arra viszont felfigyel, amikor az istennő a két társához szól.
- Tehát maguk korábban nem is éltek?! - szökik ki a száján a kérdés. Meg van a kapocs a két férfi között, nem rokonság, valami más, talán mágikus, vagy más földöntúli dolog lehet a megoldás.

Liza beszámolt, hogy ügyes volt. A vámpír is felelt neki a fel nem tett kérdésre:
- Elismerésem, hölgyem! Nos, igaza van. Ami azt illeti, szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem akadt oly versenytársam, aki elibém kerekedett volna.
Philippe hamar túltette magát a visszautasításon és egy helyi szépséget perdített táncra. Nem ragaszkodott ő Lizához, de ropni akarta a lépéseket. Így is tett, de közben visszapillantgatott és látta a többieket. Mindenki megérkezett és lassan szertefoszlott az ünnepség. A vámpír ekkor megállt és nézte, mi történik. Számított az istennő megjelenésére és így is lett. A bejelentést egy nagyon széles mosollyal és kitárt karokkal fogadta. Mindenki megtette a magáét és Perszephoné elfogadta a teljesítményüket. A legendás hős, Héraklész próbáit együtt csinálták meg, de ez így is komoly tény. Már éppen gratulált volna mindenkinek, mikor az istennő az arcára fagyasztotta a mosolyt. Leleplezte.
~Előtte persze nincsenek titkok, de miért kellett ezt mindenki előtt nyilvánosságra hoznia?
Liza már le is csapott a kérdésre és a vámpír ekkor engedte le karjait. Megpróbált profi üzletemberként higgadtan viselkedni. Mint amikor az alaposan kidolgozott tervet egy darab becsmérlő szóval elintézi egy pimasz stílusú tárgyaló fél. Neki akkor is mosolyognia kell és megfelelő mederbe kell terelni a dolgokat. Mint most is. Élhet, mint a harapás előtt. De halandó is lesz, ha az ereje meg is marad. A Társaságot el kell hagynia, legfeljebb üzletelhet velük, de nem fog közéjük tartozni. Ez volt a legkevesebb. Gondolkodnia kellett, hogy meg tud-e birkózni a több mint 150 éves élőholt lét után újra a normális emberi léttel. Feltűnő lesz. Újra kell kezdenie mindent. De egy ilyen lehetőség ezerből egynek adatik meg vagy annyinak sem. Döntött. Először az istennőhöz szólt felvéve egy újabb, de szolidabb mosolyt:
- Perszephoné, Alvilág Úrnője, Zeusz leánya! Örök hálánk illet meg téged nagyságos kegyelmedért, mellyel megnyitod előttünk a hazánkba visszafelé vezető utat! Természetesen élni szeretnék, ahogy a többiek is!
Ezután Rilejev kisasszonyhoz szólt:
- Mert mi is az élet? Szívdobogás és a szellem pezsgése, léptek a fényben és gondolatok az elrejtett sötétségben, tapintható test és szárnyaló lélek.
Többet nem mondott és nagyon remélte, hogy Raten úrrá tud lenni az ifjonti hév okozta esetleges, mindent eláruló kitörésen és ő sem lesz meggondolatlan.

Miután elhúztam, a többiek leálltak, hogy a vesztesek között lehessenek az elsők. Elég hülye húzás, de én csak hálás lehetek érte, nem panaszkodom. A verseny után az ellenfeleim nem gratuláltak nekem, úgy tűnik még a fair play feltalálása előttről származnak. Én azért odamentem hozzájuk, még se keltsem a bunkó germán képét.
- Köszönöm a játékot fiúk! Majdnem megvertetek, de ne féljetek, majd bele jöttök! - ezzel mondjuk nem sikerült a kedvességemet bizonyítanom, de most ez kicsit sem érdekelt. Hamarosan egy kocsmához kísértek, ahol már a többiek már mulatoztak. Euzek szerint én voltam az egyik utolsó aki nyert. Kicsit égő. Nem annyira mint az össze égett csaj, de azért még is. Odaléptem a pulthoz, megkerülve a nőkkel éppen flörtölő férfit és rendeltem egyet a legjobb borból, de hirtelen minden elkezdett elmosódni. Mire pislogtam egyet már megint a réten voltunk. Úgy tűnik Perszephoné nagyon szereti ezt a rétet. Gratulál nekünk, hogy túl éltük.
- Köszönjük, nem volt könnyű.- válaszolom az istennőnek. Ahogy megkérdezi a két férfit, hogy akarnak-e élni kicsit felvonom a szemöldökömet. Nekem elég élőnek tűntek, de tévedtem már korábban. Ha pár órával ezelőtt teszi fel ezt a kérdést az istennő még meghökkentem volna. De azóta én is meghaltam és egy Minotaurosszal kellett megküzdenem az életemért. Ez kicsit felemeli a meghökkenés határt.
- Ne vegye sértésnek doktor, de szerintem ami azt az oroszlánt erőssé tette, bármilyen ereje is volt, az nem a maga által természetnek definiált dolog műve. Legalábbis szerintem.- mondom Zieldnek, bár igazából semmi közöm hozzá.-- Viszont ha ő vihet fel oroszlán mintát, akkor én kaphatok bort? Csak úgy, útra valónak?

Jött aminek jönnie kellett, az ellenfelem rám esett, szerencsére ez már meg se kottyant nekem, ahhoz képest, hogy megégtem, felhorzsolódtam és szétcsípte a sebem a homok, ahhoz képest ez nem is volt olyan fájdalmas.
A győztes kimondták, persze tudtam, hogy ellenfelemé a győzelem, aki felállt, majd meglepetésemre segítő kezet nyújtott és még meg is dicsért, hogy ilyen erős ellenfelet még sosem kapott. Miután felsegített én is hasonló elismeréssel illettem és talán ha eddig nem jött volna rá, akkor most a hangból leeshetett neki, hogy egy nővel harcolt, pontosabban azzal, ami megmaradt belőle.
A versenybíró odalép hozzám, és elkísér a helyszínről, abba a kocsmában, ahol a többiek már javában ünnepeltek. Úgy tűnt mindenki sikerrel járt rajtam kívül. Elbuktam, és titkon féltem mi lesz a sorsom, itt ragadok ebben a világban örökre, vagy talán még lesz próba, melyen lesz még esélyem győzelmet aratni és kegyelmet nyerni. Ki tudja, mondjuk a mostani állapotom tekintve, ha a többi próba is elég durva lesz akkor már nem lenne minek visszatérnie.
A doktor odajött hozzám és megkérdezte, hogy vagyok és sikerrel jártam -e.
- Megvagyok köszönöm, de egy dicső küzdelemben buktam el. Nem számítottam, hogy a birkózás elé a szumót is oda kell majd képzelnem.
Válaszoltam, mire feltűnik, hogy már nem is a kocsmában vagyunk hanem azon a réten ahonnan indultunk.
Az istennő fogad minket aki közli, hogy mindnyájan élhetünk.
~Éljen!
- Köszönjük istennő.
meghallgatom a többiek kéréseit, majd én inkább egy kérdést teszek fel.
- Mielőtt mennék, nekem csak egy kérdésem volna istennő. Ha visszatérünk az élők sorába, akkor az itt szerzett testi elváltozásaink megmaradnak?
Kérdezem miközben nem túl feltűnően vizsgálom, hogy a gyógyulásokkal együtt is, maradt -e egyáltalán néhány épp hajszálam, vagy egyáltalán valami épp felület rajtam.

Raten épp kezdett volna megismerkedni a hölgyekkel, amikor az egész terem elhomályosult előtte, és a korábbi alkalmakhoz hasonlóan érezte, hogy elteleportálták. Csalódottsággal vegyes düh uralkodott el a férfin, és lenézett a kezére – remélte, hogy legalább egy korsó maradt nála, hiszen nagyon szorongatta a darabot. Csak ez után nézett fel, és látta meg Perszephónét.
- Yippijé, yuppijó! – bokszolt a férfi a levegőbe vigyorogva – az alkohol hatása már erősen érződött rajta, és ez meglátszott a szemén, és a viselkedésén is. Az, hogy élhet, hirtelen elfeledtette vele a csalódottságot, amit a női társaság adott – ha visszatérnek a világukba, nem lesz nehéz kárpótolja magát, a klub környékén mindig hemzsegnek az olcsó cafkák, akik szinte bármire képesek, hogy belekóstoljanak a gazdagságba.
- Ha Mr. Dumbon kihúzta a nyelvét a seggéből, és romantikus költő helyett ismét értelmes férfiként viselkedik, akkor én is szólnék. Ami jól működik, azt felesleges megváltoztatni. Maradnék ugyan olyan tökéletes, mint eddig, ha megengedi. – vigyorgott az istennőre, és még egy drámai meghajlást is belevitt – ez után fordult Lizához.
- Ez egy igencsak bonyolult szituáció, és akármilyen megnyerő is a külseje, sajnos ez nem oldja meg a nyelvem. – kacsintott a hölgyre játékosan, amikor az az életről kérdezte.
- Viszont az öreg Michael úgy tűnik ódákat is zeng önnek, amiben definiálja az életet, ha gondolja.
- Viszont ha a Doki kaphat Ori-mintát, akkor én elvihetek egy kupát? – kérdezte, majd a másik vámpírt kifigurázandó széttárta karjait, és kecsesen piruettezet.
- Hisz mit ér a lét,
ha nincs hozzá lé,
alma vagy szőlő,
piros és zöldellő,
miből készül a jó bor,
amit csak nemesít a kor,
nem úgy mint a hölgyeket,
kivéve kegyedet. – végezetül ismét az Istennő előtt hajol meg a férfi.