Alvilág

A kimondott szavaknak és igéknek nincs sok eredménye, válasz nem érkezik az erdő felől. Talán csak Liza elkalandozó figyelme miatt, de mintha egyszer csak nevetés hangját hallaná, de később már tudja, hogy a többiek is hallják a vidám női hangokat. Michael után indul az erődbe, de megvárja, hogy a harmadik társuk is csatlakozzon, mielőtt elvesztenék egymást. Végül egy tisztásra érnek ki, ahol megpillantanak néhány együtt táncoló és éneklő fiatal lányt. Még Lizát is lenyűgözi a szépségük, nőként is. Kis ideig figyeli a mozgásuk, de nem úgy tűnik, hogy észrevették a hármast. Ezután ami eszébe jut, az a természet baljós csendje, most itt a tisztáson is figyeli az állatok hangjait, hogy vannak-e csiripelő madarak, vagy ciripelő bogarak, az mindenképpen jó jel lenne.
Pár lépéssel közelebb megy és várja, hogy a közeledés miatt észrevegyék őket. Valószínűleg a többiek is erre várnak és ezért nem szólnak. Liza még hátra pillant és figyeli a két férfi reakcióját, leginkább most arra figyel, hogy mennyire nyűgözi le őket a hat hölgy. Talán most majd az ő józanságára is szükség lesz, de azért bízik Leroisban, eddig is az eszére hallgató, következetes személynek tűnt.

Bármennyire is hempergett a földön, szegény Lauraának nem nagyon ment a tűz eloltása, és Zield rúgása bár eltalálta az állatot, inkább csak fájdalmasnak tűnt, mint valóban veszélyesnek. Szerencsére az összhatás még az állat idegeiet is kikészíthette, és a menekülés mellett döntött.
Persze azt hittem, hogy itt a vég, amikoraz oroszlánnak végül sikerült ketté harapnia a szájába dugott fadarabot, majd egy erőteljes mozdulattal a folder küldött, de szerencsére ahelyett, hogy szétmorzsolta volna a képemet, inkább elmenekült a sötétbe.
Laura sikoltozása végigborzongatta a gerincemet, azonnal körbenéztem, hogy mivel is enyhíthetném a kínjait, de Zield megelőzött, és arra kért, hogy inkább azt figyeljem visszatér –e az állat. Bár ebben kételkedtem, mivel ha más nem a méreg legyengíthette annyira, hogy egyelőre ne foglalkozzon a visszajövetellel, de úgy tettem, ahogy kérte, bár készen álltam, hogy segítsem, amikor csak tudom. Nagyon reméltem, hogy less időnk kicsit rendbehozni magunkat, különben nem sok esélyünk less majd a következő próbán, arról nem is beszélve, ha így összemarcangolva, összegéve ébredünk majd ismét New Yorkban, akkor esetleg azt kívánjuk, bár valóban meghaltunk volna.
Egyelőre azonban csak kimeredt szemmel és fülelve faggattam a sötétséget, illetve, letéptem a ruhám egy részét, és vízbe mártva próbáltam rányomni a sebre, hogy ha mast nem legalább az égő érzést csökkentse. Piszkosul nem indult jól ez a kaland, de egyelőre mindenkinek nagyobb baja van annál, semhogy kielemezhessük a történteket...

Rosszabbul estem mint gondoltam, egyenesen a lángok közepébe. amilyen gyorsan csak tudtam kimásztam a tűzből, lévén már nem volt meg az akrobatákhoz méltó mozgékonyságom.
Ekkorra azonban már minden ruhadarabom égett, sikoltozva szaggattam le magamról a kabátom és a pulcsim, majd hemperegni kezdtem a földön, ami utólag nem tűnt túl jó ötletnek. Szerencsémre legalább Zield is jött segíteni, és a hempergőzés és a homok szórás remélhetőleg eloltja majd a tüzet.
A bőrömbe égett a ruhám több helyen, minden porcikám fájt a tűztől vagy épp a hempergéstől. mázli, hogy az oroszlán elment, mert különben nagyon kiszolgáltatott helyzetbe kerültem volna.
megpróbálok a felállással, de rájövök, hogy nemcsak felállni, de még felülni se tudok. Annyira fáj mindenem a másodfokú égésektől.
A fiúk vizes ruhákkal próbálják csillapítani a fájdalmam, amire csak néhány szisszenés a válaszom, meg egy halk köszönöm, de ennél többet nem tudok pillanatnyilag kibökni.
- Felsegítenétek fiúk? Fájnak a tagjaim, nem bírok felállni.

A fiú eldönti merre menjünk így elindulok arra. Ha a másik fickó is velünk jön, akkor elmesélem neki a labirintus történetét.
- Mint korábban mondtam, Daidalosz építette Minosz király megbízásából és olyan jól sikerült, hogy egyes legendák szerint ő is alig tudott belőle kijutni. Ebben helyezték el a Minotauroszt. Itt is maradt egész addig, amíg meg nem ölte Thészeusz. Ő úgy talált ki, hogy kapott segítséget egy fonal formájába valamint egy tippet, amit én is bepróbáltam vetni az elején. De mivel úgy tűnik, hogy ez nem ugyan az a labirintus, így szerintem ez nem sokat számít.
Amikor újra falba ütközünk, akkor már fényeket is látunk, sőt közvetlen közelről halljuk a szörny üvöltését. Megvan még a sülő hús illata is.
- Valakinek előre kéne menni felderíteni a terepet. Bárki önként jelentkező?- ha senki nem jelentkezik magamra veszem ezt a neves feladatot. A fegyvereimet megtámasztom a fel mellett. Ha van rajtam cipő leveszem, hogy még halkabb legyek, bár a fenevad üvöltésétől valószínűleg amúgy sem hallani. Jobb az óvatosság. Ezután odalopakodok a sarokhoz és megnézem mit csinálnak. Ha nem látom rendesen, akkor feljebb megyek, az utolsó métereket kúszva, hogy ne lássanak meg.

Egy gyönyőrű, fekete hajú nő – mit nő, ez a szó olyan lealacsonyító a teremtményre nézve. Szebb volt, mint bármely nő, és több is azoknál – egyértelműen nem evilági lény.
Korábban, a sárkány hangjára valahogy nyugalom járta át a vámpír testét. Nem tudta miért, de minden sokkal egyszerűbbnek tűnt, nem érezte a veszélyt, nem gondolta, hogy bármit is kéne tegyen. Egyszerűen csak állt, vagy mozgott, ahogy a társai kívánták – eddig még eljutott a tudatáig a külvilág – de ezen túl csak a fehér aj zúgott a fülében. Természetesen nem tudhatta, hogy egy gyenge sokkot kapott, az agya mintha blokkolt volna, annak érdekében, hogy megőrizze józanságát. Megőrült, hogy ne őrüljön meg – nagyon. Ezek után nem sok mindent fogott fel abból, ami körülötte zajlott – de most szép lassan felszállt a köd az elméjéről, és egy pillanat alatt élte át újra az elmúlt időszakot. Ahogy a vámpír a nőt dorgálja, annak tudatlansága miatt – ha magánál lett volna, a gyengébbik nem védelmére kél, de most már késő volt. Ekkor tudatosult benne az is, hogy találkoztak Atlasszal, az ég tartójával. Átkozta magát, amiért nem volt magánál – egy ilyen pillanat szinte senki más életében nem adódik, ő pedig elszalasztotta, hogy egy Titánnal beszélhessen. Mindez egy pillanat alatt futott végig az agyán, majd megrázta a fejét, és immár tiszta elmével rendelkezett – ismét. Az eddigi nyugalmat viszont elriasztotta a nimfa jelenléte, a nyugalom nem férhetett el azzal az izgalommal, amit a lény jelenléte okozott a férfi agyában.
- Mi voltunk azok, csodálatos szépség, akik – bár méltatlanul, de tiszta szándékkal – atyátok ősi nyelvét ismételtük. Mi voltunk azok, akik tiszta szándékkal felkerestek titeket. – szólalt meg, mikor a mesebeli szépség előrelépett, és megszólította a társaságot. Jó volt végre beszélni, gondolkodni – bár a sokkos állapotban nem érezte, most minden kétséget kizáróan zavarta még az állapotának az emléke is. Szerencsére a nimfák szépsége megindított benne valamit – amit egyesek a férfi ösztönnek hívnak – és ez kirántotta elméje mélyéről.

A doktor próbált segíteni, de igencsak korlátozotttak voltak itt a lehetőségek. A juhászról sikeresen leszedte a ruhákat és beborította velük Laurát. Földet is szórt rá és a tűz ugyan kialudt, de a nő rettenetes állapotban volt. Már beszélni sem tudott, sem felállni. Zield pontosan tudta, mi zajlott most a nő szervezetében. Víz sehol, még egy tócsa sem. Legfeljebb a birkák nyálát vagy vizeletét gyűjthette volna össze, de azt nem tette volna nyílt sebre... Jobb híján megpróbálta a sebeket ellátni, közben nyugtató, mély, halk hangon Laurához szólt:

- Nagyon sajnálom, kérem, ne értse félre, de meg kell szabadítanom a ruháitól, hogy a sebeket ellássam. Próbáljon nyugodt maradni és gondoljon valami szépre. Gondoljon a következő napra, mikor már visszatérünk a világunkba.

Zield próbált lelket önteni a nőbe, miközben levette a ruháit. Nem bámulta, nem nézegette, csak a sebekkel foglalkozott. A saját ruháit próbálta ízekre szabdalni és azokkal beborítani a sérüléseket, hogy legalább annyival segítsen a nőn. A sebekbe égett darabkákat nagyon óvatosan próbálta eltávolítani.
Damien tette a dolgát, figyelt, de néha ide is pillantgattott. Természetes, hogy ő is akart volna segíteni, de ha az állat mégis visszatér és meglepetésszerűen rajtuk üt, akkor mind itt hagyhatják a fogukat. Nagyon dühös lett arra a bestiára.
~Nem halhatunk meg itt is! Ha teljesítjük a próbát, az istennő tud csodát tenni és helyreállíthatja Laurát és mindenki mást is.
Odament a juhászhoz és megpróbálta felemelni annak a lábait és úgy tartani őket, amíg elég vér megy a férfi fejébe. Komoly baja nem volt, csak a félelemtől ájult el, így fel kell ébrednie. Ha ez sikerült, így szólt hozzá:
- Megmérgeztük az oroszlánt és elfutott. Kérem, vigyázzon a hölgyre és ha lehet, vigye vízhez, ahol a birkák inni szoktak. Az a dög belökte a tűzbe és borzasztóan megégett.
Ha sikerült a művelet, akkor összeszedte a maradék lándzsákat, amiken még volt méreg. Damienhez ment. Ott már hallotta a szenvedő állat hangjait:
- Laurának nincs sok ideje. Ha meghal, mielőtt teljesítjük a próbát, azaz megöljük az oroszlánt, nem tudom, mi lesz. Amíg él, addig fejezzük be, amit elkezdtünk.
Ha Damiennek volt jobb ötlete, meghallgatta. Ha nem, akkor megpróbálta a nyüszítést követni és ha rálelt az oroszlánra, akkor bármilyen elérhető testnyílásán benyomni még több mérget. Abban reménykedett, hogy ha meghal az oroszlán, az istennő megjelenik és helyreállítja a testüket. Talán ez Laura egyetlen esélye.

Liza látja a másik két férfi szemében, hogy a nők szépsége teljesen elragadja őket, kicsit megfáradtan néz ekkor végig a két társán. ~ Férfiak... tipikus. ~ Fut át a gondolat a tudatán. Főleg a fiatalabb Chromixen reakciója győzi meg arról, hogy jobb lenne ha kicsit átvenné a vezetést, nehogy véletlenül úgy alakuljanak a dolgok amit egyébként Michael vagy Raten sem szeretne. Még megvárja amíg a fiatal férfi befejezi, majd ő is olyan testtartást vesz fel, hogy mutassa tiszta szándékait és nem jelent veszélyt a bokorban rejtőzőkre sem. Mindazonáltal nagyon örül, hogy végre látja Ratent ismét teljesen tudatánál.
- Beszéltünk apátokkal is, ő küldött minket hozzátok, hogy segítséget kérjünk tőletek. Kérlek, az életünk múlik ezen. - összegzi röviden, majd elkezdi lassna kifejteni - Perszephoné adott nekünk még egy esélyt, ha teljesítjük a próbáit, akkor visszakaphatjuk az életünket. Olyan ünnepen haltunk meg, ahol senkinek nem lett volna szabad, ezért most kapunk még egy lehetőséget. Szereznünk kell a kert aranyalmáiból, ez a próbánk, de a sárkány miatt ezt nem tudjuk megtenni. Kétségeink között a nagy Atlaszt kerestük fel, aki segítőkészen megtanította nekünk az ősi mondatot, amit már hallottatok. Azt mondta beszéljünk veletek. Most talán ez az egyetlen reményünk.
Teljesen őszinte és nem játssza meg az érzéseit jobban, mint ahogy azok most a szívébe marnak. Liza előtt hirtelen Oleg arca jelenik meg, de ezt nem hozza szóba és nem is mutatja ki, csak magában tépelődik.

A vámpíroknak és Lizának sikerült megközelíteniük a női társaságot. Hiába próbált Lerois hangosan, zajt csapva közeledni, a megjelenséükre így sem számítottak a nimfák. Szétrebbentek és elbújtak. Peig milyen szépséges látványt nyújtottak! A férfi csak nézte őket. Lenyűgözték. Raten végre felébredt a néma álomból vagy miből és ő szedte össze magát előbb. Hozzájuk szólt, felelt a legbátrabb, fekete hajú gyönyörűségnek. Liza is kiegészítette, tárgyilagosabban, mivel őt nyilván nem vonta bűvkörébe a nimfák bája.
A vámpír csak nézett. Először a fekete hajút, majd a többieket, akik próbálták visszatartani és egy kicsit kilátszottak a bokrok közül. A lényeget a többiek elmondták, a vámpír most csendben legeltette a szemeit.

Ahogy megszólalnék veszem csak észre, mennyire nagy is a baj. Szavak helyett csak hörgés hagyja el a számat. Mikor pedig megmozdultam minden mozdulatom fájt. De annyira, hogy az ujjam megmozdítása is fájdalmas volt így le is tettem arról, hogy én felállok innen.
A doki megszabadít a ruháimtól és beborogat és bekötöz a juhász ruháival. Egyre csak úrrá lesz rajtam a fájdalom érzése.
~ Azannyát. Ha nem visznek kórházba akkor én feldobom a pacskert... Ú, a fene. Ebben a korban még a kórházban haltak meg többen mint a csatatéren. Ha a fiúk nem végzik be a feladatot akkor az istennő nem támaszt fel minket és akkor én még itt meghalok. Remélem, ha feltámaszt minket a sebeink eltűnnek. És remélem, hogy a fiúk előbb bevégzik a feladatunk, minthogy én meghalnék.
A remény szikrája még él bennem az újraéledés iránt így minden erőmmel harcolok a halál ellen, hogy az minél később jöjjön el.

Sajnos Zieldnek nem volt meg a megfelelő felszerelése, hogy stabilizálja Laura állapotát, és az én kötésem is finoman szólva hevenyészet volt, így éreztem, ahogy a vér csíkokban festi megviselt ruházatomat. Az egyetlen dolog ami némi elégtétellel töltött el, hogy az állat szenvedését is hallottam, és mire javasolhattam volna, hogy talán fejezzük be a vadászatot, addigra már Zield is mellettem állt megmaradt fegyvereinkkel.
- Laurának nincs sok ideje. Ha meghal, mielőtt teljesítjük a próbát, azaz megöljük az oroszlánt, nem tudom, mi lesz. Amíg él, addig fejezzük be, amit elkezdtünk.
- Remélem, hogy Perszephoné megkönyörül rajtunk – mondom halkan – különben lehet, hogy nem érjük meg a második próba elkezdését sem.
Húzok egy nagyot a ruhámból tépett csíkokon, hogy nagyjából fedjék a korábban tépett sebet, fájdalmasan felszisszenek, összeharapott számon keskeny vérpatak csordul. Pár másodperc fájdalmas lihegés után, amennyire lehet kihúzom magam, majd elveszem Zield kezéből a legvastagabb lándzsát, ami megmaradt.
- Segítek, amiben tudok, doki, és reméljük a legjobbakat!
Kicsit bizonytalan léptekkel követem a doktort, amerről az állat fájdalmas hangja hallatszik. Javaslom, hogy két irányból közelítsünk, így talán a sebesült állat legalább egyik védtelen oldalát kénytelen felfedni. Mivel a szúrás korábban sem jött be, hacsak nem tudok tényleg biztosra menni egy szembe vagy szájba döfésnél, a botot inkább husángként fogom elsőre használni, illetve ha tudom, akkor a korábbi módszert alkalmazva legalább az állkapcsot kivonni a forgalomból, egy jól elhelyezett mozdulattal.
Ezúttal tényleg nem hibázhatunk, vagy mindannyian ittmaradunk...

Természetesen a felderítést és nekem kellett elvégeznem. Sikerült odalopóznom és a még a huzat is mellém állt. Így megnézhettem magamnak a Minotauroszt. Olyan két méter magas egy hatalmas csatabárdon támaszkodik. És pókokat süt. Másfél méteres óriás pókokat. Sok furcsa dolgot láttam, de ezt biztosan tovább adom az unokáimnak. Már ha feltámadok, persze. Körülnézek még gyorsan, esetleges berendezés, csapdák vagy bármilyen más tárgy után ami segítség (vagy esetleg hátrány) lehet az elkövetkező összecsapásban. Próbálok gyors lenni, hiszen ha észre vesz, akkor bármilyen lehetséges tervezés a kukába megy. Ha készen vagy és nem is vett észre akkor vissza osonok a többekhez és beszámolok mindenről. Ezután el kezdhetünk tervezni. Természetesen előbb visszaöltözök. Közben még a hálóm erősségét is ellenőrzöm. Ha elég erősnek ítélem, akkor már van egy jó ütőkártyánk. Ebben az esetben felvázolom a tervemet.
- Ha kitudnánk feszíteni ezt a hálót, akkor megbotolhatna benne. A földön már könnyebb elintézni.
Ha nem elég erős akkor a beszámoló után megvonom a vállam.
- Szóval valamilyen ötlet? Vagy csak idehozzuk és próbáljuk megölni?
Persze ezek csak akkor érvényesek, ha nem látok hasznos dolgokat a Minotaurosz termében.

Öröm volt az ürömben, hogy a sebeket a lehetőségekhez mérten sikerült bekötözni. A juhász felébredt és mikor hallotta, hogy már nincs itt az állat, Zield rá tudta bízni a sérült nőt. Még kába volt egy kicsit, de értette, mit kell csinálni. A doki csak remélni merte, hogy a víz majd segít valamennyit Laurán. Sürgős ellátásra lenne szüksége, de sajnos ez nem az a helyzet, amikor biztosítani tudnák neki.
A doki látta, hogy Damien saját maga ellátta a sebét. Mindketten ugyanabban reménykedtek Laura állapotát illetően: az isteni beavatkozásban. A férfi is elvett egy lándzsát, amit a doki hozott. Elindultak és hamarosan egy lugashoz értek. Sajnos az oroszlánnak ez túl jó hely volt a rejtőzésre.Itt szedtek ágakat, köveket és mérgező növényeket. Az állat hangja egyre keservesebb volt és egyre halkabb. Zield nagy dilemmában volt. Lehet, hogy csak ki kellene várni, amíg végez vele a méreg. De mi van, ha regenerálódik? Ha nem csak a bőre átüthetetlen, hanem komolyabb öngyógyító képességgel is rendelkezik? Egy megoldás jutott az eszébe. Damienhez fordult és halkan szólt hozzá:
- Gyengül, de adjuk meg a kegyelemdöfést. Gyújtsuk rá a lugast.
Ha a tűzből még maradt Laura belepottyanása után, akkor a doki visszarohant. Összeszedte azokat a ruhákat, amiket Lauráról levett, hiszen ezek már nem voltak jók semmi másra. Ha tudta, rátekerte ezeket egy hosszabb ágra, megcsomózta és a tűzbe tette. Ezzel visszaindult, nem futva, csak sietve, hogy megmaradjon a kezdetleges fáklya. Ha odaért, akkor pedig módszeresen elkezdte a legszélén lévő fákat, ágakat és bokrokat meggyújtani. Ha Damien másik oldalról akart közelíteni, megtehette, a doki nem szólt bele. A lándzsáját a másik kezében tartotta. Ha az oroszlán mégis rátámadt volna, akkor a fáklyát az állat felé dobta és megpróbálta valamelyik nyílásába belenyomni a mérgezett hegyet.

A vámpír még mindig csodálta a gyönyörű nőket, akik kezdtek megnyugodni. Lizának nagy szerepe volt ebben, hiszen elmondta, hogy a nimfák apjától hozták az üzenetet. Még nevettek is, hogy a szépségül lenyűgözte az urakat. Hát igen, ilyet még egyikük sem látott. Se élőben, se festményen, ebben a vámpír biztos volt. Ez isteni eredetű szépség volt, utánozhatatlan. Előjöttek a többiek is és Lerois nem tudta, hova kapjon a szemével. Nem félt mindegyiküket megnézni. Az egyikük elindult a hegy felé. A vámpír annyira még észnél volt, hogy tudja, ott van a sárkány és ha az őr ott van, akkor az őriznivaló almákat is onnan lehet elhozni. Elmosolyodott, hogy segítneke nekik a nimfák. A fekete hajú leány el is mondta ugyanezt nagyon kedvesen. A nők kezdték körbevenni a két vámpírt és már a simogatásig is elmentek. Philippe érzékei tomboltak, de nem akart mindent elrontani azzal, hogy meg akarja kaparintani a testüket. Csupán nézte őket és mosolygott rájuk.

- Köszönjük a segítségeteket és ezer örömmel élvezzük a társaságotokat, Alkonyat istennői, Nyugat szüzei. Szépségeteket látva a halandó rádöbben, hogy nem lehetséges kőből kifaragni az istenek csodáját, sem vászonra vetni színes festékekkel.

A vallon azokra szobrokra és képekre gondolt, amik nimfákat ábrázolnak. A szépség hálás téma, ezért még a modern korban is készültek erről alkotások. A valóság azonban sokkal szebb volt.

Valóban nem tudhattuk, hogy az állat hogyan reagál a mérgezésre, de miután a bőrét nem tudtuk átdöfni, igen valószínű volt, rendelkezik valamilyen öngyógyító képességgel, és akkor gyorsabban győzi le a káros anyagot, mint ahogy mi felkészülhetünk a második körre.
- Rendben, hozzon nekem is egy fáklyát vagy ágat! Addig figyelem, nehogy az állat mégis odébb vánszorogjon- súgtam a dokinak.
Az az igazság, hogy nem volt kedvem oda – vissza rohangálni az állat búvóhelye, meg a korább küzdelem színtere között. Amennyire lehetett igyekeztem keveset mozogni, nem akartam még jobban felszakítani a sebemet, meg nem is tudtam, hogy mennyi ideig bírom a vérveszteséggel, meg mindennel együtt.
Ha a doki hozott két ágat, akkor elveszem az egyiket, és a férfi útvonalával ellentétes irányba indulok el, igyekezve minél több helyen meggyújtani a kis liget fáit. Közben igyekszek figyelni, nehogy a vad meglephessen az ágak alól rámugorva, illetve figyelek, hogy ha a dokinak segítségre lenne szüksége...

A többiek ellátták a sebeimet, ami pokolian fájt, de ennyi szenvedés megéri majd később, remélem lesz később. A torkom egyre jobban fáj, már úgy érzem, alig kapok levegőt. De én azért nem adom fel, megpróbálok lassabban, de ütemesen lélegezni, hogy kevésbé fájjon a jelek szerint bedagadt torkom. Bár a halál gondolata már befészkelte magát a fejembe, de én azt próbáltam harcként felfogni, hogy most a halállal harcolok és, reménykedem abban, hogy kitartok a próba végéig, és reménykedem az istennő kegyelmében.
~ Remélem az első próba után meggyógyít az istennő. Remény, csak ez maradt. De nem adom fel, küzdök az utolsó szívdobbanásig.
Ha nem kapok gyógyítást az istennőtől a próba után, sanszos, hogy földobom a pacskert. Pedig elhiheti bárki aki ismer, hogy erre vágyom a legkevésbé.

Az őszinteség megint jó módszernek tűnik Liza szemében, ez neki soha nem volt gond korábban sem. A helyzet jól alakul, a fekete hajú, legbátrabb nimfa elküldi az egyik testvérét az egyik almáért. Ekkor ő elmosolyodik, végre, van valami remény, hogy visszakaphassa az életét.
- Köszönjük a segítséget. - válaszolja hálás hangon - Így még van számunkra remény.
A többi nimfa is bátran előjön, majd körbeveszi a két férfit, ekkor Liza kicsit távolabb áll, hogy utat engedjen neki. Soha nem volt egy féltékeny vagy irigy típus, de ő is vágyna ilyen mértékű szépségre, hogy teljesen tökéletes lehessen a teste, és ennyire ártatlan a lelke is. Elhessegeti magától a gondolatot, majd figyeli tovább a társait és a többi nőt. Ezúttal most csak arra figyel, hogy a nimfáknak van-e valamilyen rossz szándéka Dumbonnal és Chromixenel, nem örülne neki, ha elcsábítanák őket és amiatt veszítenék el a próbát, erre most neki kell figyelnie. Így kedves mosollyal az arcán, kicsit távolabbról figyeli az eseményeket és türelmesen vár, néha körül is néz, hátha valami történik a környéken.

Nem állunk rosszul. Nincsenek csapdák és még egy-két később felhasználható kődarab is. A hálót megvizsgálva láttam, hogy nem rossz minőség. Még talán azt a kétméteres fenevadat is megbotolhat benne. Vagy fenn is akadhat. A fiú nagyon értelmes gondolatot tett hozzá és ezt is csak akkor láttam amikor felnéztem. Cseppkövek, amiket akár dárdának is lehet használni.
- Ha felkötjük a hálót, akkor fenn akadhat benne a Minotaurosz. Akkor ezekkel a cseppkövekkel sokszor megszúrva meg is ölhetjük. Vagy akár alul is kifeszíthetjük, akkor elbotlik rajta és ha előtte elhelyezzük azokat a cseppköveket, akkor akár az elesésben is meghalhat. Melyiket legyen srácok? - mondom nekik viszonylag halkan. Ha nem választanak, ha nem, akkor is elkezdem leszedni a köveket a szigonyommal. Ha végképp nem sikerült dönteni akkor elkezdem a földbe szurkálni őket, egy fél méteres négyzetalakban. Miután kész vagyok, akkor a tüskéktől olyan másfél méterre kifeszítem a hálót a Minotaurosz lábához, ha kitudom. Ha nem, akkor a falba próbálom helyezni és kiszedem a tüskéket, majd kiosztom őket a többiek közt.

// Bocsi a kimaradásokért, igyekszem elkerülni őket a jövőben. //
- Mint fegyver én jobban bízok a kardomban és a szigonyban, a csepkövek túl törékenyek de csapdához kiválóak lesznek. Ott nem baj ha az első szúrás után beletörnek a dögbe. – válaszolja halkan Darrennek, de amikor a másik férfi a szigonyával akarja leverni a csepp köveket gyorsan odaszól neki.
- Várj! – állítja meg a férfit halkan de határozottan – Így csak összetöröd őket és nemm mellesleg jónagy zajt csapnak esés közben. – magyarázza gyorsan Darrennek miért is nem hagyta, hogy azt tegye amit akar.
- Szerintem emeljük fel a kölyköt hogy ő törje le őket fönt így zajt sem csapunk közben.
Ha sikerül így vagy más módon elég cseppkövet begyűjteniük és ha lehetséges belőlük egy épkézláb csapdát felállítaniuk, amiben természetesen ő is segít, akkor már csak egy valami volt hátra.
- Na akkor haditerv. Mit ahogy mondtam senki se akarjon szemből harcolni vele csak ha elkerülhetetlen, próbáljatok mindig a hátába és az oldalába kerülni és onnan támadni és ha valakire elkezd támadni a többiek támadják hátba teljes erőből hogy evonják róla a figyelmét. Stimt minden? Kezdhetjük? – kérdezi végül a társaitól.

A vámpír élvezte a női társaságot. Nagyon is élvezte. Mivel itt egyszerű, emberi testben volt, a sok simogatástól már az is megtörtént nála, ami a vámpírtesttel már nem volt lehetséges. Ment a nimfákkal, de amikor ételeket és italokat hoztak eléjük, akkor megint felébredt benne a gyanakvás. Az első gondolatát, hogy minden megromlik benne, elvetette és újra tudatosította magában, hogy itt már nem vámpír. Nem bízott a fogásokban, hiszen az alvilágban semmi nem ugyanaz, mint amire hasonlít. Lehet, hogy ízletes és cirógatja az ízlelőbimbókat, de ha ezek is olyanok, mint amit Perszephoné evett, akkor hozzá hasonlóan itt ragadnak. A többiek nélkül is hajlandó lett volna visszamenni a saját világába, de mivel a segítségükre még számított, ezért mondott néhány szót, amiből hiányos mitológiai ismeretekkel is megérthették, hogy fontos távol maradni a felszolgált finomságoktól.
- Arcotok bája és légies alakotok kelleme feledteti a vándorral az efféle helyi étkek és nedűk okozta örömeket.
Csak nézte a nőket, akik körbetáncolták és- nevetgélték. Nézte őket, de már egy kicsit máshol járt. Lassan már fel tudott eszmélni és józanul gondolkodott. Beszéltek Atlasszal és kikerülték a sárkányt. Ez túl könnyű próba lenne. A férfivágyukkal, a testi vágyaikkal is meg kell birkózniuk. Vonzó nők, csalogató ételek és ha ennek engednek, lehet, hogy oda az egész. Héraklész vesztét is a nők okozták, de ezt most itt nem volt lehetősége elmesélni. A kérdésre Lerois próbált olyan választ adni, amivel nem döbbenti meg túlságosan a Heszperiszeket.
- Ohh, hát ki volt az utolsó világjáró, akit Aiolosz szelei idevetettek? Bizony sok mindent láttunk már és reményeink szerint még fogunk is. Ünnepen voltunk. Az isteneket és a ránk hagyott csodáikat ünnepeltük látogatásunkkal. Tetteiket csodálatos szobrok, festmények és domborművek is megörökítették. A ti kerteteket is próbálták már ábrázolni, nemrégiben szereztem is egy gyönyörű festményt róla. Még mindig tisztelnek titeket és ez bizonyára így is marad, amíg nyitott szemek és értő fülek létezni fognak.

Dr. Zield Jones és Damien most is össze tudtak dolgozni. Mindketten meg akarták menteni Laurát és persze a saját életükért is küzdöttek. Mivel a doki sebe tűnt enyhébbnek, ő sietett vissza tüzet hozni. Mikor visszaért, a nyüszítés már alábbhagyott. A doktor számára ez nem tűnt jó jelnek. Jól ismerte az állatokat. Ez a példány ugyan különleges volt, de ismeretei szerint általában az állatok tudják, hogy ha gyógyulni akarnak, akkor minden erejüket erre kell összpontosítani. Ha most nem üvölt, akkor talán már múlik a fájdalma és azért marad nyugton, hogy a szervezete regenerálódjon. Eddig csak sebezhetetlen bőrről volt szó, sebezhetetlen belsőről és különleges regenerációról nem. Egy oroszlán persze szívós és egy ekkora pedig főleg. A dokit már az is meglepte, hogy annyi méreg elég volt az elűzéséhez, amennyit kapott. Ha lábadozik és közben rágyújtják a lugast, megpróbálhat onnan kimenekülni és akkor nagy bajban lesznek.
Ha csak maguk lennének és menekülnének, egy fára kellene felmászni. A feladat viszont a bestia megölése volt és az idő is szűkösen állt rendelkezésükre. Jó prédát nem kellene játszani. Nem szabad leguggolni, lehajolni, inkább szembeállni vele és bátran támadni, ha kell. Zield Damienre nézett és halkan szólt:
- Szerintem erőt gyűjt. Ha megint előjön, az lesz az utolsó lehetőségünk a lándzsákkal. Csináljuk, de figyeljünk.
A doki neki is látott a bokrok felgyújtásának, de ha az állat zaját meghallotta, a fáklyát azonnal az oroszlán és a bokrok felé dobta, majd a lándzsát tartotta maga elé. Igyekezett újabb adag mérget beleszúrni. Ha Damient támadta a lény és ő állt rosszabbul, akkor pedig segíteni próbált. Mindent beleadott, igykezetett a lehető legjobban célozni.

Liza nyugodtan figyeli az eseményeket, most már higgadtabb valamivel, így ő is a fák felé veszi az irányt. Közben hagyja, hogy társai jól érezzék magukat, de azért még valamennyire figyel rájuk is, nehogy véletlenül valami váratlan történjen. A fák között, ahogy meghozzák az ételeket és italokat, és a gyönyörű fiatal nők táncolni kezdenek ő is jobban érzi magát valamennyivel az eddigi viszontagságok után. Most örül annak, hogy sikerül egy kicsit megpihennie és helyre rakni magában a dolgokat. Túl sok minden történt most rövid idő alatt és nem volt ideje végiggondolni, csak teljesen természetesnek vennie ezt az egész világot, és a helyzetet amibe kerültek, hogy menjen tovább és ne törődjön mással, mint a feladattal. Így viszont, hogy van ideje talán még rosszabb az egész. Michael furcsán megalkotott mondatai zökkentik ki, ő is a férfira figyel és feltűnik neki, hogy még nem evett az ételből, ahogy ő sem tette, korábban sem. Liza valahogy érzi, hogy Dumbon is bizalmatlan legbelül és meg tudja érteni. A fekete hajú nimfa felé fordul.
- Nagyon szépen köszönjük az ételeket és az italokat, amiket hoztatok, kedves tőletek. De mi soha sem leszünk éhesek vagy szomjasak és nem is kívánjuk az étket vagy az italt. Perszephóné is megvendégelt a faluban minket, de ott sem vettünk semmit.
Végén próbál egyenes és nyugtató hangot felvenni, hogy szépen megmagyarázza azt, miért nem kérnek semmit, nem akarja megsérteni a nimfákat, de azt sem akarja, hogy ne mondják ki az igazságot, így megteszi ő. A történeteken elgondolkozik, majd miután Dumbon befejezte folytatja ő.
- A városunkban alig egy éve, egy teljes városrész, kerület majdnem elsüllyedt a tengerbe. Sötét, mágikus erők hódították meg a teljes várost előtte és az embereknek saját erejükből kellett visszaverniük őket. A párom is ott harcolt az egyik csatában, ezért tudom mik történtek ott. Volt egy óriási féreg szerű lény, ami a csapat felét egyben lenyelte, ki kellett szabadítani őket, a lény megölésével. Végül sikerült, de talán csak a szerencsén múlt.

A száraz ágak és bokrok pillanatok alatt lángra kaptak, de ez most nem az idilli tábortűz volt, hiszen egy erős, és kívülről sebezhetetlennek tűnő szörny üldögélt a közepén, talán haldokolva, talán erőt gyűjtve a kitöréshez, míg a mi erőnk pedig vészesen fogyott, Laurának pedig az ideje is.
Zield szavaira egyetértően bólintottam, nem mintha bármi mást tehettünk volna azon kívül, hogy nem hagyjuk magunkat felzabálni a dög által.
- Maradjunk közel, hogy segíthessük egymást – jegyzem meg gyorsan. – Egyébként meg sok szerencsét – teszem hozzá egy fájdalmas vigyorral.
Gondolom az oroszlán nem fog átsétálni a lángokon, hanem inkább ugrana, így ha a közelemben teszi, akkor a keresztbe fordított lándzsával, két kézzel előre tartva igyekszem az állatot visszalökni a tűzbe. A botot egyelőre nem sújtásra akarom használni, mert a korábbi példából okulva, az csak darabokra törne az állat bőrén. Viszont ha az oroszlán ugrik, akkor a levegőben már nem fog tudni irányt változtatni, hacsak nem tudom elég erősen meglökni, hogy az ugrás rövidebb legyen, és a tűzben végezze. Ha pedig minden balul sül el, akkor marad a kézzel – lábbal való küzdelem, amiben valószínűleg nem én leszek a nyerő, de amennyire lehet, igyekszem az állatot a lángok közé szorítani...