Első emeleti folyosó

Laminált parkettával ellátott helység, melyen két megtermett ember is könnyen elfér egymás mellett. A folyosó az Angyalok szobáit köti össze, fal mentén pedig ablakok szegélyezik. A folyosó közvetlenül az Aula felőli lépcsősorról nyílik és az első szoba, amivel szemezni lehet az a Gyengélkedő. Direkt helyezték el, ilyen könnyen hozzáférhetővé.


Az eredeti topic

//Előzmény: A hall//

Elindultam felfelé az emeletre Donalddal, közben elgondolkodtam a kérdésén, hogy mit is tudna tanítani. A legjobban az önvédelem ugrott be, Serena és Logan nem mindig vannak itt, hogy ezt tudják tanítani, így jól jött az effajta segítség is. majd be is ugrott.
- Franciát és oroszt, közelharcot esetleg és logikát – mondtam. – Úgy tudom, hogy francia- és orosztanárunk nincs. Csak spanyol és skandináv nyelvek.
A folytatásnál megtorpantam és vörös fejjel fordultam felé, sejtettem, hogy valamikor eljön ez a téma is, de, hogy már ennyire hamar, arra gondolni sem mertem. Három év volt egyébként hátra, kettő és fél. Ezek szerint nem tudta, amit én tudok, hogy nem természetes úton születik meg a lányunk, hanem máshogyan. Azzal egyet kellett értenem, hogy én sem akarom őt elveszíteni, túlságosan is fontos lett, mintsem átírjam a jövőt.
- Nekem nem lehet gyerekem – mondtam. – A Raft miatt meddő vagyok – vallottam be. – Annyit sikerült kiszednem Steph-ből és a másik Serena-ból, hogy nem természetes úton születik. Sőt, nem is fogom megszülni. Úgy gondolom, hogy a Projekt: Pegazus az, akik létrehozzák és én tőlük fogom elhozni csecsemőként.
Zavartan hallgattam el pár pillanatra.
- De, hogy miért te? – kérdeztem. – Azt azt hiszem, hogy a másik Serena-tól kéne megkérdezni, mert én még nem tudom.

Ahogyan az ismerős lépcsőkön felfelé megyek, Serenát hallgatom, ahogyan felsorolja a lehetőségeimet. Nyelveket tudok ugyan, de nyelvoktatás elég unalmasan hangzik.A közelharc meg talán, de már nem vagyok Amerika Kapitány, a telekinetikához jobban értek, vagyis a "távharchoz", vagy ahogy egyesek hívják a pussy-fight, bár én ezt inkább nem reklámozom.
- Nyelveknek nem látom értelmét tanítani, azt egyedül a legkönnyebb autodidakta módon. Mármint nem hiszem, hogy olyan sokan akarnának spanyolul vagy skandinávul is. A közelharc jobban menne, vagy a távolharc, végülis telekineta vagyok elsősorban és csak katona másodsorban.
- Oh. - mondom kicsit meglepődve az új információra. - Sajnálom, ezt nem tudtam. - mondom kicsit elkomorodva, ha én megtudnám, hogy steril vagyok lehet nem fogadnám ilyen jól. Ahogyan felteszi a költői kérdést, azonnal be is ugrik valami.
- Hát, nekem lenne egy magyarázatom... - mondom, megállok és kifújom a levegőt, mintha valami nagy igazságot készülnék bevallani- mikor a SHIELD igazgatója voltam, volt egy barátnőm, akivel gyereket szerettünk volna, de az sem jött össze természetes úton. Így... újraélesztettem egy programot titokban a SHIELD-en belül, aminek segítségével próbálták az ottani tudósok vegyíteni a DNS-emet az akkori barátnőm DNS-ével, nem lett belőle semmi, de a SHIELD elég sok információt és anyagot kapott a DNS-emből. Ami érdekes, hogy akkor szuperkatona szérum folyt az ereimben... ha Stephanie onnan van, akkor lehet lesznek szülői gondjaink...

Donaldra néztem és megráztam a fejemet, igaz kissé bánatosan mosolyodtam el.
- Nem kell sajnálni – mondtam. – Tudom, hogy van két csodás gyermekem, akik felnőnek és élik tovább az életüket. És ebből egyik a saját vérem a másik pedig, mintha az lenne. Nekem ez elég, még ha szó szerint soha sem leszek anya, mert nem hoztam világra egyetlen gyermeket sem.
Már volt időm elfogadni az elmúlt több, mint egy évben, így elfogadtam. Valószínűleg, ha beszélnék Zack-kel megoldaná ezt az egészet, de nem akartam mindezzel zaklatni. Megálltam a folyosón és szembefordultam Donalddal, amikor úgymond „vallomást” készült tenni. Meglepetten pillantottam rá, de nem emlékszem, hogy említett volna valaki ilyesmit, hogy akkori időből lett volna, vagyis ha így lenne, akkor a jövőbeli énem minden bizonnyal szólt volna. De én úgy tudtam, hogy máshogy lesz. Ezt még elmondta, hogy mit adott Tyler-nek.
- Nem, nem onnan – mondtam. – Ma azért fejlettebbek ilyen téren és a mesterséges megtermékenyítés is igen fejlett. Az orvos szerint… - zavartan hallgattam el. – Lombikbébi programmal képes lennék teherbe esni, a petesejtjeimnek nincs semmi bajuk, csak a…. csak a méhem és a petevezetékem sérült, ami miatt nem tudnék gyereket kihordani. Orvosilag is elmondhatom szakszavakkal, orvos diplomával, de így szerintem érthetőbb az egész.
Nem hittem volna, hogy ennyire kellemetlen beszélgetés lesz, kínosan néztem vissza Donaldra, teljesen vörös arccal.
- Serena, a jövőbeli… mondta, hogy átadott egy hajtincset Tyler-nek tőled, ha szükséges lesz, azt felhasználhatom arra, hogy a lányunk megszülessen.

Néztem Serenát, hogy milyen jól viseli a dolgokat. Lehet tényleg eléggé megkeményedett egy X-men vezetői posztravagy egy még keményebbre: az anyaira. Én az ő korában nem tudtam volna ennyire a dolgok szebb oldalát nézni, igazán még most sem annyira. Őszintén elmosolyodom.
- Felnőttél.- mondom - Jobban, mint én valaha fogok. Jó vezető lesz belőled... már értem Zack döntését. - jegyzem meg, majd tovább hallgatom Serenát, Stephanie témájában. Rosszul veszem, hogy zavarban van, de direkt nem mutatom jelét, hogy könnyebb legyen beszélnie. Ha nem mutatom azt, hogy a téma nekem se könnyű, akkor Serenából még nehezebben jönnének a szavak. Ennek hangot is adok.
- Ne legyél zavarban, ezek teljesen természetes témák, amiket a közös gyerek miatt, kénytelenek vagyunk megosztani egymással... mármint amennyire természetes lehet egy jövőből jött gyerek, meg a DNS mutáció.

- Te is komolyabb vagy, mint régen – feleltem. – Lehet, hogy egy kis magány, tőlünk távol neked is jót tett.
Elmosolyodtam a szavaira bánatosan. Túlságosan hamar és úgy, hogy nem akartam felnőni. De nem volt sok választásom.
- Nem volt más választásom – mondtam kissé szomorúan. – Igaz kellett ehhez egy másik élet is, hogy így legyen. Egy sokkal keményebb világ és élet. A közelmúlt, amire barokként utalnak, akik emlékeznek. És erősnek kell lennem a gyerekek miatt is, és a diákok miatt is. miként mutatna egy mindig síró kislány igazgatóként.
A másik élet, ahol a szüleim még mindig éltek, és ahol a legnagyobb csapás a mutánsüldözésen felül James elvesztése volt, és a zavar Charles, azaz Hood közelében. És Magneto-ék. De ott nem volt sem fiam, sem lányom, így határozottan ezt az életet választottam volna inkább, minden tekintetben. Vettem egy mély levegőt zavaromban.
- Tudom, hogy meg kellett beszélnünk, csak a mi helyzetünkben még inkább kínos, mintha… mintha valaha is együtt lettünk volna. Főleg, mert nem tudom, hogy miért te. Hacsak nem azért, mert ismerem Stephanie-t és nem akarom, hogy ne legyen, fel szeretném nevelni őt, kisgyermek korától.

- Én is kényszerhelyzetbe kerültem. Apaként már nem lehetek gyerek, ugye? - kérdezem mosolyogva a leendő anyukától, majd komolyabbra fordul a hangom. - Másrészt, mióta megvannak a képességeim, rájöttem, hogy érzelmileg kell kontrollálnom őket, ha nyugodt vagyok és asszertív, akkor minden jól működik, viszont ha agresszív, akkor egyszerűen kicsúszik a kezemből és akkor jobb, ha nincs a közelemben senki. Ezért is mentem el, az erőm egyre nőtt én meg féltem, hogy kiesik a kezemből az irányítás és árthatok nektek. Egy időzített bomba voltam, de mostmár minden rendben. - Nyugtattam meg gyorsan, a mondandóm végén és vettem egy nagyobb levegőt, kíváncsi vagyok ezt, hogyan fogadja.
Kicsit összezavarodok, mikor olyat említ, hogy "barokk", tényleg sok mindenről lemaradtam, de nem fogom faggatni erről is, most mi ketten egyelőre fontosabbak vagyunk mint a múlt eseményei. Serena úgy tűnik még sose gondolt úgy kettőnkre, mint egy pár. Én nem így vagyok vele, emlékszem mikor először találkoztunk erős érzelmeket éreztem iránta, de ma már rájöttem, hogy az csak fellángolás volt.
- Sajnos sok mindent a jövőben így kell kezelnünk, mintha együtt lennénk. Főleg, ha Steph megszületik, szüksége lesz apára és anyára is. Nem akarom neki azt a gyerekkort, amilyen nekem volt...- mondom és visszagondolok a balesetre, ami a szüleim halálát okozta...

Mosolyogva bólintottam Donald szavaira, igen, lassan ideje volt felnőni neki is, hiszen apa lett, vagyis lesz. Az idővonalak kavarodása miatt időnként zavaró tudott lenni. Meglepetten néztem rá, amikor kifejtette, hogy a képessége érzelmi alapon működik. Ezért volt? Ezért mondták különösen, hogy segítsek neki? És emlékeztem, hogy mellettem volt a legnehezebb irányítania a képességét, főleg, amikor Jackie is ott volt, átölelt és megcsókolt. Miért nem vettem ezt észre korábban? Annyi fájdalomtól és nehézségtől megkímélhettem volna, ha feltűnik.
- Sajnálom – hajtottam le a fejemet. – Sajnálom, hogy ilyen sok fájdalmat és nehézséget okoztam neked. Nem állt szándékomban, ha tudom, hogy így van Donald… akkor én elkerültelek volna. De mindenki azzal bíztatott, hogy én tudtam a legjobban segíteni neked, de nem így volt.
Szüksége lesz két szülőre részen elmosolyodtam. Itt több is lesz neki, mint kettő, ebben teljesen biztos voltam, végül picit felnevettem.
- Úgy hiszem, hogy ebben is nagyobb tapasztalatom van, mint neked – mondtam már vidáman. – Már egy ideje gyakorlom ezt, igaz kissé visszafogottabban. Lyron király igen gyakran kijár meglátogatni a fiát, a fiamat. Őt és Lady Melissa-t is folyamatosan tájékoztatom, hogy mi van a kis hercegemmel. Így ebben majd neked is tudok segíteni azelőtt, hogy belerázódj, ha három év múlva szükségessé válna mindez. Mit szólsz hozzá?

Serena lehajtja a fejét és önmagát hibáztatja, ismét. Vannak dolgok, amik sose változnak.Szegény Serena mindig magát fogja hibáztatni elsősorban. Finom mosollyal rázogatom a fejem, majd Serena állához érek és lassan megemelem a fejét, hogy a szemembe nézhessen, és lássa az őszinteséget a tekintetemben. Majd elveszem a kezem.
- Te és Stephanie vagytok a legjobb dolgok az eddigi életemben... Ne mondd még egyszer azt nekem, hogy felelős vagy bármiért is, amit én tettem, mert nem vagy az. És ha mégis, ami volt az elmúlt, akármit csinálsz sose fogom megbánni, hogy megismertelek. Rendben? - kérdezem, hogy megerősítsem benne az eddig mondottakat. Nem szeretném, ha régi elfeledett sérelmek egyszer újra felszínre jöjjenek Serenában, úgy hogy itt és most lezárom őket. Tudja meg, hogy ha ő nem lett volna most én se itt lennék. A vidámabb témára én is jobban felvirágzok.
- Biztos nagyon jó anyuka vagy, és leszel is. Majd így osztjuk meg, te neveled, én meg játszom vele. Na mit szólsz? - kérdezem szórakozottan mosolyogva.

Picit összerezzentem, amikor megérintette az államat, de ettől felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Ismét elmosolyodtam, amikor próbált vigasztalni, korábban talán nem hittem volna neki, de azóta más volt a helyzet, lassan bólintottam neki, hogy értem mit mond, így is volt. Elfogadni volt picit nehezebb csupán, hiszen emlékeztem, hogy nem feltétlen volt úgy, ahogyan mondta. De most Jackie sem volt itt, ő és én is megváltoztam. Felnőttebbek voltunk, amit igen érdekes volt kimondani egy nálam majdnem kétszer idősebb férfiról.
- Rendben van, hiszek neked – mondtam. – Nem csak úgy mondom, tényleg így van.
Felnevettem a felosztáson, hogy én nevelem, Donald majd játszik vele.
- Csaknem fel akarsz csapni óvó bácsinak a Morsus óvodába? – kérdeztem nevetve. – Úgyis jelenleg hatan, vagy heten vannak a gyerekek, és lesznek még többen, így lehet, hogy tényleg rád is szükség lenne ott. Csak nehogy valami rosszat taníts nekik.

//Folytatás: Azareus szobája//

Laza, egyenletes léptekkel haladok, igazából jelenleg azt sem tudom hogy merre, persze ismerem az épületet, itt vagyok egy jó ideje, volt elég időm rá, hogy megismerjem, feltérképezzem, és még ezen kifejezés megannyi ragozásának valamelyike, most viszont nem tudom, hogy merre vagyok, úgy értem tényleg nem, kicsit nyomasztó lett így ez a hely, úgy értem be vezényelnek minket a szobáinkba, vagyis inkább parancsolnak, és hát úgy ücsörögni egy helyben, hogy tudom, az épület támadás alatt áll, nos nem a legkellemesebb időtöltés, ezért hát inkább úgy döntöttem, hogy kimozdulok a négy fal közül, hogy aztán itt járkálhassak, még mindig falak között ugyan, de itt legalább az ablakon kinézve nem harcot látok, mondjuk kerülöm is az ablakokat, nem azért mert félek… Na jó talán egy kicsit azért mégis, de tényleg csak kicsit, inkább az van hogy idegesít a tény, hogy itt ülök egy „csapda” közepén, és nem tudok mit tenni ellene, ez pedig még egy adaggal rátesz a dologra, és már-már kényszerít rá, hogy mozogjak, habár közben eléggé sikerült elmélyednem a gondolataimban, s mikor feleszméltem, nos sikeresen eltévedtem, bár ha elgondolkodnék, és megpróbálnék visszagondolni, akkor valószínűleg beugrana, de most így hirtelen jobban érzem magam. Finoman beletúrok az egyik zsebembe, majd előhúzok belőle egy doboz cigit, ezúttal rendeset, nyíltan, ahol bárki figyelhet, nem fogok füvezni, úgy értem tudom én, hogy a szobámban is figyelnek, mert mindenhol figyelnek, de ott valahogy nem tud annyira érdekelni a dolog, itt viszont nem lenne kellemes, így hát marad a jó kis átlagos, és mivel kimenni nem lehet, ablakot nyitni meg hülye leszek, ha már ki sem akarok nézni rajta, így hát marad a zárt térben dohányzás. A számba teszek egy szálat, majd pedig, az egyik másik zsebemből előkutatott gyújtóval, nos, ezen nincs mit megfogalmazni, meggyújtom, majd pedig megeresztek egy finom szívást, tüdőzök, majd pedig kifújom azt, s nézem ahogyan szép lassan oszlik a füst előttem. Bekanyarodva a folyosón, hirtelen egy „ nagyobb „ tömeggel találom szemben magam, elsőnek fel sem tűnik igazából, nem igazán akar eljutni az agyamig, de pár lépés után sikerül felfognom, hogy mit is látok. Reakcióként megtorpanok, majd pedig lassan végig nézek a társaságon, nagyon lassan.
~ Egy.. Kettő… Három… Négy… ~ Számolom monotonon magamban, s közben csak így itt állok, így tétován, bár közben a cigit át „forgattam” a szám másik oldalára, és ugyan úgy tétován bele is szívtam, de még nem volt alkalmam kifújni a füstöt, a rózsaszín hajú gyereket meglátva ugyanis, nos ismerősnek tűnik. Tekintetem lassan csúsztatom fel, kissé jobbra, arcomon egyszerűen látni, hogy gondolkodok, majd pedig a fejemben felgyullad az isteni szikra, a tudás fénye.
- Hát persze… - Motyogom ki halkan, unottan, s tényleg, nem hiszem, hogy van olyan amerikai, aki ne tudná, hogy ki az a punk ürge, volt a tévében, újságokban, szóval igen, én meg láttam az egyik róla szóló cikket, gondoltam elolvasom már, hogy mit tekerek éppen össze, ha már úgy a kezem ügyébe került, és hát ő szerepelt róla. Amúgy nem is tudom, hogy mióta lehet itt, hallottam már hírét, de tán még így személyesen nem futottunk össze, vagy csak az én emlékezetem csal? Nem tudom, valahogy most ez annyira nem is tűnik lényegesnek, szép lassan helyre áll a tekintetem, s én pedig közben az orromon kifújom a füstöt, majd pedig ugyan olyan lassú léptekkel indulok meg feléjük, mint amivel idáig is jöttem. A többiek amúgy egyáltalán nem tűnnek ismerősnek, ez az információ pedig cseppet sem zavar engem, eszem ágában sem lenne visszafordulni, akkor sem, ha ismerném őket. Miután oda érek hozzájuk, kicsit leállok támasztani a korlátot, igazából csak azért, mert most sikerült felismernem végre egy helyet, és így már sajnos azt is tudom, hogy hol tartózkodom éppen. Még várok pár másodpercet, majd pedig kiveszem a cigit a számból, s hosszas idő után végre kinyögök egy normális szót is.
- Helló… - Bár ez is kissé unott.

//Előzmény: Belleplain tábor//

Hiába kerestük és maradtunk ott a másik világból jött nővéremmel, Lorna-val Zam-et, nem sikerült még az év végén a nyomára bukkannunk. Azóta sem. Sokszor gondolok mindkettejükre, jó lett volna egy olyan testvér, mint ő. Mások voltunk és mégis hasonlóak, sajnáltam, hogy nem maradhattak tovább. Furcsa volt, hogy tanár lettem, néhány hónapja még diáktársak voltunk a legtöbbekkel, most pedig a tanáruk voltam, ezenfelül ott volt még, aminek anya kifejezetten nem örült, hogy randizni járok Johnny Stormmal! Pedig csak félreismerte, tudott ő viszonylag normális és jó fej is lenni. Most is a vele való randit kellett félbeszakítani, nem csak amiatt, hogy a démonok megérkeztek és a Baxter-tornyot is megtámadták, de azért is, mert Hannah néni telepatikus üzenetét kaptam meg, hogy siessek vissza a suliba. Ráadásul nem pont egy olyan dologért, hogy nekik segítsek, mert azt Zack bácsi és Gladiátor – mit keresett a strontian nálunk? – elvileg megoldják, hanem tegyem rendbe a diákokat, mert nem tartják be azt, amit kellett volna, azaz a szobájukban maradni.

Az egyik első emeleti folyosóablakon szálltam be az épületbe, ez volt a leggyorsabb módja a megérkezésnek. Egy kisebb csoportot láttam meg annál a résznél, ahol a hallból lehet feljönni a folyosóra. Néhány személy nem volt meglepő, hogy pont ott tartózkodott, néhány pedig igencsak meglepő. Közelebb léptem hozzájuk és megköszörültem a torkomat. Nem szerettem büntetést kiosztani, de néha muszáj volt.

- Ms. Fry, Ms. Lloyd-Ellis, Ms. Havana, Ms. Breaker és Mr. Wright – mondtam. – Mit keresnek a folyosón, amikor percekkel ezelőtt utasítás volt, hogy maradjanak a szobájukban, vagy a közösségi helységben?
Magázás, nem szerettem, de az iskolában ezt kellett, már nem voltam diák, bármennyire is jó lett volna.
- Ms. Havana, továbbra sem szabad dohányozni a kollégium és az iskola területén – fedtem meg. – Egy hét szobafogságos büntetés mindannyiuknak, a dohányzásért ön kettőt kap. Ms. Breaker, segítene bekísérni a fiatalokat a szobáikba? Vagy a közösségi terembe, ha együtt szeretnének maradni.
~ Hannah néni ~ gondoltam. ~ A fiatalok a büntetéssel együtt beküldve a szobákba. ~

//Zaphire a jövő történelem tanárnő. //

Igazából, alig hogy megérkezek, máris „váratlan” fordulatot vesznek az események, természetesen máris érkezik valaki, hogy helyre rakja a társaságot. A hang ismerős, s csak ezért fordulok a forrásához, egy olyan tipikus, lassú mozdulattal, és persze egyből felismerem a személyt s bár az arcom nem fejezi ki az érzéseimet, nem gondoltam volna, hogy pont Zaphiret küldik ránk ebből a célból, akivel kapcsolatban számomra még mindig nehéz felfogni, vagy inkább elfogadni, hogy tanár lett, valahogy azután a tábor után, nekem nem megy ez csak így, hogy így egyik napról a másikra, vagy inkább egyik hétről a másikra váltsak, diáknak ismertem meg, és még egyenlőre szeretném is annak megtartani, úgymond. A magázásra végül kissé felvonom az egyik szemöldökömet, de amúgy nem szakítom félbe, had mondja, sosem volt szokásom belevágni mások szavába, vagy legalább is szánt szándékkal nem, és amúgy is van időm, végül is minden jobb, mint bent ücsörögni a szobámban. Miután befejezte a mondandóját, még szívok egyet a cigiből, kicsit megforgatom a füstöt, had járja át a valószínűleg már amúgy is eléggé sötét tüdőmet, kifele pedig majd jöhet beszéd formájában, végül is mit számít ez?
- Steph… Tegezz, nem vagyok öreg, hogy magázódni kelljen. - Igazából ez az egyetlen, ami valójában zavarni képes abban amit mondott, egy hét szobafogság vagy két hét szobafogság… Nagy ügy, nem mintha itt azért olyan hű de sok dolgot lehetne csinálni azon kívül hogy órára járunk, meg persze próbáljuk elfoglalni magunkat valami közösségi programmal, de már néha ez is eléggé fárasztóvá válik, legalább is nekem. Tehát nem zavar, igazából semmi különbség sem lesz benne számomra, már ha érdekel ez annyira, hogy be is tartsam, amúgy megmondtam ezt már veszélynek is, mármint hogy ne magázzon, persze nem hiszem hogy érdekelte, végül is csak egy gép, és úgy beszél ahogy neki a programok diktálnak, de tőle is eléggé idegesít ez.
- Az eredeti „utasítás” alapján csakis szobában lehet tartózkodni, de tudod kinek van kedve nézni, hogy miként funkcionál az épület biztonsági rendszer. - Ha előtud jönni valami jó példával, akkor csak biccentek, amúgy meg erősen kétlem, és hogy nekem semmi kedvem most azt nézni, nos az is biztos.
- Szóval én inkább maradnék, itt bent az épületben mégis mi történhet? Ha valami bejön, akkor az a szobákba is ugyan úgy be tud menni. - Itt kicsit megvakargatom az államat, nos igen, nem látok értelmet a dologban, elvileg védik az egész épületet, egyik hely sem lehet biztonságosabb a másiknál, legalább is az én logikám szerint, engem meg persze csak az érdekel, úgyhogy betudom most magamnak hogy igazam van, és maradjunk ennyiben, mielőtt bonyolultabban kezdek el magyarázni erről. Végül a cigimre tekintek, idő közben sikeresen leégett, s alig sikerült szívnom belőle, nos ez nem jó, nagyon nem, de majd valahogy megoldom, végül is van még.

előzményBotanika
Szedtem a lábam és siettem felfelé a botanikától. Most nem akarok azzal törődni, hogy esetleg Adam észreveszi a különbséget. Attól, hogy még kicsi már mikor még kisebb volt sem az a kicsi volt mint a többi, talán még érteni is fogja az egészet. Lusy és Elisabeth biztos nem fogja észre venni és nem akarom egyikőjüket sem egyedül hagyni tovább. A diákok kintről már biztos a szobájukban lehetnek, remélem nem kódorogtak el semerre sem de így most már biztos, hogy senki sincs az épületen kívül. Az igazgató úr és a helyettese, meg még az a lila punk is odakinn lehet már ha ki kellett menniük, biztonságossá teszik az épület külső részeit is így csak arra kell ügyelnünk, hogy a diákok ne libbenjenek ki mert az gondot okozhatna nekik is és nekünk is. A lépcsőfokokat is szaporán szedem, kicsit lihegve érek fel a tetejére ahol egy kicsit megpihenek még. Nem szabad kifárasztani magamat mert akkor még én is el fogok feküdni vagy Gina hamarabb ébred fel mint szeretném és ebben a helyzetben most nem lenne jó az. Miután össze szedtem megint a lélegzetemet fojtattam sietősen az utamat végig a folyosón. Egy pár diák és egy tanár is van a folyosón kint. Ahogy hirtelen végignézek rajtuk biztosra veszem, hogy a tanárnő intézi a dolgokat itt. Nem hallottam, hogy mit beszélnek de nem hiszem, hogy kellene bármit is mondanom vagy rájuk köszönnöm, biztos vagyok benne, hogy megértik a sietséget ezért csak el sietek mellettük. De nem bírom, aggódom azért ő értük is és meg kell szólalnom így még feléjük haladok szólalok meg komoly hangon, nem valami Gina babusgatós az én modorom de most nem pátyolgatni kell őket hanem határozottan fellépni nekik, hogy megértsék.
- Miért nem vagytok a szobátokban már? Ne okozzatok gondot a tanár nőnek.
Ehh kicsit szidósabbra sikerült mint akartam de lassítani se lassítottam sietősebb lépteim miközben mondtam és haladtam el mellettük. Jobb lett volna ha nem mondok semmit, túlságosan is már a kicsiknél akarok lenni. Bár ez a sietős lépteimből tisztán látszik, hogy sietek valahova nagyon is mert igen hamar elhaladtam mellettük várakozás nélkül és fojtattam utamat tovább.

Sok történik sokfelé, igazából olyan sok dolog, hogy én a jelenlegi megfáradtnak mondható lassúságommal már nem is igazán tudok nyomon követni mindent, csak az ilyen lényegesebb pontokat kapom el, a távozó szótlan lányt, aki azt hiszem hogy nem lesz a szívem csücske, mint ahogyan az a szőke sírós sem, még a neve sem jut eszembe hirtelen, nem mintha ez számítana akármit is, csak annyit jelent, hogy egyszerűen nem tudta olyan szinten lekötni a figyelmemet, hogy megjegyezzem. Szerencsére az itt lévők nagy része nem ilyen, mint ezek, el lehet velük beszélgetni, még az unalmasabb napokon is viszonylag normálisan, és hát így a nagytöbbség nevét tudom is, bár ha úgy hirtelen felkeltenének, mutatnának valakiről egy képet, és kérdezgetnék hogy ki ő, nos arra nem biztos hogy tudnék válaszolni, de pár percnyi „ Haggyá’ má’ aludni „ után valószínűleg magamhoz térnék annyira, hogy sikerüljön beazonosítani azt a bizonyos keresett valakit. Stephtől közben megérkezik a válasz, nos ez az-az oldala amit szeretek, mosolyog, még ha látszik rajta hogy fáradt is, de legalább nem vág fapofát, és már nem is magáz, így hát bár meglehetősen lassan, de egy finom mosoly húzódik el az én képemen is, és igazából fel sem tűnik a dolog, de azt egyértelműen érzem, hogy valami egyre jobban égeti a kezemet… Igen, megint nem dobtam el a leégett dohányt, úgy tűnik eléggé hajlamos vagyok megfeledkezni erről, és már eléggé kellemetlen érzés, valószínű hogy ez fel fog hólyagosodni, és ennek az egyetlen jele az, hogy a mosolyom egy kicsit elhúzom, amolyan „ aucs „ jelleggel, majd pedig mivel itt ledobni a padlóra nem akarom, és mivel kuka sincs a környéken, nos a jól bevált módszerhez folyamodok, egy könnyed mozdulattal kipöccintem az ablakon, majd pedig megdörzsölöm az ujjaimat.
- Köszi és… Nos kellemetlen - Ezt arra hogy már inkább tegez, a második része az elhangzott pár szavamnak pedig a teljes várost megszálló démonokra szólt. Amúgy örülök hogy van olyan is ebben az iskolában, aki figyel a véleményemre, mert hát lássuk be, tanárok közül nem sokan szokták az ilyesmit figyelembe venni, akármilyen suliról is beszélünk, a tanári kar legtöbb része önfejű unalmas alakok sorozata, akik a saját szabályaikat követik, és a legtöbben úgyis letojnák ha azt mondanám nekik hogy ne tegezzenek, valószínűleg fogom is nekik mondani ettől függetlenül, és ezekben akik itt vannak, nos jó, belátom hogy nem átlagos tanárok, azt hogy unalmasak, nos én jómagam nem tudom elmondani, már csak azért sem mert az egyik kapásból felszeletel pár mit tudom én milyen karommal, a másik meg nagy, kék, és hát lássuk be erős is, szóval igen, ez két példa volt a sokból, tehát unalmasnak ilyen téren nem mondhatóak, de nem is értem amúgy hogy mit magyarázom még ezt itt magamnak, amikor már rég továbbléphettem volna egy másik témára, és hát nagyon úgy tűnik, hogy szükség is lesz már erre a továbblépésre. Jah igen, azt nem fűztem hozzá hogy azt a csikket majd egyszer, ha már ki lehet menni és addigra nem mossa vagy bontja le amúgy az eső, az amúgy is eléggé haldoklóban lévő növényzet közé, akkor majd összeszedem, bár kötve hiszem hogy addigra ott lesz, ő meg úgyis ismer, és hát mivel a jövőből jött tudnia is kell rólam hogy azért a természetet mindig is tiszteltem annyira, hogy próbáltam valamilyen szinten tisztán tartani, bár amúgy… Tényleg, mi van akkor, ha a jövőben nem ilyen voltam? Vagy vagyok… Vagy mit tudom én, hmm, lehet a jövőben én leszek a föld egyik legszennyezőbb cégének a vezetője… Most ezt megkérdezzem?... Náh, annyira nem érdekel a dolog, hogy vegyem azt a kevéske fáradtságot, ami ilyen téren egy kis beszédhez kéne, szóval most inkább hagyom, bár azért kíváncsi vagyok hogy mi lehetett a sorsom, bár lehet ez majd a történelem órákról kiderül… Várjunk csak, jelentkeztem én jövő történelemre?... Had gondolkodjak… Hmm, igen, nos akkor majd idővel kiderül.

Torzult mosolyom ismételten felveszi a „normális” formáját, miután eljut a tudatomig Jonah pár szava, amivel a mai napi programját írta le, bár úgy tűnik hogy másnak nem tetszett annyira, és amúgy jön egy kérdés is, miszerint velük megyek-e vagy sem, de igazából nincs időm válaszolni, mert a srác már indul is.
- Nah nyugi. - Ennyit fűzök igazából az egészhez hozzá, igazából próbálok a hangommal nyugalmat sugározni, és persze hogy Stephnek szól, igazából nem értem hogy miért idegesíti ennyire a dolog, de inkább legyen nyugodt, végül is az a hosszú élet titka, ezt én már csak tudom. Még biccentek, csak egy ilyen finom, apró mozdulattal, majd pedig megindulok a pink, avagy Jonah után, nem veszem sietősre a lépteimet, igazából tudom hogy merre kell menni, meg nem vagyok az a mások után rohangálós fajta, csak szép lassan, nyugodtan.