Első emeleti folyosó

Tudom én, hogy nem ez minden. Tudom, hogy a határaim is úgy hol lehetnek, emlékszem még tisztán az incidensre, hogy mi történt amikor véletlenül használta azt és egyáltalán nem vágyom arra, hogy megint megtörténjen pedig akkor csak kis poharak voltak azok amiket véletlenül elteleportáltam a helyükről. A filozófiai része, költő mit akart dolog... Nem igazán értem, nem tiszta, hogy mire akart ezzel most kilyukadni. Minden véges, semmi sem megy a végtelenbe. Csak a határok nincsenek meg tisztán.
Az ajtóhoz érve ránézek arra. A névtábla még üres, gondolom így lesz a szoba is. Kissé robotikusan elmondja, hogy mi van a szobában nekem. Megnyílni, barátkozni... Én nem akarok barátkozni velük, senkivel.
A kérdésén láthatóan elgondolkozok a válasz előtt.
- Mik a szabad mozgás szabályai? Kell valakinek mellettem lennie és mennyi időt lehetek kint?
A kérdéseim nekem ésszerűek, nem volt sok mozgástér az előző helyen és egyedül nem is mehettem sehova sem. Sok mindenkit nem is láttam még sétálgatni szóval gondolom, hogy van valamiféle tilalom rá.

Megleptem a tanárt a kérdésemmel. Látszik az arcán, hogy nem érti a dolgot. Nekem viszont ez annyira hétköznapinak hat, hogy van ilyen, már úgy érzem tőle, hogy lennie kell itt is ilyennek. A válaszán viszont én is ugyan úgy reagálok. Meglepve nézek rá. Értetlenül csöppet, hogy nincsenek ilyen szabályok, csak jócskán elenyésző számú. A füstöt ami arcom felé szált el ellegyezem heves kézmozdulatokkal majd a már mosolygó tanárra nézek vissza miközben újra két kézzel a táskámat szorongatom. Nem mondanám, hogy magány kedvelő vagyok, inkább azt, hogy már hozzá szoktam, hogy mindenki annyit beszélt velem míg a gyógyszereimet adta, hogy szedjem be azokat. Tényleg másnak tűnik ez a hely. De nem akarok előre rohanni bármilyen reménykedéssel. Biztos, hogy itt is ugyan az lesz mint bárhol máshol. Viszont tényleg későre jár már és fáradt is vagyok tényleg. A kilincsre teszem a kezemet és arra fókuszálva válaszolok a tanár úrnak.
- Köszönöm, hogy felkísért. Jó éjszakát.
Majd még hezitálva az ajtóban várok egy kicsit majd végül benyitok és becsukom magam után azt. Nem tudom, hogy mit kéne várnom ettől a helytől. Tényleg más mint ahol voltam és félek is emiatt tőle.

Befordulunk és a körbenézelődés után még el kell gondolkoznom, hogy pontosan mit kéne válaszolnom a srácnak. Ránézek egy két másodpercre, hunyorítok kicsit a szemüvegem mögött majd visszatérek a menetünkre.
- Manhatteni születés, szülők üzletemberek, mondhatni... Megjelent a képesség, kijelentettem, hogy itt fogom befejezni a középiskolát... - Részletezem szépen út közben, a távolba bámulva. Nem csalnak belőlem elő különösebb érzéseket az emlékek. Ezek csak tiszta adatok, nem hiszem, hogy erre várt a srác. De amit még nyújtani tudtam volna maximum bunkón tehettem volna. De most a srácot én elvállaltam, jó gyerek leszek... Mondjuk.
- Van még kérdés? - Teszem még hozzá nem kevésbé szürke hangon. Mindjárt megérkezünk az étkezőbe. Most így belegondolva lehet én is bekapok valamit. De a sok beszédtől legalábbis kiszáradtam...

Kövi körtől ide írok: Étkező
De te most még ide válaszolj.

-Persze mindenkinek elújságolom, hogy te biztattál a művészi pályára...-
Mosolyog egy kicsit, majd a konzervet felemelve, Charles-féle meglepetések elkészültét nézi. Amit kicsit gyerekesnek gondol. Tényleg nem néz ki ilyenkor olyan idősnek, mint amilyen. Ilyeneket az óvódások csinálnak és inkább bosszantó, mint vicces. De inkább hagyja annyiban a dolgot. Csak megjegyzi magának, hogy inkább alaposan ellenőrzi a helységet amiben Charles is járt.
A dobozt forgatva sétál mellette a folyosón.
-És most merre? Van itt még valami érdekes terem? Amiben persze nem helyeztél el valami meglepetést?-

Miután készültem kellő meglepetéssel a konyhába érkezőknek, már mehetünk is. Úgy megnézném a fejüket, mikor belefutnak ezekbe. Azt hiszem, úgyis visszajut a fülembe. Már annyi mindent rám fogtak és nem csak azt, amit én csináltam. Tuti, hogy erről is fogok még hallani. De hát olyan unalmas lenne, ha nem csinálnék semmi érdekeset...
Felkapom a papagájokat, akik már befejezték a babkonzervet, ami kiborult a kövezetre. A takarítás nem a mi dolgunk, itt hagyjuk az egész trutymót.
Jason csatlakozik és tesz is egy megjegyzést. Nem tetszik neki, amit csinálok. Ezen a folyosón még nem csináltam balhét. De hát ami késik, az nem múlik.
- Úgy hallottam, hogy itt laknak azok, akik benne vannak az Angyal-programban. Azt ismered? Kiképzik őket világmegmentőnek. Nem csak mutánsok, vannak itt mezei emberek is, akik úgy gondolják, hogy ezzel akarják tölteni a fiatalkorukat.
Végignézek ezen a folyosón, amit ablakok és ajtók szegélyeznek. Nincs messze innen a Gyengélkedő sem, ahol a táposokat helyezik el. Szerencsére én nem voltam beteg mostanában. Nem is tudnék unalmasabbat elképzelni, mint egy rakás szerencsétlen között gyógyulni. Bár ahogy magamat ismerem, szerintem meglelném a lehetőségeket.
- Meg itt van a Gyengélkedő is. Ott elég gyakran meg lehet találni Bestiát. Tudod, McCoy. Én nem kedvelem, túl szigorú, azt hiszem. Amúgy amit mondtál arról, hogy ha a szüleim gazdagok, akkor ráérek a továbbtanulással... Ide úgy küldtek, hogy ha ezt se fejezem be, akkor magamra hagynak. Szóval megkaptam az ultimátumot...

-Angyal-program? Hát nem igazán hallottam róla....nagyon-nagyon le vagyok maradva, úgy általában azt hiszem minden ilyen szuperhősös témában....-
Talán nem is volt baj, hogy a nyakába borult az a fazék, így legalább jut némi információhoz, milyen iskolába is jár tulajdonképpen. Meg nem csak egyedül kuksol, még ha az iskola egyik fenegyerekével is lóg jelenleg.
-Bárki jelentkezhet vagy kiválasztásos alapon működik a dolog?-
Dr. McCoy neve immár ismerősen hangzik neki.
-Őt legalább ismerem, megvizsgált mikor idekerültem, vagyis jöttem. Szerintem elég barátságos figura...-
Kérdően pillant Charlesra.
-Neked legalább van valami jövőképed, és ha befejezed a sulit akkor nem hagynak magadra....szóval nem igazán látom a probléma lényegét....-

Jason le van maradva. De nagyon, úgy, ahogy mondja. Most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán mi az, ami érdekli. Eddig mindenre csak azt mondta, hogy hát nem tudja, de érdekli. De mi lehet az, amivel saját maga is foglalkozik anélkül, hogy mások kérnék rá? Biztos, hogy van valami. Mindenkinek van valami hobbija vagy mániája.
- Szerintem kiválasztásos. Könnyen beépülhetne akárki, ha csak úgy lehetne jelentkezni. Aztán fene tudja, nem sokat beszéltem még velük. Amúgy Jason...mi az, amiben nem vagy lemaradva? Amit nem csak mások miatt csinálsz, valami hobbi? Például mik a választott tárgyaid?
Bírja Bestiát. Na ja, akit nem zavar a drákói szigor, az még barátságosnak is találhatja. A problémámat nem mondtam el túl részletesen, nem is érti. Ha tudná, milyen társasággal lógok, mikor kint vagyok és hogy miket fogyasztok... Egyelőre elég annyi, hogy a pia nem idegen tőlem, ezt meg már mondtam is.
- Megnézzük a gyengélkedőt?

A doktornő ki akarta mondatni a gyerekkel, ami akkor járt a fejében, mikor felkereste a zsarukat. Nem erre a válaszra számított, de elraktározta a fejében és megpróbálta ehhez igazodva folytatni, miközben sétáltak a folyosón.
- John, sajnálom, ami Alberttel történt. De te élsz és ez a legfontosabb! Mit szólnál, ha lehetne megint egy hely, ahol nyugodtan lakhatsz, lesznek barátaid és még ételt sem kell "szerezned"? Hanem kapsz kérés nélkül. És fürödhetsz rendesen, zuhannyal vagy kádban, kényelmes, puha ágyon alhatsz, nézheted a tévét, a meséket. Hmm?
Eközben John más gyerekek hangjait hallhatta és ha lenézett az emeletről, láthatott is egy hozzá hasonló korú társaságot. Három lány ment át éppen az aulán és arról beszéltek, hogy milyen jót fognak játszani és hogy milyen vicces volt a legutóbbi tanóra, amin dalokat tanultak.

Agy, tiszta lakas, TV, rendes etel! Johnnak a szulei haza remlett fel, ahol melegben es szarazban aludt, es mindig volt valami finomsag a hutoben. Aztan az este mikor a katonak rajuk tortek az ajtot, es megoltek mindenkit aki szamara fontos volt akkoriban. A felelemtol ismet megborzongott, es mintha a Kuria is hidegebbnek tunt volna egy percre.
-De ugye oda nem fognak katonak jonni? - bukott ki belole a kerdes, ami egyik legnagyobb felelme volt. - Vagy rendorok, vagy demonok, vagy ember alaku demon-mutansok?
Vegre lenne ismet lenne meleg otthona, es Emilie lenne a pot mamaja, mert o mindig olyan szepen mosolyog, es biztos akkor lenne sok gyerek akivel tud jatszani, es akkor minden boldog lenne. Aztan eszebe jutottak a patkanyok.
-Ugye a patkanyokat is magammal tudom hozzni, hogy ok se fazzanak es legyenek ehesek tobbet?

Johnnak az otthon kényelmét felidéző mondatok valahogy ellenséges katonákat juttattak az eszébe. Dr. Tenderton nem kívánta firtatni, hogy pontosan hogy is volt ez, bár az AIMre gondolt. Az mindannyiuknak nehéz idő volt. Ő ugyan regisztrált, de úgy is egy rémálomnak számított mutánsnak lenni abban az időben. A gyereket viszont igyekezett megnyugtatni.
- Nem, nem jönnek katonák. A rendőröktől miért félsz? Ők védenek meg a rossz emberektől téged és minket, mindenkit. Már elmúltak azok az idők, amikor ők vitték el a mutánsokat. Most már béke van, John. Senkinek nem kell félnie.
A patkányokkal kapcsolatos felvetésre Emilie válaszolt, kedvesen mosolyogva.
- Igen, nyugodtan! Ha megtaláljuk őket, itt lakhatnak veled. Több gyereknek is vannak kisebb állatai itt.
A nő egy pillanatra arra a rosszcsontra gondolt, akinek a madaraival legutóbb zűr volt. Talán ki lettek tiltva, de ebben nem volt biztos. A patkányokkal viszont nem lesz gond, ha rendesen vigyáznak rájuk.

Johnnak a rendorokkel kapcsolatba mas emlekei voltak. Ahogy uldoztek ot, mikor etelt szerzet, ahogy nek egyszer raismertek, es utana eredtek, es Albert intelmei is, hogy el kell eloluk menekulni, mert ha elkapnak, akkor bezarnak, es meghalsz. Nem, valahogy Johnnak a rendorok nem a jo megnyilvanulasai voltak.
-Mert a rendorok rosszak. Mindig megprobalnak elkapni, es ha elkapnak, akkor bezarnak es meghalsz. -mondta ketsegteg nem turo hangon.
Keves dologba volt annyira biztos mint ebben. Latot masokat akar TV-n keresztul, akar az eletben amikor elkaptak, es betuszkoltak a kocsiba. Legtobbjuket sose latta ujra, akit meg igen, azt hallotta hogyan dicsekedett hogy le tudott lepni a "hulye fakabatok" elol. E mellett eleget futott rendorok elol, hogy egy eletre az eszebe vesodjon, hogy a rendorok rosszak.

Szegény Johnnak sok gondja volt a rendőrökkel. Hiába fogta fel, hogy már nem az AIMet szolgálják, merthogy az nincs (ha egyáltalán ezt felfogta úgy igazán), elég volt arra gondolnia, mit csinálnak a tolvajokkal. Az a bizonyos Albert rászoktatta a gyereket a bűnözésre és a legfogékonyabb éveiben ez eléggé rögzült is nála a jelek szerint. Ha annyira megszokta a lopást, még több gond lehet vele az iskolában, gondolta Susanne. Talán már nem rombolja szét az épületet és nem menekül egyfolytában, de sorra el fognak tűnni a diákok, tanárok holmijai, ha nem tesznek valamit ez ellen. Hosszadalmas folyamat lesz leszoktatni erről, ha egyáltalán le lehet. Mindez nagyon gyorsan végigfutott a doktornő fején és meg is próbálta a gyermeket rávezetni. Egy pillanatra megállt mellette és leguggolt hozzá.
- John, itt nincsenek rendőrök sem. És nem is muszáj olyat csinálnod, amiért haragudnának rád. Nem muszáj mástól elvenned az ételt, itt kapsz sajátot. Ha nem elég, kérhetsz repetát. Nem kell bujkálnod, lesz saját szobád. Nem kell ruhákra vadászni, mert olyat is kapsz.
Ezután még rámosolygott a gyermekre. A lentiek közben észrevették a társaságot és nem túl halkan tárgyalták ki.
- Nézzétek, a doktornő és Emilie! Ki az az új fiú velük?
Az egyik lány vidáman, de kissé félénken integetett is, mire a hölgyek visszaintegettek. Emilie pedig megdörgölte John fejét és így szólt hozzá:
- Látod, ők is itt laknak.

John ahogy latta a holgyek is integetnek, o is visszaintegetett. Johban ekkor felmerult a kerdes.
-O nekik is megoltek a szuleiket, azert vannak itt?
Kozben azert a doktorno szavain is gondolkodott.
-En nem csinalok olyant, amiert haragudniuk kellene. En is a boltbol veszem el az etelt es a ruhat, mint a tobbi ember. De ram valahogy mindig mindenki duhos. Albert azt mondta, ez azert van, mert mutansok vagyunk, es az emberek utaljak a mutansokat. Ezert hivjak ki a rendoroket.
Albert ezt valojaban nem igy egybe mondta, de o rajott hogy ez ossze tartozik, hiszen mi masert lennenek ra mergesek, mikor nem csinal mast, mint a tobbi ember.

A doktornő Emilie-re nézett, mert arcról ismerte ugyan a kislányokat, de ennyire pontosan nem tudta, hogy ki milyen háttérből jött. A szőke nő arcán látszott, hogy ő sem tudja. Emilie válaszolt Johnnak.
- Itt nagyon sokan tanulnak, nem is ismerünk mindenkit név szerint. Sokan vannak olyanok is, akiknek a szülei jól vannak, de ide küldték okosodni a gyerekeket. 
Albert rendesen elintézte John gondolkodását a jelek szerint. Úgy tűnt, hogy a lopás fogalma nagyjából ismeretlen volt a gyereknek és csak faji megkülönböztetésnek lett beállítva, ha a rendőrök üldözték emiatt. Az az apróság, hogy mások is visznek el dolgokat a boltból, de pénzért, nem csak úgy, el lett mismásolva vagy legalábbis így hangoztt, amit a gyerek mondott. A doktornő ezt már végképp nem erőltette, mivel a gyereknek nem moralizálásra volt szüksége. Előjönni azzal, hogy mit nem szabad, John esetében nem lett volna célravezető, így vélte.
Susanne még mindig ott guggolt John mellett és így beszélt hozzá, az arcát is megsimogatva egy kicsit.
- Volt ilyen időszak, John. Mikor feljelentettek minket csak azért, mert mutánsok vagyunk. De ennek vége. Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy elkaptak és mindent elmosott a víz? John, te akkor aludtál. Nagyon hosszú ideig aludtál és mire felébredtél, ez a sok rémálom el is múlt. Elmentél a rendőrökhöz. És bezártak? Bántottak? Nem, ugye? Hanem elhoztak más mutánsok közé, hogy kapj ellátást.
A doktornő ekkor lapozgatni kezdte a papírjait és elővett egy újságot. A New York Times tavaly áprilisi száma volt, a címlapon az elnökkel, aki kitüntette a hősöket. Odaadta Johnnak:
- Ez az újság tavalyi, John. Akkor csinálták, mikor a démonok el lettek űzve. Sok mutáns is segített akkor.
Susanne kinyitotta a vezércikknél és tényleg volt néhány fotó a nagy fényvillanásról, ami New Yorkot érte és különböző lényekről, akik épp kitüntetést kaptak az elnöktől. Állt köztük farkasszerű, sárkányféle, páncélos és sok olyan is, aki sima embernek nézett ki. És ott volt az a híres fénykép is, amin Osborn elnök az amerikai zászlóval döf le egy démont.


Mivel olvasni nem tudott, a képekre támaszkodhatott. A doktornő ezután mutatott egy friss újságot is, amiben már kevésbé borzasztó dolgokról esett szó. A Hydra-ról nem volt említés, csak hétköznapi ügyekről és sok bulvárhír is volt benne. Susanne a színes újságon mutatta a dátumot, amit John ugyan nem érthetett, de megpróbálta elmagyarázni.
- Látod, John, ennyi idő telt el! 2024. április van, már egy éve tiszták az utcák. Az újságokat neked adom, lapozgasd őket nyugodtan. Mondd csak, szeretnél megtanulni olvasni?
Eközben lent a kislányok még összesúgtak egymás között, ahogy a hármast nézték, majd egy kis kacarászás után elvonultak.