Belleplain tábor

Erre az egész hisztis, sírós, nyavalygós, nyáladzva hömpölygően csöpögős, önsajnáló és önsajnáltató, ám ezt mégis megtagadós, fostosan tálalt helyzetre én úgy az őszinteség kedvéért rohadtul de nem tudok semmit sem reagálni, de komolyan, itt van a királykisasszony, a pórnép egy része, fiúk és lányok, gondlom vannak itt űber harcosok is, de én erre mit mondjak? Vigyorogva állok az egész előtt... És ennyi! de komolyan, ez olyan mitn egy rossz sorozatban, bár lehet ezt már mondtam, bár az is lehet hogy nem, ki tudja kezd zavaros lenni a kép számomra. Szóval ácsorgok így értetlenül egy darabig, aztán beugrik az isteni szikra!.
~ Hö... Höhő ez nem is rossz. ~S ezen a ponton elmosolyodok, oda sétálok csendesen, minden osonós ügyességemet kihasználva Sidonie mögé, majd lassan, drámaian felemelem a bal kezem, egyenes nyitott, feszes tenyérrel. Az ötlet Jaketől lett lopva ezt már leszögezem itt magamnak. Bár nem vagyok nagyon biztos a dologban, elsőnek a kezemre nézek, csak a szemem mozog, majd a lány tarkójára, és aztán kérdőn Stephre. Nyakon akarom vágni, szerintem megérdemli, bár akkor megint elkezdi majd itt nyomni nekünk az ipart, és boldogít majd minket, de hátha észhez téríti. Na persze nem hűde erősen, csak hogy térjen már magához a drága.

Jég a halántékomon. Egyre jobban ható gyógyszer.
Igyekeztem kizárni a külvilágot, hogy eldöntsem, elég erős vagyok-e ahhoz, hogy uralva képességem próbáljam magam összeszedni. A zajok, a fiatalok vitája keltette hangok valahogy elülnek, mintha más helyen lennék. Ezt a jógik, és mindenféle keleti szerzetesek is megirigyelhetnék, azt hiszem, olyan zseni vagyok.
Már csak a fülemben doboló vért hallom, és érzem a fájdalmat. A mértéke nem változott, egyszerűen csak valahogy minden más eltűnt, így erősebben támad. Szegény Zam.. megbocsáthatatlan és gyűlöletes, hogy hagytam, hogy elragadják tőlem. Gondolataimmal egyedül maradva, a külvilágot kizárva újra és újra előtörnek a kétségbeesett gondolatok, de már elég erős vagyok.
A fájdalom... Illúzió. Csupán illúzió, egy jelzés a testemtől, ami a hibáról üzen. Imádom.. gyűlölöm. Valahogy meg kell ragadnom a valóságot, és meg kell szereznem a kontrollt. Egészségesen olyan zseniálisan működik az alakváltás. Most is mennie kell, hiszen ha átmenetileg is, de megoldja a bajt.
Ahogy fekszem,a testem változásnak indul. Nem akarok nagy változást, épp csak finoman, annyit, amennyi kell, hogy rendbe kapjam magam, ám a letörtség más utat jelöl ki, egy nagyobb változást készítve elő: szeretett Zam-om vonásai jelennek meg rajtam, vegyülve a sajátjaimmal. Fekete haj, idegen jegyek. Mintha Zam egy idősebb, női, félemberi változata lennék.
Kinyitom a szemem. Valamit elrontottam, egy pillanatig furcsálkodva szemlélem magam, de már nincs fájdalom. Úgy döntök, most jó lesz így.
Felülök, és szomorúan, kis híján könnyezve tekintek Bestiára.
-Én.. annyira sajnálom. Kérlek... hagy segítsek valamit. Bármit!

A lány reakcióján már kénytelen vagyok egy jóízűt nevetni, régen futottam össze ilyen mentalitású emberfajzatokkal, minő kellemes meglepetés, kissé otthonosabbnak is érzem így ezt az egészet, nem csak a helyet, magát a légkört is.
- Valóban? - Kérdezek vissza nyugodtan, a karmokra mit sem reagálva... Halálfélelmem, az nincs, mert igazából már mindent elveszthettem amit el lehetett, és amíg nincs ismét miért aggódnom, addig nem fog zavarni sem egy ilyen enyhe dolog, mint az életem.
- Azt majd meglátjuk... - S ezzel megropogtatom a nyakam, egyértelmű jelzés, én bárhol és bármikor... Szinte bárhol és bármikor készen állok egy leszámolás jellegű csetapatéra, bár nem hiszem hogy a fiatalság előtt rajtam kívül bárki is lenne annyira... Nemtörődöm, hogy neki megy a másiknak, kivéve nevelő jelleggel, de itt most nem igazán arról van szó. Ezen a nyakropogtatáson kívül egyenlőre semmi mást nem reagálok, csak kíváncsian várom hogy mit lép, ha támad akkor igyekszek hárítani, megragadni a csuklóját vagy a bokáját, de nem hiszem hogy erre fog terelődni a dolog, de majd kiderül. Végül is be esik közénk egy igencsak szőrös egyén is, kellemetlen kissé, de ő végül is csak leközli hogy mehetünk, és úgy néz ki hogy cseppet sem zavarja ami itt történik éppen, a szavaira csak bólintok, jelezvén hogy felfogtam, de továbbá nem szentelek rá több figyelmet.

Sajnos az történt amire számítottam, negatív visszajelzés "mesterszakács" barátocskánk felől. Reakcióként csak az egyik szemöldökömet fent tartva nézek rá, nem haragosan, nem is " ó miért nem? " tekintettel, csak nézek, s mindeközben szép lassan, ugyan olyan pozícióban le engedem a kezemet Sidonie tarkójától, szép egyenletesen, mintha csak egy lift ereszkedne lefele egy felhőkarcolóban. Miután végeztem szép lassan arrébb húzódok és figyelek, hamarosan feltűnik egy tanár a láthatáron, legalább is a szavai alapján gondolom hogy tanár, kék szőrmók, milyen aranyos, szívesen ölelgetném... És egy ilyen pár mamusz jól jönne a hideg éjszakákra amikor esetlegesen valami dolgom akad és csoszogok a hideg kövön, vagy parkettán, vagy akármin is amin éppen menni kell mit tudom én mondjuk a konyhába, mert egy ilyen bundás mamuszban biztosan jó idő van. A szavaira csak bólintok, majd Stephre nézek.
- Van valami esély arra hogy mégiscsak maradunk keresni? - Valóban érdekel, ha már rászántam magam hogy jelentkezek segíteni, akkor már ne csak úgy potyára legyen a dolog, mert az nem kéne, nagyon nem. Pozitívum hogy kiváltképpen nekem semmit sem kell összeszedni, mert minden nálam van, vagyis amit hoztam, ruhák például, de másom úgy igazán nincs itt, a sátor se lett még felállítva, szóval én meg is vagyok.

- Peh, mért nem lep ez meg engem? - Kérdem kissé szarkasztikusan, majd ellazulok, és figyelem ahogy a fiatalság szépen lassan, nagyon lassan elkezd kifelé szivárogni az épületből, valahogy elégedettséggel tölt el, minél kevesebbet vagyok a társaságukban, annál jobban érzem magam, mert vagy hisztiznek, vagy veszekednek, már nem is igazán tudnak, és van aki még túl sokat is képzel magáról, ráadásul mind ezt igencsak idegesítő módon teszi. Fentebb emelem a tekintetem, s két ujjammal megvakargatom az államat, ez most felettébb jól esik, bár nem látszik rajtam.
~ Hív a kötelesség... ~ Gondolkodom kissé magamban közben, majd vissza terelem a tekintetemet a... Szőrtömegre.
- Természetesen maradok. - Mondom unottan, mert hát ideje belevetnem magam az új munkába, bár nagyon nem szívesen teszem, s remélem hogy nem kell most itt elkezdenem bemutatni magam, bár valószínűleg ez lesz, de azért mégis remélem hogy most a helyzetből adódóan kimarad.
- Kit is kell keresni?...-

Már egy jó ideje nem láttam az ágyamat, se pedig a lakótársamat, mert ide kellet jönnöm, ebbe a táborba. Bár nem vagyok egyedül, hisz a többiek is itt vannak, de Azért Éva is hiányzik. Már nem egy szer írtam neki, hogy ha van ideje, akkor jöjönle, de mert az angyalprogramban vesz részt, így ez a opciok kizárva, mint ahogyan az is, hogy én hagyak itt mindent, és menjek haza. Már egy ideje ásunk, de csak eddig agyag edényeket, és nyakláncokat találtunk. A sátorban, ott az engedély, hogy fel túrhatom azt a helyet, amit meg jelőltek nekünk. Még pár hét, és lejár az engedély, addigra remélem találunk mást is, mint edényt, meg ilyeneket. Bár, Ashley talált néhány nyíl hegyet, de azzal se megyünk sokra. Talán, kész idő pocsékolás az egész, főleg mert azt sem todom, hogy mit is keresünk. Aggódva figyelem a térképet, és közben a kőrmömet rágom, mert nem tudom, hogy egészen pontosan mitévő is legyek. Látom, hogy Ashley teát tölt magának, és én is felé nyújtom a bögrémet, majd amint tölt nekem is meg is köszönöm neki.

A Belleplain erdő szinte szent övezet volt, érinthetetlen. Sose adtak engedélyt gyáraknak, építkezésre készülő cégeknek vagy személyeknek, hogy ide telepedjenek. Hanna viszont nemrég hallotta a hírekben, hogy megint tárgyalnak erről. Ökológiailag nagyon fontos volt ez az erdő. Lelkes környezetvédőként Hanna a szívén viselte a természet sorsát és a The World We Are szervezet, amit vezetett, tiltakozott az erdő beépítése ellen. Csak egy kis részről volt szó, de ha arra kiadták az engedélyt, később kiadhatták még több részre és elindulhatott a lavina. Hanna megkereste az illetékes szervet és annak a kihelyezettségét. Ezt egybekötötte egy kellemes kirándulással, az erdő közelében lévő táborban eltöltött napokkal. Szerdán érkezett, azóta a tárgyalásokat már lebonyolította. Konkrét ígéretet nem kapott, csak annyit, hogy megfontolják a környezetvédelmi-ökológiai szempontokat is. Előadást tartott és hosszasan tárgyalt, azóta pedig kirándulásokat tett a kolleginájával, aki elkísérte. Ketten béreltek egy szobát a táborban lévő faházban. Az erdő környékét járva látott egy régészeti feltárást. Becsülte a kutatómunkát, bármilyen területen. A párja, akivel nemrég házasodtak össze, szintén kutató volt és egyben az AIM Birodalom államminisztere. Hanna nem érezte magát politikus feleségnek, de már sokkal komolyabban vették, amióta Zield ebbe a pozícióba került. A házasságukkal ez még erősebb lett. A férje nem tudott jönni, mert el kellett utaznia.
A régészekkel nem sok gondja akadt, a hivatalos régészekkel, akik legális és engedélyezett módon dolgoztak. Itt nem látott munkagépeket, amikkel durván károsították volna az erdőt, csak a földet túró, ásó embereket. Könnyű, piros nadrágban és sárga blózban sétált, egy macskakinézetű nőt látott meg fáradtan, ahogy pihent az ásás közben. Gondolt egyet és beszélgetni próbált vele, ha volt egy kis ideje a nőnek.
- Jó napot! Megkérdezhetem, hogy milyen ásatás folyik itt? Milyen leleteket keresnek?

Nem gondoltam volna, hogy egy régészcsapattal kell osztozni a táboron. Úgy gondolom, hogy az élet értelmét akkor tudom megfelelően üldözni, akkor átlagosnak kell lennem. A munkám átlagos, a kinézetem nem az, de barátaim nincsenek. A munkahelyemen csak öreg nők vannak még, akik nemcsak engem utálnak, hanem magukat is, meg persze egymást is, szóval sok reménységem nincs bennük, és bár egyáltalán nem érdekel a barátság téma, a látszatot fenn kell tartani. A munka nem fárasztó, de időnként kivesz mindenki pár szabadnapot, így én is megtettem. Ezt a tábort választottam, mert azt írták a honlapon, hogy családias a hangulat, és nem tudom, mi az a családias hangulat, de jó lenne, ha lenne olyan, akinek tudnék süteményt sütni, és cserébe adna puszit. Megpróbáltam, gyerekem nem lehet, ez viszont sok másik lehetőséget megnyit.

Mindenesetre az esti tábortűznél próbálok felütni pár tojást, amikor...
- A fenébe! - ezek a tojások túl puhák, alig érek hozzájuk, és reccs, ráadásul olyan sikamlós izék amíg nincsenek elkészítve. Beépített szubrutinom hangos felszólalásra késztet, ugyanis a szőke nőktől ezt várják el az emberek, ha elrontanak valamit.
- Upsz, bocsi! - teszem hozzá megnyugtatásképp, mert rájöttem, hogy nem az a titka a hihetőségnek, hogy állandóan kimértnek tűnj, hanem az, hogy próbálj erősen kimértnek tűnni, de napjában legalább négyszer, maximum huszonhétszer rontsd el. Ez volt a negyedik, szóval a napi adag kipipálva, hihető vagyok. Na mindegy, új tojás. Kézerőkifejtés csökkent 0.1%-ra. Ezaz, így már menni fog. Aztán bele az olajozott serpenyőbe, és mehet a tábortűz fölé, amíg kitalálom a fűszerezést, és felbontom a konzervhúst. Hihetően. Szerencsére a láng hőmérsékletét infralátással be tudom lőni, hogy pontosan mennyi is az a 220°C. Persze egy tábortűz annál sokkal melegebb, de megfelelő magasságban tartva a serpenyőt menni fog. Ügyes Karen, hihető Karen.

A távolban valami beszélgetésszerű indul meg két személy között. Talán ha jót főzök, és megfelelően lehül a levegő, csak idetelepszenek mellém, már ha nem üldözöm el őket abszolút főzéstehetségtelenségemmel. Milyen természetes nekik, hogy esznek, nekem meg az, hogy nem kell.

Valahonnan, érkezik felém egy mondat, és a hangokból itélve, egy nő az. Vagy, nőstény. Elöbb is éreztem, hogy valaki közeledik, de nem gondoltam volna, hogy a nő a másik alakjában fog meg jelenni itt. Bele kortyolok az italomba, aztán a frissen érkező felé fordítom figyelmemet.
- Jó napot önnek is! Régi ókori leletek után kutatunk, Okunk van feltételezni, hogy itt egy indián temető volt régen, és ezt támasztják alá azok a leletek is, amiket itt találunk. De, azért még kutatunk, hátha találunk valami jelentőset is. - Mondom, bele menve a beszélgetésbe, és közben indulok felé.
- A nevem egyébként, Allison Carter. - Mutatkozombe, és veszem le a kesztyüt, hogy kezet foghassak vele, ha elfogadja a felé nyújtott kezemet. Majd, amint a levegőbe szimatolok, érzem, hogy valaki süt, vagy főz. Egyenlőre még nem indulok el, megvárom amíg a másik is reagál valamit.

Hanna a szaglásával megvizsgálta a lupin egészésig állapotát és a mostani idegállapotát. Nem érezte veszélyesnek, csak érdeklődőnek. A válasza alapján úgy tűnt, komoly szakember volt, aki pontosan tudta, mit csinált itt. Nem csak egy megbízott vagy itt lenni nem akaró valaki, aki kaparászik, mert muszáj, mert ez a munkája.
- Igazán? Egy ókori indián temető? Az nagyon érdekes lenne, ilyenből nem sok van, gondolom. Mármint épségben nem sok maradt meg az ókorból.
Hanna is kezet nyújtott és vigyázott a karmokkal, hogy ne vágja el a lupin kezét.
- Hanna Jones-Rider, örvendek a szerencsének.
A nő is érezte a sült hús és a tojás illatát. Megfordult, hogy megnézze, hol csinálják. A látása sokkal jobb lett, amióta megkapta a szérumot. A szőke nő jó helyen sütött, ott ahol volt erre engedély. Esti tábortűz, az ilyeneket Hanna szerette. Az erdő vadjaitól nem kellett tartani, a tábor olyan helyen volt, ahova ezek nem mehettek.
- Még ilyen későn is dolgoznak? - kérdezte a nő a régészt. - A hölgy Önökkel van?

Hát, nem haladok jól az étel készítésével, leginkább pirított darálthús tojásrántottával. Igazi tábori étel. Ilyenkor a kumbájját szokás dúdolni. Feltűnik, hogy a távolban ketten is ide-ide pillantgatnak rám. Csak sikerült valami értelmezhető ételt alkotnom akkor. Le is veszem a tűzről a serpenyőt. Elég sok adag lett, a beilleszkedésemet gátolná az, ha ennyit megennék. Azt kell mondanom ilyenkor, hogy árt az alakomnak. A régészeti tábor vagy mifene úgy néz ki fárasztó munka lehet. Fel kell jegyeznem, hogy a múlt ismerete fontos a jelen kezeléséhez. Röntgenlátásommal könnyedén segíthetnék nekik, de akkor megint lőttek az álcámnak. A szocializálódás első lépéseként távolról érdeklődő pillantást vetek a rólam csacsogó társaságnak, majd amikor úgy döntök, hogy egy átlagos embernek is egyértelmű lenne, hogy rólam beszélnek, akkor hangosan megkérdezem.

- Kértek? Elég sokat készítettem! - ide illesztve egy filmekből és illusztrációkból összeillesztett barátságos mosoly. Nem nyelvi jeleknek hívják, és sokat segít a sikerhez. Ők már túl vannak a bemutatkozáson, lehet útol kell érnem őket ebben. Milyen egyszerű lenne, ha az emberek csak úgy folyton névtáblát hordanának, de ez még nem honosodott meg a kultúrában. Sok minden evidencia nem honosodott meg a kultúrában. Az indiánoknak biztos nem volt még névtáblájuk, és a megszokás erős. Ennyit a múltról. De biztos jó, ha az embernek van régészbarátja. Hátizsákomból közben előhalászok még tányért meg evőeszközt, bár úgy néz ki nem lesz elég. Legközelebb több személyre pakolok majd.

- Igen, tényleg nagyon kevés épp tárgy kerül elő. - Mondom, majd aztán bemutatkozom, amit ő is meg tesz, és kezet is fogunk, vagy mancsot. Mindegy, nem tudom, hogy melyik.
- Én is nagyon, örvendek Hanna. - Mondom, mire ismét kapok két kérdést, és közben rá figyelek.
- Nos, az igazat megvalva, Észre sem vettük, hogy így szalad az idő. - Mondom, miközben tekintetem Ashley felé irányul, aki egy kicsit zavarba keröl, bár nem kéne. Majd, el is tünik a sátorban és látom, hogy Frank is követi őt. Majd mielöt válaszolnék a kérdésére, meg nézem a szöke csajt, vagy nőt, de csak most látom itt először.
- Nem tartozik közénk, nem velünk van. - mondom, majd a munka társaim felé fordulok, amikor is a csaj meg szólal, és én vissza fordulok abba az irányba. Majd, hallom gyomrom korgását, ami főleg az illatok miat kordult meg, és a magamnevében szólalok meg.
- Igen, én kérek szépen. - Mondom, de még nem indulok el, mert még megvárom, hogy Hanna mit mond. De, azért még ismét a munkatársaim felé fordulok, és mondom nekik.
- Rendben van, hölgyeim és úraim, mára végeztünk, mindenki pihenjen, és holnap folytatjuk. - Mondom, és közben várok.

- Igen és ennek az oka nem mindig a hosszú eltelt idő és a természet okozta erózió. A régészek időnként olyan módszerekkel dolgoznak, hogy mindent lerombolnak. Ledózerolják a területet, ártanak a talajnak és az élővilágnak, nem csak a leleteknek, amiket így összetörnek. Én környezetvédő vagyok és az ilyesmit nem bírom. Látom, maguk rendesen kutatnak, kímélve ezt a szép tájat.
A kézfogás után Hanna látta, hogy a többi régész elment a sátrába és a lupin is lefújta a mai munkát. Ilyen sötétben nem is volt érdemes folytatni, holnap is lehetett. Arra gondolt, hogy Allison is pihent volna inkább, mert elég fáradtnak látszott. Érdekesnek találta, hogy a régészeti ásatás mellett sütögetett valaki. Egy magányos kiránduló lehetett és megszólította őket. Hanna óvatos volt.
Allison odament és ő is követte, de még nem mondott semmit. Meg akarta nézni a nőt és az ételt. Közelebb ért és a szaglásával megpróbálta megtudakolni, mik voltak a szőke fiatal nő valós szándékai. Amióta lemmingoid lett, sokkal óvatosabbá vált. Az étel a szaga alapján veszélytelen volt. Nem mestermű, de fogyasztható. Emberi gyomornak lehet, hogy sok lett volna, de a mindenevő lemmingoid gyomrának nem árthatott.
- Jó estét! Én is elfogadom, köszönöm! Egyedül kirándul, Ms...? Hanna Jones-Rider vagyok, üdvözlöm!
Hanna kezet is nyújtott, ha a nő nem nyársakat forgatta egyfolytában.

- Karen Starr. - továbbra is mosolygok.

Spoiler:

Végül sikerül kerítenem három tányért, bár az egyik inkább egy elhízott bögre, merthogy van füle, illetve az egyikünknek kanállal kell ennie az amúgy villás ételt, ez most én leszek, mert nem kívánok udvariatlan lenni a látványosan értelmiségi társasággal, ők biztos adnak a protokollra. Valami csacsogásfélével szokták a lányok indítani a beszélgetést, úgyhogy én is ezzel kezdem.

- Én nem régész vagyok, csak úgy nyaralok itt, de gondoltam úgyis éhesek lesztek, szóval tessék. Tojásrántotta, darálthús. Hogy halad az ásatás? Nem értek hozzá, de látom a nagy sepertélést, gondolom valami egyedülálló lelet lehet...

Közben kedvesen mosolygok. Fura szerzetek ezek, de legyenek akármilyenek, még a fura barátok is jobbak, mint a semmilyen barátok.

- Sajnos, ismerem az ilyen régészeket, és ha jól tudom, akkor az ilyenek álltalában, valamilyen gazdag személynek keresnek régiségeket, bár mi inkább egy muzeum jó voltából vagyunk itt. Valamint, úgy gondolom, hogy ezeknek a tárgyaknak, a múzeumokban van a helyük, hogy mások is láthassák. - Mondom, majd hallom, hogy ő mivel is foglalkozik. Nekem, mondjuk hálla istennek, még nem gyült meg a bajom, egy környezetvédővel sem, és remélem, hogy ez így is marad.
- Tehát, környezetvédő biztos jó lehet. Bár, azt hallottam, hogy még abban a szakmában is vannak olyanok, kik csak akkor akarnak tenni valamit, ha abból hasznuk is származik, de őn nem ilyennek látszik, ami szerintem jó dolog. - Mondom, de a mondatomal nem tudom, hogy megbántottam-e őt, de egyáltalán nem ez volt vele a célom. - Nos, igen, megteszünk mindent, hogy azért a környezet épp maradjon. - Mondom, neki. Amint a másik nő höz érünk, Hanna be is mutatkozik, és felé is nyújtja a kezét.
- Allison Carter. - Mondom röviden, és a másik nő kérdésére válaszolok.
- Köszönöm kérdésed, jól halad, de haladhatna jóbban is, még néhány nap, aztán lejár az engedéjünk, és itt kell hagynunk a helyet. Bár, találtunk jó pár leletet, de van egy olyan érzésem, hogy találnánk még többet is. Egy, helyi indián temető, egészen biztosan annak lehet nevezni. - mondom, miközben át veszem tőle a tányért.