Utcák és parkok

Gondoltam hogy nem lesz könnyű. Bár én akartam hőst játszani, de nem biztos, hogy jó ötlet volt. Az első töltények épp hogy csak nem találtak el. Ez így nagyon nem lesz jó! Sajnos most nem csak magamra, hanem a még négy életben lévő idegenre is kell vigyáznom. Szerintem nem fogom megúszni sértetlenül. De nem fogok elmenekülni.
Amilyen gyorsan csak tudtam leadtam egy energia lövedéket az egyikre, aki rám lőtt. Bár nem hiszem, hogy egyáltalán sérülést tudnák okozni nekik, de azért próba cseresznye. A lövedék amint elindult én is megfordultam és a túszok felé vettem az irányt. Közben odaszóltam az alacsonyabb lánynak: „Kettőt biztonságba viszek. A másik kettőt rád hagyom”. Akárhogy eléggé fiatalnak tűnik, de szerintem jobban fog boldogulni, mint én. A lövészeket a többiekre hagyom. Nem lehet egyszerre védekezni és támadni, anélkül hogy a túszokat elvesztenénk.
Megfogom két férfi túsz kezét (ha nincsenek megkötözve hátul), vagy a ruhájuknál fogva felsegítem őket álló helyzetbe és elkezdek velük rohanni a legközelebbi fedezék mögé (autó, sikátor). Ha mind a kettő ellen ál, vagy nem képesek a gyors helyváltoztatásnak, akkor felkapom a könnyebbiket, és fedezékbe viszem. Miután fedezékben vagyunk óvatosan visszanézek a másikért ha ott hagytam. Ha még életben van visszarohanok érte és leadom az utolsó lövésemet a tüzelőkre, remélve hogy ezzel nyerek egy kis időt, amíg a másikat is fedezékbe viszem. Ha mind a kettőt biztos helyre vittem (legalább is remélem), akkor megnézem, hogy boldogul a lány. Hogyha segítséget kér tőlem, megpróbálok minden módon segíteni neki.

Figyelem a Raptorokat ahogy felszállnak, már tudom, hogy itt nem nagyon lesz beszélgetés, főleg azok után amit mondtak is. Közben kapok egy üzenetet, s félrehúzom a számat egy pillanatra.
- TARTSANAK MINDENKIT TÁVOL! RAPTO... - üvöltöm bele a rádióba, majd már többre nincs nagyon idő, mert jobbnak látom, ha azzal törődök, hogy ne maradjak sokáig egy helyben. Ezek nagyon nem viccelnek.
- Ennyit a békés dolgokról... - Morgom magam elé, miközben vörös lélektükreimből eltűnnek az érzelmek teljesen, s már nem úgy tekintek végig a dolgokon, mint egy Cosplayes ruhába bújtatott, kis biztonsági, hanem mint egy vadász, aki a prédájához vezető legjobb utakat keresi. Gyorsan mérem fel a távolságokat, majd ellököm magam a ház fala felé egy kis szökkenéssel, hogy lehetőleg nagy sebességgel húzzak el a lövöldöző égben lévők alatt, de még előtte próbálok a talajra leérni, hogy onnét lökjem fel magam a sebességet tartva a házfalra, lehetőleg magasan, s lököm is el magam. A faltól teljes erővel. Ha nem nagyon tudnak követni akkor a célom, hogy az egyik repülőnek csapódjak lehetőleg úgy, hogy meg is tudjak benne jól kapaszkodni, s a lézerfegyveres kezét a másik felé irányítani, talán sikerül annyira meglepnem, hogy lőjön is és akkor egyel talán kevesebb, vagy a társa ereszt bele egy lézert, ahogy dulakodok vele. Azért kapálózás közben próbálom lábaimmal a szárnyaiban is kárt tenni.
Ha viszont képesek követni és lőni is rám, akkor az ugrást úgy irányítom, hogy átrepüljek köztük az utca túloldalán lévő ház felé, miközben a pisztolyaimat előkapva tüzet nyitok rájuk, miközben átfordulok a levegőbe, hogy a másik házon guggolva érkezzek meg és felfelé ívesen lökjem vissza magam teljes erőből az előző házra, míg újra próbálok rájuk lőni, ha van hatása, ha nincs, legalább addig is rám figyelnek. Minden esetre próbálok a szárnyukra és a mellkasuk közepére célozni, esetleg a szem nyílásra.

Nincs túl sok időnk a beszélgetésre, így én se húzom ilyesmivel az időt. Ha van a közelemben egy vagy két pisztolyt azt felkapom és a táskámba ejtem, majd a punk csajra nézek, ha kötözve van a keze, akkor karmaimmal vágom el, ha nincs akkor a nyakamba kapom egy „Kapaszkodj erősen” utasítás mellett, majd nézve, hogy mit bír az idegen felkapom az egyik srácot nem finomkodva, hátul az övénél fogva, majd a másik „nehezebbiket” akit próbálna még kísérgetni, hogy csak azaz egy maradjon neki, akit hirtelen nem tudom mimmel fogjam meg, s jó erősen lököm el magam a fedezék irányába, s lehet már a következő lépésem az ahol már fékeznem is kéne, s nem túl finoman és kecsesen ejtem be a fedezék mögé a két srácot, s a lányt.
- Maradjatok itt. - szólalok meg csendesen, majd tekintetem máris olyasmit keres ami használható is most, pl csatorna fedő, amit a repkedőknek vághatok, ha azok nem figyelnek, legalábbis addig míg az előbb leterítettek fegyveréért tudom ellenőrizni. Kitudja milyen állapotban vannak és nincs kedvem magamat megsebezni. Azaz amint találok egy csatornafedőt és tiszta a terep, oda ugrok lazán felkapom, majd teljes erőből küldöm meg az egyik Raptor nevű alak felé, aki itt maradt minket „szórakoztatni”. Ezután vissza is ugrok fedezékbe, s gyorsan ellenőrzöm a pisztolyt vagy pisztolyokat gyakorlott mozdulatokkal. Egy biztos, ezek más kategória, mint az eddigiek akikkel dolgunk volt, bár talán nem megoldhatatlan.
- Fiúk... ugye a Shield erre tart, vagy a katonaság, mert a zsaruk kétlem, hogy lézer állók – szólok bele a rádióba a fedezékemből.

- Pedig nem lenne rossz, tekintve, hogy úgy tűnik szupererővel terrorizálják az embereket… – mormoltam még az orrom alatt, a kék fickóra célozva. Mindegy, most a fegyverem kell elsősorban, és az, hogy rendet tegyünk. Azt hiszem alapos fejmosást fogok kapni, ha kiderül, hogy én is kevertem itt a szart. Szarni bele.
A másik biztoboyt is otthagyom, nem tudom ki az, és nem is érdekel, inkább futok a lövések irányába. Úgy tűnik jó a buli, nem akarom kihagyni. Azonban nem tudok sokáig futni, mielőtt valami csattanna a lábam előtt. Mivel az ösztöneim diktálnak ebben a felfokozott izgalmi állapotban, amikor az adrenalin túlteng a szervezetemben és pumpálja a vérnyomásom, reflexből oldalra vetődök. Két nő beszélt valami fura nyelven – talán európaiak? Majd felém fordultak, és akcentus nélkül szólaltak meg angolul.
- Micsoda? Milyen fahéjas család? – néztem értetlenséget tettetve a nőkre. Az egyik egy dögös kis szőke volt, aki egyből beindította a fantáziámat, a hajához illő színű pallost lóbálva. A másik szintén kardos volt, egy vöröske, de ő annyira nem tetszett, ezért inkább a szöszihez fordultam.
- Nem túl nehéz az a kard, szépségem? – kérdeztem hanyagul lóbálva a pisztolyt, de közben elővettem a másik fegyverem is, így most már mindkét kezemben ott volt a halálhozó modern vasköpő. - Ha gondolod segítek cipelni. – kacsintottam rá.

A fahéjas poén bejött nekik, látszik, hogy van humorérzékük. Ezt szeretem egy csajban. Ők is tudták, hogy tudom, én is tudtam, hogy ők tudják, hogy tudom. Ettől függetlenül nem fogom nyíltan elismerni New York utcáin ahol hemzsegnek a droneok, hogy egy maffiózó család tagja vagyok. Viszont úgy tűnt érkezett még valaki, akire a két csajszi utalt. Zavartan fordultam meg, és láttam a Főnök egyik tanácsadóját. Mit keres itt? Mindegy, most tiszteletteljesen biccentettem köszönésképp, majd – ha addig nem támadtak meg – visszafordultam a nők felé, akik immár kivont kardokkal néztek velem farkasszemet.
- Apám? Az a szemét állat aki agyonverte a terhes anyám? Nem ismerem, és nem hiszem, hogy érdekelné fattyú fiának sorsa. Viszont – és itt a lányokra kacsintok mosolyogva - szívesen kerülnék hozzátok, csak szerezzünk egy ágyat is. Vagy valamit ami kényelmes. Benne vagytok? – vetem fel a javaslatot, miközben újra végigfuttatom tekintetem a szőkén. Tényleg jó csaj, elég fullos meg minden. Kár, hogy a seggét nem látom innen, de valahogy érzem, hogy az is szép kerek.
- Nah, tegyük el a játékszereket, és ba… beszéljük meg a dolgot.

A tervem bejött, és az egyik raptort sikerült kinulláznom, de a másik sem maradt rest és azonnal tarkón vág hátulról. Nagyot nyekkenek, de szerencsére nem ájulok el az ütéstől. Régen egy ilyen ütéstől kettétört volna a nyakam, de még így is hogy ilyen ellenállóak és rugalmasak a csontjaim sikerül átvészelnem nagyobb baj nélkül. Szinte éreztem ahogy egy pillanatra megnyúlik a csontom. Ezután felizzik a mellkasán lévő kristály, azonnal tudom hogy ismét lövésre készül. Egy biztos, nem szeretnék a lézersugár útjába kerülni, mert cafatokra szed. Ha itt maradok előtte szinte biztos hogy eltalál, még ha sikerülne is megütnöm. Nem bízok abban hogy egy ütésből kiütném ezért ki kell találnom valamit, hogy elkerüljem a lézerét. Szóval a közelharc ötletét elvetettem, ezért cselhez folyamodok.
Zuhanni kezdek, ami nem is zuhanás igazából, hanem lefelé repülök úgy, hogy a talpam van a föld felé. Ritkán alkalmazom ezt a módszert, de most talán jól jöhet. Ahogy elsuhanok a lába előtt elkapom azt és magammal rántom lefelé. Remélem ez megzavarja annyira hogy ne tudjon eltalálni. Az akció azonban ezzel nem ér véget, lefékezem magam, és a raptor lendületét továbbvíve a lábánál fogva a földre hajítom. Teljes erőből csinálok mindent, nem nagyon van második esély ezek ellen.
~ Itt a levegőben túl könnyű célpont vagyok nekik. Fedezékbe kell vonulnom. Ráadásul sajog a nyakam és kezdek igencsak kifáradni. - gondolom magamban miközben lepillantok a többiekre.
Úgy tűnik boldogulnak, ezért az épület felé veszem az irányt, vissza oda, ahol a rendezvény zajlott. Egyelőre megbújok ott és figyelem az eseményeket. Kifújom magam egy kicsit és erőt gyűjtök a következő akcióra ha esetleg még szükség lesz rá, bár úgy érzem ezzel még nincs vége.

A lövések hatástalon, ahogy nagyjából minden más is. Nem könnyű ellenfelek ez már most biztosnak tűnt, azaz ideje volt taktikát is váltanom. Hagyom, hogy nekem jöjjön, bár ez lehet felelőtlenség volt, de ha nyeregben érzi magát, az nekem csak jó lehet később, talán elszámolja magát. Igen erős, annyi biztos, legalábbis amíg repülget, amit majd meg kell oldani, hogy ne nagyon legyen rá képes egyik se, de ezt majd később. Most úgy fest, hogy kivégezni akarnának, amit viszont nincs kedvem megvárni a falnál, így hirtelen lököm félre magam elsőre, majd a legközelebbi autó felé lököm magam erősen, hogy gyorsan oda érjek, látszólag fedezékbe, de egészen más tervem van a kocsival. Egész pontosan csak annyi, hogy gyorsan beguruljak mögé úgy, hogy gyorsan kilessek az ellenfelem irányába, majd a betonra fekszek gyorsan a járgány takarásában, s két lábamat a kocsi oldalának nyomom elsőre, majd teljes erőből a repkedő Raptorfazonnak küldöm, mint „kedves” ajándékot, mielőtt a másikra figyelnék újra, hogy az ismét rám akar e lőni, vagy sem. Ha igen, akkor próbálok a talajon félre gurulgatni, s nem vesztegetni az időt azzal, hogy felpattanjak, ha csak nem fordulok épp hasra és tudom magam ellökni a talajtól előre, valami fedezéknek használható tárgy irányába.

Úgy fest, hogy a négy punk biztonságban, ráadásul szeretnének odébb menni, mire utánuk szólok.
- Én a helyetekben lapulnék, s nem mennék sehova, míg ez véget nem ér. Sőt utána még lesz hozzátok egy-két kérdésünk, hogy tudjuk, mibe is keveredtünk azzal, hogy megmentettünk benneteket. - közben ki-ki pillantok, hogy hol mi a helyzet, majd a segítőre nézek
- Szemmel tartanád őket? - bár választ nem nagyon várok – köszi előre is. - mondom még utána, majd tüzet nyitok arra a raptorra, ami épp a ház mentén emelkedett fel, miután enyhén szólva is falnak vágta Nykot. Természetesen nem akarom pont ott megvárni, hogy rám lőjön, inkább elkezdek futni egy másik fedezéknek használható kocsi után, miközben pár golyót kilövök rá, hogy a filmét elnyerjem, amolyan „oszd meg és uralkodj” elvet követve. Szinte biztos, hogy egyesével is erősek, de az, is, hogy együtt még rosszabbak, azaz jobb, ha mindegyik másra figyel és akkor talán könnyebb lesz őket leszedni,h a nem képesek mindenkit szemmel tartani egyszerre.

Épp hogy sikerül épségben fedezékbe bújnunk a punk-okkal és a lánnyal. Szerintem jól képzett, és az ereje se emberi, így megengedem neki, hogy utasításokat adjon. Bár nem mintha nekem lett volna tervem, de azért kicsit rosszul eset, hogy egy lány a főnök, de nem teszem szóvá. Mikor kibujt a fedezék mögül utána kiáltottam, hogy: - Rendben. Ti addig szedjétek le azokat az izéket! A srácokat addig itt tartom, nehogy lelőjék őket még a végen, ha már eddig sikerült életben tartanunk őket.
Ha valamelyik megpróbálna megszökni, akkor elkapom, a nyakának szorítom az újamat, mintha pisztoly lenne, és felizzítom a tetoválásaimat, mintha energiát akarnák kilőni rá. Maximum egy lövésem maradt (ha nem lőttem el a harmadikat), de ezt ők nem tudják. Biztosan látták, ahogy az egyik fogva-tartólyuknak nem nagyon tetszett, ahogy eltaláltam.
- Na, ide figyeljetek! Ha meg akartok halni, akkor ki se kell dugnotok a fejeteket innen. De ha élni akartok, akkor itt maradtok mellettem. A két lány bizonyára tudják a dolgukat! Értve vagyok? Это ясно? – kérdem tőlük más nyelven is, hátha nem értenek angolul. Bár én se tudom, hogy milyen nyelven mondtam, de ha ismerem, akkor elterjedt nyelvről lehet szó.
Ha mind a helyén marad, akkor én is nekidöntöm a hátamat a fedezéknek használt kocsi oldalának. Nagy levegőt veszek, és lassan kifújom. Nagyon hirtelen pörögtek fel az események. De ami a legjobban meglepett, hogy nem ijedtem meg, úgy ahogy egy rendes embernek kellett volna? Mi lehet velem? Ki vagyok én? De ezt nem most fogom megtudni. Inkább valahonnan hőt kéne begyűjtenem. Nem akarok csak úgy meghalni, anélkül hogy ne harcolnák.
- Véletlenül nincs nálatok tűz? Még a gyufa is megteszi. – Ha van, akkor azzal megpróbálom felmelegíteni a kocsi oldalának egy kis részét. A festék nem hiszem hogy kibírja, de 50-60 fokra biztos hamar feltudom vinni rajta a hőt egy kis helyen.

David kezdett kicsit elege lenni. Se nem tud semmi a kulso esemenyekrol, se pedig nem tud tenni semmit. Kozbe itt van egy csomo agyhalott civillel, akik azt hiszik attol, hogy majd itt elbujnak a kulso esemenyek nem fogjak oket elerni.
-Hat ez baromi jo.- mondja bosszusan, majd elkezd gondolkodni. Ovatosan ugyelve hogy fedezekben maradjon elindul az ajto fele, hatha ott lat valami kulso kamerat vagy hasonlot, amire ra tud csatlakozni, hogy vegre lathassa az esemenyeket. Nem egy szuperhos, meg vegul is csak egy ember, kint meg katonak es szupermutansok harcolnak latszolag, de azt apjatol megtanulta, hogy a katonai hirszerzes is foleg emberekbol jar, megis jol mozgatva eldonti egy csata sorsat. Itt pedig szukseg lesz a kulso segitsegre elhallgatva a kulso esemenyeket.
Kinezve probal talalni barmit, amire ra tud csatlakozni, akar egy kijelzo, mikrofon, camera, vagy az ellenseg elektronikus rendszere valahol. Elso lepes a terepfelmeres, es ezt probalja minnel jobban megtenni.

A cselem bevált, és elkerültem a lézercsapását a raptornak, ráadásul úgy tűnik egy kis időre ki is vontam a forgalomból. Gondoltam, hogy ezzel még nem győztem le őket, de úgy tűnt lesz egy lélegzetvételnyi időm. Azonban nem így történt. Hirtelen meglepetésszerűen a másik raptor oldalról belém csapódott, majd a közeli falnak próbál neki nekirepülni, csak egy a baj, hogy én a fal és közte vagyok.
Nincs sok időm cselekedni és a raptor van előnyben, ugyanis lendületből támadt, így nemigen van esélyem magam elé rántani, hogy ő csapódjon a falnak. Ez valószínű nem sikerülne ráadásul nagyon közel van a fal nincs idő most birkózni.
Egyet tehetek, próbálok az ellenkező irányba repülni, hogy ezzel tompítsam a becsapódás erejét, majd megfeszítem a hátizmaimat és felkészülök az ütközésre. Remélhetőleg nem ájulok el, és készülhetek a visszavágásra.
Az már kiderült, hogy gyorsabb vagyok náluk, ezt kell mindenképpen kihasználnom. Ha a becsapódás után elenged a raptor, akkor ájulást színlelve a föld felé kezdek zuhanni egészen a földig, persze észrevétlenül tompítom a földre esést a repülésemmel, de úgy hogy ne vegye észre a raptor. Remélhetőleg azt hiszi majd, hogy végzett velem és elindul segíteni a társainak, ha így történik akkor amint hátat fordít, azonnal utána repülök észrevétlenül és hátulról akkorát ütök a fejére amekkorát csak tudok. Ha ott marad a raptor és próbál egy végső csapást mérni rám, akkor természetesen feladom a tervem és megpróbálok kitérni.
Ha nem enged el a falnál, akkor nem színlelek semmit, hanem megragadom én is, és ha a testi erőm nagyobb mint az övé, akkor lerángatom magamról és odébb lököm, majd ismét az eredeti célom felé repülök, be az épületbe.

Nagyon meglepődtem, amikor a lány segíteni akart nekem. Ebben a pár percben elég különös dolgokat láttam, de azért ez meglepett. Ez a világ nagyon furcsa. Már csak egy a Mikulás és a Húsvéti Nyúl hiányzik innen.
- Elég lesz hölgyem. Én csak egy kis hőt akartam előállítani, hogy feltöltsem magamat. – és próbálom leállítani a lányt, mielőtt elolvassza a fedezékünket. Ha sikerül, ráteszem mind a két kezem a kocsi oldalához.
Remélve hogy a többiek lefoglalják az ellenséget, így úgy gondoltam, hogy kikérdezem a furcsa kis bagázst, akikkel összehozott a sors vagy a véletlen.
- Kérlek, ne sírj. Szerintem kézben tartjuk a helyzetet. Nem fogjuk engedni, hogy bármi bajotok is essen ezután. – Legalább is remélem. Megpróbáltam minél megnyugtatóbb hangon mondani, bár nem biztos, hogy sikerült. – Addig is, amíg a többiek nem csatlakoznak hozzánk, nem szeretné valaki elmesélni. hogy miért akartak az életetekre törni? Persze csak ha szeretnétek. – közben az egyik kezemmel kihúzok egy nem éppen tiszta zsebkendőt és odanyújtom a lánynak.
Tudom, hogy nem a megfelelő időpont ez a beszélgetéshez, de valamivel el kell ütnünk az időt. Amíg fel nem töltődöm, nem vagyok biztos benne hogy meg tudom-e védeni őket repülő páncélos bűnözők ellen. És addig is remélhetőleg nem rohannak világgá.

Az elhangzottak alapján úgy tűnik, hogy a nők ismerik apám – jó nekik. Engem most sokkal jobban érdekelne az ágyas téma. Nem tehetek róla, van valami a szőkében, ami vonz. Közben ismét egymással kezdtek beszélni az idegen nyelvben, és már épp szólni akartam, hogy ez nem túl illendő dolog, mikor éreztem, hogy valami égeti a kezem.
Nos, ez nem valami volt, hanem egész pontosan a pisztolyok. Reflexszerűen elejtem őket, s ökölbe zárom remélhetően nem túl hólyagos kezeim. Ekkor folytatódott volna a társalgás, ha a tanácsadó mondatára nem vesznek fel támadó alapállást, és lendülnek felénk. Egyértelmű volt, hogy ők babrálták a fegyvereink, így tettek még könnyebb ellenfelekké. A szöszi – na, legalább pont az esetem – csapott felém, én pedig megpróbáltam elhajolni a kard irányából, ha kell, akkor vetődtem is.
- Félistent? – pislogtam meglepetten a mozdulat közben. Nem értem, hogy mire célzott, a kardja pedig túl hosszú, és túl veszélyes volt, hogy sokáig a közelében maradjak társalogni. Inkább hátrafelé ugrottam, próbáltam teret nyerni, és húzni az időt. Szívesen segítettem volna a tanácsadón, de jelenleg nem volt esélyem az ő ellenfelével is foglalkozni.
- Figyelj szöszi, tényleg jól nézel ki meg minden, és komolyan elgondolkodtam a veled való kalandon, de ha nem hagyod abba a csapkodást, akkor úgy kell vegyem, hogy kapcsolatunk meglepően rideg, és rövid volt. – próbáltam folytatni a beszélgetést, és közben kitalálni valamit. Úgy tűnt, hogy a buli még mindig tartott ott, ahol elkezdődött, és talán nem lenne hülyeség arrafelé csalni a támadómat, ezért miközben folyamatosan próbáltam elkerülni támadásait, úgy helyezkedtem, hogy közelítsünk a felfordulás felé. Ha túl fárasztó, vagy veszélyes volt a kerülgetés, és nem láttam más megoldást, akkor egyenest futni kezdtem, és csak reménykedtem, hogy lehagyom a harcias kislányt.

Sikerül elkerülnöm, hogy lézerrel kilyukasszanak s az egyik Shyrokot kergeti, így sak egyre kell figyelnem egyenlőre, azonban ez is épp elég, mert nem igazán találok nagy és nehéz dolgokat, de talán a kisebbek is megteszik. Próbálok mindig mozgásban maradni és közben felkapni két téglát a talajról úgy mozgás közben, majd az egyik lézer lövés után hirtelen fordulok meg, s teljes erőből próbálom a Raptorocskának ajándékozni ezt a téglát, amit a másik is követ amilyen gyorsan csak lehet. Bár nem kimondottan erre lettek ezek kitalálva és jó eséllyel ez is elég puha megoldás lesz, akár csak az ezüst golyók, de most ez van. Nem igazán tudok válogatni. Talán elég gyors ahhoz, hogy kicsit kizökkentse a fickót. Sajnos olyan sok időm nincs nézelődni, hiszen utána máris mozgok tovább, hogy lehetőleg ne legyek könnyű célpont egyiknek se, ha esetleg egy másik is úgy döntene, hogy rám kezdene e vadászni. Azért annyit feljegyzek magamnak gondolatban, hogy ha ennek vége valami erősebb lövedékeket is beszerzek az ilyen problémák könnyebb leküzdésére. Azonban addig nincs más, mint a képességeim, amik jó eséllyel elegek is lesznek, ha hirtelen találok valami olyat amivel tudok kárt is tenni ebben a repülő bádog dobozban. A rohangászás közben azért arra ügyelek, hogy ne menjek a lapuló kis csapat közelébe se, és természetesen, hogy kitaláljak valami használhatóbb dolgot is, így azért táblát, vagy fém oszlopot is keresek a tekintetemmel ami kicsit masszívabbnak tűnik, s közben még néhány téglát a raptor felé dobok, ha még a levegőben lenne, de ha épp kuka kerül az utamba, akkor azt próbálom gyorsan felé hajítani a benne lévő szeméttel együtt..

A másik raptor rögtön rám figyel és így cikázva kezdek el futni és felé lőni néha-néha, hogy a figyelmét magamon tartsam ahogy tekintetemmel egy tűzcsapot keresek. A tervem nem túl átgondolt és a kivitelezés is elég problémás még eső átgondolásra is, bár most nincs időm nagyon azon agyalni. A lényeg, hogy valahogy úgy kéne megrongálnom a tűzcsapot, hogy az egyik szárnyas fickót lemossam az égről és lehetőleg ne a mi kék repkedőnket. Bár jó eséllyel ez a nyomás nem lesz hozzá elég, de talán annyira elég lesz, hogy megzavarja őket egy kicsit. Mondjuk most lehet többre mennék egy paintball puskával, mint a pisztollyal, így az is átfut a buksimon, hogy van e itt valami olyan bolt, vagy a rendezvényen ahol láttam ilyesmit. Bár egy sima festékes bolt is elég lenne most, hiszen bármelyiket választom a lényeg ugyan az: a képébe vágni vagy lőni a festéket, hogy a sisakon át ne nagyon lásson, s ezt az előnyömre fordítsam. Bár ez lehet elég gyerekes egy terv, de most elsőre a lézerek kerülgetése a célom, hogy ne találjon el és még a lövések is legyenek annyira pontosak mellkasra, esetleg fejre, hogy a figyelmét élvezhessem.

Egyelőre egész jól sikerült a hátrálás, és hárítás. Sérülés nélkül úsztam meg a rögtönzött kardbemutatót, de közben nem hagyott nyugodni, hogy a kérdésemre nem kaptam választ. Milyen félistenről beszéltek ezek? Mmint oké, megértem, hogy ránézésre tényleg istenien nézek ki, lehet erre céloztak? Mindegy is, most nem ezzel kell foglalkozzak. Szerencsére nem volt nehéz dolgom, úgy tűnt, a nő csak játszadozik velem. Tényleg, mi van, ha arra gondolt, hogy túl jó vagyok neki? Fél, hogy csak kihasználom a testi adottságait, aztán lelépek?
Miközben hátrálás közben nagyjából a főnök tanácsadójához érek – puszta véletlen, de ha már így jött ki, mondjuk hogy direkt volt – támadóm abbahagyja a játszadozást, és hátrébb táncol. Épp csak felvonom a szemöldököm, már fordul is velem a világ, ahogy egy hirtelen lökéshullám leterít. Érzem, hogy a hátamon végigszántanak az aszfaltdarabok, és áldom az eszem, hogy bent hagytam a gitáromat – ha most annak valami baja esett volna, nagyon mérges lennék. Ösztönösen fordulok, mikor megszólal a robbanást kiváltó ok.
- Ti viszont szebbnél is szebbek vagytok, kedveseim. – mondom, ahogy felmérem a csajt. Hiányos öltözék? Pipa. Aranyos arc? Pipa. Formás test, szép nagy kerek mellek? Extttttrapipa. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan. Ami még feltűnt – a bazinagy rakétavetőn, és a testi adottságain kívül – hogy ő is kardot viselt. Mi ez, valami lovagkori találkozó?
- Mármint, még mindig a szöszi a legszebb, de te se vagy semmi. Ajánlhatom magamat, a szolgálataidra?

Kicsit kockázatos volt a tervem, de bejött, bár lehetett volna csúnya vége is. Úgy néz ki a raptor az ütéstől ájultan zuhan a földre, de azért biztos ami biztos, még odarepülök és a mellkasán landolok a lábammal. Nem finoman, hanem úgy ahogy megérdemli, teljes erőből.
Ezután megnézem, hogy még mindig a földön van-e a másik ellenfelem akit a földhöz csaptam. Ha kezd feltápászkodni, akkor neki is megadom a végső ütést, hasonlóan mint ennek itt a lábam alatt. Ha már nincs ott próbálom a tekintetemmel végigfürkészni a terepet és az eget, ha megpillantom felkészülök egy újabb összecsapásra.
Ha ott van még és látszólag cselekvésképtelen, akkor inkább a két macskanőnek segítek. Látom az egyik raptort sikerült a földre kényszeríteni egy jó nagy vízsugárral. Kicsit meg lehet most zavarodva ezért ő lesz a célpontom. Ugyanazt próbálom vele eljátszani, mint amit velem csináltak, oldalról nekirepülök és az egyik ház falához passzírozom. Ha túl messze vannak a házak, jó lesz egy autó is aminek nekilökhetem. Ha ez sikerül, még egy jó pár ütést mérek a fejére amíg a földre nem csúszik.
~ Mi lett velem? Nem szoktam ilyen durva lenni általában, földön fekvő ellenfelet nem szoktam megütni, de most egy kicsit elszállt az agyam. Nem a düh borított el, csak valamiért biztosra akartam menni, hogy nem kelnek fel. Olyan mintha kezdenének eltűnni az érzelmeim, és hűvös logika venné át az irányítást. A csata elején viszont még fűtött a vágy, hogy segíthessek és hogy ne essen senkinek sem baja. Aztán a megkéselt haldoklót simán otthagytam anélkül, hogy megnéztem volna lehet-e rajta még segíteni. - ez a kettősség játszódik most le éppen benne és kezdi felfogni, hogy szép lassan az érzelmei háttérbe fognak szorulni. Úgy néz ki egyelőre ez csak stresszhelyzetben jön elő, mert eddig semmi ilyesmit nem észlelt.

Ahogy az ellenfelem leáll én se habozok és már próbálom kikapni az egyik oszlopot a betonból, ha sikerül persze. Ahogy felmértem, nem képesek folyamatosan lőni a lézerrel és úgy fest, hogy a kisebb támadásokat is megérzik, szóval ilyen irányba váltottam a gondolkozás módomat. Ha az oszlop meg van, az később fog kelleni, de most elsőre időnyerés, azaz még egy téglát kapok fel, persze rohanva, hogy mozgó célpont maradjak, s azt is teljes erőből küldöm meg a Raptor felé, de most ha talál akkor nem habozok. Ha a közelben van csatornafedő azt felkapom, és az lesz a következő amit neki vágok, reménykedve abban, hogy az elég lesz, hogy leesen, s ha ez bekövetkezik, akkor az oszlopot használom arra, hogy megkötözzem, csak elsőre legyen végre talajon. Azaz elsőre erre fókuszálok jobban, hogy jól dobjak megint téglával, aztán ha van akkor csatornafedővel, bár ha nincs akkor az oszlopot, ha sikerült kikapnom.

A tűzcsap ott van és rá is csapok jól időzítve, hogy ellenfelem zuhanyozzon egyet. Ezután azonban nem állok meg ennyivel. Kitépem a tűzcsapot ha sikerül, majd nemes egyszerűséggel a fémszerkezetet vágom hozzá ellenfelemnek, hogy okozzak neki némi fejfájást, bár kicsit se finomkodok. Teljes erőből küldöm meg, hogy végre kiterülve maradjon ez a Raptor, főleg mert úgy fest, hogy ezek az izék nem fáradnak a repülésben és a lövöldözésben, de nekünk a folytonos rohangálás kondi ide vagy oda, egyszer sok lesz, s amint jobban lassulunk már ezeknek nem lesz nehéz eltalálni minket. Persze ha telitalálat, ha nem mozgásban maradok, mivel nincs időm most körbenézni, hogy hányan vannak még talpon a repkedők közül, így nincs kedvem könnyű célpontként végezni, ha meg senki se támad és ez is fekszik, akkor gyorsan körbe nézek annyira, hogy felmérjem, hogy mi a helyzet a két másik segítővel, a négyessel és Nykoval, na meg a többi támadóval. Ha nekem már nincs dolgom akkor megindulok neki segíteni, hogy azt is legyűrjük.

Ahogy tartom a kezemet a felhevített autó oldalához, érzem az energia mámorító áradatát. A testemen a tetoválások felizzanak. Ilyenkor úgy érzem, mintha legyőzhetetlen lennék. Ez sajnos olyan, mint a narkotikum. Minél többet kapsz, annál több kell belőle. Csak egyetlen gond van vele. Minél több hőt nyelek el, annál jobban megnövekedik az én testhőmérsékletem. Ez eleinte nem probléma, de lassan elkezd velem forogni a világ, elkezdek verejtékezni és el is veszthetem az eszméletemet, ha nem vigyázok. Még időben elvettem a kezemet hogy maradandó károsodást ne szenvedjek el. De ennek egy részét azonnal le is kell adnom.
Kilesek a fedezékünk mögül és felmérem a helyzetet. Ahogy látom, a kék ember elég jól elboldogul. A két lánynak már nehezebben megy. Az egyiknek sikerült földre küldenie a sajátját, de a másik még mindig a levegőben van. Ha lehetséges a földre küldeni őket, ez azt jelenti, hogy a szárnyuk könnyebben sérülhet, mint a páncélos testük.
Eldöntöttem, hogy segítek leszedni azt, amelyik még a levegőben van. Mert túlárad bennem az energia, így megpróbálok egy sorozatot lőni (hármat) a szárnyaira célozva. Így a testem hőmérséklete 37-37.5 fok celsius köré fog csökkenni, így máris jobban érezhetem magamat. Csak egy gond van vele. Egy ideig nem fogom tudni használni az erőmet, ha egyszerre ennyi hőt leadok. De most nincs vesztegetni való idő.
A pontos célzás érdekében a jobb kezemből pisztolyt formálok, és a ballal megtámasztom. A lövések között szinte fél másodperc se telik el. Remélhetőleg valamelyik célba talál és könnyebb lesz vele elbánni utána a földön. Miután leadtam a lövéseket visszabújok a fedezékembe. Ránézek a kis csapatra, akiket védenek kéne.
- Hát reméljük, hogy ezzel segíthettem nekik. – azzal a hátamat az autónak vetem és leülök a földre. A tetoválásaim lassan kezdenek halványodni. Az a legyőzhetetlen érzés is kezd eltünedezni, és a föld se mozog már annyira.

A szavaim nem épp hatásosak. Kaptam már visszautasító pofont nem egyszer, minek tagadjam. De ez elég magasra tette a lécet a többinek. Mármint, olyan erővel rúgott pofán a kis k-rva, hogy szinte csoda, ha nem haraptam el a nyelvem. Kurvára fájt, és a szám megtelt valami meleg, fémes és sós ízzel – alighanem a saját vérem. Reflexszerűen köptem egyet, de nem igazán segített, hamar újratermeltem a számba. Közben a nő egy tűzgömbbe zárt minket, ami lassan szűkölni kezdett – legalább célt adott köpködésemnek. Elkezdtem a tűzre köpni a véres nyálamat, mintha lenne esélyem eloltani. Beszélni nem igazán tudtam, pedig szívesen elküldtem volna a k-rva anyjába ezt a szemét nőt, vagy ecseteltem volna, hogy hogyan fogom véresre dugni a félholt hulláját ha legközelebb látom. De mivel erre nem volt alkalmam, csak csendesen köpködtem a tüzet, és vártam az elkerülhetetlen halált. Aztán amikor már nem tudtam köpni, csak feküdtem az aszfalton, és visszagondoltam az életemre. Mennyi fordulópont volt, ahol más irányt vehetett volna az életem. Maradhattam volna Amish - na jó, nem, akkor már inkább a halál. De maradhattam volna abban a szép kis kocsmában, amit olyan pélóán helyrehoztam. Vagy nem térek be abba a sikátorba New Yorkban. Nem verekszem meg a tagokkal, hanem hagyom, hogy elvegyék a gitárom. Sőt, ha nem támadok a kék buzeráns köcsögre, az is lehet, hogy elég lett volna. Ehelyett itt fekszem, miközben egyre melegebb van, és lassan izzadva várom hogy szénné égjek. Vajon sikítok majd, amikor elérnek a lángok? Remélem nem. Remélem lesz erőm némán átküzdeni magam a túlvilágra. Bár tudom, hogy úgyis sikoltani fogok, sírni és vergődni. Ha legalább tudnám, hogy milyen vastag a lángfal. Talán elég lenne átugrani rajta, mielőtt komolyabban megégek. Lassan térdelő helyzetbe próbálom tornászni magam, hogy felkészüljek az ugrásra. Nem megyek harc nélkül a túlvilágra, az biztos.