Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK)

by **Rhyssa Edaara Quillan** Szomb. 29 Júl. 2017, 18:09

Név: Morwen Avenay
Egyéb név(i): -
Faj: ember (humanoid)
Nem: nő
Jellem: jó
Születési helye és idő: ME 30, Telos IV
Kor: 32 év
Család: halottak
Foglalkozás/kaszt: jedi mester, Jedi tanács tagja
Testmagassága: 175 cm
Testsúlya: 64 kg
Szeme színe: szürke
Haja színe: barna
Bőre színe: kaukázusi
Különleges ismertetőjel: -
Egészségi állapot/ betegségek: teljesen egészséges

Életrajza:
Gyermekkor
~ A sors útja… ~
Harminc évvel korábban Telos bolygója éjszakai egét egy kisebb teherszállító szelte át, gyorsan haladt, menekült a vezetője az utasaival együtt. Üldözte másik három fejvadászok által használt Z-95-ös. Hamar utolérték a nála jóval lassabban haladó teherszállítót és lőttek, a az a megrongálódott hajtóművel nem tudott a levegőben maradni és a közeli erdőbe zuhant. A vadászgépek tulajdonosai még látták is felrobbanni, majd pedig a főváros felé irányították a gépeiket, hogy begyűjthessék a jutalmat. Nem ellenőrizték le, hogy mindenki meghalt-e a fedélzeten avagy sem. Ez volt a szerencsém, lényegében itt kezdődik a történetem…

Két évvel a baleset éve előtt születtem Telos IV-en, amit csak Telosként emlegetnek, ebben az évben járt a bolygón a Jedi tanács egyik tagja is, de ez az én szempontomból akkor még jelentéktelen volt. A bolygó egyik emberi nemesi családjában láttam meg a napvilágot, de nem ám a „királyi” palotában, csak az egyik ágyas házban. Apám a család örököse volt, míg anyám egyszerű szobalány a birtokon. Természetesen volt már felesége apámnak így szó sem lehetett arról, hogy a szeretője által szült leánya bármilyen fontos családi nevet, vagy akár rangot kaphasson. Nem, ehelyett a nagyszüleim azonnal, amint megtudták a létezésemet el akartak tetetni láb alól. Botrány lett volna belőle, ha kiderült volna, hogy apám felesége képtelen gyermeket szüli az Avenay családnak, míg az első szerető, aki útba esett igen. Fél éven keresztül próbálkoztak összesen öt alkalommal, hogy ezt megtegyék, de valamilyen csoda folytán és véletlenek sokasága miatt egyszer sem sikerült. Amikor rájöttek, hogy ilyen módon nem járhatnak sikerrel elszakítottak anyámtól és az előkelő társasági köreikben úgy állították be, apám felesége volt az igazi anyám. A nevükre vettek, és ekkor kaptam csak meg a nevemet is. Eredeti anyám nem mert babonából elnevezni, mert félt, hogy akkor nem fogok életben maradni. Azonban őt az „elrablásomkor” kirúgták és elküldték a házból. Befolyások révén elérték, hogy a bolygó másik felén kapjon munkát, nehogy véletlenül is valaha még találkozhassunk. De a szerelmet, ami apámhoz fűzte nem tudták megtörni és a távolság csak erősebbé tette.
Nevelőanyám soha sem volt túlzottan oda értem és csak nyűgnek találta, hogy a nyakára sóztak és valakivel foglalkoznia is kellett. Sokkal jobban szeretett inkább szórakozni járni a barátnőivel és drága szalonokban elütni az időt, mintsem otthon a nevelt lányával foglalkozzon. Dadára nem bízott, szerintem titkon még reménykedett is abban, hogy amíg egyedül vagyok, gyakran fél és egész napokra is valami baleset történik velem és megszabadulhat tőlem. Szegény lélek, nem volt felkészülve erre a teherre. Apám azonban szeretett, akárcsak anyámat. Nem emlékszem rá nagyon, csak az érzésekre, azok megmaradtak, arra, hogy milyen kedves volt és gondoskodó. Igen sokat foglalkozott velem azokban az időkben. Tény, hogy kevés ideje volt, hiszen az üzlettel is kellett foglalkoznia, amit az öregedő apja már nem tudott ellátni, így ő is kevesebbet foglalkozott velem, mint szeretett volna. Tényleg nem sokra emlékszem ebből az időből, csak egy-egy felvillanó kép és érzés, ennyi maradt meg. Nagyszüleim lassanként kezdtek megkedvelni, örültek az egyetlen unokájuknak és hamarosan azt sem nézték, hogy honnan is származok, csak azt, hogy vagyok és jó eséllyel nem lesz több unokájuk már. Ó, ekkor még nem is tudták, hogy ez mennyire igaz lesz. Abba még mindig nem egyeztek bele, hogy az igazi anyám hazatérhessen, azonban az első éves születésnapomkor engedték, hogy lásson pár óráig.
Utána minden ment a megszokott folyamban, úgy másfél éves lehetettem, amikor elkezdtem járni és beszélni attól kezdve a hatalmas kastély is kicsi volt számomra. Rossz gyerek voltam, vagyis ezzel lehetne jellemezni, vannak, akik azt mondják, hogy rossz gyermek nincs csak eleven, így lehetséges, hogy ez a magyarázat állt jobban hozzám. Szerettem mozogni és folyton aktív voltam, szinte nem volt olyan időszaka a napnak, amikor ne rohangáltam volna fel s alá a házban, amikor már képes voltam erre. Nevelőanyám ettől kezdve nem volt képes elviselni és egyszer zúzódásokkal kerültem orvoshoz és súlyos sérülésekkel. Senki sem akarta elhinni, hogy megütött és lelökött a lépcsőn, oly ártatlanul adta, hogy elestem és akkor gurultam le. Egy gyermek mit tudott volna tenni, sírtam, toporzékoltam és másfél éves fejjel próbáltam a saját igazamat bebizonyítani, hogy a keze nyomát mutattam a karomon, de csak a fejét csóválta, hogy elkapni próbált. Hónapok teltek el, talán fél év is… apám lassacskán kezdte úgy gondolni, hogy túl sok a gyanús eset velem kapcsolatban az utóbbi időben, míg korábban semmi sem volt.
A szakadék is mélyült kettejük között és apám úgy gondolta, hogy beadja a válópert. De elkésett. Egy viharos este volt, nagyszüleim nem tartózkodtak a családi birtokon, a fővárosban voltak valami bálon talán. Ezért apám elutazott és hazahozta az anyámat, hogy velünk legyen pár napig. Kint vihar tombolt, amikor hazaértek, de nem volt kellemes hazaérkezés, pont, amikor leszálltak a ház előtt a leszállópályán voltak a ház riasztó rendszere akkor kapcsolt be. Betörés, ahogyan közeledtek az őrök holtan feküdtek, nekem sajnos fogalmam sincs, hogy mivel végezhettek velük, talán detonátor volt, senki sem tudtam megmondani később. A házba érve egyenesen a szobámhoz rohantak és felkaptak engem majd újra vissza a hajóhoz. Apám valamelyest értette a szállítóhajók vezetéséhez, így ő vezette a járművet és nem pilóta. A viharos éjszakán levegőbe emelkedett anyámmal és velem, remélve, hogy sikerül megszökni, de nem menekülhettünk. Hamarosan elhagytuk a családi birtokot, amikor három fejvadászgép tűnt fel mögöttünk. A hajónk régi volt és nem gyors hamar beértek az üldözők. Amint lőtávolba értek azonnal tüzet nyitottak, arra emlékszem, hogy anyám kiejtette a kezéből és a falnak csapódtam. Kiabálás és pánik, ami az YT-n uralkodott.
Felsírtam, mert lehorzsolódott a kezemen a bőr és vérezni kezdtem. Nem értettem, hogy apám miért pánikol, anyám magához szorított, a fák közeledtek, majd pedig még láttam a földet, éreztem a rázkódást, hogy becsapódtunk, majd mindent átvett a sötétség. Később tudtam meg, évekkel később, hogy közel járunk egy kisebb városhoz, akik látták a becsapódást és az erdőbe siettek. Egy Jedi lovag is volt velük, én angyalra emlékeztem, nem messze feküdtem a géptől, minden forró volt, égett a hajó, apámért kiabáltam, hogy jöjjön értem és vigyen ki innen, amikor egy szőke hajú és fehér ruhás fiatal lány ugrott a lángok köze. Barna köpenyével takart be és vitt ki a lángokból. Majd itt minden újra sötét lett, csak én éltem túl miután a zuhanáskor betört a pilótafülke ablaka azon zuhantam ki és ennek köszönhettem az életemet. A fiatal nő nem volt egyedül egy padawan volt, akivel ott volt a mestere, egy ügy kivizsgálása miatt tartózkodtak abban a városban, aminek közelében zuhantunk le. Azonnal kórházba vittek, nem tudom, hogy milyen megfontolásból, de ha már egyszer hozzájutottak a véremhez, bőségesen maradt a lány köpenyén is, elküldték vizsgálatra a Jedi rendhez.
A visszaérkező válasz az elemezés után az volt, hogy a én magam is kellően fogékony vagyok a Misztikumra, avagy Erőre, olyan szinten, hogyha az Erő is úgy akarja, akkor egyszer akár Jedi is lehessen belőlem. Napok teltek el és senki sem keresett, azonban a hírekben benne volt, hogy kik is haltak meg és engem is halottnak tűntettek fel, így nem látták annak akadályát, hogy amint olyan állapotba kerültem, hogy már utazni tudjak, akkor magunk mögött hagytuk Telos-t és Coruscant felé vettük az irányt. A sors útja volt és egy teljesen új életbe vitt…

~ Coruscanton, az új élet ~
Coruscant felé már voltam olyan jól, hogy ne kelljen feküdnöm folyamatosan. Az égési sérüléseim rendbe jöttek nagyjából, akárcsak a zúzódásaim és sebeim. A nap legnagyobb részében a szüleimet, főleg apámat kerestem és itt kellett szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy soha többé nem fogom őket látni, mert nem élték túl a zuhanást. Pontosítok, egyé váltak az Erővel. Ezt akkor még nem érettem, éveknek kellett eltelnie, hogy megértsem, hogy mit is akart ez a mondat jelenteni. Mikor odaértünk a fővárosba, a Jedi templom gyengélkedőjére kerültem, amíg teljesen rendbe nem jöttem. Mikor ez megtörtént a Jedi tanács elé kerültem és mindenféle feladatokat kellett végrehajtanom. Nem igazán gondolkodtam, csak játéknak fogtam fel, egy alig több, mint két éves gyerektől mi mást lehet elvárni? Nem tudtam, hogy mire jó, én próbáltam a szüleim hiányát azzal pótolni, hogy jól érezzem magam, amíg itt lehetek. És itt maradtam a következő harminc évre. A próbákat sikeresen vettem, nem tudtam, hogy mi alapján nézték ezt, de sikerrel vettem az akadályt. A következő két évben még itt a templomban nevelkedetem a többi hozzám hasonló korú gyermekkel, nem voltunk sokan ilyen fiatalok, 3-4 éves korúakból viszont több, sokáig nem értettem, hogy miért is.
Mikor mi is ennyi idősek lettünk, akkor csatlakoztak hozzánk a többiek, később az egyik vigyázónk elmesélte, hogy miért is, hogy idősebb korban könnyebb észrevenni azt, hogy érzékeny lehetsz az erőre, mint fiatalon. És a 3-4 éves korosztályt szokták inkább vizsgálni, mintsem a fiatalabbakat. Sokat játszottunk ezekben az időkben és történeteket hallgattunk a jedikről, hogy mik is lehetnek később a feladataink és, hogy mibe is csöppentünk bele. Itt még nem sokban különbözött az életünk a hozzánk hasonló korú gyerekekéktől. Mindannyian árvák lettünk a család lassanként elhalványult és nem emlékeztünk már rájuk. Az idő múlásával minden kötelék, ami a régi életünkhöz kötött minket feledésbe merült és elszakadt. Elérkezett az idő, négy éves korunkban, amikor Jedi mesterek alá kerültünk és különböző klánokba osztottak minket. Több helyre, klánba lehetett kerülni minden klán húsz különböző fajú tanoncból állt, négyet említenék meg, amelyiknek a neve nálam felmerült, a Katarn klán, a Berguutfa klán, amit manapság egy fiatalabb Jedi mester vezet, az akkorira sajnos már nem emlékszem, a Medve klán a tanács egyik öreg mesterének vezetésével, később még többen csatlakoztak, már csak a háborúk miatt is a tanoncok neveléséhez, de ez már jóval az én időm után volt. És végül a negyedik a Soaring Hawkbat Klán, amit napjainkban Du Mahn és Chase Piru vezet. Én reménykedtem abban, hogy a tanácstag mester csoportjába kerülök, hiszen mindig is olyan kedves és megértő volt az idős mester, de nem így alakult.
Végül a Soaring Hawkbat klánba kerültem arra az időre, amíg a tanoncéveim tartanak és bizakodhattam, hogy sikerül olyan szintre fejlődnöm, hogy később egy mester elválja majd a tanításomat és padawanjául fogadjon. Rajtam kívül egy másik ember lány volt a csoportban Selia Delan, vele kaptam közös szobát, miután a klánba kerültünk, később is ő maradt az a személy, akivel a lehető legközelebbi kapcsolatban álltam. Emlékszem minden egyes órára mind a mai napig, amit tanultunk, amikor először fogtunk fénykardot a kezünkben, és először éreztem, hogy az Erő tényleg átjárja a testemet. Abból nem sokra emlékszem, hogy hányszor volt elzsibbadva valamelyik végtagom, mert a gyakorló fénykard eltalált. Mind a mai napig lenyűgözve figyelem a tanoncokat, ahogyan a fejükön a sisakkal próbálkoznak a gyakorlógömb lövéseit kivédeni. Az esetlen mozdulatokat, amiket annak idején én is megejtettem, a lassú, de biztos fejlődést, ahogyan arra az útra lépnek, hogy lassan már megértik az erőt és alkalmazni is képesek azt. Padawanként is figyeltem, de akkor annyira még nem értettem meg, mint most felnőtt fejjel, azok után, hogy én is felneveltem egy padawant és lovag lett belőle. Az élet apró örömei és csodái ezek. Ott álltam egyszer én is, kezemben a zöld pengét szorongatva és duzzogtam, hogy a fejemre tették a sisakot, ami mögül nem láttam semmit. Csak a hangokat hallottam, ahogyan a fénykardok sisteregtek, az oktató hangját, majd pedig a gyakorlógömb suhanását a levegőben. Pillanatokkal később az első lövést és a feljajdulást, ahogyan a lövése eltalált. Sokfelől lehetett ezt hallani.
- Kapcsoljátok ki az érzékeiteket, ne a hallásra és az elvesztett látásra figyeljetek – hallottam a női hangot. – Koncentráljatok és hagyatkozzatok az ösztöneitekre, hagyjátok, hogy az Erő átjárjon titeket és az vezesse a lépteiteket, mozgásotokat.
Eleinte semmi sem történt, hangok alapján próbáltuk, próbáltam védeni a lövéseket, de azok minduntan eltaláltak. Nem nagyon emlékszem, hogy mennyi idő telt el amíg eredményes lett az egész. Először azt hittem, hogy könnyű lesz, de egyáltalán nem volt az. Napokba telt mire végre éreztem valamit, hogy valami furcsa erő átjárja a testemet, és az akaratomnak engedelmeskedik megkönnyítve a mozgásomat. A koncentráció és a sok gyakorlás meghozta az eredményét, azonban ekkor még közel sem voltam ahhoz, hogy az egészet sikernek nevezhessem. Ekkor éreztem, hogy a testemnek teljesen ura vagyok, visszatekintve ezekre az időkre… manapság látom, hogy mennyire tévedtem ezzel kapcsolatban, csupán egy kis lépést tettem meg, de ez messze volt a teljes sikertől. További napok múltak el mire végre sikerült is a feladatomat teljesíteni. Le sem tudom írni, és elmondani sem, hogy mit éreztem akkor, végre éreztem a társaimat magam körül és annak ellenére, hogy a szememet nem tudtam használni láttam őket valamilyen módon. Láttam a gyakorlógömböt és azt is, hogy lő felém. A megepedtségtől mozdulni sem tudtam és ezért talált el.
De-de most már tudtam, hogy legalább mit kell tennem és a következő lövést már sikerült védenem. Nem én voltam az első, aki megtette, de nem is a második, a csoportból a hetedikként sikerült, de nem számított, örültem annak, hogy végre valamilyen szinten megértettem a dolog lényegét és sikerült megtennem. Újabb pár napba tellett mire végre mindenkinek sikerült eme gyakorlatot hibátlanul megtennie és tovább léphettünk a tanulmányainkban. Erőalkalmazások alapjait tanultuk, amivel a későbbiekben ha szerencsések vagyunk és egy mester kiválaszt minket, ő tanítja majd tovább. Telepátiát tanultuk meg ebben az időben, telekinézis alapjait, hat-hét éves korunkra képesek voltunk kisebb erőlökéseket is alkalmazni. Megtanították a meditáció helyes alkalmazását, hogyan emlékezhetünk vissza különböző dolgokra a közelmúltból, ami fontos lehet, hogyan érzékeljük egymás és más élőlények jelenétét az erőben, és persze a legfontosabbat is tanultuk. Fénykardvívás, minden tanoncnak az első formát tanítják meg tanonc évei alatt, így mi sem különböztünk ettől. Az egész a korábban elsajátított dolgainkra épült, hogy az Erőt alkalmazzuk a vívás használatakor és azokat a képességeket, amiket korábban is tanultunk.
Egymással párban gyakoroltuk a vívást, vagy pedig, ha a mesterek úgy ítélték meg, akkor szimulációk alatt is tesztelhettük, amit eddig tanultunk. Selia és én mindig is túlbuzgók voltunk egy kicsit a többiekkel ellentétben és nem elégedtünk meg azzal, amit a klánunkban tanítottak, így gyakran a pihenő időnkben „elszöktünk” és az idős mester óráira is eljártunk, hallgattuk, amiket ő okított a Medve klánnak. Ekkortájt lettünk jóban az idős mester csoportjából egy ember fiúval, aki velünk volt egyidős Liotan Vitaan-nak hívták, mára ő is lovag és harcol odakint a csatatéren, ahol olyan sokan mások is. Az idős mester soha sem küldött el minket, amikor megjelentünk nála, bár volt, hogy azt tanácsolta inkább, hogy menjünk és pihenjünk ahelyett, hogy megint ott vagyunk náluk. Tíz-tizenegy évesek lehettünk, amikor egyre gyakrabban tűntek fel lovagok és mesterek az edzéseink alatt és minket figyeltek. Igaz nem mondták, hogy miért, de mi hamar rájöttünk, hogy minket figyeltek, hogy kikből lehet számukra potenciális padawan jelölt. Kissé feszéjezett engem az elején, hogy meg kéne felelni nekik is, ha tényleg Jedi lovag akarok lenni. Féltem tőle, hogy nem fog senki sem kiválasztani és akkor valamelyik telepre fogok kijutni, történészek közé, földművelőkhöz, gyógyítókhoz, vagy esetlegesen hazaküldenek a családomhoz azzal, hogy elbuktam, és soha sem válhatok azzá, amivé akartam. Nem én voltam az egyetlen ilyen érzésekkel, próbáltuk megnyugtatni magunkat a tanult módszerekkel, hogy nem gondolni erre, mert többet árt, mint használ és a jedik nem félnek. „Nincs érzelem, béke van.” Ezekben az időkben ez volt a legjobb tanítónk és hamarosan már nem is gondoltunk erre az egészre.
Még volt időnk ahhoz, hogy padawanná váljunk, hiszen még hol volt az, hogy tizenhárom évesek legyünk? Így ez a megfelelni vágyás lassan átalakult azzá, hogy mindenből a lehető legjobbat nyújtsam és ezt ettem a következő két évben a saját erőmön felül teljesítettem folyamatosan Selia-val együtt. Ez meg is hozta a gyümölcsét, alig múltunk el tizenkét évesek, amikor a korosztályunkból elsőként váltunk padawanná.

Tinédzser kor

~ Az első napok ~
Különös nap volt minden tekintetben, együtt a többiekkel indultunk reggelizni, mint minden nap. Majd ezen végeztével az archívumba, mert ma ott kezdődött volna az oktatásunk, azonban Selia és én már nem mehettünk be oda, mert egy lovag félrehívott minket és elkísért az adminisztrációs irodáig. Ott két nő várt minket, egy idősebb és egy fiatalabb, a fiatalabbat névről is ismertem Donna Loren-nek hívták, ő volt az, aki a templomba hozott annak idején. Csak ennyit tudtam róla, az angyal, ahogyan álmaimban időnként még feltűnt, hogy tűz mindenhol ő pedig beugrott a lángok közé és kimentett onnan mielőtt halálra égtem volna. a másik nő, ő pedig Donna mestere volt korábban és ő is ott volt azon a bolygón, ahonnan kimentettek engem. Donna lett a mesterem, míg az ő egykorija Alhana Teran pedig Selia-é. Különböző változások álltak be az életünkbe ekkor, mindketten külön szobát kaptunk egy-egy egyszemélyest és nem kellett már a többiekkel edzeni és tanulni. Egy teljesen más világ várt, eddig nem hagytuk el a Jedi templomot, most pedig szinte azonnal egy másik helyre mentünk, hogy ott gyakorolhassunk.
Megkaptam életem első nem gyakorló fénykardját, eleinte féltem használni és eléggé ügyetlen voltam vele, a gyakorlót biztos kézzel forgattam, de itt kissé tartottam attól, hogy mi lesz, ha megvágom magam vele. A gyakorlóval sem fordult elő már évek óta, de itt komoly következményei lettek volna, ha ez megtörténik. Sőt, ha ez nem lett volna elegendő számomra, akkor még jobban megrémültem, amikor Loren mester két kardot adott a kezembe, mert már tudta, hogy mit is fog nekem tanítani, azt amit ő is tanult korábban a Niman-t és annak a kétkezes változatát, Shient, illetve, majd ha egyszer oda fogok jutni, akkor Jar’kai. Niman a VI. forma, leginkább az előtte levő 5 keveréke, mindegyikből vesz át alapokat és kombinálja azokat. Nem a legerősebb, de egészen eddig boldogultam vele és nem bántam, hogy ezt tanultam meg. A Dantooine-ra mentünk, hogy ott kezdhessük meg a felkészülést és a tanítást távol a nyüzsgő fővárostól és a háborútól, ami évszázadok óta tartott a Köztáraság és a Birodalom között. Néhány héttel később Selia és mestere is csatlakoztak hozzánk, hogy itt gyakoroljanak ők is, amíg nem rendelik őket, vagy minket vissza valamilyen küldetésre a Jedi tanács.
A tanulás itt már teljesen az én tempóm szerint ment, nem volt olyan, hogy előrébb jártam, mint a többiek és be kellett várni őket, hatalmas előnye volt annak, hogy egyetlen mester foglalkozott egyetlen tanítvánnyal. Ennek ellenére többször is előfordult, hogy Teran mester gyakorolt mindkettőnkkel, vagy Donna, mert a másikójuknak küldetésre kellett mennie és mivel még túlságosan fiatalok voltunk az ilyenhez, főleg a háborúhoz, így minket hátrahagytak. Örültem, hogy legjobb barátnőmmel együtt lehettem még mindig és együtt tanulhattunk tovább egy helyen. Tudtuk, hogy ez nem tarthat persze örökké, de bíztunk abban, hogy minél tovább fennmarad ez az állapot. Mivel az egyes forma alapjaiban már járatosak voltunk, így a többi formát vettük végig szépen lassan olyan mélységig, amivel már használni tudom majd a Nimant, illetve ezzel egy időben kezdtem a Shien-t is tanulni. Természetesen a tanulás nem csak a fénykardvívás elsajátításából állt, az első pillanattól kezdve tanultam további erőjártasságokat, illetve azoknak a tovább fejlesztését is, amit tanoncéveim során is tanultam. Az egyik szinte legfontosabbat, hogyan rejtsem el magamat ez erőben másokkal szemben, aminek a későbbiekben az életemet is köszönhettem már nem is egyszer, a sebesüléseim gyorsítása is ezen tanulmányok közé tartozott, akárcsak az erő által gyorsítsak magamon. Telekinézist és a fénykardvívást is magasabb szintre fejlesztettem az évek során, de ha a tanulmányok csak ennyiből álltak volna, akkor akár mindenkiből Jedi lehetett volna…
Loren mester, akárcsak az övé a békésebb Jedik közé tartoztak, akik csak akkor vették elő a fénykardjukat, amikor más megoldás már nem volt. Mindez igencsak ironikus és furcsa lehetett a háborút elnézve. Engem is ebben a szellemben nevelt, így lettem az évek során járatos a diplomácia terén is. Mondhatja az ember, hogy milyen egyszerűek lehetnek ezek, de a teljes köztársaság etikai szabályzatát megtanulni és szinte minden helyzetben megállni a helyedet már nem ennyire az. Tizenöt éves lehettem, amikor a mesterem szerint végre elértem azt a kort, hogy elmehetek vele életem első küldetésére. Számára rutinfeladatnak minősült, azonban én azóta nem voltam ennyire izgatott, hogy kiválasztott évekkel korábban, hogy a mesterem lesz. Ekkor még azt sem tudtam, hogy küldetésre visz, csak annyit, hogy valami miatt visszahívta a Tanács és engem is magával hozott, korábban ilyen még nem fordult elő. Eddigre már elértem vívásban is olyan szintre, hogy végre elkezdhettük gyakorolni a kétkezes harcmodort, igaz még nem a Jar’kai volt, csak a niman kétkezes verziója.
- Ügyelj a gondolataidra ifjú padawan! – mondta, miközben végigsiettünk a Jedi Templom folyosóin.
- Én igyekszem mester, de ha nem mondasz semmilyen információt ezzel kapcsolatban, hogy mit is fogunk csinálni elég nehéz megnyugodnom – feleltem.
- Küldetésre megyek Mor – nézett rám, majd szigorú arcán megjelent egy mosoly. – És te is velem jössz.
Azonnal rohantam is a szobámba, majd a szükséges felszereléseket hozva csatlakoztam is hozzá a dokkokban.

~ Az első küldetés és a folytatás… ~
Rutinfeladat ide vagy oda, meg kellett állapítanom a Bespin-re való megérkezés után, hogy számomra még ez sem az lesz, ez volt a legelső feladatom, így bizonyára a legnehezebb is még. A fővárosban szálltunk le a bolygón, addigra már én is tudtam a feladatról, hogy mit is kell majd csinálni. Csalódtam benne, hogy csak ennyi, a helyi szenátort kell a születésnapjára rendezett bálon megvédeni.
- De… ezt nem mondhatod komolyan mester, hogy egy ilyen feladatra Jedit küldenek? – kérdeztem felháborodva.
- Türelem – intett le. – A szenátor igen fontos a Köztársaság számára és személyesen a főkancellár kereste fel a Tanácsot, hogy védjük meg. Sok ellensége van és így feltehetőleg meg is fogják támadni. Mi azért vagyunk itt, hogy ezt megakadályozzuk és megvédjük az életét ifjú.
Több szót nem is pazaroltam erre a kérdésre, hanem duzzogva ültem le az egyik távoli helyen, mintegy lázadva az ellen, hogy a béke őreire egy ilyen nevetséges feladatot bíznak, amivel bárki a szenátor testőrsége is meg tud birkózni. Igazából mindenki olyan feladatra vágyik, ami izgalmakkal teli és harc is van, hogy ezt is megmutathassa és bizonyíthassa mindenki előtt, hogy mire is képes. Forrófejű voltam akkoriban, ma már nem követném el ugyanazt a hibát, mint akkor. Minden feladatot meg kell tennünk, hiszen ez a dolgunk és minden a köztársaság védelmében és annak jobbá tétele miatt van. Azóta az este óta számtalanszor megbántam, hogy nem voltam eléggé fegyelmezett és nem vettem komolyan a ránk bízott feladatot. Szerencse, hogy nem lett tragédia az esetből, de ezt is csak Donna-nak köszönhetően alakult úgy ahogyan.
Kénytelen voltam én is elmenni a bálra, mindenkin díszes és gyönyörű ruhák voltak, nem éreztem magam akkor odavalónak az egyszerű Jedi padawan öltözékben és barna köpenyben. Bármennyire is szerettem volna én is olyan ruhákba bújni, mint azok az emberek nem lehetett. Sőt ki sem mehettem közéjük, csak a bálterem mögötti titkos folyosókon mozoghattam és onnan kellett figyelnem a tömeget és jelenteni, ha bármi gond lenne. Donna, Loren mester bent volt a társaságban, azonban nem szórakozott ő sem, bár akkor ezt annak vettem a részéről. A tömeget fürkészte és kereste az esetleges merénylőt, ami ugyebár az én feladatom is lett volna. Azonban hamarosan megakadt a szemem egy fiatal és jóképű fiatal férfin, aki ettől kezdve sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, mint a feladatom. Végig őt figyeltem és kutattam a tekintetemmel, ha eltűnt a szemem elől. Egészen addig, amíg lövést nem hallottam, lézerpisztoly volt és sikolyok nem nyomták el a zenét.
Két támadó volt, ki kellett volna szúrnom őket, mert annyira feltűnőek voltak, hogy teljesen egyértelművé volt az egész, de nem elszúrtam. Az egyik a szenátorra nyitott tüzet, míg a másik Loren mestert akarta megölni. Erőlökéssel lökte félre a szenátort a lövedék útjából ő pedig aktiválta a fénykardjait és azzal védte magát a lövésektől. Én megfordultam és aktiváltam az egyik rejtett ajtót, hogy azonnal a terembe érjek és segíthessek. Innen még láttam, hogy az egyik lelövi a szenátort, lassú voltam, a férfi megfordult és azonnal rám kezdett lőni. Eddig ilyen helyzetben még soha sem voltam, csak szimulációban fordult velem elő hasonló helyzet, de ott soha semmilyen bajom sem lehetett volna, míg itt, ha ez eltalál halott voltam. Leblokkoltam, mozdulni sem tudtam, nemhogy a fénykardok közül valamelyiket is aktiváljam. Láttam magam felé közelíteni a lövedéket végtelen lassúsággal, majd amikor eltalált volna a földön találtam magam és annyit éreztem, hogy valami nehéz van rajtam. Az egyik kék gárdista vigyorgott rám a sisakja alól.
Kikukucskálva a súly alól láttam, hogy Loren mester elintézi mindkettő férfit, életben hagyta mindkettőt. Csupán a kézfejeiket veszítették el, végre én is felállhattam, a férfi felsegített a földről. Még mindig remegtem a félelemtől, most fordult meg először a fejemben, hogy talán nem is vagyok jó Jedinek, aki egy ilyen egyszerű kis harctól is leblokkol, miközben nem élesben számtalanszor túlvoltam az efféle harcon, fegyelmezetlennek tartottam magamat és tudtam, hogy a figyelmemet is túlságosan könnyen elvonták a feladatról, azaz minden megvolt bennem, amit egy Jedinek nem lett volna szabad. Pillanatokkal később összeszedtem valamennyire magam és odamentem a szenátorhoz. Halott volt, a hibámból pedig még egy ilyen fontos személy is meghalt.
- Halott – mondtam.
- Nem a szenátor volt az – mondta Donna. – Csak egy hasonmás, a szenátor nem tartózkodott a teremben az este folyamán.
- Tessék? – néztem fel mesteremre döbbenten.
- De ez akkor sem változtat a tényen, hogy a figyelmetlenséged egy ember életébe került és többébe is kerülhetett volna…
- Tudom és sajnálom mester, megbuktam, még csak Jedinek sem vagyok jó…
- Ezt meg ne halljam még egyszer Morwen! – mondta keményen. – Ez volt az első küldetésed és leblokkoltál, nem te vagy az egyetlen Padawan, akivel ez megtörténik és az a szerencse, hogy nem történt nagyobb katasztrófa. Most menj vissza a szobádba és meditálj, tisztítsd ki a fejedet.
Nem tehettem mást, így visszatértem a szobámba, két nappal később hagytuk ott Bespin-t és tértünk vissza Coruscantra, ahol a mesterem szinte azonnal újabb feladatot kapott, ahova engem most nem vitt magával. Tudtam, hogy csalódott bennem és haragszik rám, amiért így elszúrtam az első közös küldetésünket, de mint később kiderült erről szó sem volt. Csak éppen a feladat volt olyan, hogy egy Padawan tudását messze felülmúlta és ezért hagyott itthon. Hetekkel később tért csak vissza, addig én pedig Selia-val és mesterével edzettem, akik úgyszintén a fővárosban tartózkodtak. Ekkor kezdtünk el ténylegesen azzal is foglalkozni, hogy mindenféle Jedi kritériumoknak megfeleljünk; a napjaink nagy részét a szimulátorokban töltöttük, ezúttal a vadászgépkezelést tanultuk. Heteink, hónapjaink mentek arra rá, ha nem egy év, amíg el sem hagytuk a fővárost, hogy ezt megtanuljuk. Majdnem tizenhat éves voltam, amikor először mentünk élesben vadászgéppel, hogy ott is kipróbálhassuk, hogy miket is tanultunk elméletben.
Nem szépítem a dolgokat, nem vagyok egy háborús hős pilóta, soha nem is leszek olyan jó, de olyan szintre eljutottam, hogy akár csatában is biztonsággal tudok egy gépet irányítani, ennek ellenére soha sem nőtt a szívemhez ez a harcmodor. Inkább a földön harcoltam fénykarddal, vagy szavakkal, de néha a vadászgépek rajára is szükség volt, olyankor persze mindent megtettem, amit elvártak tőlem ezen a téren. A repülésoktatás mellett még mindig gyakoroltuk az erőalkalmazásokat és fénykardvívást is ezek nem maradhattak el a mindennapjainkból, akárcsak az, hogy egyre gyakrabban mentem én magam is küldetésre a mesteremmel. Most már sokkal jobban teljesítettem, mint a legelső alkalommal és nem követtem el többé olyan gyermeteg hibát, mint az első alkalommal. A legtöbbször arra sem volt szükség, hogy a fénykardunkat elővegyük. Szimulációkban meg egymással harcoltunk fénykardokkal, de ez nem volt az, mintha élő ellenféllel kellett volna élesben. Békés Jedik voltunk, legalábbis a mi párosunk igen. Ez persze nem volt túlságosan sokáig így és azóta is egyre kevesebbszer van olyan, hogy ne kelljen használni a fénykardomat, de akkoriban békés időket éltünk, békésebbeket, mint manapság.
Elérkezett lassan az az idő, hogy elkezdjem készíteni a saját fénykardomat, ekkor már visszatértünk a Dantooine pusztáira, hogy itt folytassuk a képzésemet. Napokig, hetekig meditáltam a hallottak alapján, hogy mit is kéne, amíg magam előtt nem láttam a kristályokat és a barlangot, ezüst színben pompázó kristályokkal.
- Tatooine – mondtam a mesteremnek.
- Tatooine – csóválta meg a fejét. – Biztosan azt csináltad, amit mondtam neked?
- Én? – néztem rá ártatlanul. – Teljes mértékben…
- Akkor oda fogunk menni – mosolyodott el. – Szedelőzködj és hozz mindent, amire szükséges lehet.
Ezüst kristályok… a nevemhez lehetett köze, hogy ezek „kerültek” elő. Nem sokkal ezen történések után tudtam meg, hogy a nevem „szüzet” és „fehér vagy nagy tengert” jelentenek és a fénykard penge, ahogyan a levegőben siklik mintha hullámok lennének. Így érthetővé is vált, hogy miért is ezeket szereztem meg már elsőre is. Így hát a Tatooine felé vettük az irányt, eddigre, már tizenhat éves voltam és elméletben már tudtam, hogy miként is kellene egy fénykardot összeszerelni, így ezzel csak nem lehet gond és túlesek a lovaggá válásom első lépcsőfokán. Napokkal később értünk a sivatagbolygóhoz, innen már nekem kellett vezetnem az álmaim és az alapján, amit a meditációkor láttam. Nem hittem, hogy túlságosan sok Jedi fordulna meg erre fénykard kristály ügyében, a leggyakoribb amúgy is a kék és a zöld penge volt, a mostani két pengém is, amit a Rendtől kaptam ebben a két színben pompázott. Én mutattam az utat és órákkal később egy barlang bejárata előtt álltunk. A nap magasan sütött és forróság volt a sivatagban.
A fénykardmarkolatokat korábban már megcsináltam, már csak a kristályok kellettek hozzá. A többi alapanyagot, ami még kellhet Donna odaadta őket, majd pedig csak egy bólintással jelezte, hogy indulhatok. Minden szükséges alkatrész a kezemben volt, csak a fénykard szíve hiányzott immáron. Beléptem a barlangba, jó pár métert kellett megtennem, mire feltűntek az első kristályok odabenn. Ezüstös fényben világított az egész hely, körbepillantottam, gyönyörű volt az egész hely, akárcsak korábban, amikor láttam. Gyönyörködtem percekig a helyben, amíg eszembe nem jutott, hogy miért is vagyok itt. Az ösztöneimre és az Erőre hagyatkoztam, amikor kiválasztottam a két kristályt. Amint ezzel megvoltam nem volt más hátra, minthogy a fénykardjaim készen legyenek. Az Erő segítségével illesztettem össze a darabokat, majd pedig amikor minden a helyén volt illesztettem össze a markolatot. Mindkettővel megtettem, majd pedig elméletileg készen is voltak. A kezeimbe vettem őket és aktiváltam mind a kettőt.
- Gyönyörű! – suttogtam.
Mindkettő működött és ezüst fényben pompázott, végre a saját fénykardjaim. Elégedett voltam a munkámmal, persze azóta már kétszer készítettem újakat, a kristályok ugyanazok maradtak az évek során, de a legutóbbi kettőt használom ma is, de akkor azzal a kettővel maximálisan elégedett voltam. Boldogan mentem ki megmutatni a két fénykardot Donna-nak, aki úgyszintén elégedett volt az eredménnyel. Ekkor tűnt csak fel, hogy kint besötétedett és ilyen sokáig voltam odabenn. Coruscantra tértünk vissza ezek után. A következő két év még viszonylag nagyobb békében telt, folyamatosan jártunk küldetésekre, amiket szinte mindig tökéletesen végre tudtunk hajtani a képzésem is tovább folyt. Szerencse vagy szerencsétlenség, de még mindig nem botlottunk olyan ellenfélbe, hogy ölnünk is kelljen. Hamarosan elérkezett az az év, amikor tizenkilenc éves voltam akkora és úgy kerültem a háború kellős közepébe, hogy még mindig nem öltem élőlényt… persze a háború mindent megváltoztatott, még ezt is. A legnagyobb félelmemmel is itt szembesültem és még sok egyébbel is, ami ráébresztett arra, hogy immáron nem vagyok gyermek többé, hanem felnőttem…

by **Rhyssa Edaara Quillan** Szomb. 29 Júl. 2017, 18:09

Felnőttkor

~ A háború ~
Az okokat, hogy a háború miért is tört ki mindenki ismeri, ez mára történelem, főleg, hogy majdnem másfél évszázada volt, de nem felejthetjük el azt, ami ott történt. Egyik napról a másikra találtam magam ott azon a helyen mesteremmel, Seliával és a mesterével együtt a Galidraan-i csatában egy idősebb vezetése alatt. Az öreg, vagyis mára így hivatja magát már a Birodalom egyik sötét jedije. Ekkor még semmi jelét sem adta, hogy két évvel később, amikor én magam lovaggá váltam, hogy ő elfordul a Jedi rendtől és egy sötétoldali erőhasználóvá válik az évek múlásával. De nem rohanok ennyire előre a történetben. Gildraani csata, húsz Jedi volt ott egy bolygónyi szemben. Én úgy kerültem a csatába, hogy soha sem öltem még senkit, noha harcokban már vettem részt, de eddig úgy éltem, mint a tanítások szóltak, ha az ellenfél fegyvertelen, akkor nem öltem meg, vagy ha megadta magát akkor sem, más eddig az életem során még nem fordult elő. Nem éreztem készen magam arra, hogy ott legyek, hogy csatában vegyek részt. És így utólag sem érzem magam annak, pedig ott voltam, láttam azt a rengeteg szörnyűséget, azt a sok halált és a népirtást. Persze mindenre szükség volt a Köztársaság nevében, nincs jogom vitatni, hogy miért is tettük, ott voltam én magam is annyira bűnös vagyok ebben, mint maga az idősebb jedi. Emlékszem, amikor az egyik férfit foglyul ejtették, Silas… azt hiszem, hogy tényleg ez volt a neve, döbbenten álltam az előtt, amikor láttam, hogy az idős jedi maga kínozta meg a férfit, hogy a harcosok vezetőjéről információkat adjon ki, majd amint ez megtörtént megölte.
Azt mondták, hogy a háború ilyen, de én nem akartam egy ilyenben részt venni az akkori fejemmel, igaz ma sem akarnék. Húszan voltunk ott Jedik, kilencen tértünk csak vissza majd később. Emlékszem a csatára, bár ezt az emléket szívesen felejteném, de a képek örökké üldözni fognak. Emlékszem a két seregre, amikor a parancs megérkezett, harcoltunk, küzdöttünk az életünkért, a lézernyalábok, a vér a földön, a levegőben ott terjengett az éget hús szaga. Émelyítő volt és szörnyű, soha sem láttam korábban akkora mészárlást még, mint ott. Valahogyan félresodródtam a rajtól, ahogyan egy páncélos alakot követtem a harc hevében. Folyamatosan lőtt rám, alig tudtam a lövéseit félreütni, amikor záporoztak felém, az egyik súrolta is az oldalamat, felkiáltottam, de nem hagyhattam abba a védekezést, mert megölt volna. Szinte csillagokat láttam, de már elég közel voltam hozzá és lecsaptam. A fegyvere két darabban hullott alá a földre. Alig tudtam megállni a lábamon a sérülésem miatt, de a nyakához tartottam a fénykardot.
- Add meg magad! – mondtam.
Nem ismertem fel a csapdát, hogy az egész elcsalás azért volt, hogy könnyebben lehessen valakit megölni. Későn vettem észre, hogy valaki van a hátam mögött, valami mást akartak, mert a férfi nem lőtt, csak a hátamnak tartotta a fegyverét. Félreugrottam és reflexből csaptam, a fegyvert akartam, de nem sikerült, az ezüst penge lecsapott és a keze helyett a vállánál találtam el. Erőből ment a csapás, mert kissé bepánikoltam és majdnem kettévágtam a férfit. Döbbenten meredtem rá, amikor a szemem sarkából láttam, hogy a másik mozdul hátra szúrtam, hogy a penge megállítsa, amikor elé ér, de nem láthattam, hogy milyen gyors és így a másik penge nem előtte állt meg, hanem a mellkasában végezte. Szinte azonnal összeesett, amint kihúztam a pengét belőle, és mire visszafordultam az eredeti irányba a másik is már a földön feküdt. Azonnal deaktiváltam a fénykardjaimat és életjeleket kerestem mindkettőnél, de egyik sem volt már életben. Sírva kiáltottam fel és rogytam térde, mind a fizikai, mind a lelki fájdalom miatt. Soha sem gondoltam arra, hogy ennyire könnyű lesz valakit megfosztani az életétől, azonban a súlya ilyen elviselhetetlen legyen. Fogalmam sincs így utólag visszagondolva sem arra, hogy mennyi idő telhetett el mire képes voltam újra a külvilágot érzékelni, de arra riadtam fel, hogy valami történt.
A földön feküdtem, az oldalam még mindig sajogott és alig tudtam mozdulni tőle. Valami történt, ebben biztos voltam, nagy nehezen felküzdöttem magam álló helyzetbe és tántorogva indultam meg abba az irányba, ahonnan jöttem. Körülöttem fák mindenhol, valami erdőfélében voltunk, csak a hóban maradt nyomok alapján tudtam, hogy egyáltalán merre kell mennem. Fáztam, tudtam, hogy nem a kinti hideg miatt, mert az korábban sem érdekelt, bár lehet, hogy átfagytam, amíg eszméletlenül feküdtem a földön. Hamarosan végre meghallottam a lövések zaját, így tudtam, hogy merre kell mennem. A csata még javában dúlt, további részletekre nem nagyon emlékszem, mert a vérbefagyott holttestek között észrevettem Selia-t, ott feküdt a véres havon arccal a földnek. Nem, nem akartam elhinni, ez lehetett volna az az érzés, amit éreztem, amikor magamhoz tértem? Azonnal odabotorkáltam mellé, szerencsém volt, hogy a lövedékek nem találtak el, amik ide hátra is eljutottak. Próbáltam felrázni, hogy ébredjen, megpofoztam az arcát és mindent megtettem, de az üveges szemei és az a döbbent tekintet, amit utoljára érezhetett csak nem múlt el az arcáról. Úgy éreztem, hogy abban a pillanatban nem érdekel semmilyen tanítás, nem fáj az, hogy megöltem, azokat ketten megérdemelték, ha képesek voltak megölni egy ártatlan lányt, akkor ők sem érdemeltek jobbat.
A legjobb barátomat vették el tőlem, inkább velem történt volna mindez. Addigra már nem láttam a könnyektől semmit. Felálltam, tettem két lépést a harcoló társaim felé, de csak a közeledő havas földet láttam és mindent átvett a sötétség. Coruscanton tértem csak magamhoz, mi győztünk… egy népirtást csatolhattak a győzelem végén a Jedi rend nevéhez valamelyik jegyzékben, ha létezett ilyen. Hetekig lábadoztam a sérülésem miatt, de ez csak a fizikai része volt, a lényem egy része a mai napig nem tudta Selia elvesztését feldolgozni, tudom, hogy egy Jedinek nem szabad szoros kötelékeket kialakítania senkivel, de a barátságokat ők sem tilthatták meg, vagyis nem tudták megakadályozni, hogy ilyenek kialakuljanak valakivel szemben. A bolygón érzett sötétség hamar eltűnt a lelkemből, csak a fájdalom maradt, de nem irántuk, hanem szeretett barátnőm iránt. Igaz időnként álmodtam a páncélos alakokkal, akik az én kardom által veszítették az életüket. Donna próbált segíteni és ezekben az időkben gyakran hangoztatta a Jedi kódex egyik sorát, a „Nincs halál, Erő van”. valamilyen értelemben igaza volt, hiszen az Erőben továbbra is éreztem a Selia-t, még akkor is, ha fizikai valójában nem lehetett itt többé.
Így múlt el számomra az első csatám, és akkor még nem is tudtam, de a lovaggá válás két próbáját teljesítettem a Galidraan-on, a Lélek próbáját, amikor szembenéztem a félelmeimmel és képes voltam érző lény, jelen esetben emberek életét kioltani; és a Hús próbáját is itt teljesítettem, amikor Selia egyé vált az Erővel. Lassan, nagyon lassan, de túl tudtam lenni ezen, most már minden kétség kiveszett belőlem, ekkora 19 éves koromra biztosan tudtam, hogy ez a sorsom, hogy Jedi lovag legyek és nem fogok meghátrálni a további feladatok és próbák elől sem. Igaz az élet nem folyik már abban az ütemben tovább, mint eddig, mert mindenki változik, én is. Azt hiszem, hogy ezek az események voltak azok, amik megacéloztak és lettem olyan, mint most. Persze a további évek során is sokat változtam, de ettől kezdve tényleg megértettem, hogy mi is ugyanolyan könnyedén halhatunk meg, mint bárki más. Az Erő felvértez igaz, de nem tesz halhatatlanná senkit sem. Az életem talán legnagyobb forduló pontja volt ez és ettől kezdve egyetlen küldetést, még a legegyszerűbbet is halál komolyan vettem és nem próbáltam meg hamar túllenni rajta. Lehetséges, hogy talán túlságosan is óvatos lettem, de úgy éreztem, érzem a mai napig, hogy szükség van rá.

~ Lovaggá válás ~
A következő két évben nem sok minden változott a korábbiakhoz képest, gyakorlást gyakorlás követett, küldetést pedig küldetés. Vagyis leginkább a harctéren csaták, hiszen még a háború vége felé tartottunk. Hamarosan végre elértem arra a szintre, amikor Loren mester már egyedül is elengedett egy-egy feladat megoldására. Azaz önállósodni kezdtem lassan. Donna éreztette velem ezekben az időkben, hogy hamarosan elérkezik az, hogy lovaggá fogok válni. Nem különösebben foglalkoztam még ezzel, hiszen két próbám még hátra volt odáig, így inkább továbbra is a tanulmányaimra fordítottam minden időmet és energiámat. Ekkortájt kezdtük a Jar’kai alapjait is tanulni, igaz mind a mai napig olyan szinten vagyok, mint akkor voltam, mert egyszerűen nem maradt időm arra, hogy ezt tovább fejlesszem, remélhetőleg egyszer, ha a mostani háborúnak vége lesz, majd akkor ez is megadatik számomra. Egy újabb küldetést kaptunk, soha sem gondoltam volna, amikor meghallottuk a feladatot, hogy ez lesz az utolsó küldetésem, amit Padawanként fogok megérni. A Telos-ra kellett mennünk, ahol egy különös gyilkosságot kellett kivizsgálni. A családtól szándékosan fordultak a Jedi rendhez, így aztán mentünk is. Ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy én onnan származtam valaha, ezen küldetésen derült a múltamra fény valamilyen szinten.
A küldetésünk egy szinte mindentől távol levő kastélyhoz vezetett minket, hatalmas pompa és fényűzés. Csak épp arról nem volt semmilyen fogalmam, hogy én ismerem ezt a helyet, egyszerűen nem emlékeztem rá. A kastély előtti leszállópályán szálltunk le és innen indultunk befelé. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy valami nincs rendben, valami más, mint eddig. Az emberek döbbenten néztek rám, összesugdostak a hátunk mögött, Donna-t nem különösebben érdekelte az egész, ő úgy tett, mint mindig, de én nem tudtam kizárni akkor ezt a dolgot. Amikor rákérdeztem, ő csak legyintett az egészre, és persze mondta, hogy ne figyeljek rájuk, mert a feladatra kellett koncentrálnunk. A család feje halt meg a feleségével együtt, ennyit tudtam összesen és gyanús körülmények között. Igazából ekörül a család körül mindig is minden gyanús volt a család fejének fia, annak felesége és lánya halála is közel húsz évvel korábban. És egyedül az akkori fiatal férfi özvegye maradt életben és lett így jelenleg a család birtokainak, vagyonainak a kezelője. Egy egyszerű csinos nőnek látszott, azonban az első pillanattól kezdve éreztem, hogy mennyire ellenséges, már a kisugárzásából.
Összetörtnek látszott apósának és anyósának halála miatt, de nem sokkal később kiderült, hogy mindez csak látsztat volt, eddigre remekül megtanult már színészkedni. Én kissé hátrébb voltam, mint Donna, amikor az udvaron fogadott minket a nő, mesterem takarásában közeledtem, így meg sem látott, amíg oda nem értem hozzájuk. Ahogyan rám meredt soha sem felejtem el azt a tekintetet, mintha csak szellemet látott volna. Én kérdőn pillantottam rá, majd pedig mesteremre, egyáltalán nem értettem, hogy mi folyik itt. Magam mögé pillantottam, de semmit sem láttam ott, nem értettem, hogy mi okozta a rémültségét, majd megértettem, amikor végre kinyitotta a száját.
- Te meghaltál! – mondta. – Biztosítottak róla, hogy te és az átkozott szeretőd meghalt a robbanásban! Nem lehetsz ennyire fiatal, akkor néztél ki így… hogyan csinálod, mi vagy te?
A tűz, amire még emlékeztem és Donnára, semmi másra. Utána csak Coruscant és a Jedi templom, a múltamból ennyi volt meg. Ösztönösen léptem hátrébb Avenay birtok, ami benne volt a küldetésben. Akkor nem csupán névazonosság és a puszta véletlen volt az egész, hanem hazaértem. Ezért hallgatott annyira Donna az egész küldetésről és nem mondott részleteket én meg voltam annyira „jól nevelt”, hogy még az Avenay-ra sem kérdeztem rá, amikor láttam. Itt tudatosult bennem, a biztosítottak róla, ez nem úgy hangzott, mint aki túlságosan szomorkodott volna azzal kapcsolatban, hogy meghaltak volna. Én csak döbbenten figyeltem Donna és az ő szópárbaját, amíg végül a nő szólta el magát és a korábban itt levő rendőrségnek végre lett annyi bizonyítéka, hogy le tudja tartóztatni őt. A börtönben később mindent bevallott, hogy ő ölette meg a szüleimet és a nagyszüleimet. A kastélyban élőktől pedig hallottam ezt-azt magamról is a múltamról. Már tudtam, hogy ki is voltam korábban. Tudom, hogy egy Jedi számára mindez tiltott, nehogy kötődhessen valahova, de soha sem éreztem egy pillanatra sem késztetést, hogy visszatérjek és üzletemberként éljem le az életemet.
A küldetés sikerrel járult és mi visszaindultunk Coruscantra, furcsa volt Telos-t így nézni „haldokolva”. Még mindig nem tért a bolygó magához a háborúk miatt, amikor is súlyos sérüléseket szenvedett és még csak most kezdték rendbe hozni a helyet az új telepesek és kolonizálók. Már a fővárosban voltunk, amikor üzenetet kaptunk a helyi rejtett Jedi templomból, hogy a segítségünket kérik egy halasztást nem tűrő ügyben. Így az északi sarkra repültünk első körben. Megkaptuk a feladatot és a nyomozás unalmas részleteit nem írnám le, mert jelentősége nem sok van, de a lényeg az volt, hogy nem sokkal korábban egy sötét jedit és tanítványát fedezték fel itt a bolygón. Ők nem tudtak a nyomukra akadni és elég sok másik ügyük is volt, így ezért nem tudtak kellő erőforrást erre az akcióra átcsoportosítani és kértek meg minket, hogy mi járjunk ennek a végére és tegyünk pontot az egész ügyre. A lényeg, hogy megtaláltuk őket, ahova a nyomok vezettek.
A férfi idős volt, míg a lány, aki a tanítvány lehetett fiatal, olyan velem egy idős. Azonban nem alakult olyan jól a helyzet, ahogyan vártuk volna. Egy romos épületben húzták meg magukat egy kihalt faluban. Egykor magas épület lehetett, azonban mára csak két emelet maradt éppen és az alaksor, ahol ők is voltak. Könnyedén közelítettük meg az épületet, talán túlságosan is könnyen jutottunk be. Már vártak ránk, csapda volt, a mai napig nem derült ki, hogy honnan is tudták, hogy jövünk. Lent sikerült elvágniuk minket egymástól és a „bázis” két részében ragadtunk. „Szerencsémre” Donna kapta az idős férfit, míg nekem a lány maradt ellenfélnek. Ataru alapállást vett fel, gyorsan végigmértem, nem volt nála másik fénykard, csak az az egy, amit láttam. Még jó, hogy a kezemben volt mindkét pengém aktiválva, mert ő szinte azonnal támadott is. Gyors volt, nagyon, alig tudtam elmozdulni a csapása elől, ami a kecsesség ellenére is iszonyatos erővel zúdult felém. Azonnal utána fordultam és támadtam, félretáncolt és a pengém még csak az ö kardját sem találta el.
Egyszerre szaltóztunk és álltunk meg egymással szemben, shien alapállást vettem fel és hagytam, hogy támadjon. Támadott folyamatosan én meg védtem a szúrásait és vágásait, de ez így eléggé patt helyzetnek bizonyult, ő csak támadott, de a védelmemen nem tudott áthatolni bármennyire is próbálkozott. Ekkor változtattam taktikát, ugyan nagyon alacsony szinten voltam csak jar’kai használatnál, de nem volt más megoldásom, hiszen ha nem kezdek el támadni, akkor úgyis ő fog nyerni. Bal kezemmel támadtam, ami az ellenfelek számára időnként meglepő lehet, de mivel én balkezes voltam, nekem ez volt könnyebb. Erős és széles ütésekkel most én kényszeríttetem védekezésre, ami egy Ataru használónak nem a legelőnyösebb. Ha sikerült is valamikor támadnia, akkor jobb pengével könnyedén védtem. Egy szaltóval került a hátam mögé és szúrt. Most balkézzel a vállam felett „csaptam” hátra, a két penge szinte vízszintesen állt meg a hátamtól pár centire, de nem talált el, egyből perdültem tovább, éreztem, hogy valami roppant a vállamban, de nem hagytam, hogy a saját kardját még jobban felém hozni és a fordulat után jobb kézzel csaptam le.
Még láttam a lány arcán a fájdalmas döbbenetet, majd pedig holtan rogyott le a földre. A bal vállam sajogott, az Erő segítéségével csillapítottam a fájdalmon, majd pedig arra siettem, amerre Donna-t éreztem. Félúton találkoztunk, az ő ellenfele sem élte túl az összecsapást. Letettük a jelentést a helyi templomban, majd pedig visszatértünk a fővárosba. Együtt léptünk be a Tanács terembe, kint igaz nappal volt, de most az egész terem homályba borult. Yoda mester lebegett oda elém, majd pedig amikor a sötétséget úgy ahogy megszoktam volna tizenkét darab fénykard kezdett el világítani bent. Már hallottam erről korábban is. Hallgattam a nagyon idős mester szavait akinek a csoportjába akartam még tanoncként kerülni, majd pedig a mondandója végén egy egyszerű mozdulattal levágta azt a tincset a hajamból, amelyik a Padawanságomat jelképezte.
- …Morwen Avenay a Köztársaság Jedi lovagja, és Donna Loren a Köztársaság Jedi mestere. Az Erő legyen veletek!
Nem hittem volna a visszaúton, hogy ez fog történni, olyan furcsa volt az egész, hogy nem voltam tanítvány többé.

~ A padawan ~
Ha azt hittem volna, hogy a következő évem nyugalmasabb lesz a korábbi soknál csalódnom kellett. Szinte folyamatosan küldetéseken voltam, alig ért véget az egyik, máris a másikra kellett mennem, amikor valamennyi szabad időm volt, a Templomban meditáltam és a tanoncokat figyeltem, hogy esetlegesen padawant is keressek magamnak. Igaz tetszett a függetlenség, de valahogy jobb volt, amikor más is volt velem és nem egyedül kellett a nagyvilágban lennem. És máris úgy éreztem, hogy tovább kell adnom a tudásomat valakinek, hogy a Jedi lovagok következő generációja biztosítva legyen. Úgy éreztem akkor, hogy készen vagyok erre és leszek olyan jó tanító, mint Donna volt, de ha a napjainkban nézzük az eseményeket elbuktam és nem vagyok jó tanító, de nem rohanok még ennyire előre ezekben a dolgokban. Hét hónapja voltam lovag, amikor úgy éreztem, hogy végre megtaláltam azt a tanoncot, aki legjobban hasonlít rám, akit tanítani szeretnék. Egy szőke hajú kislány volt az Yoda mester csoportjából; Ledra Naia.
Közel volt már a tizenhárom éves korához, így megfelelő időkor ahhoz, hogy elkezdhessem a taníttatását. Először is Donna véleményét kértem ki, végül is ő ismert a lehető legjobban, hogy neki mi a véleménye arról, hogy készen állok-e már erre. Határozottan ösztökélt arra és bíztatott, hogy próbáljam meg, mert szerinte én jobban készen állok erre, mint ahogyan ő készen állt annak idején. Így hát felkerestem a Jedi tanácsot és engedélyt kértem Ledra tanítására. Egyből meg is adták az engedélyt, így első utam egyenesen az idős mester tanoncaihoz vezetett. És minden ugyanúgy folytatódott, mint ahogyan velem is történt annak idején. Elég hamar sikerült kiismerni a lányt és hamar megkedveltem, lelkes volt, akárcsak én annak idején. Szeretett volna tanulni is, szóval pontosan ugyanolyan volt, mint annak idején én. Kashyyyk-ra vittem, hogy ott kezdjük meg a felkészülést és a tanulást, nem tudtam volna a Dantooinra menni, ott túl sok emléket őriztem. Szerencsére a Kashyyyk – noha ez is a hutt űrben volt – távol volt a háborútól, így nyugodtan tanulhattunk anélkül, hogy félni kellett volna, hogy Birodalmiakba botlunk.
A kétkezes harc is remekül ment neki, nagyon gyorsan képes volt ezt is elsajátítani, hajlékony volt, gyors és ügyes, jó lett volna neki az Ataru is, de én és Donna ezt nem tudtuk neki megtanítani. Vívásban jeleskedett leginkább, az Erőhasználatban a közelébe sem ért ahhoz, ahogyan a kardokkal bánt. Így igen hamar kiderült számomra, hogy belőle védelmező lesz majd egyszer, ha megéri és később persze megérte. Vele kicsit több gond volt, mint velem, túlságosan forrófejű volt és sokszor hozott meggondolatlanul döntést, ami kétszer majdnem az életébe is került. Az évek során ezt valamennyire sikerült kompenzálni, de akkor is túlságosan az maradt, jobban, mint az átlagos Jedik. Tizenöt éves volt, amikor először vittem magammal küldetésre. Számomra egyszerű volt, egy túszt kellett kiszabadítani egy kisebb helyőrségből. Eleinte nem akartam magammal vinni, mert féltem, hogy túlságosan fiatal és nem megfelelő még egy ilyen küldetés. De végül megfelelt a kihívásnak és sikeresen kijuttattuk a túszt és a rablókat is helyi igazságszolgáltatás kezére adtuk.
A legtöbbet Coruscant és Kashyyyk között ingáztunk tanulás szempontjából, a Shien-t sikerült először jobban elsajátítania, utána jött a niman és a kétkezes formák, majdnem ugyanolyan sorrendben, mint nekem. Ahogyan egyre idősebb lett és kamaszodott, egyre nagyobb gondot okozott, hogy megfékezzem, figyelmetlen volt, elhamarkodottan döntött, tudom, hogy sokan vannak így, de zavart, ma is zavar, hogy nem nagyon tudtam ellene mi tenni. Részben ezért is éreztem, hogy megbuktam, hiába vált lovag belőle. Tizenhét éves volt, amikor elkészítette a saját fénykardját, én ekkor cseréltem le a hasonló koromban készült kardjaimat, a kristályokat megtartottam, csupán a markolatok lettek mások. Neki a Dantooine barlangjaiból szereztünk mindkét kardhoz kék kristályokat. Nem sokkal ezután volt az első egyedüli küldetése, amit rám mertem bízni, kis híján az életét vesztette akkor. Egy testőri feladat, megvédeni az egyik Alderaani miniszter testi épségét. Rajtuk ütöttek és ő az élete árán is meg akart a védeni a férfit. A biztonsági emberek nem vették észre a sikló aljára szerelt robbanó szerkezetet. A szerencséje az volt, hogy elcsalták a járműtől és nem a közvetlen közelében, amikor az felrobbant.
Ledra hetekig bacta tartájban volt és további hosszú hetek kellettek a tényleges felépüléséig. Szerencsésnek is volt mondható, mert semmilyen végtagját nem veszítette el és teljesen rendbejött. Ezek után nem engedtem el újra egy ideig egyedül, hanem közösen jártunk újra küldetésre. Az egyik közös alatt volt a második nagy hibája, amiről nem számoltam be a Jedi tanácsnak, mert talán jobb volt, ha nem tudtak róla. Ekkor szegtem meg utoljára a Jedi kódexet bármilyen formában is. Nar Shaddaa-ra mentünk, ahol az egyik Jeditől kellett információkat elhozni, aki beépült az ottani alvilágba, Magnus Baret Drenall, vagy ahogyan a helyiek ismerik Arvel Teneb. Sokáig minden a legjobban haladt, találkoztunk a lovaggal a megbeszélt helyen, de Ledra úgy vélte, hogy ez számára túlságosan unalmas és elindult körbenézni, még korábban soha sem volt itt, így nem számolt azzal, hogy az első sarkon megpróbálják kizsebelni. Ő egyből fénykardot rántott és kis híján lebuktatott minket, a csodával határos módon tudtunk csak megszökni a helyről, és mint utólag kiderült a lovag is megúszta és nem bukott le. Csalódottan álltam az utasszállító hajón, amivel Coruscant felé tartottunk a közös kabinunkban.
- Hibáztam, tudom mester – mondta.
- Az egész küldetésünket veszélybe sodortad és egy másik Jedi több, mint tíz éves munkáját tetted majdnem tönkre, mivel türelmetlen vagy és fegyelmezetlen – mondtam. – Mihez kezdjek veled? Ezt jelentem kellene a Tanácsnak, akik jó eséllyel elküldenének…
- Kérlek mester, csak azt ne, ígérem megváltozok, egyszer még büszke leszel rám – szegte le a fejét.
- Nem engem kell büszkévé tenned, hanem megfelelni annak, hogy Jedi lehess padawan. Ezt kellene megértened.
Végül megértette, vagy csak én akartam elhinni, hogy megtette? Nem tudom, lehetséges. További évek teltek el, a próbáit szépen lassan kiállta, valamelyest lenyugodott és próbált olyan lenni, mint egy tényleges Jedi, de észre kellett volna vennem, hogy soha sem lesz az, hogy soha sem lenne belőle jó Jedi, de reménykedtem, úgy szerettem, szeretem, mintha a húgom lenne és meg akartam adni az esélyt ahhoz, hogy ez megtörténjen. Nem lett volna szabad.

~ Mesteri és lovagi cím utána Geonosis ~
Az évek tovaszálltak Ledra csodálatos kardforgatóvá nőtte ki magát, akire ekkor tényleg büszke is lehettem. Az évek elrohantak, lassan huszonhárom éves volt, igen eléggé későn értünk el ehhez az időponthoz, hiszen a magaviselete és az, hogy végre úgy gondolkodjon, mint egy Jedinek kell nagyon sok időt elemésztettek. Itt már úgy tűnt, hogy végre teljesen lenyugodott és olyan lesz, mint aminek lennie kell, azaz rendes kiegyensúlyozott lovag, aki úgy fogja szolgálni a Köztársaság, mint ahogyan azt kell is. Amint teljesítette az utolsó próbáját is felkerestem a Jedi tanácsot és tájékoztattam őket arról, hogy készen áll, hiszen mindent sikeresen teljesített. Ő éppen ekkor nem volt a fővárosban, mert egy küldetésről tért vissza, de amikor visszatért minden készen állt arra, hogy megkaphassa a lovagi címet. Minden pontosan ugyanúgy zajlott, mint amikor én lettem lovag, csak azzal a különbséggel, hogy a mesteri címet kaptam meg, mert felneveltem egy padawant. Ma már visszaadnám, hiszen nem is érdemelem meg. Az árnyak egyre inkább kezdték belepni a Galaxist, túlságosan sok baljós előjel volt mindenfelé. Nem is tudom már, hogy miért, de Ledra és én is Coruscanton tartózkodunk azon a napon, azon, amikor a legnagyobb vereségünk későbbi „okait” meghozták a fővárosba, egy hónapja lett csak volt padawanom lovag.
Megérkezett a hír, miszerint egy bukott jedi és emberei fogságba ejtettek több jedit a Geonosison. Mindenki, aki a Jedi templomban tartózkodott kirendelték Geonosisra az arénába. Soha sem fogom a hatalma méreteket elfelejteni, a bukott Jedi szavait, akivel annak idején együtt harcoltam még, lent a küzdelem az életünkért, mészárszék volt. Szörnyű volt látni, hogy szinte mindenki, aki csak a Niman-t ismerte a régi oly jó forma használóit egytől egyig lemészárolták. Eleinte jól álltunk, de túl sok ellenfél volt, fogytunk és szorultunk vissza egy kis körbe az aréna közepe felé. Vörös nyalábok száguldoztak minden felé, haladtunk, minden csapás végén droidok roncsai hulltak a földre. Testvéreink „vérében gázoltunk” és holttesteiket kerülve próbáltunk mi is életben maradni. Hamar nyilvánvalóvá váll, hogy nincs sok esélyünk. Teljesen körbe voltunk véve, amikor a bukott jedi megszólalt, és megadásra szólított fel minket. Nem hihette, hogy meg fogjuk tenni.
Az egyik mester a tanácsból ezt közölte is vele, teljesen egyetértettem, nem fogjuk magunkat. Már-már felkészültem, hogy akkor is addig fogok harcolni, amíg egyé nem válok ez Erővel, mert a megadás nem volt opció, hiszem, hogy a többiek is így gondolták, senki sem tette le a fegyvert, a bukott Jedi pedig kiadta a halálos ítéletünket, hogy mindannyiunkat kivégezhetnek. Ekkora érkezett meg a Köztársasági sereg a megmentésünkre. Ledra és én is kijutottunk. Szerencsére ezek már a háború végnapjai voltak nagyon hosszú idő után. A háború mindenkiből „tábornokot” csinált, akik ott voltak, nem volt más választásunk igaz ez így volt már nagyon-nagyon régóta. Nem csak a béke őrei voltunk, de a háború művészetéhez is értenünk kellett. Noha ezt a csatát mi nyertük meg, de milyen áron. Társaink, barátaink haláláért csakis az ellenség volt a felelős, meg talán mi is, hogy jobban fel kellett volna készülni a csatára. És ezt még egyszer elkövettük sok helyen, de szerencsére a Csillagködön kívülről érkezetteknek hála először majd tűzszünet következett, majd úgymond béke és egy hidegháború.
Pár héttel a Geonosisi csata után, pont amikor visszatértem a Jedi Templomba, mert elkészítettem a harmadik pár fénykardomat, új krisályokkal a Tatooine-ról. Mindezek után a háború végéig egyetlen egyszer tértem csak vissza Coruscantra, amikor megtudtam, hogy az egyik ütközet alatt Ledra eltűnt, nem halt meg ezt tudtam, mert éreztem volna, vagyis bíztam benne, hogy megéreztem volna. Legszívesebben utána indultam volna, hogy megkeressem, de a Tanács nem járult hozzá, így napokkal később újra a csatamezőn találtam magam. Egy hónappal később érkezett a hír, hogy látták Ledra Naia-t élve a Birodalom oldalán, sötét jedik között.

~ Endor majd Coruscant ~
Nem tudtam hova tenni az egész dolgot, igaz ebben az időben túlságosan sokan álltak át, vagy buktak az Birodalomhoz, de ez akkor is túlságosan sok volt számomra. Mondtam neki, hogy nem lesz jó Jedinek, de arra soha sem gondoltam, hogy a Sötét oldal rabja lesz, hogy az ellenségünket fogja szolgálni. Akkor képtelen voltam továbbra is a csatamezőn maradni, visszatértem a fővárosba és kértem a Tanácsot, hogy helyezzenek egy békésebb szektorba, ami így végül az Endor holdja lett. A következő több, mint fél évet az Endoron töltöttem egy köztársasági egységgel együtt. Szerencsére minden a legnagyobb rendben volt és semmilyen atrocitás nem volt ezen a Holdon a Birodalom részéről. Összebarátkoztunk az itt élő ewok-okkal, barátságos medveforma lények. Folyamatosan kaptuk a híreket, hogy mi is zajlik a galaxisban, hol a Köztársaság győzött, hol pedig a Birodalom, igaz ebben a szakaszban a háborúban mi veszettük a több területet és nagyon lecsökkent a Köztársaság területe is.
Túlságosan későn értesültem az egyik Birodalmi ostromáról, mert mindenképp elmentem volna azzal, hogy Ledra-t észhez térítsem és visszahozzam a Jedik közé. Az elmúlt félévben végre elértem, hogy a lehető legkevesebbet gondoljak rá, mert nem ez volt a feladatom, Donna is egy ideig az Endoron volt és segített nekünk az itteni hely biztosításában, de mennie kellett, mert az hadereje is várt rá, hogy tovább folytassák a küzdelmet az Birodalommal szemben. A Tanács és a Szenátus végül velem levő egységekkel együtt hívott haza Coruscantra, majd bizonyosan valahova áthelyeznek minket, rájuk is szükség volt én pedig önzőségből vontam ki magunkat a háborúból. De most fél év viszonylagos nyugalomban, meditációval eltöltve, végre újra tudtam mosolyogni, igaz nem olyan szívből jövő, mint a háború előtt, de ideje volt a saját hibáimon túllépni, és lerázni a melankólia láncait magamról.
Két napba telt mire mindennel végeztünk Endoron és a cirkálók is megérkeztek, amik hazavisznek minket. Nemrég értek haza az utolsó harcok túlélői is, Liotan… reméltem, hogy találkozom a férfival is, hiszen olyan régen nem láttam már. A hadi kaszárnyánál értünk földet, végignéztem, ahogyan az embereim még besorjáztak a kaszárnyába, majd pedig kicsivel több, mint fél év után elindultam a Jedi templomba, amint odaértem a Tanács terem felé indultam lassan, hogy végre választ kapjak a kérdésre, hogy miért is hívtak haza. Ekkor értesültem arról, hogy a Yavin 4-en lezuhant egy a Csillagködön kívülről érkezett űrhajó. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik ezt észlelték, hanem a Birodalom és a szövetségeseink, a Huttok is. Mindhárom fél egyszerre nyitott a másik felé, ez túlságosan is nagy dolog volt, tűzszünet alakult ki, én pedig úton is voltam a Yavin-ra. Egy csoport túlélőbe botlottunk, akik a csillagködön kívülről érkeztek. Nekem jutott a feladat, hogy világosítsam fel őket, a Birodalom követének nem örültem, Lord Hiuval tanítványa jött el, de szerencsére nem zavart sok vizet. A rövid tájékoztatás után mindenki választott magának oldalt. Nem értettem azokat, akik a Birodalmat választották, de ők tudták, nem én, nem kényszeríthettem az ellenkezőre őket. Miután hazatértünk Coruscantra újra nekiláttam a dolgaimnak, amik gyakorta szólítottak el a fővárosból. Egy évvel később az egyik tanácstag elhunyt idős korában a Tanács pedig engem kért fel arra, hogy vegyem át a helyét. Eredetileg vissza akartam utasítani, hogy nem vagy erre kész, sem pedig érett, de Donna bíztatására és sok meditáció után végül is igent mondtam, hogy így szolgálhassam tovább a rendet és a Köztáraságot a lehető legjobb tudásom szerint.

Képességei:
Nagyon magas szintű, így sok erőjártásság a világos oldalról és a bárki által megtanulhatókról.
Fénykardvívási formák: Niman (haladó), Shien(mester), Jar’Kai (haladó)

Megjegyzés:
Régen az swhun-on ő az egyik jk-m volt, csak mivel itt egyelőre padákkal lehet csak indulni, így nem dobtam ki az előtörit, inkább mesélői karit faragtam belőle.

Külső:
Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) LPDsF6h

Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) LPDsF6h

Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) 39fkCPU

Morwen fiatalabb korában:
Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) B91Au4X

Donna Loren, a mestere:
Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) Wnr8A11

Ledra Naia, a volt padawan
Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) EnDwHmv

by **Rhyssa Edaara Quillan** Szomb. 17 Márc. 2018, 00:02

Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) KrhbYSH

Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) 2tr0Tu9

Ledra Naia: Morwen számára Ledra olyan, mintha a húga lenne, fiatal kamaszkora óta ismeri a lányt, hiszen a tanítványa volt, ő képezte ki padawanságától addig, amíg a lány lovag nem lett. A jedi mester mind a mai napig nem érti, hogy mikor és hogyan lett Ledra-ból a sötét oldal egyik képviselője. Igazából belegondolni sem nagyon mer, hogy miféle szörnyűségeken kellett átmennie, amikor valószínűleg fogságban volt az áttérítése előtt. Némileg magát hibáztatja amiatt, hogy mindez megtörtént és megfogadta, hogyha valaha majd újra szembekerül a lánnyal, akkor mindent megfog tenni annak érdekében, hogy visszahozz őt az Erő sötét oldaláról. Mióta eltűnt azóta igazából nem is beszéltek egymással, a pozíciója miatt titkos mentőakcióra sem mehet, emiatt párszor megfordult a fejében, hogy lemond csak azért, hogy a volt padawanja után mehessen, noha a törékeny fegyverszünetet, ami a Birodalom és a Köztársaság között van, soha sem kockáztatná semmivel sem, így inkább nyugton maradt. A körülményeket nem ismeri, de biztosan tudja a józan eszével, hogy még lehet esély Ledra megmentésére, így amint lesz lehetősége mindent megfog tenni ezért.

Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) AOh2TGk

Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) QnClhNk

Heiwanna Miin Klodov: Morwen igyekszik a lehető legjobban figyelemmel kísérni a Fellegvár Csillagán érkezettek sorsát, közülük a leginkább Miin-nel tartja a kapcsolatot és vele sikerült a legközelebbi már-már barátságot is kialakítania. Amíg csak tudta igyekezett a nő sorsát egyengetni, még egy-két kisebb dologra is megtanította, amikor kiderült, hogy a csillagködön kívül érkezett nő Erőérzékeny lett. De mivel Miin túlkoros volt és így tanonc sem lehetett, csak annyit tanított neki, amennyi lehetséges volt, majd később szerzett neki egy korábbi ex-jedi, már szürke oktatót. Eléggé megbízik a nőben ahhoz, hogy veszedelmesebb feladatokra megkérje őt – nem szívesen, csak ha nincs más lehetőség, mert nem akarja veszélybe sodorni –, és persze nem marad adósa sem Miin-nek, hogyha viszonzás fejében ő az, aki kér valamit a mestertől. Meglehetősen érdekesnek tartja Miin faját is és ha van lehetőségük, akkor örömmel hallgat a csillagködön kívüli életről, világról is történeteket a nőtől. Noha nem mondta hangosan soha, de Miin minden könyvét olvasta eddig. Tetszik neki a nő elmesélő stílusa, ahogyan elő tudja adni a történeteket, szinte olvastatja magát az egész.

Rhyssa Edaara Quillan: Ők ketten már hosszú évek óta ismerik egymást, a Háború Végnapjaiban Morwen többször is harcolt Rhyssa és alakulatai oldalán. Nem az űrben, hiszen nem szeret repülni, míg a nő pilóta. Nagyon sokáig csak futólag ismerték egymást, tudták egymás nevét, időnként váltottak egy-két szót, vagy köszöntek egymásnak a folyosón. MU kettő közepén kezdett szorosabb kapcsolatuk lenni, azok után, hogy Keth Tye Eron lovag eltűnt. Rhyssa hozzá fordult elsőként, hogy tud-e valamit és ezek után vette kézbe az ügyet is, amiben elég sok minden kiderült. Többek közt Morwen volt az első, aki rájött, hogy sokkal több lehet a páros között, mint azt hinni lehet. Ezen ügy miatt küldte el Miin-éket a Birodalomba is. Közben pedig segített a pilótanőnek feltérképezni a családfáját, aminél kiderült, hogy Birodalmi születésű és a családot még mindig vadásszák. Mivel az erőhasználó Rhyssa-t sem taníthatta túl sokáig, bár amit lehetett abban segített az egyik korábbi tanácstagot, aki otthagyta a rendet hívta haza, hogy segítsen kiképezni Rhyssa-t, hogy a nő ne bukhasson át Lord Xeth miatt az erő sötét oldalára, hanem megvédhesse magát a nagyúr ellenében.

Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) Zsv65OE

by **Rhyssa Edaara Quillan** Szomb. 14 Júl. 2018, 17:35

Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) 5U622FL

1. korszak:

by **Rhyssa Edaara Quillan** Szomb. 14 Júl. 2018, 17:36

Karakter neve: Morwen Avenay
Kaland címe: Az éj leányai
Játékostárs(ak) neve(i): Ragvohra Tirgir, Q’ayem Kor, Heiwanna Miin Klodov és Dendarid Tefle
Kalandmester: Rhyssa Edaara Quillan
Kezdő reag: Dzsungelek
Záró reag: Dzsungelek

Kaland tartalma:
Morwen a Jedi tanácsot képviselve ment a bolygóra, Dendarid-al együtt, illetve mint Ragvohra Tirgir szenátorasszony kísérői. A feladatuk az volt, hogy felvegyék a kapcsolatot a helyiekkel és próbáljanak rendes viszonyt kialakítani velük, mert azok megtámadták a köztársaság tudósait. A bolygón belefutottak Miin-be és Kor-ba is, aki csatlakozott hozzájuk. Jó pár órás séta után érték le azt a helyet, ahol a tudósok kutatóállomást építettek. Ami jócskán nagyobb volt, mint amit eredetileg bevallottak. Ami furcsa volt, hogy a helyiek mindent itt hagytak, csak az ősi leleteiket vitték el magukkal.
Másnap a csapat a romokhoz ment tovább, ahol találkoztak a helyiekkel, akiknek a vezetője, egy bizonyos Anya nem is akart beszélni velük, Ravohra a törzsinek tűnő csoporttal azt hozta össze, hogy párbajt vívnak, ha vesztenek, akkor távoznak, de ha nyernek Anyáék meghallgatják őket. mivel Morwen volt a legjobb harcos, így nem túl boldogan, de ő jelentkezett. Az Anya sötét oldali erőhasználattal szinte egy pillanat alatt kiütötte őt.
Miután magához tért megtudta, hogy egy éj leány volt itt, akitől megtudták, hogy birodalmiak mészárolták le a helyieket, mert egy sith orvgyilkos tetemét keresték, vagy azt, hogy mi lett vele majdnem 25 évvel korábban. Itt vált a nő számára is világossá, hogy ki után is volt küldve az urdrarr harcos, egy erőlátomásnak köszönhetően.
Azonban sokkal többet nem tudtak tenni, így visszatértek jelentést tenni és remélhette, hogy a legtöbben elmenekülnek a bolygóról mielőtt a helyiek megtámadják őket.

Bővítés:
Szerencsére nem kellett túl sok idő ahhoz, hogy Morwen rendbe jöjjön, hiszen nem voltak túl súlyosak a sérülései. A felgyógyulása után még az előző év vége előtt felkereste a Dathomir-on megtudottakkal Quillan hadnagyot, vagyis addigra már újra századost a Havoc Squad-nál. Mivel tudta az egyik twi’lek padawannak hála, hogy a nő is nemrég tért csak vissza a betegszabadságáról, ahol még egy veszélyes kalózbandát is sikerült úgymond felszámolniuk. Morwen annak fényében, amit tudott megtudott még a Dathomir-on egy igencsak kényes és kellemetlen beszélgetést kellett a nővel lefojtatnia. Már csak azért is, mert rá kellett a Köztársaság egyik hősénél kérdezni, hogy tud-e róla, hogy igazából birodalmi. A századosnak fogalma sem volt róla, ahogyan arról sem, hogy ez történt, ahogyan arról sem, hogy élt volna a Dathomir-on. Itt a beszélgetés közben érezte meg a nő, hogy a századost megszállta valaki, a sötét oldala ereje még ott volt benne, de Rhyss volt a forrássa, Morwen a nő anyjára gyanakodott. Egy közös meditálásra invitálta a Morwen a nőt és segített neki felidézni a régmúlt dolgait, amiből kiderült, hogy tényleg éltek ott két évig a Dathomir-en és már akkor képes volta erőhasználatra a kislány. Az űrállomáson levő megszállásról azonban nem sikerült többet kideríteni, mivel Rhys úgy vélte, hogy a padawan már elmondta, hogy Keth fénykardja nála van, így elmesélte Morwennek, hogy mit gyanít az ügyben, hogy Keth-t a sötét tanács keresi és üldözi valamiért, különösen ez a Lord Xeth és elmondta, amit megtudott Smith-től. Morwen nem örült ezeknek, mert sokkalt nagyobb dolgokat érzett a háttérben, mint amiről eddig sejteni lehetett. Főleg azt, hogy így kötődik a nő mindkét férfihoz. Időközben rá kellett jönnie, hogy a nő gyengéd érzelmeket fűz E’ron lovag irányába, de arra még nem gondolt, hogy kölcsönös lenne mindez. Nem volt oka kételkedni a lovagtárásban. A nővel elutazott a Bespin-re, hogy a Quillan családot kihallgassák. Itt a gyanú megerősítést kapott, hogy valóban a birodalomból származtak, de elmenekültek onnan, mert az egyik Sötét Tanács tag magának akarta Rhyssa-t, az ő orvgyilkosát ölték meg a Dathomir-en és onnan jöttek ide még annak idején és telepedtek le.
Mindezek után teltek a hetek és a hónapok, Morwen igyekezett Nelrae mester – a sith tanácstag – és hírszerzői segítségével is E’ron lovag nyomára bukkanni. Azonban ez sem hozott eredményt, így a harmadik hónap elején kénytelen volt felkeresni Miin-t és Kor-t és egy küldetésre elküldeni, hogy menjenek el egy birodalmi bolygóra, ahol van egy jedi templom, próbáljanak bármilyen adatbázist elérni onnan, helyreállítani és elhozni. Az idő pedig sürgetett, mert minél később találják meg a lovagot, annál nagyobb esélye lehet a Birodalomnak, hogy ők találják meg előbb.

Morwen beszerzett egy harci páncélt is, ami így néz ki:
Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) JfY7ufK

Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK) JfY7ufK

by Ajánlott tartalom

Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK)

Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK)

Re: Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK)

Re: Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK)

Re: Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK)

Re: Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK)

Re: Morwen Avenay (Köztársasági - MNJK)