Central Park, Manhattan

A rosszullétem miatt én nem indulok a többiekkel a harc felé, de hamar kiderül, hogy ők is inkább más tervet választanak Danversék miatt. Walter majd elkapja őket, ez a terv, hát érdekes, de legyen, végülis valahogy a túszokat is elkapta, szóval biztos megy ez neki.
Stacy feltűnése viszont meglep, és nem csak engem, hanem mindenki mást is, főleg a telepatákat, akiknek pont az lett volna a dolguk, hogy ne engedjenek ilyen közel hozzánk senkit, legalábbis ne észrevétlenül. Én továbbra sem vagyok a toppon, úgyhogy csak nézem,a hogy Ian és a szimbionta harcolnak, sokat nem tudok tenni, de azért vagyunk még itt egy páran, akik elbánhatnak vele. Ghost feltűnésére sem lesz jobb a hangulat.
-Ó, Ghost, a legnagyobb ellenségeiddel kell összeállnod, hogy esélyed legyen egyáltalán ellenünk, és minket nevezel kezdőknek? Nem is tudom, kinek a gerinctelensége az undorítóbb, a tiéd, vagy Danversé, meg a csipet-csapatáé.
Kétlem, hogy Ghost valóban itt lenne, ez valószínűleg csak egy kivetítés, valami hologram, amit általában szokott használni, hogy ne kelljen bemocskolnia a kezét. Egy kavicsot rúgok felé, csak egy egész kicsit, hogy lássam, elakad-e benne, vagy egyszerűen átsiklik rajta. Ha az előbbi forgatókönyv válik be, akkor esetleg érdemes lehet támadást indítani ellene, és erről szólok a többieknek is.

Ghost hozza a formáját, szövegelésben nagy, de azzal, hogy azt várja, én lépjek, máris előnybe kerültem, addig nem fog kapkodni, amíg nem követek el valami hibát. A gond az, hogy bármit tennék, hibát követnék el, mert ebben az állapotomban nem tudom felvenni a harcot senkivel. Remegés, émelygés, láz, akármennyit is dolgozott a szérumon Walter, még lenne mit finomítani rajta.
Rusty és Ian elvannak a szimbiontákkal, akikből már kettő van, ez várható volt, és Jacktől kicsit tartok is, de ne feledjük, hogy a társaim képessége sokat fejlődött, így bőven van esélyük.
Emma nagyjából azt teszi, amit én, vagyis semmit, legalábbis ránézésre, az üzenetére csak magamban helyeslek, valóban, lehet, hogy Ghost nincs itt, de ez nagyon hamar ki fog derülni.
Amikor a robotkar átszakítja Ghost mellkasát, arra gondolok, hogy valami jósnak kellett volna mennem - oké, nem gondoltam, hogy ennyire hamar fog kiderülni, hogy valóban Ghost van-e itt.
-Ez eléggé új? Amíg te a korábbi harcainkat tanulmányozod, mi a jövőben élünk. Mi vagyunk a jövő, Ghost. És kösz, Doki, remek volt az időzítés.
Igyekszem magabiztosnak tűnni, de az igazat megvallva fogalmam sem volt róla, hogy ez a fickó él még egyáltalán, nem hogy a mi oldalunkon áll. Walter szorgosabb volt, mint hittem, szép munka, barátom.

Amikor Póki is feltűnik, egy pillanatra megijedek, de ugyan olyan barátságosan tehetetlenül áll, mint az összes többi. Mentális befolyásolás, Emma is megerősíti, ahogy végigmérem a kis csapatunkat. A Pókember, mint agymosott szolga, jól hangzik.
De mielőtt nagyon elkezdeném élvezni a helyzetet, nem elég, hogy mocskosul érzem magam, de még a szimbionták is itt vannak. Nem lenne nagy dolog elintézni őket, de sajnos nem ilyen egyszerű a dolog. Walter és az ő átkozott forgatókönyve, ha rám hallgat, legalább néhány szuperhőssel kevesebb lenne már.
Megérkezik a nehéztüzérség, óriások, tankok és a többi hősködő, mint valami rohadt csipetcsapat, és úgy reng a föld, hogy alig bírok a lábamon maradni. Emma hangjára nem tudom, hogy jobban féljek, vagy ez azt jelenti, hogy elmúlik a fájdalom, de nem nagyon tudok jobbat kitalálni én sem.
-Csináld! - Válaszolom neki, aztán érzem, ahogy a bőröm bizsereg, de ez nem az a kellemes borzongás, inkább mintha belülről marná valami.

A fájdalom, amit érzek, nem fogható semmihez. Mintha minden csontom eltörne, és újra összeforrna, az átalakulás pokoli kínjai miatt felüvöltök, de a hangom helyett farkas vonyítását hallom. Zavarossá válik a külvilág, mintha minden távoli lenne, ami eddig történt, és nehéz észben tartanom, hogy hol vagyok - hogy ki vagyok. Emma segít végül, hogy magamhoz térjek, és mikor meglátom Jacket, felkelek négykézláb tartásomból, ahova kényszerültem a fájdalom miatt. Ahogy átmozgatom testem porcikáit érzem az erőmet, a változást. A karmok, a fogak, a farok, az állatias külső: farkassá váltam?
Mielőtt mélyebben elgondolkodhatnék a dolgon, sürgetővé válik Jack jelenléte, így úgy döntök, akárhogy is, de el kell intéznem őt. Állatias mozgásommal indulok rohamra, és odaérve elrugaszkodva célzom a mellkasát, hogy ledönthessem a lábáról, aztán a földön karmaimmal kezelésbe vegyem az arcát. Képességemmel igyekszem az ellentámadásokat hatástalanítani.

Az állati erő érzése tölti el az elmémet, ahogy próbálom szétszaggatni Jacket, de érzem, minden pillanatban harcol bennem valami, hogy előtörjön. Ahogy elvakulok, igyekszem továbbra is Jacken maradni, és karmaimmal a fejét veszem célba, hogy leszaggassam róla a sisakját, de vakon csapkodva ez nem tudom, mennyire lesz hatékony. Mikor Emma biztatása egyik pillanatról a másikra elhallgat, hunyorogva tekintek hátra, hogy megnézzem, mi történt. Mikor meglátom Ghost újabb testét, elkezdene érlelődni bennem a gondolat, hogy ez is lehet ugyanúgy hamis, mint az előző, de mire ezt valóban átgondolhatnám, eluralkodik rajtam a bestia. Jack hirtelen másodlagossá válik, a Ghost iránt érzett gyűlöletem irányít, és veszett fenevadként rontok neki. Minden emberi tulajdonságomat levetkőzve támadok, és miközben kezeimmel vagy inkább első lábaimmal az ő kezeit próbálom lefogni, összekarmolni, aközben megpróbálom pengeéles fogaimmal átharapni prédám torkát, mint egy igazi farkas. Nem gondolok másra, csak a vadászatra, a dühre, amit Ghost iránt érzek, és a vér ízére a számban, amit érezni akarok.

A bestiális támadás után csak foszlányokat érzékelek emberi elmémmel a külvilágból, végül minden kapcsolatom megszakad testemmel, és mikor újra magamhoz térek, a kábulat és a bódultság vesz erőt rajtam. A jó hír, hogy már nem érzem az átalakulás fájdalmait. Óvatosan kihúzom magamból az apró nyilat, és szemügyre veszem. Valószínűleg nyugtató, Ghost lőhette belém, lefogadom, hogy emberi alakomban simán leterített volna, talán még egy lovat is, de valószínűleg a mutáns farkas gyorsabb regenerációval rendelkezik, ezért vagyok még talpon. Nehéz eldöntenem, hogy kinyírni akarom Waltert, vagy inkább megköszönni neki, amit tett. Valóban erősebbé váltam, a szó gyakorlati értelmében, de amíg nem tanulom meg uralni ezt a képességet, inkább átok lesz, mint áldás.
Nincs is nagyon időm gondolkodni ezen most, mert bár a többség a földön van, Jackie Boy még nagyon is eleven, bár a páncélja már elég rongyos. Elsőre körülnézek, hátha találok a közelben egy fegyvert, de nem valószínű, hogy épp itt ejtette el valaki a pisztolyát, különben sem tudnám most eltalálni a páncélja gyenge pontjait, lassú vagyok és kábult.
Azért ahhoz még talán van erőm, hogy talpra álljak, és szembenézzek Jackkel, összeszedem minden erőm, hogy ne látsszon rajtam a nyugtató hatása.
-Add fel Jack, vagy újra átalakulok, és hacsak nem ismered Ghost trükkjeit, neked tényleg átharapom a torkodat. Láttad, mire vagyok képes, láttad a többieket, Emmát, Rustyt, Iant... Jobbá váltunk, és ezt nem a SHIELD-nek vagy Ghostnak köszönhetjük. Együtt mindent meg tudunk változtatni, mindent, ami hibás. Mi más is lehetne a vágyad? Egy zseni vagy, de inkább robot, mint ember, számodra ez a lényeg, a hibák kijavítása, nem? Ha elfogadod Walter ajándékát, azzá válhatsz, aki nem csak megjavítja ezt a világot, de elkapja azokat is, akik el akarják rontani. Jack... Bennem mindig bízhattál, számtalanszor mentettük meg egymás életét... Bízz meg bennem most is, és vessünk véget ennek! - A monológom végén kissé teátrálisan mutatok körbe a csatára, a pusztítása, amit Zarda meg a többiek végeznek. Nem tudom, sikerül-e meggyőznöm Jacket, de ha csak időt tudok nyerni, már az is valami. Igaz, a csata nem a mi javunkra látszik eldőlni, de talán a többiek magukhoz térnek, és én is össze tudom szedni magam egy kissé.

Hallgatom Bruce szavait. Bruce… vagy Tao. Két személyiség, két név.

Disszociatív személyiségzavar. Olyan jellegű pszichiátriai zavar, melynek meghatározó jellemzője, hogy az egyénnek két vagy több elkülönült személyisége van saját névvel, emlékezettel, melyek között kisebb-nagyobb mértékű átjárás lehetséges. Ugyanez jellemezte Waltert is.

Általában pozitív hatással van a betegre, ha szembesítik a problémájával… de jelen helyzetben 87%-os eséllyel csupán feldühíteném Taót, és ismét rám támadna új, még besorolatlan és nem kielemzett képességével.

Jelenlegi állapotunkban egy újabb összecsapást kettőnk közül 74%-os eséllyel egyikünk sem élne túl.

- Nem adhatom fel, de nem is szándékozlak megtámadni. Ugyan még csak ismerkedem az úgynevezett „barátság” fogalmával, de úgy érzékelem, mi ketten, valamint a többiek, egykor azok voltunk. Nem bízhatom benned, mert nem bízom Walterben. Kielemeztem a viselkedését. Feltörtem róla minden adatot. Megismertem a múltját. Sajnálom, Bruce, de ő elmebeteg. Elismerem, hogy ebben a jobbára érzelmek által vezérelt társadalomban én is kívülállónak számítok, de elmebetegnek nem. De később, ha Waltert kiiktattuk, szükségünk lehet egymásra, hogy Ghostot is eltávolítsuk.

Már nem tart sokáig, hogy a többiek magukhoz térjenek. A távolban a csata a végső stádiumába érkezett, de a megfigyeléseim szerint Loki még nem csatlakozott be – ami különös. Ott van rám szükség.

A szimbiontára tekintek, ami most eszméletlenül, Gwen alakjában fekszik a földön. Lassan megindulok felé.

- Elviszem innen Gwent, Bruce. Te is óvd meg azokat, akiket most társaidnak nevezel. Javaslom, ha van lehetőséged, olykor látogass majd el a nektek készített titkos fórumomra újabb információkért.

Ezzel, ha Bruce nem akadályoz meg, felemelem Gwent a földről, és felkészülök, hogy elrepüljek vele.

Úgy tűnik, ő is eléggé legyengült és eléggé fél tőlem, hogy ne akarjon csatát vállalni, pedig fogalma sincs arról, hogy nem tudom, miként kéne átváltozni a másik alakomba, és ha tudnám, akkor sem biztos, hogy megtenném.
A lényeg, hogy visszavonulót fúj, de csak miután megállapította, hogy ő sem szereti Ghostot, de Waltert elmebetegnek tartja. Nos, ehhez nehéz lenne vitába szállni, de ki vagyok én, hogy elítéljem az elmebetegséget, nem igaz? Heh, na jó, igyekszem komoly arcot vágni.
-Kik vagyunk mi, hogy megítéljük, az őrültség vagy a rideg számítás a jobb? - Kérdem inkább csak költőien, de nem hiszem, hogy meg tudnám győzni valójában Jacket. Annyit legalább elértem, hogy lelépjen.
-Ne hidd, hogy nyerhettek ebben a háborúban, és nem akarom a halálodat... Ha most elmész, akkor sem lesz késő még gondolkodni azon, amit mondtam - búcsúzom tőle, aztán mikor elrepül, a többiek felé fordulok. Nem tudom, mit kéne kezdenem velük, először Emmához megyek, talán ő fel tudja ébreszteni a többieket is a képességével. Megpróbálom felrázni, felpaskolni az arcát, hátha magához tér, megvizsgálom a légzését, pulzusát is, és remélem, gyorsan javulni fog a helyzet, mert a hadszíntér azért nincs éppen biztonságos távolságban.
-Gyerünk, térjetek már magatokhoz!

Ketten magukhoz térnek, Emma viszont sehol, és pont ez a gond, mert akiket eddig ő irányított, már nem velünk vannak, így például a pókpáros sem. Ahogy eltalálnak Pókember ragadós hálói, rá kell jönnöm, hogy hiába a képességem, az ő szupererejét nem fogom tudni hatástalanítani, pláne nem ilyen állapotban, túl kimerült vagyok már a harctól, az átváltozás is sokat kivett belőlem. Azért megvetem a lábamat, hogy a bokámra lőtt hálóval ne tudja olyan könnyedén kirántani azokat.
-Lefogadom, régóta vársz a pillanatra, hogy rám süthesd a "rosszfiú" billogot, és bosszút állhass Osbourne barátod szánalmas haláláért - válaszolok a pókpofának egy kegyetlen mosoly körítésében. - De kettőnk közül nem én szövetkeztem egy Ghost nevű terroristával, úgyhogy a billogozás elmarad... És a bosszú is!
Ezzel a csuklómra font hálót megrántom, képességemmel is igyekszem a Pókember ellenállását hatástalanítani, és ha csak egy kicsit megbillen, már felé mozdulok, hogy a rántás után rögtön kioszthassak neki egy jobb egyeneset állcsúcsra. Ja, nem valami nagy terv, de remélem, hogy Ian és Rusty azért alakítanak valamit, nehogy már egy kis háló kiüsse a szupermutánsok csapatát?!