Belleplain tábor

- Hmm... Tiszta sor. - Jegyzem meg arra hogy a jövőből jött, alap esetben valószínűleg nem hinnék neki, de jómagam egy másik világból jöttem, így nem tűnik lehetetlennek az sem, hogy valaki az időben utazzon, ha már a világok között is lehet. Lassan át terelem a tekintetem a házra, ahonnan jöttem, nem akarom elhinni hogy komolyan ide jöttem közéjük és még úgy ahogy szóba is elegyedtem az egyikükkel... De ha itt maradok akkor meg kellesz szoknom a társaságukat, kellemetlen tény, de ha nem akarok ismételten csatornalakó lenni, akkor muszáj leszek.
- Jómagam... - Kezdenék bele, de nem igazán jön össze, mert az időutazó felpattan, és rohanni kezd, először nem értem hogy hova, vagy kihez, de jobban szemügyre véve egy számomra ismeretlen, elég rossz állapotban lévő nőhöz ment. Nyugodtan felállok, s kissé nehéz léptekkel jómagam is megindulok hozzájuk. Amint odaérek féltérdre ereszkedek, és jobban átvizsgálom hogy hogyan-s mint van a némber. Nem látok rajta különösebb sérülést, csak egyet, egy pontra koncentrálva, nos láttam már ilyet, és kaptam is már hasonló sérüléseket még szektás koromból, egyértelműen leütötték valamivel... Gyógyszerért nem indulok, más már gondoskodott a dologról ahogy elnézem, jómagam csak figyelek, és hallgatok.
~ Itt az ideje hozzá látni a rászorulók segítésének... Mibe kevertem bele magam?... ~ Gondolkodom szánakozva, mióta akarok én segíteni az embereknek? Amióta itt vagyok.... Ez a hely tönkretesz! Mindenesetre is, muszáj leszek, ha valahogy beadják neki a gyógyszert, felszólalok.
- Javaslom hogy vigyük valami kényelmesebb helyre, ahol rendesen pihenhet. - S ha mindenki egyet ért, akkor részemről óvatosan felveszem a nőt, és a ház felé indulok vele, már csak azért is mert az egy dolog hogy megkapja a gyógyszert, de az sem fog egyből hatni, és minél jobb környezetben van, annál gyorsabban lesz túl a dolgon, és annál hamarabb kinyögi majd hogy mi történt.

Puha. Jó érzés a pulcsin feküdni. Igyekszem ellazulni, mert láthatóan a görcsös igyekezet, hogy összekaparjam magam, nem segít, pedig most a lehető leggyorsabban kell cselekedni. Már kérik nekem az aszpirint. Jó, a fájdalom alábbhagy nemsokára, addig kitartok. Cseppet dejavu érzésem támad, mikor újra kinyújtom a kezem, hogy a földön keresgéljek. Azt a holo akármicsodát igyekszem megmentőm kezébe játszani.
-Nem.. tudom hol... ez.. ezt talál...tam.-suttogom, pedig üvölteni akarok azért az aszpirinért! Miért nincs szuper gyorsaság a kölykök, vagy bárki repertoárjában?
-Meg kell.. Zamot.. kere..ker..esni.. és szólni...-nem tudom befejezni. Majdhogynem sírhatnékom van, mire megérkezik az aszpirin. Ezer éve nem fájt semmim. Mohón kapok a gyógyszerért, de meg is bánom, mert a hirtelen gyorsaság megbosszulja magát egy újabb hullámnyi fájdalommal. Komolynak tűnik a dolog, de a gyógyszer majd segít. Gyorsan bedobom, de nem hat elég gyorsan.
Szaggatottan lélegzek, ahogy igyekszem elnyomni magamban a fájdalmat, míg a gyógyszer hatni nem kezd.


Puppy, Namor és Gloria ekkor térnek vissza a táborba. Hála a kutyus csodás erejének, a kirándulásból egy pillanat alatt itt termettek.
-Akkor megkérdezzük?-szólal meg Glori Namora nézve. AZ ijedtség lassan múlik az arcáról, és újabb kaland vágya tűnik fel rajta. Namo furcsa érzése, az anyukák emlegetésével valóságossá téve, már inkább tűnik érdekesnek, mint riasztónak.
Glori válaszra várva néz Namora, de nem tudja nem észre venni a kis csoportosulást a tábor közepén. Szeme nagyra nyílik, ahogy a fekvő alakon anyja ruháját ismeri fel. Már nem számít Namo válasza, szíve a torkában dobog, ahogy újra elönti a félelem.
-ANYAAAAA!-sikoltja, és odarohan a csapathoz.
-Mi van vele?-kérdezi, ahogy térdre dobja magát mellette.
-Anya! Anya!!! jól vagy??-nem lát láthatatlan kisfiút, mégis retteg, hogy elveszíti anyukáját is, így nem tűnik fel neki, hogy a nála szokatlan kiabálás, csak ront a dolgon.

-Glori.. kicsi...ne..- a francba a gyengeséggel! Fohászkodom, hogy valaki nyugtassa meg a kicsit helyettem. Egyszerűen nem tudok foglalkozni vele. Pedig én nem vagyok rossz anya...
Nem ellenkezem, mikor felemelnek és cipelni kezdenek, bárhová is vigyenek. Kellemes, otthonos a ringatózás. Hogy milyen kis hülyeségeket észrevesz ilyenkor az ember... Mélyet sóhajtok.

Probléma nélkül felveszem a némbert, s megindultam vele az épület felé, furcsa volt ez számomra, igazából még sosem cipeltem senkit sem, legalább is az ölemben nem, inkább a vállamra feldobva, mint amolyan foglyot, mert általában ténylegesen azok is voltak, szerencsétlen tesztalanyok, vagy pedig rablásból való menekvéshez használt áldozat, ha volt olyan aki elől menekülni kellett... Már-már szinte beérek az épületbe, amikor meghallom hogy parancsokat kezdenek el osztogatni, hátra kapom a fejem, s bosszúsan tekintek hátra a jobb vállam felett és felmordulok.
- Nekem holmi fattyak nem parancsolgathatnak! - Morgom dühösen, gyűlölöm ha valaki bele akar szólni az életem menetébe, főleg ha ráadásul valami fiatal az. Bár már tova is szállt, és kizárt hogy hallotta, max csak azok hallhatták akik nagyon közel voltak. Mindettől függetlenül tovább sétálok, be az épületbe, ahol leteszem a nőt valami kényelmesnek tűnőő helyre, kanapé, vagy mit tudom én, a fejét külön óvatosan teszem le egy párnára.
- Hozzatok egy pohár vizet, most. - Jelentem ki, majd leülök nem messze és figyelek.
- És zárjátok be az ajtókat, satöbbi, ma nincs kedvem mészárlást rendezni. - Jelentem ki érzéketlenül, ha valakinek nem tetszik, akkor az így járt.

A kaja lassan kész, ám nem tudjuk megvárni türelmesen, zavartalanul, probléma nélkül... Ó nem... Az egyik pillanatban nyugisan ücsörgünk, a következőben pedig már mindenki egy ismeretlen és leharcolt nőhöz rohan, akire eléggé alaposan ráfér a segítség. Ha nem olyan társaságban lennék, amilyenben vagyok, készítenék neki egy kis zöldes cigit, de neki sem tetszene, és engem is megcsesznének érte, szóval tehetetlen vagyok. A parancsra beállok a sorba, és jómagam is menetelni kezdek a házba, ez az új alak meg így hirtelen eléggé... Lovagiasnak tűnik innen, de komolyan, viszi a szerencsétlen tehetetlen nőt, bár... Az amit mond nem azt sugallja róla hogy egy illedelmes, minta egyén lenne.. Ő ezek szerint nem más... Mint a fekete lovag! Pontosan! És még illik is rá, érdekes hogy eddig ez senkinek sem jutott az eszébe. Szép lassan én is besorakozok a házba, és óh de meglepő, egy újabb parancs, ezen a ponton eldöntöm magamban: Ha senki sem indul, akkor megyek, és valóban így is teszek, ha senki sem hajlandó elvállalni, akkor megkeresem a konyhát egy kis vízért, és vissza sietek vele a nőhöz, ez egy kellemetlen helyzet, remélem hamar megoldódik, bár még mindig nem nagyon vágom hogy mi is történt pontosan, túl gyorsan történtek az események.

Hála a nyugtató szavaknak, Gloria ismét megnyugodott, de egyre azon igyekezett, hogy egy pillanatra se tévessze szem elől az anyját, vagy legalábbis az ismeretlent, aki felnyalábolta. Kicsi fejében az ijesztő vihar, és Sweety fejfájása össze kapcsolódott, és bár Namo valami hívás félét emlegetett, cseppet sem megrettenve, Glori már egésze biztosra vette, hogy a vihar rossz dolgot jelent, és ha a vihar rossz, a hívás is az. Egy pillanatra a barátára nézett, de végül nem szólalt meg. Kis hercege nagyon fontos dolognak tartotta a hívást, és a kislány úgy érezte, hagynia kell, hogy megtudja, mit is jelent, de neki vigyáznia kell rá.
Így végül, bent a házban sem próbált meg anyukájához dúródni, hanem lassan közelebb oldalgott Namóhoz, és megfogta a kezét. Ebben a pillanatban csak ő volt neki.


Erőtlenül fekszem a kanapén, csukott szemmel, hogy ne zavarjon a fény, a gyógyszer pedig lassan hatni kezd.. túl lassan, igen, szinte számolni tudom, meddig jut a másodpercek vánszorgásával, de vele a fejem is tisztulni kezd. Igyekszem nem gondolkozni még egy kicsit, csak feküdni, megadva a testemnek a pihenést, amire szükség van a gyógyuláshoz, de nem megy. Tudom, hogy Loganék hamarosan itt lesznek. Tudom, hogy Stephanie érti a dolgot, és megtesz mindent Zamért, de én nem vigyáztam rá eléggé.
A fájdalom alábbhagyásával mér nem nehéz össze tenni a dolgokat. Elrabolták, és a képet sem véletlenül hagyták hátra.
Nyomot akartak hagyni... útmutatás, vagy tévút.. de nyom.
Walt valószínűleg felkelne, és nyomozni indulna, a fájdalom ellenére.. vagy idegesen toporogva fel s alá járkálna. Persze, ha itt lenne még, Zamot nem vitték volna el.
Egy pillanatra felrémlik bennem, hogy talán ideje lenne felkelnem, s hangosan kellene gondolkoznom, de inkább maradok fekve, kivárva, hogy a fájdalom teljesen megszűnjön, s talán tovább pihenek. Logan már úton kell legyen. Tapasztaltabb és ő biztosan tudja, mennyit mondhat el a felbolydult fiataloknak.

Nos mivel úgy tűnik hogy nincsen rá más vállalkozó, kénytelen vagyok úgy cselekedni ahogy elterveztem korábban, szóval rohanok is egy pohár vízért, bár nem biztos hogy szüksége van rá, bár azt hiszem sejtem hogy miért is kellhet, bár ki tudja a megérzéseim, illetve találgatásaim általában hibásak, úgyhogy ebbe jelenleg így magamban beszélgetve, nem igazán szeretnék belemenni. Szóval lényeg a lényeg, iszkolnék a konyhába de ekkor ugrik be, az a Csilla hozott elvileg vizet az autóktól... Tehát akkor itt lehet hogy nincs is víz? És ráadásul a nagy siestségben és pánikban kint lettek hagyva hmm?... Ó boldogság, ó öröm...
- A víz kint lett hagyva, úgyhogy ezzel most azt hiszem nem igazán tudunk szolgálni... Szóval sajnos ez van, majd ha hivatalosan is biztonságos a terep, azt hiszem megoldható lessz a probléma. - Mondom kissé sajnálkozva, mert ha jól értem három lehetőség van a jelen helyzet kimenetelére, vagy itt leszünk sokáig víz nélkül, vagy itt leszünk még egy kevés ideig víz nélkül... Vagy pedig valaki lesz annyira spártai hogy kimenjen és behozza a vizünket... De az is lehet hogy csak én vagyok annyira degradált hogy tutira nem nézem meg hogy van-e valami konyhaféleség, ahol esetleg van víz... Bár kétlem mert komolyan, akkor minek hoztak volna magukkal ide külön palackos vizet?

-Nagyszerű, akkor egyenlőre víz nélkül maradunk... Hacsak... BÁH! Utálom a munkámat... - Zsörtölődök, majd felállok a kényelmes ülőhelyemről, és az ajtó felé veszem az irányt. Menet közben magamra öltöm a páncélzatom, csak a biztonság kedvéért, mert sosem lehet tudni, talán lesz valaki olyan bátor odakint hogy nekem jön, bár kétlem, hiszen ha bármit is akartak volna a táborozóktól, hamarabb ideérhettek volna... Vagy csak ideérhetett volna, mint ez a leütött nő, aki úgy tűnik hogy egy anya ráadásul... Emberek...
- Nem tudjuk hogy hol van. - Jegyzem meg az apró gyermeknek a kérdésére miközben elmegyek mellette. Mire az ajtóhoz érek a páncélzatom rég rajtam van, s mennék is kifele, ám hirtelenjében kellemes érzések fognak el... Kellemetlen, nagyon, és nem tudom hogy mi okozza, bár úgy jelentkezett, ahogy közel értem az egyik fiatal némberhez. Ezt kissé próbálgatom is úgymond, közelebb lépek, majd eltávolodok... Végül is úgy tűnik igazam van, bár ez továbbra is csak sejtés marad a fejemben.
- Maradj távol tőlem némber. - Mondom neki cseppet sem kedvesen, nem akarom hogy bárki olyat éreztessen velem, amit rühellek... Pozitív érzelmek, hánynom kell tőlük. Végül megteszem amit már rég meg kellett volna, kilépek az ajtón... Végre valahára.
- Zárd be, és figyelj, csak a vízért megyek úgyhogy nem leszek távol sokáig. - S valóban így is teszek, csak odamegyek az elejtett vizes flakonokhoz, felveszem őket, s fordulok is vissza az épülethez. Ha minden igaz az út problémamentes, és a háznál pedig ismételten be engednek. Bent ismételten megszabadulok a páncélzatomtól, és a nő elé tolom az egyik flakont. Mivel erőltetve kellett megtennie az utat, feltételezem hogy amellett hogy rosszul érzi magát, szomjas is, bár ki tudja, lehet rosszul ismerem az emberi testet és csak simán fáradt... Ha így van akkor fölöslegesen tettem egy kört.

-Nem... marad..jatok-suttogom. Nem kell a víz. Nem, ha ki akarnak menni. Halványan rémlik hogy itt bent is kell legyen... De ezt kimondani, most nem futja az erőmből. Remélem Loganék gyorsan érkeznek, és remélem a fájdalom elmúlik addigra. Ha egy kicsit még alább hagy, talán a képességemmel is könnyen rá tudok majd segíteni a gyógyulásra. A gondolataim mindenesetre már elég tiszták ahhoz, hogy bágyadtan ugyan, de a külvilággal is törődjek, továbbra is beárnyékolva a tekintetem, csak a hallásomra hagyatkozva.
-Nem lesz... baj, csak.. maradjatok benn.- Ahogy Zamot elvitték, talán a többi gyerekre is lecsapnak, egyenként. Remélem nem, de nem kockáztathatunk. Siralmas, hogy így kiütöttek... Már tudom, hogy vért nem éreztem, így tehát megölni nem akartak... biztosan nem. Látniuk kellett, hogy csak össze estem. De a gyerekek veszélyben lehetnek. Múljon már el a fájdalom!

-Igyon, már úgyis behoztam, és ne pánikoljon, az engedélyem nélkül innen senki sem megy ki, és senki sem jön be. - A mondatom végén végignézek a társaságon, bár gondolom felfogták hogy mit mondok, de egyesek eddig mutatott IQ szintje miatt, jobbnak vélem ha így is ellenőrzöm a dolgokat. És ha eztán vissza utasítja a vizet... Nos akkor nem tudom mit csinálok, legalább sétáltam egyet, és arra a kicsi időre is legalább megszabadultam ezektől az idegesítő fiataloktól. Hátrébb húzódok, majd ismételten helyet foglalok az egyik ülőhelyen, lehunyom a szemeim, hátra dőlök, és kissé pihenek... Legalább is próbálok, ám nem igazán sikerül, mert valaki meglehetősen idegesítően dobol valamivel. Egy ideig tűröm, úgy vélem úgyis befejezi előbb vagy utóbb, lehetőleg előbb, de végül megunom, a szemeim kipattannak, és az embereket kezdem el vizsgálgatni. Végül megtalálom hogy ki csinálja ezt a hangot, méghozzá a lábával.
- Ezt most fejezd be. - Mondom neki komoran, a tekintetemen látszik hogy mi a véleményem róla, egyáltalán nem szimpatikus, az öltözése pedig... Felháborítóan undorító, főleg a rózsíszín része.

Úgy tűnik, túl későn tiltakoztam. Nem jó, de felesleges ágálni a megtörtént dolgok ellen. Remélhetőleg több kirándulás nem lesz, míg ide nem ér a felmentő sereg, hogy a dolgok végére járjon, és vissza hozza a fiút.
-Köszönöm-mondom, miközben nyúlok a vízért. Még a kezem is leveszem a szememről, részben hogy ne vakon kalimpáljak a vízért, részben pedig azért, hogy lássam, ki volt olyan keményfejű, hogy mégis kiment. Meg akarom jegyezni őt. A nyakassága épp úgy hátrányt jelenthet majd, mint előnyt, s habár nem én fogom csatába vezetni, ha készen áll majd rá, nem árt, ha ismerem az X-eket.
Ahogy a gyógyszernek hála oszlik a tompaság is, jól esik belekortyolni a vízbe. Míg meg nem tettem, nem is tudtam, mennyire.
-Tényleg nagyon köszönöm-már egy mosolyra is futja, ahogy leteszem a vizet.
-Lessen ki valaki, nem jönnek-e már Loganék.-a homlokom még megtámasztom a kezemben, de ha így megy tovább, rendbe is jövök, mire megérkeznek, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha jól érzem magam, sem kéne ugrálni egy nyilvánvaló agyrázkódással.

- Oké, kijelenthetjük, hogy eltévedtem.
Abir egy teljesen ismeretlen területen áll és néz fel a lassan kivilágosodó égre.
- Nah. Arra van kelet... talán. legalább ezt tudom. Nem mintha segítene, mert nem tudom merre van a tábor, de legalább már tudom, hogy merre van kelet. Meg nyugat. Meg a többi. Na. Jjjjóóóóó... akkor találjunk ki valami értelmeset. Kell... víz. Keressünk vizet.
Abir lepakolja az eddig a karjában tartott gallyakat, faágakat amiket az utasítás szerint nekiállt gyűjtögetni.
- Erre nem lesz most szükség, vagyis lehet, hogy jelölésnek nem ártana... heh... persze értelmesebb lenne, ha a saját nyomaimon mennék vissza. Egy éjjel olt elbotorkálni erre, szóóóval max annyi lehet vissza is. Délben meg majd alszom.
Az előbbi égtáj felfedezési sikerén felbuzdulva nekiindul a saját nyomait keresve. Nincs annyira könnyű dolga, mert ez egy erdő, ahol ha nincs sár, és nedves talaj, akkor a tapasztalt nyomkövetők találják csak meg a nyomokat. Azért egy-két letört gally, vagy érdekesen megcsavarodott fatörzs jelzésül szolgál Abirnak, a visszaúton. Hosszú és kimerítő keresgélés ez, hiszen nagyon össze-vissza elcsatangolt, ráadásul még figyelmetlen is volt.
- Na, ez az, amit többet nem szabad. Figyelj oda, te lány, mert ha nem teszed, jön majd a baj...
Még egy óra talpalás és keresgélés után talán egy patakot, ahol megmossa az arcát és iszik is egy jó adagot. Kicsit arrébb cipőnyomokat talál a lazább talajon. Pár nyom jön a patakhoz és azok el is indulnak visszafelé, amerről jöttek.
- Oké, ezek emberi nyomok. Az emberek, pedig vagy a tábort, vagy valami települést jelentenek. Kár, hogy a kulacsom a kocsiban maradt, na mindegy.
Abir nekiindul a cipőnyomokat követve. Talál pár ismerős alakú fát az úton, de valahogy a nyomokra mindig merőlegesen vannak, nem úgy, amerről ő látta őket gyűjtögetés közben. De a közeledek! érzés egyre inkább erősödik benne minden lépésnél. Kis idő múlva kijut a kiindulási pontja és a tábor között az úton.
- Na, remek. Jó vagyok, vagy jó vagyok! Itt nincs senki, vagyis a kocsik itt vannak, de kissé kihalt a hely.
Beljebb megy a táborba, de nem kezd el kiabálni, annál kicsit rosszabb környéken nőtt fel. Egy fura alak jelenik meg az egyik kunyhó… kabin… faház, bánom is én mi ajtajában, páncélos,és kicsi úgy mozog, mint aki támadásra számít. Felkap pár vizes flakonnak látszó valamit és visszamegy a házhoz.
- Megvagytok. Kopogni, vagy nem kopogni… állítólag velük vagyok, szal, lehet kopogni…
Abir kicsit bizonytalan a saját döntésében, de már elindult és ahogy ez mindig lenni szokott, most már nem hátrál meg, nem lép vissza, inkább nagyobb sebességre kapcsol és felveszi a magabiztos mellényt. Azért körültekintően körbenéz a táborban, ahogy átvág a középen nyílt térségen a kunyhóhoz. Még egy nagy levegő és kopog az ajtón. Nem kisegér módján, de nem is döngeti meg eszeveszettül, aztán vár, hogy beengedjék.