Parkok

Egy kis ideig csak nézem, s hallgatom, főleg mikor ártatlan szemekkel néz rám, én meg vigyorgok ezen.
- Ohh hogyne, ígéred... - nevetem el magam végül vidáman – bocsi farkaska, hím vagy – hangomban nincs semmi sértő, inkább játékosság, majd Shynomyra bökök.
- Hát még egy kicsit tanulhatod tőle ezt az ártatlan nézést – pillantok Shyrokra, majd pedig vissza Damienre, ahogy közelebb lép hozzám, így szépen csak rá figyelek. Vörös lélektükreim elvesznek barna szemeiben, ahogy hozzám beszél, s gyengéden elmosolyodok.
- hmmm, hát ahogy gondolod – hangom csendes, s fülei kicsit lelapulnak a buksimhoz ahogy nézek rá, majd mikor kicsit hátrébb lép, lehunyom a szemeim és lehajtom a buksim egy pár pillanatra, de közben füleim máris mozdulnak és jól láthatóan figyelek rájuk, miközben újra felemelem a buksim, majd szemeim kinyitva ránézek.
- Az enyém Horigome, az övé pedig Rokana.

Egy kicsit némán figyelem ahogy Nyko és Damien közt is alakul valami. Bár irányomba is, s ha más nem akkor egy jó kapcsolat lesz köztünk, szoros barátság. Annyi biztos, hogy az már kiderült, hogy sok téma nehéz, vagy legalábbis itt nyilvános helyen ahol többen is vannak. Az élet igen nehéz, s veszteségek is leírhatatlanok. Mégis próbáljuk megtalálni azokat a témákat, amikkel vidám hangulatot okozhatunk. Kicsit elgondolkozva nézek, s hallgatok.

- Igen, születésileg nem vagyok amerikai, bár Shynomy az, mégse nagyon illik bele a neve az átlagos nevek közé - Mosolyogva jegyzem meg, majd szépen kiürítem a másik üveget is.
- Ha meggondolod magad, akkor kérdezz nyugodtan, de nem ígérek mindenre választ, azonban azt hiszem jobb, ha ismerjük jobban egymást, így könnyebb csak úgy beszélgetni is – hangom kellemesen nyugodt, csendes, miközben kicsit mocorgok, lépkedek ide oda, de nem annyira az idő miatt, csak, hogy ne csak úgy ácsorogjak egy helyben.
- Vannak nehéz témák, amikbe nehéz belekezdeni, de van mikor segít, ha beszélünk róla. Itt -mutatok a többiekre is akik távolabb vannak – egy kis falka épül, akikre számíthatunk. Magunkfajták aminek hála talán jobban átérezzük egymás gondjait, bánatait, ugyan akkor talán könnyebben is kapcsolódunk ki. Hiszen szabadon játszadozhatunk is. - fejezem be a kis monológot, egy kis mosoly kíséretében.

Bólogatok szépen Nyko szavaira, majd a közben furcsa módon kiszáradt dobozt nézegetem, amit szépen összenyomok, hogy lapos legyen. Damienre, majd Nykora nézek az üres üvegekre bökve.
- Elvigyem azokat is? - kérdezem, s ha oda adják, akkor elballagok vele a kosarakhoz ahol lerakom, hogy majd később onnét könnyebb legyen felnyalábólni, s elvinni a kukákhoz, ezzel persze kettesben hagyva őket egy kicsit.

Shynomy mancsába nyomom az üveget, s rá mosolygok, aztán Damient figyelem. Most a teljes figyelmem csak ő köti le... na jó majdnem a teljest, mert azért a környezetemre is figyelek.
- Honnan jött az ötlet a munkádhoz, mármint, hogy magánnyomozó legyél? - teszem fel a kérdésemet, ami csak úgy eszembe jut.

Jó, hogy a testi épségem megmaradt...épnek, és jó, hogy nem let torzsalkodás a dologból. Kita reakciója szerencsére az volt, amit vártam, és könnyedre vette a figurát. Azok a vörös szemek...amikor a tekintetünk összekapcsolódott, éreztem, ahogy a feszültség szinte tombolt a testemben, a karom megemelkedett egy kicsit, hogy megérintse, úgy kényszerítem nyugalomra. Alig pár perce ismerjük egymást, de mégis az érzékeim sóvárognak a jelenlétéért, a bőröm az érintéséért. Ezt biztosan nem csak a farkas énem okozza, bár azt hittem már kinőttem kamaszkorból.
- Knight – árulom el családnevemet.
Na nem mintha lennének olyan ismerőseim, akik ezután érdeklődnének, de mégis szeretem ismerni azt, akivel összehozott a sors, főleg ha már azon ügyködöm, hogy ne csak futó ismeretség legyen a dologból. A nevük meg is erősíti a korábbi elméletemet, még egzotikusabbá téve a párost. Látom Kita mocorgását beszéd közben, nyílván ő is megmozgatná a tagjait egy kicsit, függetlenül, hogy mennyire is nem érzi a hideget.
- Igazad van – értek egyet vele – de ha kérdezősködök, akkor rögtön úgy érzem, hogy dolgozok. Bármennyire is lenne vagy ezer kérdésem, szeretnék tartalékolni még sokat a következő alkalmakra – teszem hozzá mosolyogva, jelezve, hogy bizony szeretném, ha lenne még következő alkalom...alkalmak. – Sétáljunk egyet?
Amíg Shynomy nagylelkűen összeszedi a kiürült dolgokat, ha Kita is benne van kissé odébb haladhatunk, de csak úgy, hogy ne veszítsük szem elől a kis barátnőt. Ha nem, akkor álldogálhatunk ott, ahol vagyunk.
- Egyébként meg tényleg jó kicsit falkában lenni, főleg, hogy hét évig úgy gondoltam magamra, hogy jobb ha távol tartom magam mindenkitől, nehogy őket is a vérfakas átok sújtsa – ezúttal nem vagyok szomorú, csak mesélem. – Úgyhogy az egyedüllétem valahol a saját választásom volt, és ha nem futok össze Annene egy ügy folyamán, akkor talán sohasem jövök ide, és sohasem találkozok veletek – mosolygok rá a nőre.
Megvárom, hogy Kita hozzáfűz –e valamit vagy Shynomy visszatér –e hozzánk. Persze az alacsonyabb macskahölgyemény sem tűnt elveszettnek, de nem is akarom kizárni őt a társalgásból.
- A nyomozás, hogy úgy mondjam a véremben van – fejezem be a kis történetet. – Apám egyike volt New York Legjobbjainak – használom a zsarukra használatos közkeletű elnevezést – és az ő apja is az volt, meg állítólag a nagyapja is. Azonkívül élvezem, ha segíthetek másoknak, akkor ha a rendőrök már nem tudnak, elkapni a rosszfiúkat – teszem hozzá vigyorogva. – Ez persze nem igazán igaz, amikor hűtlenkedő házastársakat kell lebuktatnom – szélesedik ki a mosolyom. – És ti milyen bizniszben utaztok Nagymedvével? – sajnos a vörös tekintet időlegesen törölte a férfi nevét. – Mármint Johnsonnal...
A válasz után, még hozzáteszem.
- Ha gondoljátok megnézhetjük, hogy mi a helyzet az aktív mozgással... – mondom hirtelen, majd kis hiján hasraesem – mármint bocs, a mókuskergetéssel – mondom szégyenlősen mosolyogva - de haraphatnánk is valamit.
A fülem még percekig cseng a képzeletbeli pofontól: szép mentés. Ökör...

//bocsi de egész nap nem jutottam géphez//

Bólintok egyet, mikor sétálásról esik szó és megindulok vele, hiszen tudom, hogy Shyrok majd jön utánunk úgy is, s csak hallgatom, figyelem amit mond és ahogy mondja, miközben magam elé is nézek, hogy azért ne rúgjak bele semmibe se, s azért semmi élesbe e lépjek vele, amit napközben dobtak el, bár erre kicsit az esély, de akkor is.
- Jó ideig éltem egyedül, mármint anélkül, hogy hozzánk hasonló lett volna a közelemben, de aztán ez megváltozott, de már csak itt Amerikában, főleg ahogy költözgetünk, a Nyugati parttól egészen eddig New York-ig. Bár akkor is elég korlátozott számban voltak a közelemben. - mesélem – Az egyikük a bátyám, a másik pedig Shynomy lett. - nem szomorodik el a hangom most, csak lassan sétálgatok mellette.
- Shynomyval se csak úgy találkoztam össze. Hanem munka közben megmentettem, Mesteremmel... - majd eme szó után halkan megjegyzem - ...gazdámmal.... - nem nézek fel, nem nézek Damienre, csak a földet nézve ballagok - ...s mint ajándék megkaptam. Bár ő se bánta ezt és nem is bánja most se, ahogy én se. Legalább nem magányosan éltem én se. - Felpillantok Damienre.
- Kemény szabályok szerint élem az életem kis korom óta, de ezt akkor mondom esetleg el nagy vonalakban, ha akarod – fejezem be egyenlőre, s hallgatom tovább, sétálgatva.

Lepakolom az üres üvegeket, s ahogy felnézek, látom, hogy sétálni kezdtek, így megindultam utánuk, de nem túl gyorsan. Nem akartam megzavarni semmit se, így csak lassan érem be őket, s rájuk mosolygok. Damien kérdését hallom, hogy mit is csinálunk, akkor elsőnek felelek.
- Biztonsági őrként dolgozunk, egy ideig főleg éjszaka, de aztán ez szépen lassan megváltozott, s így nappal is – mondom mosolyogva – nem egy rossz meló és annyit lehet vele keresni amennyi elég, ráadásul van elég szabadidőnk is mellett másra is – teszem még hozzá.

Shynomy válaszol a kérdésre, amint megérkezik így nekem nem kell, vagy legalábbis nem érzem szükségét, hogy elmondjam ugyan ezt.
- Érdekesen hangzik, és igen elég jó dolog segíteni, akkor amikor a rendőrök nem képesek megoldani egy helyzetet, mert kicsit nagyobb falat, mint amire kiképezték őket – teszem hozzá, s kezdek egyre jobban nesztelenül lépkedni a fűben.
Mosolyt csal az arcomra, mikor majdnem elhasal Damien.
- Ohh vigyázz – mondom mosolyogva – és nem tudom, hogy mi lenne jó elsőre... egy kis rohangászás, vagy épp valami kis kaja. - felelek a kérdésre, s kicsit irányt váltok a sűrűbb részek felé, azaz ahol több a fa.
- A többiek úgy is ránk akadnak, ha kellünk. - jegyzem még meg.

Figyelem őket és egy kicsit vállat vonok.
- Szerintem jó lesz mind kettő, csak a sorrend a kérdéses. Számomra remek időtöltés lesz a futkározás és az evés is, de a sima sétát is nagyon élvezem – szólalok meg – a lényeg, hogy mozgunk egy kicsit – teszem még hozzá, mint egy kis záró gondolat, bár mostanra tényleg nagyon jól érzem magam a sok réteg ruhában, amit viselek és nem fázok kicsit se, bár az tény, hogy ha Nykora nézek, akkor még mindig majd meg fagyok.

Gyűlnek a titkok a két újdonsült ismerősöm körül. Kita szóhasználata is furcsa. De akkor hogyan tudja leplezni magát? És nem csak előlem, hanem vannak itt még mások is. Mi van az alfákkal, ők sem tudnak semmit? Talán mégis el kellett volna fogadnom a lehetőséget, és kicsit kérdezősködni, mielőtt csak tovább süllyedek a titkok mocsarába.
Mintha két kis hang vitatkozna a fejemben, az egyik szerint minden oké, csak paranoiám túlfejlett, míg a másik szinte sikoltva ráz egy vészcsengőt. Ahogy egymás mellett haladva hallgatom Kita történetét, igyekszem a közelebb kerülni hozzá, hadd érjenek össze a vállaink, karjaink. Időnként kicsit arrébbb lépek, mintegy felajnlva a lehetőséget a kontaktus megszűntetésére.
Aztán meglátom, hogy merre is tart ez az andalgás, és erre még az optimistább részem is visszavonulót fúj. Kita lépteit szinte nem is hallom már magam mellett. Óvatosan megérintem a mellkasomat, mintha megnyomnék egy gombot, egy ujjal is érzem a kapkodó szívdobbanásaimat. Hirtelen megint érzem a hűvös levegőt. A szívemben egyszerre dübörög, hogy tudjam meg, mi is folyik itt, fejtsem meg a titkot, azzal az egészséges ösztönnel, hogy azért ne hagyjam átharapni a torkomat.
- Ugye jól sejtem, hogy ti sem csak Anne Rice könyvekben találkoztatok vámpírokkal? – kérdezem egy kicsit előrébb lépve és szembe fordulva velük. – Na jó – mondom a karomat széttárva – mégis elég kíváncsivá tettél, hogy tudni szeretném a történeteteket...
Kicsit talán már beértünk a fákhoz, nem biztos, hogy a legjobb hely a beszélgetésre, de ez van. Én is látok a sötétben, ők meg macskák, biztos, hogy jobban látnak, mint a legtöbben. Feszülten figyelek minden kis mozdulatra, viselkedhetek, mint egy lökött kamasz az első randin, de nem akarom a bundámmal egyeten nappali falát sem díszíteni...

//megijesztesz //

Érzem az érintését, azt ahogy hozzám ér, majd mikor kérdez és elém áll, akkor megállok, s felnézek rá egyenesen a szemébe... Vörös lélektükreimmel a barna szemeiben kicsit elveszve. Nem válaszolok azonnal, csak rá nézek és hallgatom a szavait, majd megrázom a fejem.
- Nem... nem csak könyvekből. - lassan ellép oldalra és az egyik fa törzsének támasztom a hátamat.

Ahogy a séta hirtelen megszakad és Damien elénk áll Nykora nézek, majd vissza a srácra.
- Nincs mitől félned. - mondom csendesen – s amit most elmondunk arról a falkából nem tudnak sokan. Csak egyedül a főnökünk, de ő is hallgat róla – mondom nyugtatóan, majd látom,h ogy Nyko felemeli a mancsát és csendre int, mire elhallgatok és csak állok.

Csendre intem Shynomyt, majd Damient figyelem továbbra is.
- Röviden, annyi, hogy apám láncon tartott, majd mikor elég erős lettem igás állatnak. Rendszeresen vert, s gyűlölt, mert nem vagyok ember. Halála után anyám kidobott meghalni az utcára. Mielőtt az éhség, szomjúság vagy a hideg végzett volna velem, egy Lee T Vincent nevű ember rám talált. 7 éves voltam, lehetőséget látott bennem, s a Gazdám, s Mesterem lett, én meg a tulajdona. Ez még Japánban történt. Onnét kezdve, amint nem voltam vad és bíztam benne beavatott a titkába, s elkezdett kiképezni vámpír vadászatra, mivel egy ilyen klán vezetője volt. A legfontosabb szabály mindig, hogy hallgassak arról, hogy mi vagyok, s hogy őrizzem az ártatlanságom...Igen a szüzességem. - csendesen mondom a történetem – Az átlag emberek számára egy multi milliárdos különc, aki szer tett egy kis szolga macskára, aki felszolgál és teljesíti az akaratát. De ez csak egy felszín volt, s álca, hogy könnyebben mozoghassa, juthassak el helyekre, hiszen ki törődne egy milliárdos kis kedvencével? S így könnyebb volt a rejtőzködő vámpírok közelébe eljutnom, s végezni velük. Mint tudod a vámpírokat a magunk fajták nagyon könnyen megtalálják szag alapján. Ezért jöttünk korábban Amerikába is, s itt is folytattuk a vérszívó irtást, ahogy a többi vadász is. - itt megállok egy kicsit, s Shynomyra nézek, majd folytatom.
- Így találkoztam újra a bátyámmal aki szintén a vámpír vadászok útját járta, s csatlakozott hozzánk. Azonban nekem ez az élet magányt is jelentett, hiszen már benne voltam abban a korban jócskán mikor már a lányok nem csak pasikról álmodoznak, hanem össze is bújnak velük, e én ehelyett tanultam, nyelvet, új harci fogásokat, fegyver használatot, hiszen a szabály tiltotta ezt. Az egyik vámpír támadás helyszínét ahogy tisztítottuk egy árvaházba jutottunk, ahol ráakadtunk Shynomyra. Megmentettük, s utána Gazdám úgy döntött, hogy nem csak magunkhoz vesszük, de még úgy mond nekem is adja, hogy ne egyek magányos. Lassan tényleg össze melegedtünk elég alaposan, s több lett, mint egy kis kedvenc, barát, alvó társ, mert őt is elkezdtük kiképezni, hogy segítsen minket...s itt még bátyám is velünk volt – megállok egy kicsit, hogy ha van kérdése Damiennek akkor feltehesse, vagy egyáltalán felfoghassa a dolgokat.

Csendben hallgatom Nykot és Damienre pillantgatok, hogy hogyan reagál, s ha el akarna rohanni, akkor ráugorhassak, hogy megállítsam, megnyugtassam, de valahogy úgy érzem, hogy nem lesz erre szükség, így csak leguggolok és várok egyenlőre.

Jól van Sherlock, akartad hallani az egész sztorit, most megkaptad. Természetesen tudtam, hogy másokat is értek veszteségek, hogy másnak is volt nehéz élete, nem csak nekem, de Kitáéval összehasonlítva az enyém mégis jóval könnyebbnek tűnt. Nekem legalább volt egy családom, amit elveszíthettem, Kitának még ez sem adatott meg. A férfi, akit a Gazdájaként emlegetett ő sem adta meg neki, amit egy család adhatott, egyszerűen egy eszközt látott a hét éves, kitaszított gyermekben. Látatlanban nem kedveltem a fickót, és szívesen kezelésbe vettem volna egy nagy szilárdságú, és meglehetősen kemény tárggyal. Az egyetlen jótéteménye talán az volt, hogy legalább egy társról gondoskodott a számára, de ez sem tűnt többnek annál, mint amikor valaki élesen akar tartani egy fegyvert, illetve még jobban magához akarja kötni az illetőt. Éreztem, ahogy csökken az adrenalin nyomása, ahogy a szemeből is eltűnik a harcias tűz, Kita vörös tekintetében nem látok mast csak őszinteséget. Megrázkódok a történet, és a hűvös szellő hatására.
- Értem – mondom egy torokköszörülés után – és tudom, hogy ez nem adja vissza azokat az éveket, vagy amit elveszítettél, de sajnálom – a hangom egyáltalán nem szánakozó, elvégre Kita egy vadász, egy harcos, nyílván nem egy ifjú farkas szánalmára hajt, így én is együttérzést mutatok.
Mit is mondhatnék még, amikor nem forgathatom vissza az idő kerekét, nem adhatok vissza olyan dolgokat, amik számára már elvesztek mindörökké. Az ártatlanság elvesztése nem csak a szüzesség elvesztését jelenti. Bármennyire is az előttem álló nő köti le a tekintetem, mégis észreveszem, ahogy Shynomy figyel, leguggolva, mint egy összeszorított rugó, készen arra, hogy...persze, hogy rám vesse magát, ha szükséges.
- Nem fogok elrohanni Shynomy – mondom a fiatalabb lánynak, bár a szemeim még mindig Kita tekintetében fürdenek. – Nem élnék vissza a bizalmatokkal – engedek meg egy halvány mosolyt – nem az én tisztem eldönteni, hogy kivel osztjátok meg ezt a történetet. Meg egyébként sem vagyok az az elrohanós fajta.
Őszinteségért csak ugyanazt adhatok, főleg, hogy egy kicsit túlzásba vittem önmagam féltését, amikor kikényszerítettem belőlük a választ. Mint ahogy korábban ők, ezúttal én téptem fel olyan sebeket, amelyek begyógyításához van, hogy egy élet sem elég.
Mégis eszembe jut egy apróság.
- Nézzétek, én tényleg szerettem volna, illetve...még mindig szeretném, ha ez az este a jókedvről szólna, és nem akarom a ti estéteteket sem jobban tönkretenni – mondom teljesen őszintén, és mindent megtennék, hogy Kita szemében ismét jókedvű csillogás legyen, és ne szomorúság – így mi lenne, ha mára már hagynánk a múltat, és inkább a jelennek élnénk?
Tudom, hogy az ilyesmi hogyan hangozhat, de a hangomból ezúttal hiányzik a korábbi évődés, flörtölés. Bármennyire is szeretném, nem léphetek Kitához, nem ölelhetem át, nem biztosíthatom arról, hogy még fiatal ész szép, és még rengeteg minden van az életben, amiért érdemes élni és küzdeni. Nem tehetem meg, mert Shynomy is itt van velünk, és ő sokkal több támaszt adhatott már így is Kitának, mint amennyit én valaha is próbálhatnék adni.
- Szóval, ha még mindig maradni akartok, akkor megnézhetnénk, hogy van –e valami ízletes azokon az asztalokon – intek magam mögé. – És talán holnap, talán később, ha majd fogadod a hívásomat – ha Kita esetleg elfordítaná a fejét, akkor csak megérintem az állát, hogy még egyszer a szemébe nézhessek – talán megmutathatom, hogy egy sötétebb múlt – sajnálom Shynomy, de ha ezt nem teszem meg, akkor órákig fogm a fejemet a park legnagyobb tölgyfájába verni – nem homályosíthat el – suttogom – egy világos jövőt...
Lélekben felkészültem mindenre, és most vagy elrontok mindent, vagy legalábbis olyan barátság születik, amire aztán mindannyian szívesen emlékezünk majd. A hangom ígér, de nem kér, a szavaimmal ismét támogatom, és nem a viszonzásért, csak egy esélyért...hogy talán igazam van...

Damien reakciójára, bólintok,s rá figyelek arra amit mond, ahogy visszacsinálná az egészet, visszaszívná, de végül döntök, s úgy is cselekszek, ahogy folyamatosan rá nézek.
- Csak hallgass végig... kérlek... - mondom csendesen - … láttam elsőre mikor megláttad a szemeim, hogy megtorpantál. Van egy érzésem, hogy miért, s szeretném, ha tisztán látnál, mert szeretném, ha a barátságunk bizalomra épülne, ha egyszer a segítségedet kérem, bátyámmal, akkor ne csak beleugorj az ismeretlenbe. - megfogom a kezét, s végig simítok rajta, de csak a kézfején.

Ahogy Damien felém szól egy kicsit lazábban guggolok tovább, de nem mozdulok, csak őket figyelem. Nem tudom mennyire látja Damien, de Nyko most nagyon sebezhető, meglépte azt, amivel elronthat mindent: Őszinte. És az őszinteség tudja talán a legcsúnyább sebeket okozni, ugyan akkor képes szinte eltéphetetlen köteléket is alkotni.

- Itt most jobb, a többiek messzebb vannak, de majd vissza mehetünk utána, az asztalokhoz, nem fog sokáig tartani. - mondom csendesen – s nekem is könnyebb, ha végig mondom, s nem több nap, több részletben, mert így te is látod az egész helyzetet. - fejezem be, most aránylag elég röviden s a fát támasztom a hátammal, mintha az annyira ki akarna dőlni vagy nem tudom. De annyi biztos, hogy nem állítom meg, hogy hozzám érjen, nem mozdulok, nem vicsorgok. Nem érzem magam veszélybe, s teszek egy kis mozdulatot a kezemmel.

A kis mozdulatra, amit látok felállok, majd megszólalok csendesen.
- Hozok egy kis innivalót, ha kértek ti is, akkor nektek is. - mondom csendesen, majd egy kicsit várok, s miután kaptam választ megindulok kettesben hagyva őket, had beszélgessenek. Utána úgy is könnyebb lesz talán, vagy éppen nehezebb. Bár ahogy elnézem Damien olyan aki meg tudja érteni a dolgokat, s így nem hiszem, hogy gond lenne belőle.

A bensőm ujjong és virtustáncot jár, és a kezemet akkor sem húznám el a kezéből, ha valaki fegyvert tartan a fejemhez. Ha szükséges, akkor itt fogok állni egészen a következő hét végéig, ha az kell ahhoz, hogy Kita elmondhasson mindent, amit akar. Legalább azt nem lehet rámfogni, hogy nem vagyok elég állhatatos, ha már kitűztem valamit magam elé.
Sajnálom, hogy Shynomy kissé a pály szélére szorult, de egyre inkább kezdem érteni, hogy miért is kedveli őt Kita annyira. Nem csak fizikai vonzalom a döntő, és jellemükben lehetnek különbözőek, mégis kisebbik macskalány hihetetlenül rá van hangolódva társnőjére.
Ha jobban használom az eszemet, akkor talán kevésbé idegeskedek korábban, de ha most elmondom, hogy attól féltem, mégis vámpír, és csak meginná a véremet, mint egy jobbfajta koktélt, akkor azzal mindent tönkretennék.
- Csak vizet – mondom csendesen.
Megvárom, amíg Shynomy eltávolodik tőlünk, nem siettetem Kitát, hagyom, hogy összeszedje a gondolatait. Látom, hogy nem vicsorog, nem mered fenyegetően rám, tekintete csak az enyém, és nem húzódik el az érintésemtől sem. Egyik oldalról a fa ad neki támaszt, szemben pedig ott vagyok én, ha segítségre lenne szüksége. Keze még mindig az enyémben pihen, és én csak a megfelelő pillanatot várom.
- Hallgatlak.
Akármit is mond, akármi is lesz, nem mozdulnék el a világ kincséért sem, amíg ő el nem mond annyit, amennyit jónak lát, ha öt perc, akkor öt, ha három nap, akkor annyi. Nem vágok a szavába, nem zaklatom közbe kérdezéssel, érzem, hogy több ez, a részemről is, mint kíváncsiság, több, mint amennyit egy magánnyomozó tudni akarn az ügyfeléről, de most én sem vagyok „szolgálatban”, ő pedig nem egy ügyfél...

Kicsit várok, miután hagyja, hogy elmondjam, s ott marad, de a neheze még csak most jön... az a rész, ami talán keményebb, mint az eddigi, de ha már elkezdtem, akkor befejezem, így kettesben.
- Pár éve Bátyámat csapdába csalták és el is kapták. - kezdem el csendesen – Nem ölték meg teljesen, hanem azzá tették amire vadásztunk. Vámpírrá. Elkéstem, s már csak azt láttam, ahogy közéjük áll, s élvezettel issza mások vérét. Testem mozdult ösztönösen és rácéloztam, de szívem megállított, s remegő kézzel nem voltam képes meghúzni a ravaszt, s ha Gazdám nem jön, akkor ott lett volna végem. Az a nap után bátyám rám vadászott, én meg rá. Kegyetlen nehéz olyas valaki ellen, aki ismer, és nagyon jól tudja, hogy hogyan tudja a legnagyobb fájdalmat okozni. - veszek egy mély levegőt. - Ezért is kapott képzést Shynomy és kap a mai napig, hogy képes legyen megvédeni magát. - lassan hátra döntöm a buksim a fának, de Damienről nem fordítom el a tekintetem, akármennyire is nehéz.
- Azonban hibáztam én is. Bátyám csapdába csalt, s megmartak. Nem tudom, hogy ő vagy más, de azt igen, hogy ott volt és ő tervezte meg. A szemem bekötötték, hogy ne tudjam meg. - nem vagyok képes rá nézni és vörös tekintetem elfordítom, s a talajt vizsgálgatom.
- Nem öltek meg, hogy szenvedjek... hogy azzá váljak amire vadászok, s amire a többiek vadásznak. Vámpírrá..... - mondom ki végül. - ...szeretném azt mondani, hogy a nevelésemnek hála, vagy a jellemem miatt, de inkább azok miatt jobban akik nem hagytak el, hogy nem lettem olyan, mint a többi vámpír. Főleg, hogy én elvártam Shynomytól, hogy megöljön – hangomban némi hidegség vegyül eme szavakra, majd újra inkább szomorkássá válik, de az is érezhető, hogy számomra könnyebb, hogy elmondom.
- Láncon tartott Gazdám, hogy ne tudjak végezni magammal, amíg el nem fogadtam az új helyzetet, s beszerzett elég mesterséges vért, hogy ezzel is segítse, azt, hogy még véletlenül se legyen kísértésem. Ezután csak annyi változott, hogy éjszaka vadászhattam a többi vámpírra, míg nappal kutattam, régi iratokban, könyvekben, kerestem bármi megoldást, amivel megszabadulhatok ettől a léttől, de nem tudtam ki harapott meg így nem tudtam levadászni, és így a másik megoldás, hogy találjak egy amulettet, amivel legalább a napra kimehettem, s ennek ellenére normálisabb életet élhettem. Shynomy is segített és mikor csak tehette velem volt folyamatosan. De akkor értettem meg az élet fontosságát jobban, azt amit elvesztettem, amitől megfosztottak a vámpírok. - lassan felhúzom a lábaim, s mindkét talpam a fa törzsére kerül, mintha csak vízszintes felületen feküdnék, behajlított lábakkal.
- Hála annak, hogy macska vagyok szemfogaim nem feltűnőek, csak a szemeim vörösek, ami látszik is, így csak a bűzöm árulhatott el, amit nem tudtam elrejteni. Minden aránylag jól ment, a démonok támadáság, míg nem elvesztettem gazdám, és az otthonom, s menekülnünk kellett Shynomyval, hogy életben maradjunk és új életet kezdjünk. Baj, veszély kísérte utunkat, de ennek ellenére akár csak vadász ként, a fő célok megmaradtak: Vámpírokat ölni és segíteni, hogy mások ne járjanak úgy, mint én. - ha eddig nem „kényszerít rá” Damien, hogy rá nézzek, akkor hátra lapult fülekkel nézek rá, de nem hagyom abba, hanem folytatom.
- De a démonok új helyzetet teremtettek, így az ellenük való harc nagyobb hangsúlyt kapott, s így az is, hogy ebben segítsek másoknak. Így botlottam új ismerősökbe, és a Shield-be is, akik a segítségemért megoldották, hogy kapjak vért. Legalábbis kezdetben, s minden bizonnyal minden nyomát eltüntették, hogy mi voltam, mert senki se tud róla. Aztán már így találkoztam egy Vérfarkassal is. Tényleg ott az ösztönös gyűlölet, ami ellen nagyon nehéz harcolni, mert a vérünkben van, hiába nincs bajom velük és nem járom azt az utat, de éreztem a közelségében.... - kicsit elhallgatok - … Ebből is tudom, hogy te nem vagy az, mert ezt nem érzem – teszem hozzá, majd folytatom.
- Ott voltam Bronxban, a csapatban, akik próbálták megmenteni a helyet, s ott harcoltam Shynomyval az oldalamon, egy csapatban, ahol volt egy angyal szerű fickó, aki mellett feléledtek a holtak, s hát igen... abban a robbanásban teljesen meghaltunk, de a képességének hála feltámadtunk. Én kicsit jobban, mint a többiek. - felemelem a mancsaim magam elé, s most kicsit látványosabb, hogy csak fekszek a majdnem függőleges felületen, ha eddig nem lett volna az.
- Már nem bánt a fény, nincs szagom, se olyan dolgok, amikre érzékeny egy vámpír, bár a képességem megmaradt. Csak egy enyhe vérszomj, ami szinte semmi, de már nem vagyok képes vérszívóvá tenni másokat, még ha akarnék akkor se, de erre sohase vágytam. Nem élek már örökké se, ami lehet egyeseknek szomorúságot okozna, de inkább élek éveket és halok meg, mint egyedül évezredeket. - jegyzem meg.
- Még teljesen vámpírként kezdtem el először egyedül, majd Shynomyval együtt dolgozni biztonsági őrként medvének, így ő tudja pontosan, hogy mi voltam és jelenleg mi vagyok, azonban azt is látja, hogy milyen vagyok. Azt nem tudja, hogy vámpírvadászok vagyunk, ez a saját kis dolgunk, ahogy a többit se nagyon, hogy hogyan éltünk korábban. - hallgatok el végül, s most várok, ahogy mi lesz, kérdésekkel bombáz, vagy csak itt hagy, barátság lesz e ebből még, vagy sem. Azt láthatja, hogy én némileg megkönnyebbültem, hogy elmondtam neki, de nem tudom, hogy ő hogyan érez ezek után..

Haladok lassan innivalóért amit kért Damien és tudom, hogy Nyko mire fog vágyni akárhogy is sikerül a beszélgetés. Attól nem félek, hogy baja esik, és ismerem annyira, hogy ha Damien rosszul reagál akkor se bántja, így nem sietek annyira, csak ballagok a kosarak felé.

Megkövülten hallgatom Kita sztoriját. Nem cifrázza, nem használ nagy szavakat, és talán éppen ezért még hatásosabb, és még megrettentőbb a történet. Ha már korábban megfogadtam, akkor tartom is magam azon ígéretemhez, hogy nem szólok közbe, hagyom, hogy úgy kezdje, úgy mondja és úgy fejezze be ahogy ő szeretné.
A szemem egy pillanatra kitágul, majd összeszűkül, amikor Kita már egy lábbal sem áll a földön, és egy kicsit talán távolabb állok, hogy legyen helye a térdének. Hagyom, hogy „kényelembe” helyezze magát, ha jobban érzi magát úgy, hogy vámpír létének képességét használhatja, akkor én nem fogom megállítani. Ha valamiért úgy érzi, hogy nem nézne a szemembe, akkor azt sem akadályozom meg. Lassan a történet visszatér a jelenbe, és látom, hogy várja a kérdéseimet, vagy azt hogy itthagyjam, de miért is tenném? Nyílvánvalóan a bizalmába fogadott, én pedig nem akartam hűtlenné válni erre a bizalomra. Tudom, hogy nehéz ennyi minden után az életet választani, és nem feladni az egészet, és Kita szerintem pont ennek a szakadéknak a szélén billegett. Ettől függetlenül úgy tűnt, mint akiról jókora súly gördült le.
Közelebb léptem hozzá, ismét megkerestem a tekintetét, ha magától nem, akkor ismét a kezemmel, érezve a selymes bunda, és az alatta lévő, határozottan élő bőr érintését.
- Értem – mondom a szemeibe nézve. – Bevallom, ennyi mindenre nem számítottam, de örülök, hogy végül nem adtad fel, miután megharaptak, vagy a démoninvázió után... – itt elakadtam.
Mit mondhatnék, ami nem hangzik banálisnak? Amit nem felesleges kimondani, mert vagy érezteti az ember, vagy megette a fene az egészet.
- Nézd, Kita – folytatom végül – én... – zavartan megvakarom a tarkómat – szóval én sohasem fogom tudni, igazán átérezni, azt amin átmentél, mármint azután, hogy elmondtad, talán egy kicsit el tudom képzelni...de – egy hosszú pillanatig szorosan behúnyom a szemem – szóval nekem nem biztos – megcsikordul a fogam beszéd közben, bizony az élet a szenvedést sem igazságos kézzel méri...
A mondat immáron befejezetlen marad, most mondjam, hogy csodálom a lelkierejét is?
- Ott – intek a hátom mögé, arrafelé, ahonnan elindultunk – nem olyan régen, találkoztam veletek, és valahogy rögtön kitűntetek a társaságból, és nem csak azzal, hogy ti felinek vagytok egy csapat lupine között hanem...nézd én nem is tudom, csak próbálok rendet rakni... – mások személyes tragédiája nagyon zavarbaejtő tud lenni.
Nem tudván, hogy mit mondjak, vagy csak hallagassak, inkább a második melett döntöttem pár pillanatig. Továbbra is itt voltam, nem szaladtam ki a világból, ha Kita engedi, akkor ezúttal én fogom meg az ő kezét, hüvelykujjammaal apró köröket simogatva a kézfejére.
- Oké – mondom egy apró mosollyal – egy kicsit sejtettem talán, hogy több közöd is volt a vámpírokhoz, és ezért is paráztam rá, amikor végül ide – mutatok körbe az árnyékos részen – irányítottatok. Én nem vagyok pszichológus, és így is úgy érzem, hogy eleget vájkáltam benned, de úgy érzem, hogy most arra használod a múltadat, hogy erőt adjon ahhoz, amit csinálsz, de nem tudom, hogy később nem lesz –e majd béklyó, ami megkadályozza, hogy éljél is a vadászat mellett. Természetesen nem azt mondom, hogy add fel, hiszen felajánlottam, hogy segítek megkeresni a bátyádat, és ha te erős voltál ahhoz, hogy legyőzd a vérszomjadat, akkor talán őbenne is megvan a megfelelő erő. De ahogy korábban is mondtam, nem csak az számít, hogy honnan jöttél, hanem az is, ahol most éppen vagy – egyértelműen nem a Pelham Parkra gondolva...

Hallgatom csendesen, ahogy keresi a szavakat Damien, miután végeztem. Nem futott el és nem is vágott a fejemhez semmit se, ami már magában is többet jelentett, mint amit hihetett, hogy jelenteni fog a számomra. Az meg, hogy próbál szóban is valamit tenni az csak egy mosolyt csal a pofimra, s ahogy megérint, s simogat úgy rakom le a lábaim, a talajra.
- Ha egy szót se szóltál volna, az is többet jelent, mint hinnéd – hangom csendes, ahogy a szemébe nézek – s köszönöm, hogy végig hallgattál. S bocs, hogy ha rád ijesztettem, nem volt szándékos. - teszem hozzá, s felemelve kezeim megölelem, ha hagyja, majd úgy nézek fel rá.
- Ez egy nehéz teher, amit valakinek cipelni kell – mondom csendesen – s lehet, hogy pokoli érzés, de sokkal rosszabbul érezném magam, ha megtudnám, hogy olyan esett áldozatul akit megmenthettem volna – közben elengedem, de nem távolodok el tőle.
- A másik, hogy nehezen változok. Már nem él a Gazdám, de azaz idő amit kemény szabályok közt éltem nem múlik el nyomtalanul. De igazad is van. A saját vágyaim se nyomhatom el állandóan – fejezem be végül, majd arra nézek amerre a kosarak vannak, aztán fülelek, s lehunyt szemekkel a levegőbe szagolok.
- Még nem közelednek a többiek, de ha akarod, akkor megindulhatunk visszafelé – mondom csendesen. - vagy inkább szeretnél maradni még egy kicsit kettesben? S mondom nyugodtan kérdezhetsz is, főleg mert van egy érzésem, hogy neked is vannak tapasztalataid más vámpírokkal, de nem kényszer, persze – teszem hozzá, s utána várok, hogy hogyan is dönt.

Lassan elérem a kosarakat, majd körbe nézek, de főleg arra amerről jöttem, s hallgatózok egy kicsit, de semmit se hallok ami csatára utalna, vagy legalábbis verekedésre. Ebből tudom, hogy nincs semmi baj, vagy legalábbis nem olyan ami hangzavarral járna. Ennek valahol örülök, s közben felkapok egy üveg vizet és még két üveg sört. Ahogy nézem még a többiek elvannak és nem hiányolnak minket se, ami abból a szempontból jó is, hogy így több ideje marad kettőjüknek beszélgetni is.

Nagyon örülök, hogy Kita jól fogadja a szavaiamt, és boldoggá tesz, hogy legalábbis megfontolás tárgyává teszi őket. Talán jobban is értette őket, mint én magam, amivel aztán megmentett, hogy kisfiús zavaromban valami butaságot modjak. Hiába úgy tánik, hogy a szíve is a helyén van, a türelme pedig legalábbis közelít a végtelenhez. Mindenestre jó látni, hogy egy kis megkönnyebbülést vagy megnyugvást hozhattam számára.
- Nem kétlem, hogy meg van a lelkierőd, hogy egy ilyen felelőséget hurcolj magaddal – mondom megnyugtatóan a hajába, ha még mindig átölelve tartjuk egymást – bár gondolom sejted, hogy nem kis fába vágtad a fejszédet – megvonom a vállam, hiszen a segítségemet már felajánlottam, bár az én tapasztalataim elég alapszintűek az ellenségeiről.
- Valóban harcoltam már egy párral – ismerem el. – Elsősorban a bosszú hajtott, a szüleim miatt, bár őket démonok ölték meg...igazából mindegy volt, hogy démon vagy embereken élősködő vérszívó...bocs – jutott eszembe, hogy ő is ilyesmi volt nemrég – ha az utamba került, akkor nos...meghalt. Persze én nem vagyok vámpírvadász – mondom mosolyogva – és senkim sem volt, aki taníthatott volna. Négy dologban hittem - emelem fel kinyújtott négy ujjam – megfelelő helyszín – csukom be az elsőt – megfelelő fegyver – a másodikat – ne hagyd, hogy meg tudják, ki is vagy, amíg már túl késő nem lesz – már csak egy ujjam van fent – és nyugodtan játsz ellenük aljasul, mert ők is kihasználnak minden lehetőséget ellened. Az invázónak azonban vége lett, én pedig még sem rohangálhatok folyton egy sörétes puskával a kabátom alatt.
Tényleg nagyon nagyon szerettem volna valami vidámabb témákra térni, de úgy, hogy ne bántsam meg Kitát, és ne tűnjek érzéketlennek sem.
- Nézd, én igazán utálom ismételni magam, még ha meg is teszem időnként – mondom egy pillanatra elgondolkozva. – És főleg nem akarom magam példaként állítani senki elé – teszem hozzá vigyorogva – de ha más nem, akkor fogadd meg a saját tanácsotokat. Itt bármennyire is fura bundás, vagy holdra vonyító – egy kicsit előre engedem a farkas énemet – de mégis hasonszőrűek – a szemfogaim is megnyúltak, a szemeim kicsit vörösbe fordulnak – között vagy, vagytok. És biztos, hogy nem én lennék az egyetlen, akire számíthatsz a bajban – a hangom kicsit mélyebbé, reszelőssé változik.
Hmmm ideje lesz visszafordítani a folyamatot, mielőtt még teljesen átváltozom, hiszen a farkasember formám az nem éppen csajozásra alkalmas, és nem is éppen az a megnyugtató látvány. Ez azonban elég volt arra, hogy a hideget még egy ideig távol tartsam magamtól. Végül egy kicsit hátralépek, ha Kita nem tesz hozzá semmit, majd hivatalos hangomat használom.
- Nos, Ms Horigome – mondom barátságosan, mosolyogva az első alkalom ingyen volt – mint egy pszichiáter – a következő alkalomra is szívesen felveszek előjegyzéseket – jelzem, hogy remélem, hogy nem ma látjuk egymás utoljára. – Talán megkereshetnénk Shynomyt, mielőtt még "rossz" gondolatai támadnának rólam...
És ismét csak a kvázi normális önmagam, akit megragadott egy tragikus sorsú, bár rendkívül erős, különleges, és még helyesebb macskalány, és lehet, hogy nem tudja, de akarva – akaratlanul, de nem ereszt el...

Némán hallgatom Damien szavait, ahogy lemondja, hogy ő is találkozott vámpírokkal, s mosolyt csal a pofimra, ahogy próbálgatja javítgatni magát előttem, hogy tudja, hogy én is még részben vérszívó vagyok. Aztán ahogy elkezd átváltozni nem lépek el, nem távolodok el, inkább végig simítok változó testén, aztán hagyom, hogy teljesen átváltozzon, vagy épp vissza, miközben figyelem a szavait. De nem szólalok meg nem állítom meg, csupán hallgatom, de aztán elnevetem magam a végénél.
- Ne aggódj Shynomy miatt. Nem lesznek neki rossz gondolatai rólad. - ezzel megindulok kifelé, s közben rá-rápillantok Damienre. - Szerintem még egy párszor összefogunk futni a falka talikon, vagy épp azon kívül. - mosolyodok el.
- De egyenlőre akkor törődjünk a ma estével – nézek rá ismét ahogy sétálgatok.

Lassan indulok vissza az italokkal, hogy azért tudjanak valamit inni is közben, de nem lehet azt mondani, hogy sietnék. Na jó azért eléggé kíváncsi vagyok, hogy mi is történik kettőjük közt éppen. Jó azt tudom, hogy Nyko tud magán uralkodni így nem számítok sokra, de kitudja. Nagyon érzékeny hangulatban van, ami miatt... ááhh, nem. Miközben töprengek, azért feltűnik a közeledő mozgás arról, amerre tartok, s így gyorsítom a tempót egy kicsit, hogy akkor már csatlakozzak hozzájuk és kicsit részese lehessek a beszélgetésnek újra.

Lépteim nesztelenek, ahogy lassan haladok, miközben csípőm lágyan ringatom, de mivel ott ballagok Damien mellett ezért remélem, hogy ez nem nagyon zavarja, s kicsit játékosan neki-neki dörgölőzve a karjának, csak úgy véletlenül.
- Esetleg egyik este majd lehetnél vacsora vendég is nálunk, mikor épp nem vagyunk éjszakai szolgálatban – szólalok meg, ezzel teljesen szöges ellentétbe kerülök azon mondatommal, hogy egyenlőre foglalkozzunk a ma estével és ne egy jövőbelivel, de ha már bele kezdtem, akkor folytatom is.
- Valamit majd megpróbálunk összeütni. Valami ehetőt persze, ami remélem, hogy neked is ízleni fog. - vállat vonok – vagy ha nem jön össze akkor rendelünk valamit.

Bármennyire is nagy a kísértés, hogy egy kicsi vadságot a felszínre engedjek, mégis elfojtom magamban. Miután még mindig Shynomynál van a kabátom, ezért aztán érzem Kita simogató ujjait, és tudom, hogy őt nem rémisztené el a farkasember alakom. Én valamiért mégis túlságosan kitárulkozónak érezném, főleg, hogy eddig mindig csak jó indokkal használtam, harc vagy...nos vagy más indokkal, de sohasem akkor, amikor jó benyomást próbáltam tenni valakire.
Jólesően borzongok meg az érintéstől, mintha kis energiaörvények támadnának bennem, szétszaladva a testem különböző pontjaira. Kifinomult érzékeivel gondolom Kita is megérezte, ahogy a bőröm megrándul, és automatikusan közelebb lépek hozzá, hogy minél többet érezhessek belőle.
- Ne haragudj – nézek a szemeibe. – Csak...régóta nem igazán hagytam senkinek, hogy így megérintsen – mondom egy kicsit hátrébb lépve – egyáltalán nem ismertem magam, és nem akartam senkinek kárt okozni a vérfarkas állapotommal.
- Igazad van menjünk vissza a többiekhez, különben még a végén meghipnotizálsz a tekinteteddel – teszem hozzá mosolyogva.
Egy kicsit eltartom a könyökömet, felajánlva, hogy karoljon belém, nem nagyon, hogy ne legyen kötelező, de mégis észrevehető, ha észre akarja venni. Akárhogy is, de elindulunk visszafelé, érzem az érintését a karomon, és bármennyire is tudom hogy játék, nem akarom kivonni magam belőle. Persze így megoszlik a figyelmem, hogy nehogy egy fának menjek, és Kita könnyed csípőjátékát is figyeljem.
- Ugye tudod, hogy így semmi esélyem, hogy úriemberként viselkedjek – jegyzem meg vigyorogva, korábbi ígéretemre utalva.
A vacsora meghívásra is megdobban a szívem.
- Én...köszönöm...alig várom – mondom egy kicsit elvörösödve. - Egyébként teljesen rendben vagyok az új ízekkel, bár – vallom be egy kis megjátszott bűntudattal, de mosolyogva – a szótárban a „farkaséhség” mellett az én nevem szerepel.
Lassan visszaérünk a többiekhez, és egy közeledő alakban Shynomyra ismerek...

Észreveszem ahogy a kezét tartja, de elsőre nem reagálok rá, csak sétálok mellette, aztán belekarolok,s úgy haladhatunk együtt, de a nesztelen lépteim megmaradnak, ahogy a csípőm is ringatom ahogy sétálok. Persze ennek némi farkinca lengés hatása is lesz, de ez nem az én figyelmem köti le. N kb arra figyelek, hogy lágyan irányítsam Damient, mielőtt egy fát át nem ölel, ahogy neki megy, mert a szemeinek nehezen képes parancsolni. Pofimon mosoly ül, s úgy haladok egy kicsit talán előtte, azaz nem teljesen egy vonalba mellette, hogy véletlen könnyebben pillantson mögém.
- Az új ízekkel én is.. csak.. hát... hogy is mondjam – gondolkodok el egy kicsit, majd egy kis hallgatás után újra megszólalok. - A kiképzésem része volt a harcművésze, fegyverekkel való bánás, történelem, és hasonló dolgok, de ugyanakkor teljesen kimaradtak az olyan dolgok, amiket általában az anyák tanítanak a lányuknak, azaz, hogy hogyan kell főzni, s ez sajnos Shynomy részéről is kimaradt. Ez addig nem volt probléma, míg gazdámnál ki lettünk szolgálva, de utána lett egy-két probléma belőle. - mosolyodok el – Bár azóta sokkal jobban megy, de még van ikor még mindig kész kabaré amit a konyhában alkotunk miközben az étel is készül és próbáljuk nem felgyújtani a konyhát és a lakást. - szinte már nevetek, ahogy ezt mondom, s Shynomyra pillantok, akin jól látszik a meglepődés, hogy Damienbe karolok.

Ahogy meglátom a párost egymásba karolva, kicsit meglepődök, de ez van. Valahogy sejtem, hogy azért semmi olyan nem történt, ivel ahhoz túl kevés volt az idő. De aztán megrázom a buksim és oda megyek hozzájuk, majd átnyújtom az italokat.
- látom jól fogadta – mondom Nykonak, majd Damienre mosolygok aranyosan, s látványosan végig mérem, majd bólogatok Kita válaszára se várva – Igen, mivel nincsenek rajta sebek, se karom, se zúzódások – mondom mosolyogva – ennek örülök. Ésésésés mi történt még? - Nézek hol az egyikükre hol a másikukra igen kíváncsian, hogy megtudjam a dolgokat.

Lassan elengedem Damient és elveszem a sört, aztán hallgatom Shynomyt, miközben többször is Damienre pillantok, aztán mikor hagy is időt, hogy megszólaljunk, akkor elmosolyodok.
- Valamelyik nap velünk vacsizik, de kérlek, higgadj már le. Rosszabb vagy, mint egy kis gyerek Karácsony előestéjén. Nyugiiii. - mondom mosolyogva, majd egy laza mozdulattal elkapom, megpördítem és magamhoz ölelem háttal egyik kezemmel, majd a másikkal a buksiját simogatom.
- Egy nagyra nőtt gyerek vagy – súgom a fülébe.

Tovább mosolyogok, ahogy Nyko azt mondja, hogy Damient meghívta, majd egy enyhe nyüsszenés mellett dőlök Kitának ahogy odahúz magához, s átölel. A súgására csak bólogatok, s vigyorgok egy kicsit.
- De ugye tudja, hogy nem vagyunk túl jók a konyhában? - teszem fel a nagy kérdésemet.

Egy apró mosollyal jutalmazom Kita önkritikáját a főzésről, bizony hihetetlen, hogy mi minden maradhat ki egy ember életében, ha alakváltásra adja a fejét. Ahogy kart karba öltve sétálunk vissza, egy – egy pillantásom még mindig rátéved, de az utóbbi néhány percben már sikerül némi önuralmat gyakorolnom. Na nem mintha nem évezném a flörtöt, hiszen én is keresem a kapcsolatot, bár az ő módszerei nyílvánvalóan kifinomultabbak, és nőiesebbek. Arról nem is beszélve, hogy nekem nem nagyon van olyan alakom, ami ezt lehetővé tenné.
Gyerünk ember – szidom magam – ennyire ne légy kölyök, szemek előre, és ne úgy kerülgesd a fákat, mint az egyszeri sífutó a kapukat. Hiába az önbecsülés nagy úr, és ha más nem legalább látszódjon a próbálkozás, hogy tudok némileg felnőtesebben viselkedni, és nem mint egy tini ha hamis személyivel sikerül egy sztriptízbárba belógnia. Így is már biztos, hogy róla fogok álmodni, semmi értelme túlzásba vinni a dolgokat.
A közeledő alak valóban Shynomy volt, aki nyílván elég időt akart adni nekünk a beszélgetésre, de nem is akart kimaradni az eseményekből teljesen.
- Kösz a belém vetett bizalmat – mondom a megjegyzésre, miszerint sikerült épségben átvészelnem a beszélgetést.
Sikerül átvennem az üveg vizemet, mielőtt Kita „támadásának” köszönhetően csak egy pocsolyaként végezné a földön, nem mintha hallgatóznék, de Shynomynak sem lehet több önbizalma a konyhában, mint Kitának. Amikor a két macskahölgyemény elengedi egymást, vagy van esélyem beleszólni a társalgásba, egy kicsit megemelem az üveget.
- Egészségetekre!
Mivel én csak vizet iszom, így nem fogok koccintani, ha látok kis kérdőjelet bárm elyikük szemében, akkor magyarázatképpen hozzáteszem.
- Bocs, de már ittam egy – két koktélt, mielőtt idejöttünk volna – valóban, ha az agyamat nem foglalja le a két macskahölgy akkor talán egy jókora koktélkeverőnek érezném magam. – Nem igazán szeretnék egy padon felébredni – mondom mosolyogva, mivel nyílván bőven lenne ötletem kellemesebb helyekről.
A vacsora kérdése meg nem keserít el, egyrészt mert én szerencsére össze tudok ütni egy-két ízletes kaját, másrészt meg mindig van más helyek is egy kellemes találkozóra.
- Nem szeretném, ha a lakásotokban tűz ütne ki miattam – mondom vigyorogva – majd kitalálunk valamit...
Megvárom, hátha Shynomy látott vagy hallott valamit, amíg távol volt. Egyelőre azonban úgy tűnt csak élvezték, hogy ismét egymás közelében lehetnek, hiába voltak csak pár percig távol...

Kuncogva nézek Damienre, majd vissza Shynomyra, s közben elengedem a kis macsekom, hogy a söröm megemeljem.
- Egészségedre neked is – nem kérdezem, hogy miért csak vizet iszik, hiszen ez az ő dolga, s nem akarok ebben beleszólni egy kicsit se. Ráadásul lehet neki van jobban igaza, hogy nem kéne lerészegedni teljesen, bár a második sör ehhez kevés lesz és nem nagyon ittam alkoholt előtte. Sőt, ha jobban belegondolok, akkor az előző ilyen buli óta nem nagyon volt alkalmam inni, hiszen azért a medve elvárja, hogy józanok legyünk meló közben, ami mondjuk teljesen érthető is.
- Ohh pedig vicces ott éjszakázni, hiszen friss a levegő is – mosolyodok el, majd az égre pillantok. - bár lehet hideg lenne ember formában, farkasként meg... hááááát nem tudom – nézek végig Damienen. - De ne aggódj ezen. Jó a banda és nem hagyunk hátra senkit, azaz ha más nem kocsival elviszünk akkor is hazáig benyomunk az ágyba, s bekészítünk egy lavort is ha kell. - aranyos pofit vágok, majd közelebb lépek hozzá.
- Kaját meg majd megoldjuk, mikor oda jutunk.

Ártatlan pofival nézek Damienre, mikor megköszöni a bizalmamat, s próbálok nem kuncogni, csak egyszerűen szépen nézni rá.
- De tényleg elég jól fogadtad a jelek szerint az igazságot, ahhoz képest, ahogy kicsit megijedtél – mondom végül csendesen, majd felemelem a sört ami nálam van.
- Egészségedre – össze is koccintom Nykoval, majd bele is kortyolok az italba.
- A többieknek úgy fest, hogy nem tűnt fel, hogy egy ideig nem voltunk a láthatáron, vagy legalábbis még senki se szólt az ellenkezőjééről, én meg elég jól átmelegedtem közben, aminek örülök is, bár némileg el is lustultam közben – zárom a kis mondókámat, s nyújtózkodok egyet felfelé aranyosan

- Lehet a ma esti kis futkározás átmegy jobban ismerkedő estbe – jegyzem meg Shynomy azon kijelentésére, hogy látszólag senki se keresett minket, bár lehet egyenőre ezt nem is bántam, mert Damien mellett jól éreztem magam egyenlőre, de lehet nem ártott volna azért egy kis plusz mozgás se.

Bármennyire is jól esett volna Kita biztató szavait a gyakorlatba ültetni, mégsem ugorhattam neki a legnagyobb tequilás üvegnek, hogy butára igyam magam, hátha a medvével küldtek volna haza, az pedig nagyobb égés lett volna, mint amikor kigyullad egy fúrótorony. Ettől függetlenül mégis illik köszönetet mondani, ha már két ilyen bombanő mondja, hogy semmi bajom nem eshet, mert nem hagynak magamra.
- Köszönöm, ezt azért jó tudni – vallom meg – mert a hideg biztos nem tenne jót a... – hű basszus – a bundámnak – mondom gyorsan, mielőtt újabb évődő gondolatok jutnának beszélgető társaim eszébe.
Gyorsan ittam egy kortysot egy elrejtsem zavaromat. Shynomy megjegyzése is jól esett, mivel pontosan igyekeztem aszerint érni, amit a kis macskahölgyemény megállapított.
- A hazugságot sokkal nehezebben emésztem meg, legyen az bármennyire is vidám vagy könnyed – mondom kicsit komolyabban – és egy gyomorbajos ordas elég veszélyes tud lenni – teszem hozzá mosolyogva, hogy ellensúlyozzam az előző mondatomat.
Bár a szemhéjam megrezdül Shynomy nyújtózkodására, talán az elmúlt percek, vagy Kita közelsége ennél több jelet nem enged az arcomra. Mégis, hogyan tudja az én jó pár számmal nagyobb dzsekimet ilyen feszessé tenni?
- Lehet, hogy itt valóban csak könnyed este lesz – értek egyet Kitával – bár lehet, hogy az alfák már forgatnak valamit a fejükben – intek arra, amerre Annet és Dobsont is sejtem. – Mert ha nem lesz szabadtéri móka, akkor lehet, hogy jobb ha áttesszük a helyszínt egy olyan helyre, ami fedett, meleg – megállom, hogy megdörzsöljem a karomat – és mondjuk szól a zene – mosolyodok el.
Bár a mosolyom ezúttal ártatlan, már tapasztalhattam, hogy Kita minden lépése olyan, mint egy szexi tánc, de ha ezt kimondanám, akkor sohasem látnám meg, hogy mire is képes egy igazi táncparketten...hiába, valahol javíthatatlan vagyok...

// esetleg kérdezzük meg Nefit, hogy tartogat –e valamit ma estére?//

Elpillantok arra amerre Anne vonult el Dobson társaságában, majd a közelemben lévőkre nézek, s vállat vonok.
- Ha lesz valami úgy is szólnak, de ez majd kiderül remélem, hogy hamarosan, hiszen rád is kéne kabát, aztán meg egy idő után megint vacogást fogunk hallgatni – miközben Damienhez beszélek Shynomyra pillantok sokatmondóan, aztán pedig visszanézek a srácra.
- Azt majd meglátjuk, ha oda jutunk, hogy megindulunk valamerre, hogy mennyire lesz megoldható a zene is, meg ha kell némi alvás is utána. - mondom elgondolkozva. - Bár még fiatal az este, azaz még bármi lehet belőle – teszem még hozzá.

- Hát igen az igazság jobb, de vannak akik nem lennének képesek megérteni a dolgokat, s nem látnak mást, csak a külső dolgokat, a felszínt -jegyzem meg, majd újra a sörömet iszogatom, miközben Nykora pillantok.
- Na igen, úgy lenne jó a buli befejezésének majd, hogy olyan helyen is legyünk ahol aludhatunk is, ha már elfáradtunk, s nem kell senkinek se akkor utazgatnia még kitudja mennyit, hogy haza jusson az ágyába. - jegyzem meg, aztán inkább lehallgatok egy kicsit, amíg körbe nézek, hogy vajon történik e valami vagy sem. Minden bizonnyal a többieknek van valami fontos megbeszélni valója, ha minket így magunkra hagytak.

//bocsi, hogy kicist rövid lett//

Természetesen egyetértek Shyomyval, de sajnos ezen nem fogunk tudni változtatni, hisz ilyen az emberiség, legelőször a felszínt veszik szemügyre és cask utána pillantanak mélyebbre, ha egyáltalán megteszik. A legtöbbször azonban megmaradnak az első benyomásoknál, és ez aztán tönkre is tesz minden jót, amit egy kapcsolat magában rejthet. Vegyük csak a szüleimet például, apámat nem érdekelte, hogy anyám esetleg mutáns lenne, egy egész életen át szerette, mint ahogy az én állapotom sem változotatta meg az érzelmeit, és ha ő nem let volna ilyen, akkor most én sem lennék itt.
Persze én is igyekszem a belsőt is kutatni, lehet akármilyen csilivili valaki külsőleg, ha belül csak egy pusztulat. Na nem mintha a tragédiákhoz vonzódnék, de Kita története sem változtatott az érdeklődésemen iránta. Mást esetleg elijeszt a macskabunda, vagy a hegyes fülek, vagy a farok, de engem ez egyrészt nem zavar, másrészt meg láttam már sokkal rosszabbat is.
- Nem ragaszkodok feltétlenül a zenéhez, illetve megelégszem egy sima rádióval is – mondom egy vállvonással – nem mondhatom, hogy az R&R az életem, és nem tudok aludni nélküle, csak nem akarok elgémberedni.
Így persze vagy a további ivászat maradna, ami ugyan elűzi a hideget, egy ideig, viszont nem akarok másnapos farkasként ébredni holnap reggel. Ráadásul Kita szavai még mindig bíztatóak, és ígérőek voltak, hogy kábé annyira lennék képes lelépni, mint hirtelen felröppenni az égbe. Mármint egy rövid ideig menne, de aztán csak visszatérnék.
Aztán eszembe jut valami, de mégsem akarok csak úgy cselekedni, na nem mintha attó félnék, hogy megijesztem a két feline, hanem egyszerűen udvariasságból.
- Kicsit irigyellek a bundád miatt – érintem meg Kita karját, hogy érezzem a selymes szőrt az ujjam alatt, mindezt mosolyogva.
Gyorsan körbenézek, hiszen egyesek már eleve farkasember alakban voltak, amikor jöttünk, így az ő részükről biztosan nem találkozok majd rosszallással.
- Ha nem haragszotok egy pillanatra átváltoznék – mondom egy mosollyal – majd vissza, meglátjuk, hogy fel tudok –e venni egy félig bundás alakot. De ha zavar, vissza is húzódhatok…
Fogalmam sincs mennyire számít az ilyesmi magánügynek, talán átváltozni olyasmi, mint meztelenül lenni, amit az ember nem tesz meg bárki előtt, és főleg nem egy parkban, mert az emberek könnyen “szatírt” sikoltanak. Emberek között nem is gondolkodnék ezen, de egy ilyen társaságban talán elfogadhatóbb…

Nevetek Damien „előadásán” azaz ahogy mondja a dolgokat, majd mikor hozzám ér, nem teszek ellene semmit, csak a nevetést hagyom abba, s rámosolygok, aztán bólintok.
- Csak nyugodtan változz át, minket nem zavar – mutatok Shynomyra is, ha már a nevében is beszélek, aztán körbe nézek. - Itt nincs most senki olyan, aki szólna érte, és szerintem nem is kell arra számítanunk, hogy emberek bejutnának most, és meglátnának, vagy beszólnának. - hangom nyugodt, s figyelem, hogy hogyan is fog neki sikerülni, miközben beszélek tovább egy kicsit.
- Majd meglátjuk, hogy hogyan is halad az éjszaka, aztán, ha más nem akkor felugorhatunk hozzánk, vagy hozzád, és akkor ott is éjszakázhatunk mindannyian – gondolkozok el félhangosan, aztán a sörömet kezdem el szürcsölgetni, miközben másik mancsommal a pocim simogatom.

Csendesen figyelek a söröm iszogatva. Damien mozdulatai és Nyko ahogy hagyja magát, igen látványos, s érzem, hogy milyen gondolatokkal is játszadoznak, de én tudom azt amit Damien nem sejt talán, és ettől számomra kissé izgalmasabb ennek az egésznek a figyelése. Attól nem félek, hogy közénk tudna állni, ha megtörténik köztük, ha nem. Nykot megismertem ennyi idő alatt annyira, hogy a végletekig ragaszkodó, főleg, hogy én is ilyen vagyok, s akkor is mellette álltam, mikor sokan elfordultak, ráadásul jól tudom, hogy ő is megtenné ugyanezt értem, ha arra kerülne a sor, bár nagyon remélem, hogy nem fog sohase. Azt tudom, hogy az én életem könnyebb lenne, mert már meg van az, ami megvédene nappal, de akkor is: Egyszer mázlink volt, s így visszakaptam majdnem teljesen, még egyszer nem lesz egyikünknek se.
Damienre nézek, majd csak bólintok Nyko szavaira, s tovább kortyolgatom az italomat, élvezve a meleget.

//bocsi, hogy nem írtam ki, hogy hétvégén nem nagyon leszek, csak nem egészen úgy mentek a dolgok, mint terveztem//

Mármint, hogy...huh...nálam vagy náluk éjszakázni...és „mi” vagyis...együtt...vagyis...gyorsan fantáziálás leállítva, mielőtt még el is felejtem, hogy mire is készültem az előbb...ja igen átváltozás. Szerencsére ez a két felinet nem zavarja, mármint ha már rákérdeztem, akkor csak megemlítik, ha mégis, persze lehet, hogy csak én problémázok túl sokat ezen, úgyhogy talán jobb is, ha csak úgy továbblépek, és teszem, ami tetszik.
Ja igen, átváltozás, gyerünk öreg, ne a csinos csajra koncntrálj, különben az éjszakából max annyi lesz, hogy szerezhetsz egy csomó papírzsebkendőt, és farkasként a nedves orr lehet, hogy azt jelzi minden rendben van, de emberként azért nem annyira vonzó. Bármennyire is nem éreztem magam fenyegetve, az alakváltás nem okozott problémát. Két gyors mozdulattal kibújtam a cipőmből, mivel általában ezek szokták a legnehezebben elviselni ezt a tortúrát, valamint lazítottam az ingemen is, hogy ne veszítsem el a gombjaimat. Ez utóbbival aztán pláne igyekszek, elvégre nem egy mutáns vetkőzőshowt veszünk részt, másrészt pedig hideg van a fenébe is. Egy kicsit hátrébb léptem, kezem automatikusan indult meg a szívem felé, érezve, ahogy felpörög a mellkasomban, bár ez ezúttal nem a kellemes társaságnak köszönhető. Szinte láttam, ahogy a tetoválásom megremeg a a kezem alatt, ahogy gyűlik a feszültség. Kicsit leguggoltam, csontjaim megnyúltak, izmaim helyenként megvastagodtak, bőrömből sötétszürke egyenletes szőr sarjadt. Pár másodperccel később már kifejlett, két méter feletti farkasemberként álltam kettejük mellett.
Bármennyire is tudtam, hogy ez nem az erdő, és itt hasonszőrüek között vagyok, mégis automatikusan elindultam volna, hogy valami tenni- vagy ennivalót találjak magamnak, de még idejében kötelet vetettem a késztetésre. Ziháló mellkassal, kicsit toporogva álltam, és remélhetőleg a lihegést is sikerült abbahagynom. Láttam már embereket, akik komolyan megijedtek ettől az alakomtól, nem tudhattam, hogy a két beszélgető társamra milyen hatással van a dolog. Vörösben játszó szemeimet lehúnytam, ha nem szólnak hozzám, akkor én sem beszélek, mert az ilyenkor számomra elég fárasztó, és egy idő után inkább egy fura activityre hasonlítana, mint valódi társalgásra.
Ez volt a könnyebb része, most igyekeztem úgy visszaváltozni, hogy valamennyit megőrizzek az előbbi alakomból, elsősorban a bundámat, ha nem is mindenhol. Magasságom ismét az emberi méretemre zsugorodik, majd ismét kinyitottam a szemem, látva, hogy karomon még tartja magát a bunda kicsit megnyugodtam. Gyorsan az arcomhoz nyúltam, és éreztem, hogy némi sörte ugyan visszamaradhatott, mégis nagyjából emberi formája volt, bár a hajam kissé hosszabbnak rémlett, mint előtte. Aztán éreztem, hogy még mindig elég magamutogatóan, nyitott ingben álldogálok, és éreztem ahogy vörösség kúszik fel a nyakamon.
- Ööö, elnézést – és gyorsabban öltözködtem, mint egy tengerészgyalogos gáztámadás idején.
Szerencsére lábamat is sikerült visszapréselnem a cipőmbe, így nem kellett hobitot játszanom a parkban. Sajnos az üveg vízről megfeledkeztem, így az most pocsolya és szilánkok képében volt jelen, ha korábban meg is vágta a kezem, az a dupla átváltozástól, már valószínűleg el kezdett hegedni.
- Remélem nem voltam túl ijesztő vgay nem is tudom...illetlen – mondom még kissé vörös képpel.
Remélem, hogy a ruhám nem adta meg magát pont olyan helyen, ahol nem kellett volna, bár a szőr egyelőre biztos mindent eltakar, de a korábbi beszélgetést elég nehezen lehetne folytatni, ha én arra koncentrálnék, hogy mim látszik ki, Kita nézése pedig csak még jobban zavarba hozna...

Az átváltozás komolyabb, mint gondoltam, de nem félelemmel tölt el, nem kicsit se, inkább izgalommal teli kíváncsisággal, s még jobban megértem, hogy miért is hitte magát vérfarkasnak, mert az átváltozás is olyan, mint a filmekben. Kinézetre is emlékeztet rájuk, ami a hatást fokozza. Ahogy vége a folyamatnak, máris kezd bele következőbe, hogy némileg visszaváltozzon emberibb kinézetre, némi bunda megtartással, de nekem így is tetszik a végeredmény, s elég nehezen állom meg, hogy oda ne lépjek és le ne tapizzam, csak úgy próba képen. Legalábbis azt megtapasztalni milyen is a farkas bunda, amit most viselhet a ruha alatt, majd mégse hozzá szólok elsőre, hanem Shynomynak.
- Látod, lehet neked is kéne ezt tanulgatnod és akkor nem fáznál ennyire ilyenkor se. - kedvesen mondom, de a vigyor ott ül a pofimon, aztán Damienre pillantok.
- Nem kell azért annyira sietned – hangom nyugodt, és aranyosan nézek rá – És nem voltál se ijesztő, se illetlen, ne aggódj – kedvesen mosolygok rá, majd végig is nézek rajta.
- Ahogy látom a bundát is sikerült rendesen megoldanod – nézek Damien szemébe.

Figyelem az átváltozást, és kicsit hátrébb lépek, hogy legyen elég helye, hiszen nem is tudom, hogy mekkora is lesz végül, de akkor se ijedten teszem ezt, csak nem szeretnék útban lenni, miközben teljesen farkassá válik Damien, aztán pedig visszaalakul részben, hogy a bundája meg maradjon, de azért emberi vonásai megmaradjanak. Kita kis megjegyzésére kidugom a nyelvem rá válasz képen, majd egy kis sör ivás után Damienre mosolygok és megrázom a buksim finoman
- Nem voltál ijesztő – válaszolok neki, aztán ásítok egy kicsit, s rendesen a kabátokba burkolózok.

Nos ezt sikerült megoldanom, méghozzá úgy, hogy ne legyen vicces kimenetele, és a két feline is jól viselte a folyamatot. A legtöbb ember ezt persze sokkal kevésbé viseli jól, illetve a legtöbb mutánsnál az átváltozás nem jár ekkora méretváltozással. Nem igazán tudom, hogy én miért növök meg ilyenkor, mert aztán teljes farkasként ugyan nagyobb vagyok, mint egy átlagos hím, de semmi igazán különleges.
Kita elejtett megjegyzéséből arra következtetek, hogy Shynomynak nem megy olyan egyszerűen az átváltozás, mint lehetne. De legalább ő sem talált rémisztőnek, ami azért megnyugvással tölt el.
Kicsit fura érzés, ahogy érzem az ingem alatt a kisarjadt szőrt, remélem nem fogok megőrülni a viszketéstől. Viszont ha minden igaz, a ruha fed mindenhol, ahol csak kell, így nem kell szégyenkeznem sem. Vöröslő szemeimet Kitára függesztem, és számat kicsit féloldalasan elhúzva mosolyodok el.
- Én szívesen maradnék abban az alakban, de úgy nem igazán tudok beszélni – hangom mélyebb, és egy kicsit lassabb, ahogy folyamatosan koncentrálnom kell – teljes farkasként pedig egyáltalán nem – vonok vállat – vagy tényleg csak szavakat. A farkasmancsok lengetése pedig nem igazán a legjobb módja a gondolatok közlésének. Általában csak bunyó közben használom azt az alakot, farkasként meg csak a hegyekben szoktam kószálni, amikor...nos amikor kicsit elegem van a nagyvárosi nyüzsgésből.
Persze voltak már kivételek, mint amikor vadászok vettek véletlenül üldözőbe, vagy a Sziklás hegységben, amikor egy medve barlangjába húzódtam be, persze a tulajdonos hozzájárulása nélkül.
- Ha gondolod szívesen gyakorlok veled – mondom barátságosan Shynomynak – mondjuk köszönetképpen a vacsoráért – villantom a fogaimat. – Én először elég stresszes körülmények változtam át, és sokszor reagáltam így később is, ami elég kellemetlen volt időnként.
Szerencsére ez nem egy postán vagy egy hivatalban történt, pedig New Yorkban az is elég stresszes tud lenni, de akkor most nem beszélgetnénk itt, ha a Főpostán egyszercsak kitörök, mint farkasember...

- Ohh értem – bólintok és a felajánlására csak elmosolyodok, majd Shynomyt megelőzve válaszolok a felajánlására.
- Sajnos nem tud egyáltalán, ahogy én se. Ez nem volt a része annak, amire kiképeztek minket – mondom mosolyogva. - Bár néha vicces lenne némileg szőrösebben látni Shynomyt bár nem tudom, hogy ezt egyáltalán tudjuk e tanulni, hiszen mint ahogy láthatod mindkettőnknek vannak „állati” vonásai és születésünk óta meg is van, ahogy kiderült. Szóval nem tudom, hogy ténylegesen képesek lennénk e teljesen vagy részben átváltozni – magyarázom a dolgokat, majd pedig lassan közelebb lépek Damienhez és kicsit megtapogatom a bundáját a karján, csak úgy kíváncsian, aztán vörös lélektükreimmel az övébe nézek.
- Érdekes látvány lehet téged harcközben látni, ahogy így megnősz – vigyorodok el – gondolom volt már olyan ellenfeled aki ezután nem tudta, hogy hogyan is meneküljön el előled, hogy megússza a komolyabb veréseket is. - közben lassan lehunyom a szemeimet, s miután elhallgatok veszek néhány mély levegőt.

Damient hallgatva elgondolkozok, majd válaszolnék is, de Kita megelőz, s így csendben maradok amíg nem végez, s csak egy lassú mozdulattal teljesen kiürítem a sörösüveget, majd a többi mellé ejtem a talajra, s várok egy kicsit még mielőtt megszólalnék
- Hát igen, én ilyesmire képtelen vagyok, pedig biztos nagyon jó lenne, ha jobban macska lehetnék, bár a másik irányhoz nincs nagyon kedvem, mármint, hogy jobban ember legyek. Túlzottan megszoktam és szerettem a füleimet és a farkincámat és már nem is tudnám nagyon elképzelni, hogy hogyan is öltözködnék fel ezek nélkül. - mondom, miközben elmosolyodok, s vállat vonok, bár ez lehet nem nagyon látszik a sok réteg ruha alatt.
- De azért egy próbát megér, hátha mégis csak sikerül a dolog, mert azért tényleg nagyon kíváncsi lennék rá, hogy milyen, mert elég csupasznak tűnök a nagy többség mellett – bökök a fejemmel arra amerre a többiek vannak, aztán megvakarom a fülemet, s Nykora pillantok, egy olyan vajon mire készül tekintettel. Csukva vannak a szemei és hirtelen annyira elcsendesedett, ami miatt gyanakszok egy kicsit és szimatolni kezdek, hogy érzek e valamit és fülelni. Ugyan akkor nem feltűnően körbe nézni. Bár ha veszély lenne akkor már szólt volna. Aztán Damienre nézek.
- Mondjuk stresszes helyzetek nem váltottak ki nálam ilyesmit így jó kérdés, hogy vajon mi válthatja ki, ha kitudja egyáltalán – jegyzem meg csendesen