Attilan

Ko elmosolyodott a válaszokon, hogy mindenki belement abba, hogy ki vannak rúgva és senki sem tiltakozott ellene. Ez határozottan megkönnyítette a dolgokat. És persze azonnal jöttek az elmaradhatatlan kérdések is. A mit tegyenek Unspokennel, arra egyetlen egy dolgot lehetett mondani, az odautazás pedig nem volt kétséges, ugyanis Tibettel, sem Kínával nem tárgyalt az uralkodópár, hogy beléphetnek-e a területre. Lockjaw viszont emlékezett, hogy hova kell mennie, hiszen megannyiszor járt ott a másik életben.
- Azonnal indulnak, amint átöltöztek és magukhoz vették a megfelelő felszerelést, Lockjaw fogja önöket odavinni.
Nestor-ra nézett a kérdése után. Halott róla, hogy a férfi megölte annak idején, és még halványan rémlett neki, hogy emiatt borult ki teljesen és amiatt, amit tett. De még csak gondolni sem akart arra az életre, sem semmit tudni belőle.
- Ne próbálják meg hazahozni, sőt harcba se bocsátkozzanak vele – mondta. – Információgyűjtés az elsődleges feladat. Sőt, azt mondanám, hogy a legjobb az lenne, ha nem is tudná meg, hogy ott jártak.

A többiek is belementek, azonban Nestor kérdésén meglepődött. Hazahozni? Nem, azt senki sem kockáztatta volna meg, ahhoz az egykori uralkodó túlságosan is erős volt. Úgy tűnt a kree és a Genetikai Tanács is osztotta ezt a nézetet.
- Hazahozni? – kérdezte. – A Nova és a szeretője kevesek voltak ellene. Sőt Ko-Rel a kezeitől halt meg, tudom, hogy nem emlékszik, ahogyan arra sem, hogy a fiamat megölték. A népemmel együtt.
Fűzte hozzá sértetten és fájdalommal.
- Egy másik élet volt, nem hiába felejtettem úrnőm – mondta a kree. – Önszántamból soha sem ártanék önöknek, ahogyan Kane és Jonathan sem. Ha összeszedték a felszerelésüket, itt várom önöket.
Nebo még biccentett a kree nőnek.
- Elfogadom a bocsánatkérést – mondta.
Igaz ettől nem fájt az egész semmivel sem kevésbé, megfordult és elhagyta a helységet, a lézerpisztolyát vette magához és meleg ruhát vett fel, tekintve, hogy a Himalájába mennek, majd ahogyan mindennel készen volt tért vissza az eligazítóba.

//Ez volt a KM reag//

Résztvevők: Tyr-Xor, Drake K’oar, Nestor Stratos és Nephthys Boltagon

Jó pár percbe, ha nem egy negyedórába is bele tellett, mire mindenki visszaért a palotába az eligazítóba. Eddigre már Lockjaw is megérkezett ide, hogy ő vihesse majd el a csapatot Tibet-be. Ko-Rel még mindig itt volt, hogy útjára engedje a csapatot. Ahogyan mindenki megérkezett a kree nő kissé hátrébb lépett a kutya pedig nekiállt teleportálni. Mindnenkit fény ölelt körbe, majd a villanás után havas hegyoldalon találták magukat. Csípős hideg volt, a szél igen erősen fújt és a hó is szakadt. Határozottan valami olyan helyen voltatok, amit mondtak, hogy kellene lenni. A szakadó hó miatt a látótávolság is kicsi, így egyelőre semmit sem lehetett látni.

//Tyler megkért, hogy amíg nincs vigyem NJK-nak//

A fájdalom nem akart múlni s egyre rosszabbul kezdtem érezni magam, hiába kaptam gyenge nyugtatót is, hogy megnyugodjam a bizonytalanság miatt csak egyre idegesebb voltam az orvosok hallgatása miatt. Hiába kértem s adtam parancsba, hogy mondjanak valamit a nyugalmam megőrzése miatt nem feleltek, pedig jogom volt megtudni, hogy mi a baj. Rólam s az én gyermekemről volt szó, Lyron-ról pedig még mindig nem tudni semmit sem, a bátyám s Lockjaw pedig nem jöhetett be ide. Minden eddiginél erősebb fájdalmat éreztem s ettől már felsikoltottam. Az orvosok s nővérek szinte azonnal ott teremtek s a scannert hozták ide, a holokivetítő miatt én is láttam az eredményt s a félelem jeges tőrként hasított a lelkembe s a szívembe. A saját szívverésem s pulzusom túlságosan gyors volt, ezt éreztem magam is, tudtam, de a másik, a gyermekemé túl lassú s folyamatosan lassult. Ezt… ezt hallgatták el előlem az elmúlt órákban? El fogom veszíteni az első gyermekünket? Doria, kislányom, nem lehetséges.
- Meg kell indítanunk a szülést úrnőm – mondta az orvos. – Ha nem, akkor elveszíthetjük mindkettejüket.
Félve néztem fel rá a fájdalomtól könnyes szemekkel alig láttam őt.
- Hívják… hívják ide a királyt – suttogtam erőtlenül.
- Amint megtudjuk, hogy hol van, azonnal értesítsük Lord Lyron-t – biztosította a nőt az orvos.
Mikor a maszkot az arcomra tette, próbáltam eltolni a kezét erőtlenül, miközben a fájdalomtól újra felnyögtem. Megcsóváltam a fejemet, nem akartam aludni, a férjem kezét szerettem volna fogni, mint a másik két alkalommal a másik életben. Itt kellett volna lennie, mikor a kislányunk megszületik. Mikor önkéntelenül is levegőt vettem éreztem meg, hogy nem altató volt, csak oxigén, mert nehezebben vettem én is a levegőt már, szédültem, a monitorra nézve az én stabil adataim is csökkenni kezdtek, halkulni. Mi? Mi történik velünk?

Percek teltek el s megannyi nővér s doktor rohangált körülöttem, az ismerős szakszavakat hadarták egymásnak, mi máskor ismerős lett volna, most képtelen voltam bármelyiket is megérteni. A fájdalom miatt képtelen voltam rá, mi már folyamatos maradt s egyre erősödött. A fogaimat össze kellett szorítani, hogy ne sikoltsak fel fájdalmamban. Vér szagot éreztem, a takarómat kissé felhajtottam a saját vérem volt. Nem, nem veszthettem el a gyermekemet, így nem. Az egyik nővér visszahajtotta a fejemet a párnára s egy nyugtatót adott be, kétségbeesetten néztem rá, miközben valaki más, már a műtő felé kezdett tolni, a szememmel elkaptam a bátyámat, ahogyan aggódva állt odakint. Mikor kiértünk az illuminatinál használt kommunikátoromat nyújtottam át neki.
- Hívd ide Lyron-t kérlek – suttogtam.
Ezek után el is veszthettem az eszméletemet, a következő, mire emlékszem, hogy nagyon kába vagyok, a műtőben fekszem, ezt a helyet felismertem, noha talán egyszer jártam itt, s az is csak valamilyen gyakorlat volt. kissé homályosan láttam még, de azt sikerült kivennem, hogy az egyik nővér egy nagyon pici apróságot tart a kezében. A kislányom? De… de miért nem sírt? Vártam, hogy megtegye, de nem történt meg.
- Miért? Miért nem sír? – kérdeztem könnyes szemmel.
- Túl fiatal úrnőm, fejletlen a tüdeje, így még nem tud.
- Megfoghatom?
- Sajnálom királynőm, de nem lehet – mondta szomorúan a nő. – Azonnal inkubátorba kell tennünk, ön csak pihenjen,
Hogy mondhatott ilyet? Pihenni, miközben a gyermekem ilyen apró s védtelen? Aldora s Leonard soha sem voltak ilyen picik s törékenyek. Még olyan pici, fél év csupán. Szólni próbáltam, hogy legalább néhány másodpercre had láthassam, de már nem voltam rá képes…
… mikor legközelebb magamhoz tértem, végtelenül gyengének éreztem magam, de már a palota gyengélkedőjén feküdtem. Egyedül, s csak Lockjaw-t láttam az egyik sarokban aludni. A hasamhoz értem, hátha csak rémálom volt az egész, de lapos volt, hol volt Lyron, a bátyám s a kislányom?

Lassú léptekkel haladok a palotában. Épp visszatértem nagyszüleimtől és a karomon még látszik a vérvétel nyomai... túlzásba viszik az ellenőrzésemet, hogy Lady Melissa közelében vagyok gyakrabban. Az oldalamon lóg egy táska, amiben a legfrissebb oltó anyag van a mérgeimmel szemben, s a legfrissebb vizsgálati eredményeim is. Egyenesen a gyengélkedőre megyek, hogy leadjam az ottani orvosoknak, hogy majd a testőrség többi tagja megkaphassa. Bár én magam is a testőrség tagja vagyok, de időm nagyobb részében udvarhölgy vagyok inkább. Ezt köszönhetem annak, hogy Királynőnk bizalmát élvezem és ezért is kaptam meg eme lehetőséget annak ellenére, hogy én nem tartozom az uralkodói családok egyik ágához se. Miután sikerült leadnom mindent még átesek egy fertőtlenítésen és utána az utam a Királynő szobájához vezet ahol megállok az ajtóban és kopogtatok.
- Lady Melissa, én vagyok Amara, bemehetek? - kérdem csendesen, miközben lehajtott fejjel állok az ajtó előtt.

Miután a király távozott az orvosom még adott egy nyugtatót, hogy tudjak aludni s ne azon aggódjam, hogy a férjemmel mi is történhet, míg odakint van s az Angyaloknak segít. Nem tudom, hogy mennyit aludhattam, még mindig kimerült voltam s gyengének éreztem magam, felnéztem az infúzióra még mindig kaptam a saját korábban levett véremből. Még mindig keveset kaptam, vagy túlságosan sokat vesztettem. Az alvó kislányomra néztem, a bokáin az apró szárnyacskák s hegyes fül már most atlantiszi örökségről árulkodott. Érdekes, hogy Aldora s Leonard nem viselte ezeket a külső jegyeket, a genetika játéka. Örömmel felkeltem volna s szerettem volna a karjaimban tartani, de gyenge voltam hozzá s ő meg túl pici. Lockjaw még mindig ott szuszogott a sarokban a gyermekem s az én közelemben. A kopogás, már emlékeztem, hogy mire riadtam fel, az pedig ez volt. Röviddel utána meg is hallottam az udvarhölgyem hangját.
- Hívja be – szóltam halkan a nővérnek. – Utána távozhat.
A nővér csak fejet hajtott s az ajtóhoz ment.
- A királynő látni óhajtja – mondta a nő, majd kilépve a helységből a laborok felé indult.
Amara-ra pillantottam.
- Hoznál egy kis vizet? – kérdeztem erőtlenül.
A szobában levő asztalra pillantottam, hol pohár is volt s kancsó is vízzel.

Kicsit várok, mire kijön egy nővér és mondja, hogy a királynőm látni akar és elmegy. Belépek, s becsukom az ajtót magam után, s fejet hajtok a királynőm előtt, aki rögtön kéréssel fordul hozzám. Még egy pillanatig végig nézek a szobán, majd bólintok.
- Máris úrnőm – mosolygok kedvesen, majd a kis asztalhoz megyek, ahol megnézem a poharat, majd a vizes kancsót megfogom és töltök. Felemelem a poharat tálcástul és oda viszem a királynőm ágy mellé és úgy helyezkedek, hogy könnyen le tudja venni a tálcáról.
- Óhajtasz még valami mást úrnőm? - hangom kedves és nyugodt. Szerettem Lady Melissa közelében lenni már amikor megtehettem. Kicsit körbe nézek a szobában, s látom, hogy ott van Lockjaw is és az a személy akinek világra jöttéről csak pletykákat hallottam eddig. Szélesebb mosoly ül az arcomra és csillogó szemekkel nézem a gyermeket az inkubátorban, majd kapcsolok, s tekintetem visszatér a királynőmre.
- Gratulálok úrnőm – hangom lágy, kedves, miközben arcom is tisztán mutatja, hogy tiszta szívből örülök, hogy úrnőmnek gyermeke született, mindenféle hátsó gondolat nélkül.

Lady Melissa kérdésére csak szomorúan megrázom a fejem.
- Sajnos eme kérdésedre akárhogy is szeretnék úrnőm, sajnos nem tudok válaszolni, pedig szívesen megtenném – hangom csendes, majd a kis hercegnőre emelem a tekintetem, hiszen a jelek szerint akkor kislány volt. Korábban született, ezt én magam is tudtam, hiszen távolinak tűnik még a nap mikor világra kellett volna jönnie, de legalább élt. Kedvesen mosolyogtam királynőmre.
- Minden bizonnyal amint lehetséges lesz a karjaiba veheti úrnőm. - ahogy nézem a kicsit szinte arcomra ül a gondolat, mikor nekem is gyermekem születik, bár arra még igen sokat kellett várnom. Nem akartam elsietni a dolgot, tényleg nem. Azonban azt se akartam, hogy túl későn szülessen meg. Sóhajtok egyet csendesen, majd tekintetem visszaterelem a csöppségről királynőmre.
- Tudok esetleg bármiben segítségére lenni úrnőmnek? - kérdezem csendesen, miközben a tálcát a pohár vízzel a kis asztalhoz viszem, s lerakom ott, majd pedig visszasétálok úrnőm ágya mellé, majd leguggolok , s letérdelek.

Felnézek a királynőmre mikor mondja hogy Krang kiszabadult és királyom azért nincs itt hogy elfogja. Pontosan tudom, hogy mi történt korábban, pontosan tudom, miért is fáj ennyire az úrnőmnek.
- Sajnálattal hallom eme szomorú hírt úrnőm. Örülnék, ha tudnék ebben segíteni, amennyire tőlem telik, de most lehet hasznosabb lehetek ön mellett úrnőm – mosolygok kedvesen úrnőmre. - Minden bizonnyal a nagyúr épségben visszatér úrnőm, de ha attól jobban érzed magad kérek több testőrt a szobájához. - hangom lágy, nyugtató, s az ágy mellett továbbra is várom úrnőm kívánságait – És ha óhajtod, akkor hozok önnek olyan ételt amit az orvos enged, hogy fogyasszon – próbálom kicsit terelni úrnőm gondolatait, hogy nyugodtabb legyen, de jól tudom, hogy bármit teszek, még ha nem is fogja mutatni, akkor is a nagyúron fognak járni a gondoltatai.