Attilan

Slava egy mosolyt eresztett meg. Tetszett neki a beszélgetés, mindazonáltal az volt a benyomása, hogy ő nem illett ide. Nem tudott így viccelődni, ahogy a többiek, ahogy Atkinson is ritkán tette. Nem akarta lehúzni a hangulatot, ezért inkább nem mondott semmit. A mosoly maradt meg összesen, nevetni még nem volt képes.
Amikor el akart bújni, nem nagyon tehette, esetleg valamelyik tanár mögé vagy az oszlop mögé, mert az asztalok nem sokat értek ilyen szempontból, ennyit már tudott a veszélyteremből, ahova egyébként nem szeretett járni, de kötelező volt. Ámulva és tisztelettel felnézve hallgatta az igazgatóhelyettest, aki nagyon nyugodt volt, nyilván mert értette a helyzetet. Slava remélte, hogy már a megoldást is tudta a tanár úr.
- Igaza van a tanárnőnek! Bocsánat, hogy is hívják? Én Vladislava vagyok - helyeselt Alethea szavaira és próbált bemutatkozni, nem éppen a legjobb pillanatban. - Szerintem már azzal megváltozott, hogy az esküvő ide került velünk együtt. Amit látunk, amit mások látnak, azok belénk ivódnak és meghatározzák a jövőbeni tetteket. Annyit tehetünk, hogy nem rontunk rajta tovább. De köszönöm, tanár úr!
Slavának jól esett a bátorítás és a vállára tett kéz is segített. Mosolyogni is tudott Atkinsonra. Igyekezett a közelmúlt történelmi eseményeit felidézni. Jó tanuló volt és követte a világ fontosabb híreit is. A rajztanár segített ebben. Az esküvő után lehetett már a pár, valahol a nász közepén, ettől a gondolattól Slava elpirult volna, ha képes lett volna rá a hófehér bőre.
Ő észrevétlen akart maradni, elbújt volna. Egyedül viszont nem akciózott, figyelt a többiekre, a tapasztaltakra. Egyenlőre senki nem figyelt fel rájuk. A bajszos, akit a vörös hajú lány kérdezett, melléjük került. Slava tartott tőle, nem tudta megmondani, miért. Amit Serena mondott, arról eszébe jutott valami:
- Nem akkoriban csapott össze a Fészek a raptorokkal New Yorkban?
Nem tudta, ez mennyire volt fontos, hiszen most nem ott voltak. Elmondta, hátha valakinek pont ez adott ötletet. Ment a többiekkel, próbált nyugodt maradni és hagyta magát bekísérni a palotába. Lenyűgöző volt az épület. A szépségét már megcsodálták, most a biztonságára volt szükségük. Slava sikoly helyett a szája elé kapta a kezét, mikor támadás érte őket. Nem akart elszakadni a többiektől, megpróbált velük biztonságos helyre húzódni és ha valamelyiküknek segítségre volt szüksége, akkor igyekezett kezet nyújtani. Nem nagyon hitt abban, hogy pont ő rá szorultak volna, de ha mégis, akkor ott volt. Nagyon félt, de ott volt. A Fészek ismert volt neki valamennyire, érdekelte is, nem csak félt. Ha volt rá ideje, megpróbálta az egyiket megvizsgálni a képességével. Érdekelte, hogy érzékelték a halált ezek a különös lények, mennyire hordoztak gyászt, hogy álltak hozzá.

Cody tökéletes abban, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is úgy tegyen mintha minden rendben lenne. Ehhez még arra sincs szükség, hogy tisztában legyen olyan részletekkel minthogy mit is keresnek és hogyan jutnak haza vagy túlélik-e. Ezekkel az infókkal túl könnyű is lenne a mutáns suli tanárának lenni. Ginny tanárnő belőtte, hogy hol vannak amit Cody sejtett Alethea pedig feltette a kérdést amivel lehetőleg majd akkor foglalkoznak ha hazaértek. Vladislava jól össze is foglalja, hogy Cody mit értett a múlt megváltoztatásának elkerülésén. Erre Cody csak bólintott.
-Pontosan.
Ha Alethea észrevette a fickót akkor Cody is megnézi magának. Fel is ismeri. Vagy azért mert a csávó autókkal kereskedik, vagy mert karatézott Cody pedig szereti a harcművészetet és ismeri az ilyen alakokat, de azért biztos mert látta már. Bár múltkor még ennél is gyámoltalanabbnak tűnt.
-Nem. Ő is időutazó. Múltkor is ott volt.
Az a furcsa érzés, hogy merre menjenek most nincs meg. Így nehéz lesz a dolguk. Múltkor a veszélyteremben volt a fickó, ami a föld alatt volt. Most Cody-nak tényleg fogalma sincs. merre menjenek, de az események terelik őket. Még, azt a másik időutazó fickót is hozzájuk sodorták.
-Egyszer nem volt elég ebből, visszajött repetázni? Maradjon mellettünk együtt biztonságosabb.
Próbált viccelődni kicsit a fickóval. A palotát még el sem tudták érni mikor támadás érte őket. Fészek. Cody és valószínűleg a diákok is ismerték őket. Az igazgatóhelyettes lekapta a zakóját és odaadta Slava-nak.
-Fogd meg kérlek.
Majd a diákjaihoz és a hozzájuk csapódó alakhoz szólt.
-Ha lehet kerüljétek ki őket, kemény a bőrük és erősek. Próbáljunk együtt maradni.
És igyekezett jó példával elől járni. Bár ha úgy alakult, hogy vagy az ő közelében volt egy vagy valamelyik kolléga vagy diák volt veszélyben akkor odaütött. Nagyobbat mint amit egy embernek adna ahhoz, hogy elájuljon. Ha normális nadrág lenne rajta akkor rúgni is tudna párat.

Augustus teljes értetlenséggel nézte a környezetét. Annyit fogott fel, hogy baj van és veszély. Ahol pedig veszély van neki ott nincs helye. De fogalma sincs, hogy hol van. Vagy mikor van. Vagy melyik dimenzióban. Szerencsére azért itt is az a protokoll volt érvényben mint máshol ha valami rendezvény során veszély van. A civileket egy biztonságos helyre terelik. Szerencsére ő is ezek közé a civilek közé tartozik akiknek jobb valami biztonságos helyen. Út közben pedig egy ismerős arcot lát, aki sajnos meg is szólal. Pedig Augustus már kezdett örülni. Most viszont inkább sértetten vagy felháborodottan válaszol, ami talán nem túl okos dolog azzal szemben, aki talán megvédheti és hazajuttathatja, de ő nem találja olyan viccesnek a helyzetét mint az igazgatóhelyettes.
-Hát gondolhatja, hogy nem jókedvemből vagyok itt!
A dolgok pedig csak rosszabbodnak. Valami űrlényszerű valamik támadják meg őket az égből.
-Ezek meg micsodák?
Augustus nem szokott az ilyen szituációkhoz. Az biztos, hogy el nem mozdulna az X-ek közeléből. Azoknak a rovarszerű valamiknek meg nem akar a közelében lenni. Ha mégis valahogy túl közel kerülnének hozzá akkor is igyekszik egy dobással földre vinni őket vagy valami, de szíve szerint elkerülné a harcot. Retteg. Halálfélelme van.

Slavának sikerült megértenie a tényeket. Nem tudta, mi történt volna ha durván beavatkoztak volna a történelembe, mennyi zavart okozott volna, nem is kísérletezett ezzel.
A bajuszos idegenjük nem is volt olyan ismeretlen, Atkinsonnal már találkozott egy hasonló helyzetben és be is kapcsolódott a beszélgetésbe. Az igazgatóhelyettes tűnt rutinosabbanak, mintha nem is gondolt volna a halálra. Bizonyosan gondolt, de csak úgy, hogy el akarja kerülni, mert nekivetkőzött.
- Persze...
Olyan volt, mintha valamit még mondani akart volna. Meg akarta kérni a tanárt, hogy legyen óvatos, de rájött, hogy erre nincs szükség, magától is így tesz. Slava vigyázott a zakóra, alkarjára hajtva vitte és figyelt a többiekre, nehogy lemaradjon bármelyikük. A rajztanár elkezdte alkalmazni a képességét, ami már így is látványos volt, Slavát kíváncsivá tette, mivé fog változni.
- A filozófia tanár úr vajon érzi, hogy itt vannak? Saját bőrén tapasztalta, mi árthat egy ilyennek a legjobban. A haláltól nem félnek, nem izgatja őket, nem ismerik a gyászt, csak minél többet akarnak "gyártani", ezt érzem róluk.
Nem mondta ki, hogy furcsa módon ez adott neki valamilyen megnyugvást. Az emberek, mutánsok mellett mindig benne volt a félsz, hogy megérzi a gyászukat, a halál érintését, még a legkeményebbek is hordoztak valamit ebből. A Fészeknél semmi hasonlót nem érzett. Tudta, hogy veszélyes volt mindez és buta remény lenne azt hinni, hogy ha a filozófia tanárnak sikerült legyőznie, itt bárkinek menne csak úgy. Tudta, hogy a tanár elméje felszabadult, de ezt a hatalmas sereget szerinte meg kellett éreznie.
- Nem tudjuk őt elérni valahogy? Ha a Fészeknek New Yorkban lenne a helye és összecsúsztak a dolgok, talán van valamilyen módszer, hogy ezt kihasználjuk.
Az igazgatóhelyettes hősként viselkedett, Slavát lenyűgözte, de Ronan is, aki esküvői páncélban szállt harcba. Máris volt értelme, hogy erre az alkalomra is így öltözött a kree. Odabent már biztonságban voltak, sok ismerős között, a sérültek ellátását látva.
- Szép volt, tanár úr! - mondta Slava és visszaadta a zakót Atkinsonnak.
A lány segíteni akart volna, sebkötözésben vagy amiben tudott. Újabb váratlan esemény történt, rosszabb, mint az előző. A védőkatona halálát előre látta, idegen fajok ismerete nélkül is tudta, hogy nem volt esélye. Ezt halált nem érzésekből olvasta ki, végig kellett néznie és eléggé elborzasztotta. Kint tömegével haltak meg az emberek, de amíg ők ide be lettek kísérve, nem ért rá ezzel foglalkozni, ezért viselte azt jobban. A katona halálát viszont tétlenül nézte végig, egyenes adásban, nagyon közelről. Nagy levegő vételekkel próbálta megnyugtatni magát, hogy ne kerüljön teljesen padlóra.
Rá lehetett jönni, hogy ezek az ékszerek, a gyűrű és a nyaklánc egymáshoz illettek. Ámulva nézte ezt, ha valaki hozzá szólt, akkor eszmélt fel és próbált meg kikerülni a két nagyágyú közötti térből. Utána már ha bárkinek segítség kellett ebben, rá számíthattak. Azt nézte, hova lehetett fedezékbe vonulni és hogy a sérültekkel mi lesz. Nem akart több halált látni.

- Nem. Ő hozta az egyik időutazót.
Ami nem pontosan így volt, de a fickó is ott volt. És most is eléggé feszült. Cody poénjait nem nagyon vágja. Bár meglehet, hogy ha Cody nem az X suliban végzett volna és nem szokott volna már hozzá az ilyen helyzetekhez és ahhoz, hogy a diákjai előtt magabiztos maradjon. A helyzetük pedig csak rosszabbodott. Miközben igyekezett a közelükbe férkőző lényeket egy-egy ütéssel ártalmatlanítani Alethea kérdésére is próbált válaszolni.
-A bőrük kemény nektek. Bízzátok rám.
Nagy szavak, de úgy látszik, hogy Cody tényleg tudta kezelni a helyzetet. És még a lábát sem kellett hozzá használnia. Vladiszlava megjegyzésére a fészek gondolkodásával kapcsolatban nem reagált, de azért odafigyelt.
~Elvont. Nem biztos, hogy jó neki az ilyen környezet.~
Cody nem nagyon ért hozzá, de tanárként kötelessége félteni a diákjait és ő úgy tudja nem túl jó ha az ember túlgondolja az ilyesmit. Mikor megérkeznek visszakapja a zakóját és még egy dicséretet is kap. Nem mintha szüksége volna rá.
-Ezt a ruhát nem erre találták ki. Ha így folytatódik biztos kiszakad.
Mondjuk a kolléganő ruháját jobban félti, de az még egyben van ahogy látja. Thanos megjelenése meglepi őt is, de gyorsan felfogja a helyzetüket.
-Mindenki félre!
Ha kell valakit fel is kap a vállára és úgy igyekszik a tűzvonalból kifelé. Nem hagyna hátra senkit, de a diákjai élveznek prioritást.

Augustus, azt sem nagyon tudja, hogy hol álljon vagy merre vagy miképp, hogy távol maradjon azoktól a ritka randa lényektől amikről megtudja, hogy földönkívüliek.
-Nem is akarok velük találkozni, azt képzelheti.
Igyekszik is elkerülni őket. Azt, ahogy a többiek ilyen nyugodtan veszik, ezt a dolgot, hogy támadás alatt állnak Augustus egyáltalán nem érti. Pedig néhányuk fiatalabb mint ő. Ennyit számítanának azok a mutáns képességek? Az a magabiztosság őt nem nyugtatja meg. Sőt az egyik lány még, azt is kifejti, hogy ezek nem félnek a haláltól mert valamit gyártani akarnak. Talán valami gyártelepet akarnak vagy akartak vagy akarni fognak építeni a földön? Sikerült nekik? Augustus egyáltalán nem érti a helyzetet.
-Ezek vadállatok vagy rosszabb.
Állapítja meg elhaló hangon. Aki, nem fél a haláltól mert csak a célra koncentrál az semmiképp sem nevezhető normálisnak. Augustus akkor kezd fellélegezni mikor végre a palotában lesznek. Megnyugodva felsóhajt, de még nincs vége. Megjelenik valami fura idegen fickó, aki egyből el is pusztítja az egyik helyi katonát valami mágiával amitől Augustus-nak a hideg kezd futkosni a hátán. Neki nem is kell kétszer mondania, hogy tűnjön onnan igyekszik is minél távolabb kerülni azoktól az alakoktól.
~Itt fogok meghalni! Nagyon úgy néz ki, hogy itt fogok meghalni! És azt sem tudom mikor!~

Slava rájött, miért tartott ettől az idegen férfitól. Nagyon morcos volt és az igazgatóhelyettessel sem szimpatizált. Kötözködtek egymással, amire semmi ok nem volt, nem tudhatta persze, hogy sikerült az előző találkozás az időutazáskor. Slavának eszébe sem jutott harcba szállni, esélye sem lett volna belebokszolni valamelyik fészekbe. Csak a kezét törte volna el.
- Esküvőre senki nem harci készültségben jön. Ja, de, Ronan, ő úgy jött és jól is tette.
Slava megállapította, hogy amit először furcsállt, az csak a kree harci szellem volt. Ők így éltek, állandó veszélyben. Nem akarta elfogadni, hogy neki is így kellene, ő mást akart, de szerette volna jobban érteni őket. Amit ma látott, azt nem felejti el.
Szívesen nézte volna az egyre csak érkező hősök tetteit, ha nem kellett volna menekülnie. A kutya volt a legérdekesebb. Hirtelen történt vele valami és a többiekkel is. Végig nézett magán, a termetén. 10 éves kislány lett, normális emberi bőrrel, akkor még nem volt kifehéredve. Picit örült is neki, a gyengeség viszont zavarta, mert sokkal kisebb volt és nem is edzett, mint manapság. Maradt a futás.
A harcba egyre többen csatlakoztak be, Slava nagyon szorított, hogy sikerüljön legyőzni ezt a kozmikus óriást. Nem tudta, hol lett volna biztos menedék, még az egész palota romba dőlése is eszébe jutott. Próbált elbújni, a többiekkel maradni és ha valaki nála is kisebb lett volna, annak segíteni. Furcsa érzés környékezte meg. Élőket nem szokott így megérezni, a gyász érintette meg, de most arra sem volt képes a kora miatt.
- Maguk is érzik? San Francisco, egy fiatal lány. Mintha hívna.

-Legközelebb csináltatok magamnak egy díszegyenruhát én is.
Legközelebb ha egy császári pár esküvőjére meghívják ahonnan aztán a múltban találja magát és űrlényekkel kell verekednie. Ismerve Cody-t még van is rá esély, hogy ez megismétlődik.  A helyzet egyre őrültebb lesz körülöttük. Tao kérdésére Cody megismételte az időutazás szinte első számú szabályát.
-Nem változtatunk a múlton. Hazajutunk. Nem ez az első időutazásom.
~A második.~
Thanos velük szinte nem is törődik. Ez az a fajta magabiztosság amit Vanath-on is megfigyelt az igazgatóhelyettes és ami olyan ijesztőekké teszi őket. Főleg mivel a hatalom is megvan-e mögött. Az, hogy ő fiatalodott egy kicsit nem sokat látszik. A húszas évei felé szinte ugyan úgy nézett ki mint most. A bunda jótékony hatása. Még kölyökként és a képességei teljes kialakulásáig lehetett róla megmondani a korát biztosan mert a testalkata másabb volt. Hosszabbak voltak a végtagjai ahogy az a fiatalabb kutyáknál természetes. Azóta csak a fogain lehet megállapítani az öregséget, de azt meg nem mutogatja. A diákok viszont fiatalodnak és ez a magasságukon is meglátszik. Nem jó hír. Viszont a hívó érzés megérkezett szóval, azt legalább tudják hova kell menniük.
-Kövessük a hívást. Múltkor ez vezetett az időutazóhoz. Mennyire nézelődtetek a palotában van sejtés merre menjünk?
Kérdezte a tanárnőt és Alethea-t. Ha ők tudták vagy találtak valami útbaigazítást akkor vezette a társaságot abba az irányba.
-A fiatalodással majd ha hazaértünk akkor foglalkozunk ne idegeskedjetek érte. Bár öten biztos örülnek neki. Velem együtt a tanári kar és ön Mr. Graves, meg a tanárnő férje.

Augustus kapkodta a fejét a történések hatására. Egy hatalmas kutya is rátámadt arra a kesztyűs ijesztő alakra, de esélye sem volt. Az a fickó velük szinte nem is foglalkozott. Augustus ahogy sejti annak a fickónak a szemében ők amúgy is csak bogaraknak számítanak. Lyron király felbukkanásával az a lila fickó el is tűnik valahol lent. Ez Augustus-t épp megnyugtatná mikor hirtelen mindenki megfiatalodik maga körül ahogy ő is. Az arca sokkal fiatalosabb lesz, ahogy a teste is ruganyosabb. Ez még tetszene is neki, de megérzi az ismerős hívást mégpedig maguk alól. Így viszont egyáltalán nem előny a fiatalság mert gyerekek vannak velük akik ha menekülni kell akkor lassítják őket. Az x-eket meg ahogy eddig megismerte nem nagyon hagynak hátra senkit még akkor sem ha a többiek biztonsága ezen múlik. Az ő biztonsága pedig megérné az áldozatot.
~Ezt nem hiszem el. Miért velem történik mindez?~
Az el lesz döntve, hogy keressék meg a lejáratot és azt ahova a hívás vonzza őket. Augustus szívesen panaszkodna, de be kell látnia, hogy ha haza akarnak jutni akkor nincs más lehetőségük. Az igazgatóhelyettes viccelődésére csak megmasszírozza a halántékát.
-Ezt, nem hiszem el. Maguk mindig ilyen nyugodtak? Majdnem meghaltunk háromszor egy fél óra alatt? Önök - mutat a gyerekekre - még meg is fiatalodtak annyira, hogy jelentősen csökkentek a túlélési esélyeik? Hogy lehetnek ilyen nyugodtak? ÉN még azt sem tudom mikor vagyok? Nem hallottam róla, hogy ilyesmi történt volna ezen az esküvőn. Sőt, pont azt hallottam, hogy hatalmas siker volt. Nem volt űrlénytámadás. Ez őrület!

Slava elmosolyodott az igazgatóhelyettes viccére. Tetszett neki, hogy ilyen helyzetben is képes volt mókázni, közben pedig hősiesen végezte a dolgát. Neki magának fel sem tűnt, hogy a veszélytermi képzéseknek köszönhetően korához képest ő is milyen nyugodtan viselte ezt az egészet, ahogy e miatt a bosszús férfi kifakadt. A két férfitanár megbeszélte egymással, mit tesznek és Slava is megértette már.
A síró Serena látványa megindította őt, a szavai ijesztően hangzottak. Az volt a legijesztőbb, hogy náluk sokkal erősebb lények sem tudtak mindent megoldani. Maradt a remény, hogy ez megoldódik és nekik csak haza kellett jutni. Kész történelemóra volt.
A ragyogásra Slava is oda nézett. Thanost látta, a rettegett óriást és a Fészek seregét. Most már nagyon félt, ez akkora erő volt, amekkorát még nem látott egyben.
Slava hallgatott a tanárokra és a lyukba indult. A zakóját ledobta a gödör aljára, mert akadályozta volna úgy, hogy most több mérettel kisebb lett a teste. Blúzban mászott le, ugrani nem akart. Remegett, de igyekezett tartani magát és nem leesni. Odalent felvette a zakót és a kezébe fogta.
- Itt nem jártunk, de szerintem még lejjebb kéne menni a lépcsőn, mert a hívás elég mélyről jött, nem?
Ha a tanárok mást mondtak, hallgatott rájuk és közben figyelt, hogy ki kellett-e térni valami elől. Ha mást kellett félrelökni egy támadás elől, megpróbálkozott vele, amennyire ez egy 10 éves kislánytól lehetséges volt.

A helyzet valóban nem épp a legszebb. Cody hálás érte, hogy neki nem kellett ezeket átélnie. Azzal nyugtatja magát, hogy a jelenben az itt történtek már régi történések. Thanos ott ha létezik is, de egyelőre még hála az égnek még nem találkoztak vele. Graves panaszaira Cody megértően bólintott.
-Valóban. Az iskolában felkészítjük őket a hasonló helyzetekre, ezen kívül lehet, hogy valami pszichológiai dolog is van a dolog mögött nem tudom. Számomra addig jó míg mindenki összeszedett azért pedig, hogy senkinek se essen semmi baja személyesen felelek. Arról viszont, hogy itt mi történik arról majd később beszélünk mert most nincs rá időnk. Mielőbb meg kell találnunk a fickót aki ezt okozta.
A lejutás sürgősebb lett. A király és az örökkévaló mivel már nem jelentett veszélyt rájuk és jöbb ötletük nem lett Cody a lyukra is mutatott.
-Akkor egy lehetőség maradt. Én megyek előre.
Majd így is tett. Mint mindig most is természetes, hogy ő meg előre ha veszély van. Lent pedig lesegítette a lemászó diákjait is. Egy bizonyos szinten élvezte, hogy azok kisebbek lettek. Ha jelenleg nem lenne hátrányukra akkor még vicces is lenne. Slava kérdésére Cody is bólintott.
-Igen lefelé kell menni. Gyerünk a lépcső felé!
Majd el is kezdi vezetni a csapatot.

//Mivel a fele társaság nem írt, hétfőn lesz új kör.//

//Pénteken lesz új kör.//

Az események csak úgy történtek Augustus meg, azt sem tudta mi-micsoda. Követi a híreket szóval a nevesebb személyeket már látta, de hogy milyen gyémántokról van szó meg mi történik arról fogalma sincs. A világ is el fog elméletben pusztulni. Vagyis ha logikusan akar gondolkozni akkor nem mert nem hallott ilyesmiről, hogy valaha elpusztult volna a világ szóval valószínűleg megállították, de erről nem is hallott. Ez valami titkosított információ volna? Az igazgatóhelyettes meg végre figyelembe vette, de most, hogy Augustus kapott egy választ a kérdéseire, rájött hogy ezzel nem is ér semmit. Tényleg nem is olyan fontos, hogy a többiek miért ilyen nyugodtak. Így elhallgatott és követte a többieket. Főleg így a fiatalabb testében természetesen nem okozott semmi problémát a mászás. Leérve pedig továbbra is szótlanul követte a többieket.

Slava mellett elment, hogy a két férfi mit beszélt egymással. Most minden olyan nehéz és félelmetes volt. A Fészek serege, ami eltakarta a Napot, olyan kép volt, amit soha nem fog el felejteni, ezt jól tudta. Örült az igazgatóhelyettes segítségének, akinek könnyű dolga lehetett egy 10 éves kislány súlyával. Slava rengeteg energiát érzett, élvezte, hogy ennyit fiatalodott. Ilyen testben szót érthetett volna az iskolában sokakkal, akikhez amúgy nagy lett volna. A lelke a látottak miatt ugyanaz maradt, de a külső sokat számított.
Nézte, ahogy a tanár hősként vezette a csapatot. Annyi hőst hatalmas látott itt és annyi nagy erejű ellenséget, amennyit még ők, a mutáns iskola tanulói sem kellett volna, hogy lássanak. Jó érzés volt arra gondolni, hogy közöttük lehetett, ezzel próbálta el terelni a figyelmét a rettegéstől. Eddig csak menekült, semmi hősieset nem tett és lehet, hogy nem is fog, ez az esküvő viszont így is egy kaland lesz, élete egyik legnagyobb eseménye.
A fészkeket nagyon nézte, vonzották ezek a teremtmények. Az ürességek, ahogy szembe néztek a halállal. Mintha nem is éltek volna, mintha gépek lettek volna. Ha volt idő, meg próbálta valamelyiknek a fejét vagy annak jellegzetes darabját leszedni. Gyerekes rikkantással tette fel a kérdést:
- Ez nem olyan csúnya dolog, ugye? Ők nem félik a halált, most már mindegy nekik és ugye meg akartak minket ölni. Mindenkit.
El akart tenni egy ilyet a szobájában kabalának. A folyosó gyönyörű volt, míg bejárták a palotát, sok ilyet láttak. Slava érdekesnek találta, hogy látták az Embertelenek az ősök halálát, hogy emlékeztek meg, ez a téma régóta foglalkoztatta. Szívesen meg nézte volna a szobrokat, a feliratokat, a díszeket tüzetesebben is. Féltette az életét, ment inkább a többiekkel, nem maradt le.
Ijedten meg torpant, amikor meg látta a lényeket. Olyan ridegek voltak, ijesztőek, gép szerűek. Arra gondolt, hogy ezek telepaták lehettek, mert érzékszerveik nem voltak.
- Itt különösen becses sírok lehetnek. Miért pont ott kell lennie annak, amit keresünk?
Bántotta, hogy egyszerűen elzárták az útjukat nagy, erős lények. Slava nem tudta, mennyire volt jó ötlet harcolni. Szerette volna tudni, mik voltak ezek a lények. Nem látszott úgy, hogy támadni akartak. A lány most makacs volt, gyerekesen ragaszkodott ahhoz, amit ki talált. Sok minden érdekelte eddig, sok hős és ellenség életébe bele nézett volna, hogy milyen halált láttak, hogy látták, hogy élték túl. Thanos lett volna a legérdekesebb, de sose értek rá, mert mindig menekültek. Most, hogy meg álltak a lények miatt, meg próbálta használni rajtuk a képességét.