A birtok

-Roxan-

Mintha szellem lennék, az hősies önfeláldozó beszédem süket fülekre talál, semmi reakciót nem kaptam válaszul. Sóhajtok és a tarkóm vakarom, ha nem hát nem és ha már láthatatlan vagyok ki hátrálok a harcból. Teszek pár lassú lépést hátrafelé lustán és unottan nézem a tömegverekedést. Popcornom nincs és nem is megoldható hogy legyen úgyhogy egy koporsószöget kezdek előszedni, amikor a medve az orrba vágás után mintha zavart érezne az erőben, személyiséget vált. Megállok úgy görnyedve ahogy a zsebembe nyúltam és pislogok zavartam, ismerős a hanglejtés, jaaaa tényleg a professzor telepata, de azt nem tudtam hogy ilyesmire is képes, tetszene ha tudnék ilyet én is. Majd felém fordul a tanárnő és közli hogy most lelépünk, lehet hogy mondott még valamit de erre már fordultam is irányba az ajtó felé.
-Oké!-vetettem oda és elengedem a dobozt a zsebemben aztán nagy lendülettel megiramodok.
Ki a folyosóra, majd az első ablakon kiugrok az épületből ha nem találkoznék az ajtóval. Igen, ez az ablakon való közlekedés egy pár éve eléggé a mániám lett, otthon se használtam valami sokat az ajtót, valahogy csak ki kellett lógni, aztán vissza jutni a házba.
Visszatérve, fuss Forest van!

~Mopeteu Zakataka~

Lassan szédelegve kelek fel a földről, és tapintok a fejemhez. Vérzik. Fáj. Körbenézek, és látom, hogy különféle állat-mutánsok támadtak ránk, és zúzzák a tornatermet. Nem tudom, hogy most próbáljak segíteni, vagy ne. Vajon ha ilyen állapotban használom az erőmet, az rontani fog a helyzeten? Annyira nem is vagyok szarul, enyhe agyrázkódás maximum, kutya bajom, volt már rosszabb is. Amikor étlen szomjan kóborol az ember a sivatagban, a kiszáradás szélén, félig holtan, akkor is tud menni tovább, és ha szerencséje van, elér egy oázist. Most én is így teszek, megpróbálom elérni a képzeletbeli oázisom. Az erőmmel akarok villámot generálni, elektromosságot, és lecsapni az iskola ellenfeleire. Jó fej vagyok, próbálom adni itt a hőst, aki majd segít mindenkinek, meg így talán jobban is beépülök. A lényeg most igazából a túlélés, és arra csapatan van több esélyünk, vagy ha meghátrálnék, de igazán érdekel most, hogy mire vagyok képes, és ez a legjobb letesztelni a határaimat. Harcolni akarok.
Megpróbálok a hozzám legközelebb álló ellenfél felé csapni az erőmmel, és elég elektromosságot gerjeszteni, hogy szépen ropogósra süssem, illetve próbálom kontrollálni is, hogy ne csapjon ki mindenfelé a villám, hanem célzottan a célpontom felé tartson. Céltudatosan.

Kórterem: Serena és Gail
Serena sokkal jobban van. A feje pillanatról pillanatra tisztul, de még erősen szédeleg, mintha hőgutát kapott volna.

Csata: X-diákok, X-men, Vércse, Újemberek és a vörös vértes uruk
Jonah jégtüskéi visszavonulásig üldözik a lényt. Egyszerűen nem bír rohamozni és a teste nagy részéből jégcsapok állnak ki. Egyre inkább hátrál ki a harcból. A tigrislovag kiakad mikor látja, hogy a nála két fejjel kisebb törékeny lány becsukja a szemét. Megvadulva rohan felé mire Wilda tökéletesen orron találja. Az orrlukaiból a vér ömleni kezd majd egy hatalmas gyomrost is kap, amitől golyóként zuhan a földre vért köpve.
- Ilyen... nincs...
Próbálja fulladozva kinyögni. A békalény még mozdulna Hood után mikor az ott hagyta pár öklössel később, de mire emelné a kezét Mopetu egy villámmal teríti őt le.
A vörös vértes férfi torkát utolsó álló szörnye, a medvelovag ragadja meg.
- Vége van idegen.
A vértes lenézően méri fel a terepet. Sakura majdnem mindenkit kikísért. /Nekik a kórteremben folytatódik a kaland/ Bent csak a legyűrt állatok felett álló Jonah, Wilda, Hood, Mopetu és a közéjük érkező Xavier van. A bejáratnál maradt pedig Vércse, aki figyeli az egészet.
- Saját harcosomat fordítod elém?
A kecskelény rögtön rohant mestere védelmére majd megdermedt és ő is Xavier hangnemében válaszolt.
- Nem tudom mit akartál tőlünk, de vége van.
- Nem.

A kezéből villámokat szórt, ami mindenkit eltalált még a saját lényeit is, de Vércsét már pont nem érték el. A sárgás energia fájdalmat generált, ami térdre kényszerítette őket.
- Nem Charles. Eddig csak elakartam vinni az animalis példányokat, most mind az enyémek lesznek és te? Te meghalsz.

~ Gyengélkedő ~
Megpróbáltam felülni, de még mindig nagyon szédültem, így inkább visszafeküdtem. Szerencsére már sokkal jobban tudtam gondolkodni, de még mindig éreztem, hogy gyenge és lassú vagyok. Hallgattam Gailt, a szavainak értelme kissé nehezen jutott el a tudatomig. Valamilyen komplikáció lépett volna fel, túl korán jöttem ki a kórházból? Nem tudtam a választ erre, lehet, hogy vissza kellene mennem és újra kihívni a mentőket. A hasam nem fájt, így nem biztos, hogy az volt.
- Szédülök, és úgy érezem magam, mint akinek a fején átment egy úthenger – mondtam.
Kissé feljebb helyezkedtem az ágyban, de még nem annyira, hogy rosszul legyek a szédüléstől. Azon nem csodálkoztam, hogy Charlie már nem volt itt, így is rossz érzésem volt, hogy megtudta, hogy az apám, Magneto életben van, ezért is az lett volna meglepő, ha itt marad és nem megy el.
- Lehet, hogy fel kéne hívni az orvosomat – mondtam kissé erőtlenül. – Nem tudom, hogy nem-e a műtétem szövődménye ez.
Kérdőn pillantottam Gailra, hogy neki mi a véleménye ezzel kapcsolatban, hogy egyetért-e velem, vagy úgy véli csak, hogy túlaggódom ezt a dolgot. Ami lehet, hogy tényleg így volt.

~Gail - Gyengélkedő ~

Segítek Serenának ahogy próbál felülni közben hallgatom a válaszát, hogy hogyan is érzi magát.
- Akkor lehet, hogy mégsem kellene felülnöd még. Nézhetek neked valamit fejfájásra.
Ajánlom neki fel közben egy pillanatra eltekintek az ajtó felé is.
- Orvos, igen. Akartam hívni őket de van egy kis szitu most a suliban, Hoodnak is ezért mondtam, hogy menjen át a többiekhez. De emiatt most ne aggódj, inkább csak pihenjél. Hozok neked valamit a fejfájásra.
Mosolygok Serenára aztán pedig ellépek mellőle a szekrényekhez és keresek valamit amire rá is van írva, hogy mi az és mire jó.
Vajon mi történhet most a többiekkel. Jonah is ott van. És nem örülök, hogy valaki megtámadott minket itt. Aggódok, remélem, hogy nem lesz senkinek sem baja.
Aztán ha meg találok is akkor egy pohár vizet engedve még vissza megyek hozzá és odaadom neki, hogy vegye be. Egy kis fájdalom csillapító nem árthat meg neki se. Az senkinek se árt meg.




~ Sakura - Diákokkal a gyengélkedőhöz ~

Több mint szíves örömest kísértem ki a diákokat, akiket csak tudtam a csatatérré vált teremből. Azért valamelyest meg álltak a lábukon, persze az arany fiú még most is az elemében van. Ki más ha ő nem élvezi a helyzetet. Minden esetre a gyengélkedő felé irányítottam át a gyerekeket. Ott volt még Serena és Gail is. Jobb ha mind egy helyen van, vagy jobb. Ha azok öten nem oldják meg a helyzetet ott most akkor komoly problémákkal nézhetünk szembe. A gyengélkedőn meg talán ki tudok húzni valamit Gail-ből. Mégis csak egy látnok, ha nagy szar érkezik azt rögtön tudni fogja, ha más nem. A fene vinné el, ez nem nekem való. Már évekkel ezelőtt sem szerettem, hogy vadásznak rám! Most meg napi szinten kell majd számítanom rá megint? A nyugodt életemet akarom vissza... De most egyenlőre csak az van, hogy diákok el, gyengélkedő be és remélem hamar lerendezik a nézeteltéréseiket ottan visszább.

~Roxan~ /Gyengélkedő felé/

Egyértelmű, aki félti a bőrét, az nem hősködésre született, és aki nem hősködésre született az fusson, nehogy láb alatt legyen az önfeláldozóknak. Én ezt a jól kitalált agyasságot alkalmazom is, föleg amikor a kísérő tanár hivatalosan is engedélyt ad rá, chh mintha érdekelt volna hogy ad e engedélyt. Gondolok a saját életünk mentését nem tiltja a házi rend. No, amíg a kezdő hőseink poszterhez méltó mód pózolnak a legyűrt ellenség felett addig nyúl cipő. Én voltam az első aki kivágta az ajtót és neki látott a futásnak, azt a részt még azért elcsíptem amikor a vértes pasi fenyegetőzik, most már nem csak engem akarnak elrabolni hanem mindenkit. Grat gyerekek, nesze nektek erőt fitogtatni és még álldogáljatok is ott büszkén, feküdjetek arany tálcára pls, hadd gyűjtsön be mindenkit a fali polcára az a vörös p*cs. Mondjuk, most minket is terelgetnek itt mint a marhákat, úgy, mindenkit egy kupacba. Szépen sorjába be a gyengélkedőbe hogy szegény ájult csajnak küzdenie kelljen az oxigénért, ugyanis ami nem öl meg az megerősít, természetes kiválasztódás van bocsika,  illetve nehezebb legyen minket megtalálni és elkapni. Nem igazán tetszik nekem ez az ötlet, megállok az ajtó mellett és hagyom hogy mindenki bemenjen, majd ha a tanár szóvá teszi hogy nekem is be kéne fáradnom, megrázom a fejem.
-Ez egy elég elb*szott terv már ha, az a lényeg hogy megússzuk úgyhogy nem fogok oda bepréselődni. - megkísérlek egy fordulást és keresni egy másik, valóban biztonságos helyet, ami nem az épületben van és főleg nem itt.

/Majdnem két hét, ennyit nem várunk a többiekre /

Kórterem: Serena, Gail, Sakura, Roxan, X-diákok
Gail ad vizet és gyógyszert a lánynak mire Sakura majdnem belöki a diákok seregét a gyengélkedőbe. Párna magyaráznak a két lánynak:
- A szörnyeket legyőztük, de a prof mondta, hogy jöjjünk ide!
- Hogy fog ez a hely megvédeni minket?
Serena feje máris jobb a gyógyszertől, pillanatról pillanatra kezd kitisztulni az erejét még nem tudja használni, de már józanabbnak érzi magát.
Gail látja, hogy a dolgok nem jól állnak a csatában. Xavier mind kérése ellenére, szüksége lesz azokra, akik a gyengélkedőben vannak, hogy győzzön.

Csata: Jonah, Wilda, Hood, Mopetu, Vércse, Xavier, rejtélyes támadó
A villámok sora nem akart megállni a férfi nagyon élvezte a győzelmét, de közben Xavier meglátta Jonah mozdulatát és direkt megszólította a vértes alakot.
- Ki vagy te?
Kérdezte remegve.
- Szólíts a Legfőbb Evolucionistának.
Mondta Xavier fölé hajolva a férfi büszkén. A jég ekkor táncolt végig a földön és elérte a férfi lábait, ahogy elkezdett megfagyni dühösen Jonahra nézett.
- Arcátlan génhiba!
Egy újabb villámot lőtt, de már nem a csapatra hanem csakis a jégmutánsra, aki egy nagyot robbanva eszméletlenül csapódott Vércsére. A vértje szerint a fiú él, de a sokk kiütötte. Hood kihasználva a pillanatnyi szünetet neki ugrik az Evolucionistának, de a rúgása az arcon még nyomot se hagy. A férfi megragadja Hood torkát és elmosolyodik.
- Ez a kölköd hal meg először Xavier.
Xavier minden erejével koncentrál,d e a férfi csak kacarászik miközben egyre jobban szorítja a fiú torkát.
- Úgy fest a vértem generátora még a te telepátiádat is kizárja.

~ Gyengélkedő ~
Hálásan fogadtam, amikor Gail segített felülni, de végül is egyet kellett értenem vele, hogy lehet, hogy tényleg jobban járnék úgy, hogyha visszafeküdnék. Már éppen megráztam volna a fejemet a javaslatára, amikor rájöttem, hogy a fejemet rázni ebben a helyzetben nem épp a legjobb megoldás.
- Nem kell köszönöm – feleltem. – Egész eddig a kórházban fájdalomcsillapítókkal tömtek…
Történt valami és Charlie is ezért ment el? Aggódtam, hogy mi lehet, főleg, amikor a többiek is bejöttek a szobába. A vizet Gailtól hálásan elfogadtam, de a gyógyszert, ha hozta letettem az ágy mellé a szekrényre, ha volt ilyen itt. Roxan hangja nem tett éppen jót a fejemnek, ahogyan hisztizett. Ekkor vettem be végül a gyógyszert, mert ez már tényleg sok volt. Mondjuk nem igen értettem, hogy miért is pont ide akartak jönni, ha tényleg gond van, akkor miért nem menekülnek ki az épületből? Vagy azért jöttek, hogy minket kivigyenek, bár erre egyelőre nem volt semmilyen utalás, sem nyom.
- Mi történt? – kérdeztem őket. – Hol vannak a többiek? Már elhagyták a sulit?
Ekkor kezdtem érezni, hogy végre múlni kezdett, így már feltudtam ülni az ágyban, igaz egyelőre még kissé bizonytalannak éreztem magam, de már tényleg jobban voltam.

Gail ~ Gyengélkedő ~

Serena végül is elveszi a vizet de nem úgy fest mint aki be akarná venni a gyógyszert is. Gondolom, hogy eleget kaphatott a kórházban már, hogy undorodjon már tőle de jobb lenne ha bevenné. Persze nem állok le vele vitatkozni. Inkább nem tudok mert közben becsapódik a diák sereg és közel sem tűnnek úgy mint akik megnyugodtak egy már eldőlt csata után. Serena be is dobja közben a fájdalom csillapítót aminek örülök, hogy végül be vette. De kár, hogy azért mert az egyik diák elég hangosan osztja meg a véleményét.
De nem ez az ami aggaszt, hanem, hogy látom lelki szemeim előtt, hogy a professzor és a többiek akik ott maradtak bajban vannak. És csak egyre nagyobban lesznek!
- Vissza kell mennünk segíteni nekik. - motyogom el Serena ágya mellett, felnézek rá és még biztatóan mosolygok rá és elindulok az ajtó felé.
- Én odamegyek a professzorékhoz. Segíteni ha kell nekik. Valaki még jön velem?
Kérdezem meg még megállva az ajtóban. Isten igazából nagyon remélem, hogy jönni fog még valaki mert aggaszt amit láttam, de nem tálalnám ki eléjük mert akkor mindenki csak nemlegelne biztosan. De végül várok egy kicsit, hogy kapok-e valami vissza jelzés szerűt a többiektől, hogy valaki jön esetleg. Aztán ha igen ha nem én elindulok futva, kocogva a terem felé ahol vannak a többiek bajban. Nem akarom ki sprintelni magamat ezért próbálok egy normálisnak nevezhető tempót tartani futás közben, bármennyire is aggódom a többiekért, Jonah-ért.



- Sakura -

Elérünk a gyengélkedőig ahol Roxan kifejti ellenszenvét az úti célunkkal és, hogy ez mekkora baromság. Nem mondod? Ahogy fordul Roxan megfogom a felkarját és közelebb hajolva hozzá halkan beszélek hozzá még az ajtóban. Egy kis négyszemközti szóváltás képen.
- Aztán engem hidegen hagy ,hogy merre rohangál bármelyikőtök is. Csak a proff miatt játszok bébiszittert veletek.
Elengedem a karját, hogy csinálhat amit akar.
- Felőlem rohanhattok bármerre vagy bebújhattok a szekrénybe.
Fogok én itt szívni egy maréknyi hangyával hormon és pánik túltengéssel amikor lehetne pár arcot beverni inkább jópofizás nélkül.
Meg fordulok arra amerről jöttünk és mivel elég szélesek a folyosók hozzá így kitárom a szárnyaimat és az egyenes szakaszon nagy lendülettel megindulok repülve. A kanyarokban kicsit lassítva, hogy azért ne csapódjak fel a falra de így még mindig gyorsan vissza fogok érni. És mindenképpen gyorsabban mintha sétálnék.
Minden esetre amint vissza érek a teremhez köbö tudom, hogy mire számíthatok. Valszeg a prof agyalja az ellenfeleket, Jonah röhög valamelyik felett, Hood csendesen már áll egy sarokba és minden szép és jó és csak a főmuftinak kéne ott lennie, körbe zárva általuk. Szóóval egy elég tiszta pay back-et tudok rá valószínűleg tolni ha lendületből be~libbenek teli talppal arcba. Valahogyan meg kell köszönnöm neki, hogy elcseszte a napom.

//Sakura kiszáguldott hamarabb így nem hallotta, hogy mit morgott Gail//

~Mopeteu Zakataka~

Levertük a támadókat, egész pengék vagyunk, a sok retardált meg menekült. Gyengék, nem érdemlik meg a figyelmemet, nem érdemlik meg az életet. Már csak egy ellenfél van talpon, a páncélos alak, aki villámokat kezd el szórni. Azért na, ez az én harcmodorom! Hogy a teve egye meg a beled! Térdre hullok, és úgy nézek az alakra. Az egyik társam megpróbálta a fagyasztásával elérni a rohadékot, aki megint villámokat szórt. Elég lesz már, mondtam, hogy ez az én védjegyem, te paraszt! Úgy tűnik, a professzor se elég ellene, én pedig nem tudom, hogy támadjak, vagy ne. A srác támadása nem ért semmit, de nem is volt túl hatékony, viszont a páncélja lehet, hogy felfogná a villámaim... viszont nem tudhatjuk, amíg nem próbáltuk!
Minden erőmmel arra összpontosítok, hogy villámokat szórjak a plagizáló köcsög felé, aki lopja a képességemet. Ezen a birtokon csak egy ember szórja az elektromos áldást, és az én vagyok, meg Allah, ha méltat minket arra, hogy megjelenjen. De ő is csak azért, mert ő az Isten. Na jó, Apokalipszisnek is elnézném, ha ilyesmit akarna tenni, de másnak aztán tényleg nem! Ennyi, kész, vége a listának, ha valaki rajtunk kívül villámokat akar szórni, akkor előbb hugyozza a nevét a homokba, és egyen teveszart. Ha sikerül eltalálnom, akkor próbálom folyamatos terhelés alatt tartani, a lehető legerősebb támadásomat indítani ellene, és tartani amíg bírom. Még ha el is nyeli, lehet, hogy egy idő után túlterhelem, vagy lefoglalom amíg mások tesznek valamit.

~Roxan~

Amikor a terem előtt kinyilvánítottam hogy nem értek egyet a tervvel és nem megyek be a gyengélkedőbe, fordulás közben a tanár megkapta a karom. Nálunk ezt otthon általában felhívás volt egy kis bunyóra és annál volt az előny aki gyorsabb volt. Rántottam a karomon de nem folytattam a mozdulatsort, sikerült vissza fogni a reflexet és vissza fordítottam a fejem. Ohh, kicsit kibújt a szög a szákból, kérlek mesélj még. Chh, nem vártam választ se igazából, max egy nyugtázást hogy mehetek. Pislogok a nőre.
-Oké. -vetem oda hanyagul váll rántva és haladok tovább a folyosón, hallgatva ahogy elszárnyal a bukott angyalka aki hirtelen felindulásból áldozta a testi épségét értem aztán személyiséget váltott és lesz*rja a sorsunk, érdekes. De nekem eddig szimpi, komolyan, de nem érdekel az életfájdalma.
Fütyörészve haladok a folyosón a cirkusszal ellentétes irányba, nem futok ugyan de szedem a lábaim. Bújjunk a szekrénybe, hmmm nem olyan rossz ötlet, ha eg mumus elől bujkálunk vagy a többi társunk elől illetve egy tanár elől, de ezek azért nagyobb kutyáknak tűnek annál. Útba ejtek egy hűtőt vagy valamit egy energiaitalért, nem árt a töltés ha menekülnöm kell majd, ezekkel biztos nem állok le boxolni, nagyon nem egy súlycsoportba tartozunk.
Kijárat, kijárat....ablakocska. Ki a szabadba, járjuk körbe kicsit a sulit, keressünk egy nyugis helyet, aztán imádkozzunk mélyen tisztelt istenünkhöz hogy ne zárjon be az iskola az incidens után, haza menni ugyan biztos nem fogok de azért még nem vagyok felkészülve ilyen hirtelen utcára dobásra. Általában a rossz fiúknak szurkolok de hajrá hajrá X-ek.

Kórterem: Serena, Gail, Sakura, Roxan, X-diákok
Sakura kirepült a teremből nyílegyenesen át Xavierékhez. Gail pár szép szó után követte őt. Serena látja a zavart tömegben ahogy Roxan megindul az ablak felé és próbálja azt kinyitni mikor sikerül neki elkezd kimászni. Gail végig követi a harcot, egyiptomi harcos lángokba borítja a vértes gonoszt, majd egy Angyal csap le rá.
A lény mielőtt beérkezne már látja a folyosón fekvő eszméletlen Jonaht, aki teljesen kiütötte a shi'ar idegent.

Csata: Jonah, Wilda, Hood, Mopetu, Vércse, Xavier, Legfőbb Evolucionista
Az Evolucionista hanyag kacajjal lépett Xavierre egy lábbal.
- Ne mozogj, lásd hogy hal meg az egyik gyermeked. Szokd a látványt ő csak az els...
Mopetu villámai robajos hanggal csaptak le. Métereket repült hátra a vértje. A páncélja nem egy helyen széttört. A férfi lihegve tette maga elé a két kezét keresztbe ezzel a kesztyűk nagyrészt hárítják az energiákat.
- Arcátlan korcs!
A sisakja szemeiből lézer lő pontosan az egyiptomi fiú felé, aki rögtön látja a támadást, mert a szemek elkezdenek előtte világítani.
Ekkor repül be Sakura és kicsivel később Gail éri utol.

~ Gyengélkedő ~
Zavartan figyeltem az eseményeket, hogy mi is van, fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek, és nem épp a legjobb volt, hogy csak így hagynák Roxan-t elmenni. Sakura kirepült és ment utána Gail is. ő látta a jövőt, így ha azt mondta, hogy menni kell, akkor bizonyára hatalmas gondok vannak ott, ahonnan jöttek. Megpróbáltam felállni és a lányokra nézni, amikor Roxan elindult kifelé az ablakon.
- Ne hagyjátok, hogy elmenjen! – kértem őket.
Még mindig szédültem és erőtlennek éreztem magam, de segítenem kellett, ki tudja, hogy miként állnak, vagy ha vannak sérültek, talán velük tudok valamit kezdeni. Ha volt erőm és megtudtam tenni, akkor igyekeztem Gail után sietni. Az ajtóból még visszafordultam a diákok felé, hiszen nem tudtam, hogy hol történt a gond és hova kellene mennem.
- Honnan jöttetek fel, hol támadtak meg titeket? – kérdeztem hadarva.
Ha megmondták, hogy hova kell mennem, akkor elindulok abba az irányba, amennyire tudok menni. Ha nem, akkor próbálok fülelni és a kiszűrődő zajokat követni, hogy hol lehet harc, vagy efféle és remélve, hogy meghallok valamit, ami irányt adhat abban, hogy hova kell mennem. Bármelyik eset is történik, csak reménykedem benne, hogy időben fogok odaérni és nem kések el.

~Roxan~

Oké, szóval mehetek utamra, menekülési útvonaltervezés-nézek körbe az össze ablakot nézem háááát végül csak a gyengélkedőbe kötök ki. Máris fullaszt ez a halom szerencsétlen egy rakáson, de aggodalomra semmi ok, csak azért vagyok itt mert a benti ablak tűnt a legszimpatikusabbnak,. Meg aztán, hátha utat mutatok egy megtérőnek és velem tart, mert van némi józan esze ami elég gyors ahhoz hogy az előbbiből felfogja hiába tűntünk izmosnak attól még semmi esélyünk nekünk kezdőknek, vaaagy csak szimplán nem az a hős típus és inkább rá hagyja ezt az önfeláldozóknak, pont mint én. Hozzá is látok a dolgomnak, kinyitom az ablakot és lépnék ki rajta amikor meghallom hogy az egyik csaj felkiált hogy ne engedjenek ki, félbehagyom a mozdulatsort visszafordulok lazán a bokámra "ülve" amit a párkányon pihentetek és vissza kérdezek.
-Mert? Mit csináljak, b*szki? Te nem voltál lent, te nem láttad azokat az alakokat, ki vannak b*szva, főleg az gyanús aki egész eddig szobrozott. Most jöttem ide, balf*sz vagyok az erőmhöz, a profikra bízom a melót inkább. És mi van ha mégse jön össze nekik? Nem fogok itt várni mint egy szerencsétlen, a hősködéshez meg nem vagyok eléggé szuicidhajlamú, bocs. Érted? -viszonylag gyorsan beszéltem hogy egyikőnk idejét se raboljam és közben nem tehetek róla járt a kezem, hülye szokás.
Nagyon siet úgyhogy az is csoda ha meghallgatott, ha még is akkor csak megértette, na mindegy. Miközben már 2 lában kilógatva az ugrásra készülnék még méltatom hogy válaszolok a kérdésére.
-Tornaterem, vagy mi rák az.- minek nevezitek jobban mondva.
Aztán ha elviharzott és végre nyugodtan vagyok, pacsi mindenki meg sok szerencsét meg a többi sz*rság és léptem.

~Mopeteu Zakataka~

A támadásom egész hatékony, amin meg is lepődök egy pillanatra, miközben az alak repül a támadásom erejétől. Csodálkozva néztem, azt hittem a ruhája fel van készítve a saját ereje ellen, ez úgy tűnt nem teljesen így van. Hülyék ezek az amerikaiak. Folytatnám a támadást, de világítani kezd a szeme, ami nem tetszik. Láttam már néhány amerikai filmet, azokban az ilyenek mindig roszatt jelentenek, hát most vagy hülyét csinálok magamból, vagy ez életem ötlete, de gondolkodás nélkül oldalra vetődök, és gurulni próbálok a földön, a lehető legmesszebb a ponttól, ahol nemrég még álldogáltam és villámokat szórtam. Közben berepül valaki, ránézésre barát, nem ellenség, én pedig a többiekre várok, hogy valaki elterelje a figyelmét, és újra támadhassak. Nem akarok egyedül harcolni vele, nem vagyok hülye, azért vannak a társaim, hogy segítsenek. Ráadásul így felmérhetem az erejüket, ha én vagyok itt a legerősebb, akkor elég csalódott lesz Apokalipszis, amikor visszatérek, és elmondom hogy ezek arra se méltóak, hogy a cipőjét pucolják. Ami elég alantas, főleg, hogy nem is hord cipőt.

~ Sakura ~

Végig repültem a folyosón egészen a tornateremig ahova befordulva már láttam is, hogy mennyire változott az állás. Már csak a főmufti áll. Több értelemben is mert a többi társa ki van ütve vagy agykontrollálva de a mieink meg térdre rogyva látszanak lenni vagy fekszenek. Nem sokat nézelődök hanem inkább megtartva a lendületemet tovább repülök a fószer felé aki más felé tűnik figyelni. Remélem, hogy tartani is fogja meg minden és én addig be tudom zárni a köztünk lévő távolságot és gyomrába landolni két lábbal. Vagy oldalába, ahogy érem.


~ Gail ~

Átérek a teremhez. Nem sokkal értem ide mint Miss Sakura is. Bőven előbb mint én hiszen gyorsabban repült mint én futottam. De ez most nem is lényeges nekem. Ahogy jöttem a teremhez követtem is, követni is tudtam a szituációt a harcban, vagy valami hasonló is lehetett volna a látomásom ami futás közben pörgött nekem.
Mikor beérek Jonah-n akad meg a tekintetem aki félig Vércsén feküdve hevernek mind a ketten a földön eszméletlenül. Miss Sakura épp berontott és az egyik diákra támad rá éppen az ellenség.. Tudom, hogy nem szép de most biztos nem fog észre venni. Leggugolok és odasietek Jonah mellé. Remélem, hogy nem fog felfigyelni rám a páncélos hapek.
Az eszméletlen Jonah-t meg megpróbálom felkelteni.

Kórterem: Vipra, Roxan, X-diákok
A lány már kimászott az ablakon mikor a diákok döbbenten néznek valamit és páran mutatnak is felé. A gépekre kötött zöldesen izzó fiú elkezd felülni. Vipra lassan tér magához. A szobában furcsa idegen alakok vannak. Mind tinédzser mint ő,de az egyik, aki az ablakon benéz például egy patkányember. Az egyik diák egy nagydarab gorilla.A teste zöldes aruával rendelkezik. Lát maga mellett egy védőruhát és a távolból hallani egy csata zajait.

Csata: Serena, Gail, Jonah, Wilda, Hood, Mopetu, Vércse, Xavier, Legfőbb Evolucionista
Gail ébresztgeti Jonaht, de az nagyot kapott és csak nyammog a hangokra. Serena megérkezik a terembe. Mopetu okosan odébb gurul és a vértes szeméből fehér lézer repül el mellette. Sakura beszáguld a terembe kihasználva a figyelmetlenséget két lábbal csapódik bele a vértesbe, aki ettől hátra esik, de sajna a szárnyas nő mindkét bokája hihetetlenül fáj, nem bír rájuk állni sem. Az érintésüktől üvöltenie kell. Mopetu az így nyert előnnyel újra telibe találja a vértest. A páncélos újra szikrázni kezd, de szép lassan a kesztyű begyűjti az elektromosságot és visszacsapja az egyiptomi gyerekre.

~ Csata ~
Végül sikerült letalálnom arra a helyre, ahol a csata folyt. Roppant rosszul álltak a mieink, láthatóan a Professzor tehetetlen volt, Jonah kifeküdve, Gail nem tudta felébreszteni, legalább is így tűnt. A furcsa páncélos is hasonló állapotban, Charlie a földön feküdt, a kínai lány is, egyedül az afrikai fiú csinált bármit is, mert még Ms. Sakura is a földön feküdt. Talán még éppen az utolsó pillanatban érkeztem meg, vagy már az után. Még nem tudtam, nem éreztem magam egyelőre teljesen jól, de muszáj volt valamit tennem, akár az egészségem kárára is, mert különben megöli őket. Megremegtem, mikor megláttam, hogy az elektromosság nem árt a páncélosnak, csupán összegyűjtötte. Valahogyan tönkre kellett volna tennem azt, hogy az áram őt rázza meg még azelőtt, hogy eltűnne onnan az elektromosság. Hogy zárlatot kapjon a páncél, megrepedjen és önmagára hasson vissza, ne tudjon velük kifelé támadni. Ahogyan ezen törtem a fejem és gondolkodtam hirtelen azt vettem észre, hogy a kezeim kékes fényben izzanak, mintha apró pici villámok lettek volna a kézfejeim, ujjaim körül, mik még fényt is árasztanak, de engem nem rázott meg és nem volt rám hatással. Erre is képes lennék a képességemmel, vagy valami tejesen új dolog? Nem volt időm ezen gondolkodni, mindenképpen meg kellett próbálnom, hogy ezzel támadok, mielőtt el nem tűnik. Mindkét kezemet egyszerre emeltem a fejem fölé, néhány pillanatig hátrafelé tartottam a kézfejeimet, mintha valami nagyobb labda lett volna benne, majd ezzel a mozdulattal ezeket az apró villámló valamiket elhajítottam egyenesen a páncélos alak felé. Arra igyekeztem figyelni, hogyha rám támad, akkor a rosszullétem ellenére próbáljak kitérni előle, vagy a képességemmel pajzsot húzni magam elé, hogy az védjen meg a támadástól.

A keze hasonlóképp, pontosan ugyanígy világít, mint itt Wiccannak:

----Vipra---- Kórterem
Furcsa zajok rángatnak ki a szép álomvilágból egyenesen a kemény valóságba. Az egyik pillanatban még Gail-lal voltam, most meg a szememet kinyitva valami kórteremben lehetek. Lassacskán felülök, majd megpróbálom összeszedni magamat, legalább is ezt szeretném. Rögtön a kezemre leszek figyelmes, ami valamiért zölden világít, akárcsak a testem többi része. Mégis mi a jó fene folyik itt? Miért is világítok? Körbenézek, hátha kiszúrok egy nővért vagy egy doktort aki majd magyarázattal tud szolgálni, de amit meglátok az nagyon ijesztő. A terem, amiben vagyok tele van furcsa alakokkal és a furcsa most ténylegesen furcsa. Az egyiknek például patkányképe van, míg a másik egy gorilla, de a legrosszabb akkor is az, hogy engem bámulnak.
- Mi a..? - csúszik ki a számon a kérdés, majd megpróbálok minél távolabb kerülni az alakoktól, aminek következtében lezúgok az ágyról. Mégis mi a fészkes fene folyik itt? Hogy kerültem ide és egyáltalán hol van ez az itt? Egyáltalán mit keres egy védőruha az ágyam mellett és még mindig nem értem, hogy miért világítok, mint egy zöld neonlámpa?  Túl sok a kérdés, de egyenlőre igyekszem minél jobban a falnak lapulni. Ezekkel szemben még beöltözve se tudnék szembeszállni.

~Roxan~
(Kórterem)

Oké, látom mindenkit nagyon érdekel a csaj kérdése és tényleg baromira meg akarnak állítani, ugyan már, mire számított? Ha valaki vérbe fagyva fekszik az utcán képesek elsétálni mellett vagy értetlenül bambulni hogy óó, akkor most, ezen kicsit el is nevettem magam és megráztam a fejem.
-Ennyi marhát egy rakáson, jó isten. - majd egy mozdulattal kint is termettem az ablakon kívül, földszinten vagyunk így enyhén szólva se volt nehéz dolgom.
Felnézek, hmm szerintem egy magasabb se emelet se kottyan t volna meg, na majd egyszer leteszteljük. Egy pillanatra még vissza nézek azért ekkor tűnik fel hogy változott a kép, ott valaki ül aki az előbb feküdt és még világít is ez nagyon vagány, bár sz*r lehet így bújócskázni, főleg sötétben. A srác ijedtében le is vágódik az ágyról, vissza könyökölök az ablakba röhögve.
-Üdv a cirkuszban csernobili barátom! Szép landolás. Jól vagy amúgy? -gyors kérdés, nem mintha érdekelne de ha már hozzá szóltam tűnjek már úgy mint aki nem olyan paraszt.
Eszembe jutott még valami bár lehet hogy ezt megbánom, nem vagyok egy csapat játékos de kezdem sajnálni a sok tehetetlen szerencsétlent, az egy dolog hogy nem segítenek a harcban, meg is értem, f*sznak sincs kedve tízen évesen kipurcantani magát, de hogy magukért se képesek tenni az már súlyos.  Radioaktív Csipkerózsit mondjuk megértem hogy azt se tudja hol van meg mi van, talán ő az oka hogy még itt állok, a remény hogy normális csak még nem tért egészen magához ezért nem akarok vele kib*szni, kis cukimuki vagyok az utolsó porcikámig.
-No, Figyelmet kérek, közérdekű bejelentés! -ha figyelnek mondom, ha nem kis szünet után akkor is- Akar még valaki jönni biztonságos helyet keresni vagy megvárjátok a mumust? -várok immár az ablakkeretem dobolva a kezemmel.

~Sakura - csata ~

Berebbenek és eltalálom a csávót két lábbal. Hátra esik tőle én viszont rosszabbul járok mint gondoltam, hogy fogok. Mintha betonfalba talpaltam volna bele, mind a két bokám fáj. Vesztek a magasságomból de repülve kicsit még mindig viszább hátrálok a csávótól. Ezt ütlegelnem felesleges, csak törött végtagokkal végezném. Még többel. De az egyik diák telibe kapja legalább a villámaival. Öröm az ürömben, mert elszívja a kesztyűje az egészet.
Nem jut eszembe semmi most így azon kívül, hogy a fájdalom a lábamban jár az eszemben. A torna terem legalább magasabb így feljebb tudok repülni. A bal lábam meg felhúzom és a bokámhoz teszem a kezemet ami körül zöldes derengés jelenik meg. Most nincs sok más lehetőségem mint hogy rendbe hozzam a lábamat mert repülgetni össze vissza sokáig azért nem fog működni sem.


~ Gail - csata ~

Hiába próbálom meg keltegetni Jonaht csak morog meg nyammog. Még  aww olnák is rá meg aranyos is lenne ha nem tudnám, hogy kapott egy nagyot és még zajlik a csata pár méterre tőlünk. Ezért csak frusztráltan adok neki ébresztgető pofont jobbról egyet, balról egyet.
- Gyerünk már, kelj fel - fél suttogva közben. 
Valahogy fel kellene kelteni mert már a villámok se jók, talán a jege jó lenne vagy a kettőjüké együtt, egyszerre vagy valami mert nagyon ki fogunk kapni. Ki fogunk kapni... Ezaz! Közelebb hajolok Jonah-hoz, hogy a fülébe tudjam súgni. Ha ez nem kelti fel akkor nem tudom, hogy mi.
- Zack elhozta a Valkűröd és rád vár.

Kórterem: Vipra, Roxan, X-diákok
Vipra lassan elkezd emlékezni, hogy megjelentek az erői majd mutánsok harcoltak körülötte. Jófiúk és egy kiborg gonosz. A végén elájult. Párszor hallotta egy kopasz férfi nyugtató szavait, hogy mindent rendben lesz.
A diákok nem támadnak csak értetlenül nézik Roxánt, a patkányembert, aki az ablakban áll már.
- De.. ők az x-men...
- Annak nevelnek minket is!
- Ők hősök!
- A hősök győznek!
Mondják a gyerekek zavartan félig Roxnak és félig egymásnak. Majd a tornateremből hallható csatazajok elhalkulnak.

Csata: Serena, Gail, Jonah, Wilda, Hood, Mopetu, Vércse, Xavier, Legfőbb Evolucionista
Sakura biztos távra repül és gyógyulni próbál szép lassan. Gail pedig halkan súg szavakat Jonah fülébe, amitől a fiú remélhetőleg felébred, ha tud. Persze nem lesz harcra kész csak éber.
A vörös vértes megvetően készült Mopetut kivégezni a villámával amikor Serena kezén fehéres csillag formájú fény jelent meg. Ez a boszorkánycsapás, hasonlóan fivére támadásához egy valószínületlenséget generált, aminek hála a férfi vértje szikrázva zárlatot kapott. A kékes szikrák már csak halovány fényként repülték körbe az egyiptomi fiút. Miközben Evolucionista vértje teljesen kikapcsolt. Egy vasdarabként zuhant a földre. Xaviert Hood emelte fel a földről vállán át emelve az egyik karját.
- Vége van Herbert.
A vértes szenved küzdötte fel, magát, mint egy alak egy lovagi vértben, ami túl nehéz rá.
- Herbert Edgar Wyndham, ez a valódi neved.
A Legfőbb Evolucionista elfordult Xavier felől.
- Nagynak hiszed magad ugye Charles? Csak, mert a képességgel képes letté belelátnia fejembe még mindig nem foghatod fel az én tudásomat.
- Ez nem egy verseny Herbert.
Mondta türelmesen Xavier, mintha csak az egyik diákját oktatná ki.

A támadásom után döbbenten néztem hol a kezemre, hol pedig a vértes alakra, főleg, mert a páncél kikapcsolt és a férfi összeomlott a földre. Nem igen tudtam, hogy mi is történt és mit is csináltam csak annyit, hogy valami olyasmi történt, mintha folyamatosan koncentráltam és mondogattam volna, hogy mit szeretnék, csak így sokkal könnyebben és nagyobb erővel.
- Ezt tényleg én csináltam? – kérdeztem értetlenül.
Mikre lehetek még képes? Vagy egyáltalán voltak határai a képességemnek, vagy tényleg bármire képes voltam vele? Továbbra is aggódtam, hogy ekkora hatalom nem való ember kezébe, főleg nem a bátyámnak, Wandalnak, bár ő legalább börtönben van és onnan nem árthat senkinek. Amiatt megkönnyebbültem, hogy Charlie is jobban volt már és nem a földön feküdt, hanem a Professzort segítette fel és támogatta. Azonban a páncélos sem maradt sokáig a földön, de legalább úgy tűnt, hogy végleg működésképtelenné vált a páncél.
- Valaki hívja a SHIELD-et – vetettem fel.
Még így is elég sok idő lesz mire ideérnek, de nagyobb biztonságban éreztem volna magam. Az egész végén odafordultam a Professzor felé.
- Elaltassam, amíg ide nem érnek a hatóságok? – kérdeztem.
Úgy éreztem, hogy ezt még megtudom tenni, mert nem volt túl bonyolult. Így ha a Professzor megkér erre, akkor koncentrálni kezdek, hogy a páncélos férfi elaludjon, vagy éppen arra, amit a férfi kért tőlem, hogy tegyek a páncélossal.