A birtok

Vipra
A kemény földet érésemet követően valaki elkezd röhögni. Rövidesen észreveszem, hogy a patkányképű röhög, aki a hang alapján egy lány. Ooookkééés, ez a helyzet kezd rosszabb lenni. Csak néhány emlékem van a "kiütésemet" megelőző történtekről, valami mutáns és kiborgharcról, meg hogy valami mutáns erőm lett. Lett? Mutáns vagyok? De mégis hogyan és miért? Tudat alatt érzem, hogy erre a kérdésre csak egy ember tudja a választ, valami kopasz illető, de ő jelenleg nincs itt.
A patkányképű ekkor egy bejelentést tesz, hogy ki akar vele menni, biztonságos helyet keresni.
- Én megyek- vágom rá hezitálás nélkül. Válaszok kellenek, de először is egy biztonságos hely is megtenné. Körbenézek, hátha megtalálom a cipőmet, majd ha megvan akkor felhúzom, ha nem akkor meg mezítláb megyek a lány után. Furcsa zajokat hallok hirtelen a...nem tudom pontosan honnan, de leginkább csatazajnak hangzik.
- Jobb, ha minél hamarabb elindulunk. - mondom, majd egy szó nélkül követem a patkányképűt. A többi idióta szörny meg maradjon csak itt, majd rájuk dől az egész épület. Esetleg egy harcba is belekeveredhetnek, de én inkább távol maradok a küzdelmektől. Jó távol. De vajon minek az a sugárzásvédő ruha az ágyam mellett?

-Roxan-

Na hát, egy értelmes ember, el is mosolyodtam Vipra válaszán.
-Valakinek van esze, akkor uzsgyi! -intek neki és lépnék el az ablaktól amikor ürességtől kongó tekintetek szegeződnek rám értetlenkedve.
De hát a jó fiú...hujjujuj, az amerikaiak tényleg ennyire síkok, gondolom azok, ha nem akkor meg meg lettek általuk fertőzve. Asszem össze kell törnöm az álom világukat, ami hosszútávon lehet maradandó nyomokat fog hagyni a személyiségük fejlődésében, nem gond, a gyereknek is egyszer meg kell tudnia hogy nincs mikulás meg fogtünér, igaz, nekem egyik se volt sose. Lazán vissza támaszkodok a párkányra kuncogva.
-Na jól figyeljetek, most lelocsolom a vattacukor kastélyotokat. Ne legyenek illúzióitok, a hősök csak a filmekben győznek mindig, itt ha jön egy tápos gonosz akkor ronggyá rúgja a s*ggüket, mint pl most is vélhetően. Hiába állsz oda hogy na de én vagyok a hős szóval most feküdjé' ki mert nekem kell győzni, a.aaaa - rázom a meg fejem- hatszor körberöhög és letépi a fejed. Itt a hősök is elvéreznek és megdöglenek. Üdvözöllek titeket a valóságban!
Lépek hátrébb az ablaktól hogy a srác majd ki tudjon jönni.
-Én sose voltam jó, nem is leszek soha és emlékeim szerint minden hősködő barmot megborítottam, még ha nem is volt tisztességes, na ez a gonoszok előnye. - húzódik szélesre a mosolyom és kacsintok a diákokra- A fair play a p*csöknek való.
Ha nem tud kimászni a srác egyedül segítek neki, ha kell kiemelem, kicsit izmos lettem még ha nem is látszik, majd ha a két lába a pázsitra ért.
-Na zúzzunk! - indulok meg

~Mopeteu Zakataka~

A vértes férfi felfogta a támadásom, és felkészült, hogy visszafordítsa rám. Láttam magam előtt, ahogy megindulnak a villámok felém, és szinte hallottam a halál hívogató szavát. Így lesz hát végem? Itt pusztulok, egy rakás szerencsétlen barom között, távol az országomtól és a népemtől. Végül is mit értem el végül? Semmit. Nem sikerült felszabadítanom a hazámat, és ha élne, apám most csalódna bennem. Nem sikerült mutánsokat találnom Apokalipszisnek, és segítenem a mesteremet. Neki is csalódást okoztam. Egyszerűen bármilyen feladatot kapok, bármilyen célt tűzök ki magam elé, képtelen vagyok teljesíteni. Egy csődtömeg vagyok, jobb is, hogy itt ér a vég. De nem, a támadás meghiúsul, a villámok nem érnek el hozzám, és nem ontják ki életem. Egyszerűen eltűnnek, ahogy a férfi a vértjével együtt a földre hullik. A professzor elmondja, hogy mi a neve, amiből egyértelmű, hogy most már képes belelátni az elméjébe. Érdeklődve próbálok odamenni a páncéloshoz, és szemrevételezni a ruházatát, miközben számítok a támadására, és ez esetben persze visszatámadok. Vajon mit tudhat, mi lehet benne, ami kizárta a professzort? Fel tudná erősíteni az én villámaimat?
- Kell ez még neked? - mutatok a férfi vértjére, és nézek rá érdeklődő tekintettel - Nem akarod nekem adni?

~ Sakura ~ 

Elég messzire repültem fel. Nem foglalkozik ezután velem, hogy esetleg le zapp-eljen a levegőből és neki tudok állni gyógyítani is magamat. Gail ébreszteni próbálja Jonah-t a megérkező Serena meg pontot tesz a küzdelemre valami ügyes kis húzással. A meglepődése, hogy ez ő volt kissé kiábrándító. Nem teljesen direkt csinálta. Valahol érthető de ha folytatja az ilyen veszélyes mutatványok produkálását remélem, hogy hamarabb fogja megtanulni kezelni is mint, hogy valami baleset történjen.
A levegőben maradok és onnan figyelem tovább az eseményeket. Nem tudok még leszállni szóval gyógyítom így magamat továbbra is.


~Gail ~
 Hatásosnak bizonyult a mondatom Jonah-nak és bár elejinte még csak morog valamit végül magához is tér. Elsőre nincs meg a szituja de végül rájön, hogy a támadás, a veszély nagyjából már teljesen el van hárítva. Örülök, hogy látom, elég jól lett már Serena is. Utánam jött ide és igen csak kisegített minket a harcban.
- Jól vagy? Nem érzel bármit?
Kérdezem meg tőle azért gyorsan. Lehet, hogy idejött és egy talán csatát bezáró csapást mért a páncélosra de aggódok érte. Mégis csak nem is olyan rég még eszméletlenül feküdt az orvosiban. A többiek úgy is foglalkoznak a páncélossal én meg úgy sem tudok igazán segíteni ha megint harc van így inkább Serenával meg Jonah-val foglalkozok. Bár ő is már magánál van még nincs jól. Egyébként már rég felpattant volna a földről így mellette térdelek. Ha fel akar kelni akkor meg segítek neki, ha hagyja.

Kórterem: Vipra, Roxan, X-diákok
Vipra izmai gyengék, alig bír járni, de Roxan támogatásával megindulnak kifelé. Sikeresen kimásznak a kórterem ablakán és útra kelnek. Vipra lassan, de magabiztosan mozgatja a lábait, de a kezei még mindig alszanak, mintha elfeküdte volna őket. Ha a patkánylány nem húzná őt akkor nem is bírna ennyire haladni. Visszanézve látnak egy kék villanást az épületből majd semmit.
- Az a baj a rossz oldallal, hogy az szúrja beléd a tört, akit a legjobban szeretsz.
Mondja egy hang a fák közül, amik mellett a gyerekek elhaladnak.
- Azt hiszed egyszerű csak magadnak lenni, de nem az, mert mikor elveszel a mételyben... nincs ki kihúzzon.
A fák megremegnek.

Csata: Serena, Gail, Jonah, Wilda, Hood, Mopetu, Vércse, Xavier, Legfőbb Evolucionista
Az újemberek lassan mesterük mögé kúsztak. Az X-men pedig Xavier mögött gyülekezett. A kopasz férfi a székbe húzta magát. Mopetu volt az egyetlen, aki közelebb ment a vérteshez, de mire a második mondatát kimondhatta volna a vért szemei újra felizzottak. A legfőbb Evolucionista ismét villámgyors lett és szinte egy váratlan mozdulattal ragadta meg a fiú torkát emelve őt az égbe. Serena és Hood szinte egyszerre mozdulata Serena terve szerint készült boszorkánycsapást mérni és a még szédelgő Hood már kést rántva indult előre.
- Ne!
Üvöltötte Xavie a diákjainak. Majd visszafordult a vörös vérteshez.
- Még nincs vége Charles. Vissza jövök. Jobb példányokkal, erősebbekkel. Többel.
- Sosem fogsz nyerni. Mert ők nem példányok nekem. A gyermekeim. Mindig többek lesznek, mert így kezelem őket. Nem tudsz laborban teremteni kitartást és szívet.
Legfőbb Evolucionista keze picit szorít az elektromos mutáns torkán. Az hiába rázna a vért hárít azonnal. Ridegen ránézett a megtört szörnyetegre, akik félve húzódtak kifelé. Majd ránézett az X-menre. Egy tolószékbe került öregember, aki a tudatával és szívével vezet. Egy angyalszerű harcos nő, akit nem állít meg semmi a feladata elvégzésében. Egy utcakölyök, aki egy késsel megy szörnyeknek. Egy rettegő lány, aki csodákra képes és meg is teszi azokat a többiekért. Az öklöző lány, aki letette a kesztyűt, hogy lássa a társai jövőjét. A fiú, aki állítólag senkivel sem törődik és mégis elsőként áll a társai elé. Utoljára a fiú, akinek el kell őket árulnia és ma másodszorra kockáztatja az életét értük.
- Meglátjuk...
Herbert hangja megvető érezhető az irigység benne, ahogy Mopetut eldobja az X-ek felé és utána kékes fényben elteleportál a szörnyeivel.

Egyelőre még nem kaptam választ a Professzortól, hogy mit is tegyek, azt, amire gondoltam, vagy semmit. Azonban, ahogyan Mopetu-t elkapta a férfi a kezeim körül azonnal felizzottak ismét a fények, de arra, hogy ne tegyünk semmit hátrébb léptem zavartan. Nem akarjuk megmenteni, vagy a Professzor tudta, hogy nem fogja Herbert bántani őt? nem tudtam, hogy mire lehet képes a másik, túlkésőn érkeztem, de aggódtam amiatt, hogy képes lehet olyan sok személyt idehozni, ami ellen már mi sem vehetjük fel a versenyt és elsöpörnek minket. Mopetu-ért aggódtam, hogy elviszi-e őt, kitöri-e a nyakát, de végül is csak felénk hajította. Koncentrációval próbáltam megállítani a levegőben, majd leereszteni, hogy ne üsse meg magát, és ne sebesítsen meg mást sem azzal, hogy közénk csapódik. Megkönnyebbültem, amikor végül is eltűnt mindenkivel, akit hozott magával és immáron csak mi maradtunk a teremben.
- Mit fogunk tenni, hogy ne jöhessen vissza? – érdeklődtem.
Ekkor még eszembe jutott valami, ami a gyengélkedőn volt.
- Professzor, meg kellene nyugtatnia a gyengélkedőn levő diákokat – mondtam. – Mikor eljöttem Roxan éppen próbált az ablakon kimászni.
Reméltem, hogy nem csinált semmi butaságot és rendben lesz, ahogyan a többiek is. de nekem most le kellett egy kicsit ülnöm pihenni, így az egyik zsámolynak támaszkodtam, ha volt ilyen a közelben, ha nem, akkor a bordásfalnak, vagy a falnak.

-Roxan-

Elég gyenge volt a srác, végülis most kelt föl és nem a legszebb módon, nem hiába volt a gyengélkedőben kiütve. Na mindegy, azt mondják vesszenek a gyengék de ő talán önhibáján kívül az és jó döntést hozott szerintem úgyhogy minimum hogy segítek neki. Közben felvilágosítom a többieket a véleményemről ami a hősöket illeti. Majd a srác javasolja hogy minél hamarabb induljunk, osztom a véleményt, nyugi.
-Eléggé nem vagy formában, támogassalak?
Ha nem gondol annyira taszítónak és elfogadja a segítségem át emelem a fél karját a fejem fölött és tartom a vállamnál, a másikkal át nyúlok mögötte és tartom. Először megindulok lassan és ha úgy látom bírni fogja a menetet, amúgy felkaptam volna a hátamra max, akkor gyorsítok még számára is bírható tempóra. Közben hátra lesek néha hogy követ e valaki vagy ilyesmi, csak egy kék fényt láttam a tornaterem felől azóta minden oké.
-Na, ha minden igaz jók vagyunk itt kint, van merre futni meg minden.
Haladunk szépen az erdős rész felé, amikor megszólal valaki. Ha jól vettem le pasi vagy transzi a lelkem, ki a f*sz kukkol minket? Remélem nem ellenség, csak úgy tudhatom meg ha válaszolok. Megálltam és a fák felé fordultam pár lépést tettem arrébb és figyelem a fát amelyik mögül érkezik a hang. Viprát nem teszem le mert ha futni kell felkapom az ölembe, nem hagyom itt ha már velem jött egy biztonságosabb hely reményében, ha harcba kell szálljak mert úgy látom talán elbírok a fickóval akkor engedem csak el. De egyelőre még nem látom ki az szóval csak válaszolok.
-Az lehet, ezért nem szabad túl közel engedni senkit.
Teszek még két lépést messzebb és várok, feszülnek az izmaim, kész vagyok az ugrásra ha harc ha futásról van szó. Érkezik is a válasz. Ösztönösen mordulok egyet halkan amikor a fa megremeg, nem tudunk más csak várni.
-Tudod mit? Igazad van! Most told ki azt a baromi okos képed, öl minket a kíváncsiság. - helyezkedek kicsit.
Lehet ebből előbb lesz futás mint harc, belegondolva tele van a környék ilyen furcsa alakokkal még furább képességekkel, kiszámíthatatlan minden ellenfél, nem otthon vagyok ahol kiütéssel nyersz ha gyorsabb vagy mert csak halandók vannak. Tudomásul kell vennem azt a mondást hogy szégyen a futás de hasznos, az előbb gyönyörűen alkalmaztam is, most is menni fog.

---Vipra---
Öszintén szólva a kóma utáni hirtelen mozgás eléggé nehézkes tud lenni. Alig bírok odatámolyogni az ablakhoz, ahol a patkánylány segítségét szó nélkül elfogadom és amint sikerült kiérni, már megyek is utána. A lábaim jobbára működnek, de a karjaim szörnyen zsibbadtak és nincs bennük sok erő, nem mintha eddig lett volna. Remélhetőleg minél hamarabb elmúlik ez a "vész" amiről jelenleg semmit se tudok, de a lényeg, hogy meg kell találnom azt a kopasz illetőt. Valami azt súgja, hogy ő majd magyarázatot tud adni nekem. Rövid séta után hangokat hallok, amikre a patkányképű lány eléggé flegma stílussal válaszol.
- Figyelj, ezt talán mégse kéne- mondom neki, bár kétlem, hogy bármit is elérek vele. Ha harcra kerül sor, akkor én meg vagyok lőve, főleg a zsibbadt karjaimmal egy rendes ütést se bírnék bevinni és talán nem is kéne. Remélem a lábaimban még megbízhatok, mert ha eldurvulnak a dolgok, akkor én már itt se vagyok. De egyenlőre csak várok.

~ Sakura ~

A kis utójáték végre lezajlik és elcsendesedik kissé a terem zaja eltűnt a támadó és csipet csapata. Én leszállok a levegőből és leülök a földre török ülésben, egy pillantást vetve a valószínűleg földön elterült Mopetura akit eldobtak mint egy végszót. Valahol sajnálom a gyereket, ohgy dobálják de ha más nem a jellemét majd erősíti... A bal lábammal már végeztem gyógyítás terén így a jobbot kezdem el leápolni. Serena szavaira rá nézek és nem bírom ki kis kacagás nélkül.
- Pedig nem is hajón vagyunk.
mormogom el a kuncogásommal mert mégis csak Roxxan! Tehet bármit a prof ez akkor is vicces lesz mindig is. Aztán végül felkelek a földről és kipróbálom a lábaimat, hogy melyik milyen boka tekintetében aztán ha nem esek össze mert nem tudok még rálépni akkor Serenához sántikálok és a vállára teszem a kezemet mosolyogva.
-Örülök, hogy jól vagy. Roxxan miatt meg nem kell aggódni. Igazából egyik diák után sem. Mindjárt össze szedjük őket és ~ kiadunk cukorkákat ~ megnyugtatjuk őket, hogy már nincs semmi baj és még az órák is elmaradnak! ~ Nem mintha lettek volna...~
Aztán meg körbe nézek a többieken, hogy ki mennyire van szarban. Elsőre az új vendékünk lenne az aki még mindig testen kívül van. De azért jó lesz ránézni mindre, hogy minden rendben van.


~ Gail ~

Jonahnak zsibbad mindene, azt mondja. Bár az agya az tuti nem mert már tolja a hülyeségét. Én csak megmosolygom. Ez már jó jel mert legalább akkor a sokkolás nem rázta ki a humorából.
Egy utolsó feszült perc telik még el míg a professzor és az idegen pár szót vált közben Mopetu nyakát szorongatja a páncélos de végül "elereszti". El dobja felénk vissza és eltűnik az összes állatával együtt.
- Bocs, hogy hazudtam neked. De nincsen Valkűr... Bár erre gondolom már rájöttél.
Kérek elnézést bár hallgatni fogom szerintem egy kicsit még a szapulást. De ha b is szól, hogy hazudtam én majd beszólok, hogy furcsa dolgokra ébred.
Mindegy, ha fel akar kelni a földről akkor segítek neki. Egyébként csak guggolok mellette még és igazából várom, hogy most mi is legyen. Mit szeretne a prof, hogy csináljunk, vagy ne csináljunk. Ilyesmi.

~Mopeteu Zakataka~

A férfi nem úgy reagál, ahogy gondoltam, hogy tenné. Mint előbb már gondoltam, nem sok amerikai filmet láttam eddig, de az alap klisék már megvannak. Vörös fény mielőtt jönne a lézer, a főhőst sose találják el, vagy ha igen az se súlyos, ilyesmik. Na, ilyen klisés az is, ahogy a férfi egyszer csak hirtelen egy támadást indít felém, mikor az előbb még mozogni sem tudott. Szinte hallom, ahogy a közönség felsóhajt a moziteremben, az ezerszer látott, unott cselekedet után. De ez esetben sajnos én vagyok ennek a támadásnak a célpontja, és akármennyire is szidom, attól még hatásos, és fájdalmas. Szorítja a torkom, én pedig próbálom lefejteni a torkomról a kezét, érzem ahogy a bőrömbe kaparok, talán a körmöm is letörik, miközben a lábaimmal is rugdosok. A villámaim! Megpróbálok egy támadást, de a páncélja elnyeli, hatástalan az egész, újra működik a férfi felszerelése. Kétségbeesetten nézek, hiába, a testem nem adja fel a harcot, és küzdök, kaparok, próbálok szabadulni, de nem megy. A professzor hangját hallom, ne, talán megijedt hogy megöl a férfi, és így próbálja megállítani? Lehet, hogy ez egy mentális parancs? De ha működik a páncél, akkor felesleges, nem? És ekkor az egész szoba, amit már amúgy is homályosan látok a könnybelábadt szememtől, a fájdalomtól, és az oxigénhiánytól, halványan érzékelem ahogy mozdul. A földön landolok, és hirtelen mély levegőt veszek. Pokolian fáj a torkom, egyből odakapok reflexszerűen, de csak a levegőt karmolom.
- ساعدني - hörgöm az anyanyelvemen.

Kint: Vipra, Roxan
A férfi lassan kisétál az árnyak közül.
- A média úgy hívna, hogy a világ legveszélyesebb embere... ami téves, hisz én a világ legveszélyesebb mutánsa vagyok.

Az idősebb alak békésen nézi a párost.
- Azt hiszed, ha elfutsz cserben hagysz másokat akkor megmented magadat? Én futottam. Pont innen el. El Charlestól. Az az ember odabent megakarja menteni az életed és a jövődet. Ha ez szörnyen hangzik arra menjetek. Egy nap szörnynek hívnak és megtámadnak titeket és ti visszaüttök. Másnap rájöttök, hogy erősebbek vagytok és senkivel sem fogtok törődni. Minden vér, ami a kezetekhez tapad egyre inkább kiszakít majd a világból és nincs kinek szólni, mert ha felfeditek, hogy féltek, hogy szeretnétek megállni akkor gyengének látszotok és a többiek megölnek. Vagy visszamentek, hogy mindig legyen valaki, aki segít rajtattok és cserébe csak nektek is ott kell lenni a másikért. Elég egyszerű kérdés.

Tesi terem romjai: Serena, Gail, Jonah, Wilda, Hood, Mopetu, Vércse, Xavier
Xavier kifújja magát.
- Kell valami felszerelés az Evolucionista ellen valóbban.
Hood megnézi Mopetut és a sebeit.
- Jól leszel, a nyakad fájni fog még ma. Holnapra kutya bajod sem lesz.
Mondja megnyugtatóan. Majd Charles elkezd gondolkodni.
- Mr. Waver kérlek vidd kórházba Serenát és Sakurát. Mr. Wright kérlek segíts a Vércse nevűvel. Átvisszük a gyengélkedőre. Mopetu kérem Kísérje Wildát ugyanúgy kórterembe. A két szökött gyerek miatt nem kell aggódni jó kezekben vannak.
A férfi újra magbiztos.
- Gail kérlek írd ki a teremre, hogy ideiglenesen lezárva. Majd máshol edzünk addig.
Hood kivesz egy kocsi kulcsot és vezeti a két lányt az autóhoz ott besegíti őket és elviszi a párost.

/a kalandnak ezzel vége. Még lemesélem a kintiek sztoriját, de miután a jk-k megtették, amit kértem, mind szabad játékon vagytok a suli területén./

---Vipra---
Sajnos a balsejtelmem beigazolódott, az idegen pedig lassan előlép az árnyékból. Valami ősz hajú illető, aki azt mondja magáról, hogy a világ legveszélyesebb mutánsa. Gőzöm sincs, hogy ki lehet ő, de a legveszélyesebb mutáns rész már nem hangzik túl jól.
- Azt hiszed, ha elfutsz cserben hagysz másokat akkor megmented magadat? Én futottam. Pont innen el. El Charlestól. Az az ember odabent megakarja menteni az életed és a jövődet. Ha ez szörnyen hangzik arra menjetek. Egy nap szörnynek hívnak és megtámadnak titeket és ti visszaüttök. Másnap rájöttök, hogy erősebbek vagytok és senkivel sem fogtok törődni. Minden vér, ami a kezetekhez tapad egyre inkább kiszakít majd a világból és nincs kinek szólni, mert ha felfeditek, hogy féltek, hogy szeretnétek megállni akkor gyengének látszotok és a többiek megölnek. Vagy visszamentek, hogy mindig legyen valaki, aki segít rajtattok és cserébe csak nektek is ott kell lenni a másikért. Elég egyszerű kérdés. - mondja az idegen és engem határozottan meggyőzött. A kérdés csak az, hogy a patkányképű lányt is sikerült ezzel meggyőzni. A kezemet a lány vállára teszem és kissé visszahúzom, majd odasúgom neki.
- Szerintem hallgatnunk kéne rá. Menjünk vissza minél előbb.- súgom, de ha esetleg ellenkezni kezd, akkor egy kicsit erősebben rántom vissza és hangosabban mondom neki - Te is segítettél rajtam, szóval most én jövök. Mindketten jobban járunk, ha visszamegyünk.- mondom, de ha mégse akar jönni, akkor én se megyek sehova és kijelentem - Jó. Ha te se mész sehova, akkor én se. De ha én miattad meghalok, akkor az egész a te lelkeden fog száradni!- Azért remélem, hogy elsőre hallgat rám és idáig nem kell elmenni.

A két szökött? Tehát tényleg elindult és valaki ment vele, de jó kezekben vannak. Más nem volt itt a környéken, aki… hacsak nem Magneto? Nem, nem hiszem, hogy ide jött volna a birtokra, még jobban rejtőzködött annál, bár azok után, hogy Charlie-nak megmondtam, hogy él lehet, hogy nem volt több oka arra, hogy elbújjon. Megint kezdtem sűrűbben kapkodni a levegőt, kezdtem fáradt lenni, nagyon régóta nem csináltam ilyen sok mindent, mint most. Lehet, hogy az orvosom sem fog örülni annak, hogy ennyit ugráltam már aznap, amikor kiengedett a kórházból. Nem is beszélve arról, hogy összeestem, amiről még mindig nem tudom, hogy mitől. Még azt is meg kellett vizsgálni. Charlie-ra pillantottam, amikor az ő nevét mondta a Professzor, hogy ő lesz az, aki elvisz a kórházba engem és Ms. Sakura-t.
- Jól vagy ahhoz, hogy elvigyél minket? – kérdeztem. – Ha nem, akkor hívok taxit, vagy mentőt, hogy az vigyen el minket.
Attól függően, hogy mit felel s Ms. Sakura milyen állapotban van elindulok telefonhoz, vagy éppen valamelyik kocsihoz, ami itt volt. Noha éreztem, hogy elég lassan fog mindez menni, mert elég sűrűn kellett megállnom, fájt a hasam is, kimerült voltam és egyébként sem éreztem magam még teljesen jól. Még a kórházból való kiengedésemkor is jobban voltam, mint most.

//Tudjátok, hogy én eddig mindig szabadoztam az ilyenek alatt, most azonban elnézést, de sem Serena-val, sem Jonah-val a záróvizsga miatt nem vállalok be ilyet, majd utána csak, ha ez a lehetőség még mindig fennáll, majd akkor csak.//

//Folytatás: Előadó tanterem//

-Roxan-

Szóval menedék keresés közben leszólított minket egy pasi a fák közül, ismeretlenül vissza pofáztam neki mert mért ne tehetném. Aminek a csernobili barátom annyira nem örül, meg is jegyzi hogy nem kéne amire csak lazán vissza szólok.
-Dehogy nem!
Magabiztosnak mutatom magam de fel vagyok készülve, rajtam a nyúlcipő ha kell. Majd ahogy várható volt ki is lépett a fák közül, nem néztél kisit sok filmet haver? Tipik klisé, de ha te ettől jobban érzed magad, akár egy bazi forgós székkel is kigurulhatott volna a fa mögül és sejtelmesen megfordulhatott volna, az még hatásosabb lehetett volna, nem? A legveszélyesebb mutáns, fusson ki merre lát...nem, őszintén szólva fogalmam sincs ki ez, asszem, úgyhogy csak felvonom a fél szemöldököm és pislogok rá tovább.
-Jó neked.-egy hanyag válasz.
Túl nyugodt, nem szeretem az ilyeneket, kiszámíthatatlanok, elborul az agyuk és ennyi, pszichopaták többségben. Aztán elkezd itt papolni, kioktatni, meg osztja sanyarú életét okozó végzetes hibáját hogy tanuljak belőle.Nem igazán vagyok az a fajta, bocs. Nem is azért jöttem ide hogy hős legyek, ők ajánlottak nekem menedéket meg ilyenek, amit elfogadtam, de nem tudom hogy a szabályzat kötelez e rajta ha betámadják a sulit nekem kutya kötelességem védeni. Azért vannak a x-men-ek vagy kik, majd ők, én csak egy diák vagyok aki még nem igen ismerte ki az erejét. Amúgy is ahonnan én jövök a csapatjáték nem igazán megy, a bandázás ja de ha bajba kerülsz magadra számíthatsz, ritka véletlen ha van egy önjelölt segítő aki önként megy, nagyon ritka. Csak forgatom a szemem.
-Jól van, vágom.
A sok b*zi szabály se hat rám túl motiváló módon hogy úgy mondjam. Lehet jobban megerőltetném magam ha az élvezeteknek is kedvezne a hely, de kb minden tiltott ami jó...nem...nem kb...teljesen! Közben a srác susog nekem valamit, őt meggyőzte a tag, engem annyira nem sikerült, húzom a szám.
-Hááát...nem is tudom. -húzom a gyerek agyát.
Mi van egy felbérelt ember akinek ez a dolga hogy tojassa a diákokat akik sz*rnak a rendszerre meg ilyenek? Egy ilyen életbölcsességek én is szülök 5 perc alatt már nem azért, tele közhellyel. Nem tűnök úgy mint aki vissza menni akaródzik amin a srác behisztizik, ne már haver, miért kell a rinya? Segítettem ezért ő is fog ha akarom ha nem, ennek kajak agyára ment a papolás, de ezt még unottan tűrtem és csak pislogtam rá hogy mikor óhajt észhez térni.  De a legszebb hogy ránt rajtam egyet, félmosolyra húzom a szám, ejnye srác, idegeneket nem igazán kéne rángatni mert át rendezi a képed, de egyelőre csak vissza rántottam hirtelen, amennyire nincs erejében arra számítok hogy vetődne egyet a pázsiton mellettem ha nem magam felé rántanám és kapnám meg a felsőjét a nyakánál, de nem emelem fel meg semmi, csak tartom, pedig emelnék rajta egy picit. A képe viszont elég közel lett hozzám úgyhogy nem hajolok bele ahogy nálunk szokás, elég irritáló és félelem keltő tud lenni ha a megfelelő ember teszi, tapasztalataim szerint.
-Te csak ne akard el dönteni hogy nekem mi a jó, világos?
Aztán tolok rajta egyet még fogva a pólóját és elengedném hogy seggre üljön, hűvös tekintettel szuggerálva amikor megfenyeget, megfenyeget azzal hogyha meghal akkor az az én hibám lesz. Mi f*sz bajod van? Komolyan ember?! Kiröhögöm a srácot.
-De rossz! Mert ki lennél te nekem? Egyébként megadtam a szabad döntés lehetőségét, még csak nem is beszéltelek rá arra hogy velem gyere, önként jöttél, úgyhogy b*szódj meg a lelki terrorizálásoddal együtt. -és elengedem, kissé lendületesen, úgy, hogy majd csüccs.
Amúgy se akartam elhagyni a sulit csak kikerülni a bajt, miért hiszi azt mindenki? Ja mert nem áldozom fel magam? Hát még az én k*rva anyámat! Előtúrok a zsebemből egy szál cigit és sóhajtva készülök leülni a földre.
-Édes f*szom...- lehuppanok és rá gyújtok, remélhetőleg takarásban vagyunk a fák közt és még tart a buli úgyhogy nem figyelnek fel ránk, úgyhogy amíg füstölök felvilágosítom.
-Figyelj csak zöldi! Én egyáltalán nem elhagyni akartam a sulit, csak nem akartam megdögleni, - szívok bele egy nagyot a cigibe - és nem mellékesen már k*rvára pangtam. Úgyhogy ne sz*arjá', vissza fogunk menni, csak hagyjál békében nyugodni amíg el tolom ezt a sz*rt. - emelem fel a cigit mutatva, majd szívom tovább, fújva néhány karikát.

~ Sakura ~

A professzor javaslata, hogy Serena és én is menjünk el a kórházba és Hood kísérjen el minket. Nekem nincs ellenemre a dolog. Hiába tudom meggyógyítani magamat meg gyógyulok meg magamtól egy törés az törés és legalább még meg is szabadulok a mókusoktól és nem kell kergetnem őket meg terelgetnem semerre se.
- Nekem mindegy mivel megyünk amíg nem gyalog vagy nekem kell vezetni. -Mondom közben a szárnyaim visszahúzódnak a bőröm alá. Pár toll aláhull még menet közben. - Neked pedig mindenképp jót fog tenni ha pár hozzáértő is kivizsgál.
Mondom Serenának. Remélem semmi komoly vagy a műtét miatti komplikáció miatt lett rosszul és esett össze. De ezt az orvosok tudják majd megmondani úgy is.
Végül elindulok kifelé sántikálva a többiekkel hogy elmenjünk a kórházba vagy kocsival vagy taxival.


~ Gail ~

 Vége az egésznek. Serena, Ms. Sakura és Hood a kórházba megy. Jonah nekiállt elvonszolni az ájult vendégünket. Ami engem illet bólintok a professzornak.
- Rendben.
Ezzel én is elmegyek. Szerzek papírt és ráírva már, hogy "technikai okok miatt zárva" felirattal hozom vissza ragasztóval és persze egy terem kulcsot is hozok magammal vissza fele. Mire mindezt össze szedem már valószínű, hogy senki sem marad itt addigra már. Az ajtót bezárom kulcsra majd felragasztom rá a papírt is. Már ez lenne a tervem de mivel az egész fal rész nincs meg így keresztbe húzok egy csíkot a ragasztó szalaggal és arra ragasztom rá a papírt... Elindulok vissza a dolgom végeztével meg a szobámba. Hiába jó lehetőség egy kellemes edzésre majd a terem, hogy most senki se fog ide jönni és magamban lehetnék de most nem igazán alkalmas a terem erre. Ezért még ki kell majd ötlenem, hogy mit fogok csinálni. Mit kéne csinálni...

Kint: Vipra és Roxan
Az öreg elkezdi a kezét dörzsölni akaratlanul is felfedve egy megfakult szám tetoválást az ingujja alatt.
- Kedvesem - mondja a lánynak. - Senki se akar meghalni, de ha elfutsz egyedül... mindig azokat lövik le, akik futnak.
Picit mintha kiszáradt volna a torka. Nagy levegőt vesz keserűen. Arcán a mosoly nem őszinte.
- Majdnem ezt mondtam én is Charlesnak.
Megnyalta az ajkát majd elkezdett felemelkedni. Az avarban két fém lap volt, amik lassan emelik meg a férfit, aki ellebeg rajtuk.
- A dohányzás megfog ölni kislány. Rágózz.
Mondta most már egyértelműen Magneto visszafordulva mielőtt eltűnt a felhők között.

/Nektek is szabad körök /

---Vipra---
Kissé talán eltúloztam a rizsát, mert a patkányképű lánynak látszólag nem nagyon tetszett a mondandóm. Körülbelül annyira nem tetszett neki, hogy egy kissé lendületes lökés után az avarban ücsörgök fájó hátsóval. Ezek után még hozzám vágja a véleményét és sajnos egyet kell értenem vele, ugyanis neki van igaza. Nem ő kérte, hogy menjek vele, akár maradhattam volna, de visszagondolva az ott lévő ismeretlen mutánsokra, inkább vagyok itt kint vele. Az idegen látszólag nem óhajt minket bántani, majd miután befejezte a papolását, elszáll. Pontosabban két fémlap volt a talpa alatt, amik a magasba emelték, és így talán már tudom is hogy ki lehet. Hallotta egy fémmanipuláló mutánsról, meg még néhány érdekes pletykát, de a neve nem ugrik be. Miután elmegy, úgy érzem, hogy valahogy bocsánatot kéne kérjek a lánytól, de az előbbi hangvétele alapján, jól meg kell válogatnom a szavaimat. Megvárom, amíg legalább a fél szál cigijét elszívja, hátha az majd lenyugtatja egy kicsit, majd belekezdek.
- Figyelj, én...szóval ne haragudj. Kissé túlreagáltam a dolgokat, de meg kell értened. Most keltem fel az totál idegen helyen, idegenekkel körülvéve és arról sincs fogalmam, hogy egyáltalán miért világítok. Egyszóval fogalmam sincs, hogy mi folyik itt és emiatt kissé eltúloztam a dolgokat. - majd itt veszek egy mély levegőt és folytatom - Tudod, én...köszönöm. Ott hagyhattál volna abban a kórteremben a többivel együtt, de te mégis segítettél. Ha esetleg történt volna valami abban a teremben, akkor valószínűleg neked köszönhetném az életemet, de még így is hálás vagyok. - fejezem be és megvárom a válaszát. Fenn áll az esély, hogy ezekért is csak elhord mindennek, de ha nem, akkor legalább nem csesztem el mindent. Miután befejezte a bagóját, nagy nehezen felkelek a földről, majd követem, akárhova megy.

-Roxan-

Miután leszóltam a pasit hogy vettem az életbölcsességét egyszerűen ignoráltam és a zöldségnek kezdtem magyarázni ami annyira nem tetszhetett neki, közben be is nyögött pár dolgot meg lekedvesemez, hát amúgy erre harapok.
-A kedvesemezést az apámtól se fogadom el úgyhogy azt hagyjuk ha lehet, - villantottam egy "őszinte" mosolyt - és hallottam már azt a mondást hogy szégyen a futás de hasznos? Én valahogy osztom. Majd a jövőben kiderül kinek lett igaza.
Innentől Viprát kezdtem el osztani egy kicsit, fenyeget meg rángat, haver engem ne, velem ezt nem nagyon kéne a saját testi épséged érdekében, mázlid hogy van némi toleranciám és csak megrángattalak egy picit meg leültettelek. Majd a pasi még beszól hogy ne cigizzek amikor rágyújtottam. Rágó? Jó az valamire? Mert a nikotin éhségre nemigazán. Úgyhogy csak megvonom a vállam és unottan oda vetem a válaszom miközben ellebeg.
-Valamiben meg kell halni. Nem élhetünk örökké.
Miután elhúzott és letoltam a srácot hogy hagyjon cigizni, hát nem egészen várta meg mit elfogy a szál de dicséretes hogy nem kezdett el baszogatni hogy füstölgök, inkább úgy fest észhez tért és bocsánatot kér meg magyaráz hogy miért volt idegbeteg. Mereven nézek rá végig amíg beszél pislogás nélkül, szoktam ilyet, semmi bajom csak kicsit fosatom a másikat, már akinél hatásos, a lényeg hogy megvárom míg végig mondja majd egy kis szünet után válaszolok csak, meghagyva a drámai hatást.
-Ne parázz, nem haragszok és megértem amúgy, látszott rajtad hogy majd össze csináltad magad még nyomtál is egy művészi vetődést ijedtedben és azért vagy még mindig stresszes. Csakhogy én se vagyok az a nyugodt fajta úgyhogy hamar fel lehet b*szni és elvesztem a fejem könnyen főleg ha valaki elkezd mellettem ugrálni meg fenyegetőzni, egy pillanatig megfordult a fejemben hogy kiütlek, - meg vonom a vállam szét tett karokkal - csak aztán mégse. Szerencséd van amúgy mert kicsit vagyok csak feszültebb most ott terülnél az avarban fájdalom angyalban egy mokkával a szemed alatt. -szívom be az utolsó slukkot és elnyomom a csikket.
-Amúgy az hogy világítasz, az vagány, nagy lenne a népszerűséged egy éjszakai helyen. - közben kezdek feltápászkodni - Na gyere, menjünk vissza. -nyújtom a kezem hogy felrántsam a földről - Amúgy az a sok szerencsétlen a kórteremben nem csinált volna semmit, max az ellenség rúghatta volna rátok az ajtót, de már nem hallom a csatazajt.
Megindulok vissza felé, lazán zsebre vágott kezekkel.