Bálterem

~ Rejtőző Medve és Akali Amikwa/ Vörös Fülemüle ~

- Hmm, ezek elég régi zenék, ha jól tudom, nem? Olyan örökzöld slágereket énekeltek ők, amiket még mindig meg lehet hallgatni. Ez szerintem nagy dolog, ha ilyet tud valaki alkotni. Ember vagy mutáns, de azt el kell ismerni, ha valaki tud hatni másokra.
Gondolkodom, hogy beszéljek-e neki erről. Azóta is gyötörnek a rémálmok. Amikor ébren vagyok, akkor meg az emlékek. Amit ott olvastam, az a legijesztőbb népirtásról szólt. Az volt benne igazán ijesztő, hogy komoly esélyük van ellenünk. Dimenziók, világok között utaznak! Én meg verekedni tudok...
- Bocsáss meg, Vörös Fülemüle, de mindannyiunknak megvan az oka, hogy hallgassunk. Nem gyereknek vagy fiatal felnőttnek való, amit ott láttunk és átéltünk. Ezen kívül bizalmas információ is. De kissé árnyaltabb formában majd egyszer elolvashatod. Ugyanis írtam néhány verset, amit ez ihletett.
Nem akarom ráerőltetni, de ha tovább kérdez, beszélhetünk erről. Ha Bölcs Seregély visszatér, biztosan el fogja olvasni és addig senki másnak nem fogom megmutatni. A szüleimnek persze igen, de itt az iskolában nem.
Eszegetem a süteményeket és most következnek a kókuszgolyók. Az egyiket épp a számhoz emelem, mikor Vörös Fülemüle mondja, hogy hozott faragnivalót és szokott alkotni a szobájában. Hamar megeszem a sütit és válaszolok neki, ahogy a következőbe szúrom a tortavillámat:
- Az szuper. Ezzel is akarsz majd foglalkozni, ha "nagy" leszel? A szüleim indián dísztárgyakat készítenek és szuvenírként eladják turistáknak. Jól lehet vele keresni és még adnak is valami értékeset legalább.
Arra gondolok, hogy egy nap ez a lány is beszállna az üzletbe? Rejtőző Medve, azért ereszkedj vissza a földre! Haha, most látom először és ő sem lehet idősebb, mint én. Tényleg, ezt még nem is kérdeztem.
- Te hányadikos is vagy? Én idén érettségizem.

~Tina, Matt~

Az ajánlatomat elfogadja, aminek nagyon örülök, bár én nem vagyok a táncparkett ördöge, de azért az alapokat ismerem. Matt odasétál hozzám és a kezét nyújtja, hogy a parkettre vezessen. Én kissé furcsállom, ezt a fajta udvariasságot, kellemes,  csak sajnos az árvaházban sosem találkoztam olyan rendes fiúval mint Matt, vagy ha igen, akkor azt hamar adoptálták.
Matt felkísér, majd szembefordul velem és felveszi a keringő alapállását. Ezt a táncot még én is ismertem, apával régen azzal hülyültünk, hogy körbekeringőztünk a nappaliban, mikor csak ketten voltunk otthon.
Viszonylag lassan kezdjük a táncot, de a keringő amúgy is lassú, így nem zavar a dolog, sőt egészen kellemes. Rég táncoltam már, főleg keringőt, de most jó érzés, szép emlékeket idéz.
Apropó emlékek, Matt érdeklődik, hogy jól vagyok -e a kis "bolygóközi kiruccanás" óta.
- Megvagyok. Rengeteget festettem azóta. Mások sporttal vezetik le az érzéseiket, a bánatukat, indulataikat, nos én festettem. Mára már csak egy néha feltörő emlék, melyek, megpróbálok mindig odébb hessegetni.
Mondom miközben rámosolygok, nehogy azt érezze, hogy most ő tépte fel az emléket bennem, miközben erről só sincs, már túl léptem a dolgon.

~ Rejtőző Medve és Akali Amikwa/ Vörös Fülemüle ~

- Én is éppen ezért kedvelem őket. Mint mondtad, még ma is hatnak ránk, pedig már elég régen írták őket.
Az incidensről nem akar beszélni, amit meg is értek.
- Megértem, semmi gond. Versek? Te verseket is írsz? általában miről szoktál írni?
Kérdezem érdeklődve, mivel én nem vagyok otthon a versek világában.
Rejtőző medve ezek után a faragásról kérdez és arról, hogy ezzel akarok e későbbiekben is foglalkozni.
- Nem tudom, inkább hobbiból faragok, igyekszem mindig valami egyedit alkotni, és nem szívesen csinálnék ugyanolyan szobrocskákat nap mint nap. Amúgy már gondolkoztam rajta, hogy megpróbálkozzam e az énekesi pályával, de még egyenlőre nem vagyok még biztos benne mit is akarok csinálni, de tuti, hogy a faragás megmaradna hobbinak.
Medvéről kiderül, hogy idén érettségizik, ami jó hír számomra.
- Nemrég lettem 18. Idén végzek én is. Majd valamikor bele kellene húznom a tanulásba a humán tantárgyak sajnos nem az erősségeim.

~ Rejtőző Medve és Akali Amikwa/ Vörös Fülemüle ~

- Hogy miről írok? Bármiről, amit mélyen megéltem. Az első átváltozásom, egy baráti focimeccs vagy a szerelem. A téma a földön hever és én szeretem felkapni, aztán alakítgatni. Ahogy te a fadarabokat - mondom neki egy hasonlattal és el is vigyorodom. Igen, mindketten alkotunk, csak másképpen. Érthető, ha nem akar iparos lenni. A szüleim nem bánják, hogy sok ugyanolyat készítenek. Jól megélnek belőle, eltartják a családot és szeretik is csinálni ezt, az indián kultúrának legalább egy kis szeletét átadni másoknak. De ha Vörös Fülemülénél nem így van, én nem ítélem el ezért. Farigcsáljon magának, azzal is őrzi a tradíciót, amit pedig másképpen is tud hirdetni. Mint például az öltözékével. Most már muszáj megdícsérnem:
- Nagyon csinos a ruhád! Sokszor hordasz ilyen hagyományos viseletet? Bevallom, én csak ritkábban. Az éneklés amúgy engem is érdekelt, de most már nem annyira. Az események után nincs annyi kedvem szórakoztatni a népet... Még én is gondolkozom, mihez kezdjek, de valószínű az újságírást választom. Azzal tudok valamit tenni a népünkért, gondolatokat adhatok át, írott formában, ahogy szeretem. Mellette pedig foglalkozhatok szépirodalommal. Ha már újságíróként megismernek, talán az ilyen műveim is jobban érdeklik majd a mutánsokat. Vagy az embereket...
Nocsak, ugyanannyi idős, mint én. Sokkal fiatalabbnak néz ki. Ezt meg is mondom neki, mert az ilyesmit szeretik a lányok, de... Ő reálos, én meg humános vagyok. Most ezzel azt akarja mondani, hogy segíthetnék neki? Ő meg segíthetne nekem. Nem mondom, hogy csak az eredmények miatt tanulnék vele együtt. Áhh, bizsergést érzek a hátamon. Annyi közös vonásunk van és olyan kis aranyos. Rámosolygok és a szemeibe nézek.
- Értem. Nekem pont a humán tárgyak mennek jobban. Ha gondolod... Segíthetek neked felkészülni. És ha te jó vagy fizikából meg matekból, nekem sem ártana egy kis támogatás. Nem gondoltam, hogy már idén végzel. Sokkal fiatalabbnak látszol.

~ Rejtőző Medve és Akali Amikwa/ Vörös Fülemüle ~

A srác válaszán csak szélesebbre húzódik a mosolyom, olyan szépen meg tudta használni a szavakat, hogy a hasonlat egészen megérint. Biztos remek verseket ír.
Aztán megdicséri a ruhámat és megkérdezi milyen gyakran hordok tradicionális ruhákat.
- Köszönöm. bevallom inkább csak nyáron viselem őket, vagy ünnepekkor. Mondjuk nyáron is kedvemtől függ, meg attól, hogy éppen hova megyek.
Válaszolom, majd hallgatom a srác szavait az énekléssel kapcsolatos véleményéről.
- Szerintem nemcsak másoknak kell énekelni, hanem elsősorban a saját örömödre és szórakoztatásodra. Én eleinte csak magamnak énekeltem és csak sokkal később álltam közönség elé.
- Biztos vagyok benne, hogy nagy sikered lesz majd. Ha valamilyen célért küzd az ember és igazán vágyik rá, előbb utóbb teljesül.
Rejtőző Medve megkérdezi, hogy tanulnánk -e együtt és én pedig örülök az ajánlatnak és a korommal kapcsolatos bókra pedig csak mosolygok tovább.
- Az remek lenne, köszönöm előre is. Majd én is megpróbálok segíteni neked a reál tantárgyakban.
- Mondták mások is. Annak ellenére, hogy elég magas vagyok, ahhoz képest hogy is mondjam? Gyerek arcom van, talán ez a legjobb jelző. Egy nőnek dicséret, amikor fiatalítják, de azért idegesítő tud lenni, mikor nem akarnak beengedni például egy korhatáros filmre.
Mondom miközben enyhén látszik rajtam, hogy zavarba jöttem. Nem a pirulástól, az arcfesték az eltakarná, inkább a mimikámból és a gesztusaimból lehet erre következtetni.

~ Rejtőző Medve és Akali Amikwa/ Vörös Fülemüle ~

Hasonlóan gondolkodunk az éneklésről, legalábbis mostanában én is csak magamnak énekeltem. Lehet, hogy egyszer kész leszek kiállni a közönség elé, de most biztosan nem. Elképzelem, hogy fellépek egy klubban, ami tele van emberrel. Undorodnék. Arra gondolnék, hogy ezek mennyit gúnyoltak minket és hogy el akarnak pusztítani. Ha nem is pont azok, akik ott vannak. De akkor is a rossz tapasztalatokra gondolok és nem tudom elfelejteni, amit odaát láttam. Vörös Fülemülét viszont nem terhelem ezzel, elég ezt a szörnyűséget megtartanom magamnak.
- Így van. Mostanában én is ezt teszem, néha rázendítek egy-egy indián népdalra a szobámban. És köszönöm a biztatást, én is így hiszem. Ha küzdünk valamiért, elérhetjük azt.
Kedvesen mosolyog és én is visszabazsalygok. Kicsit zavarban vagyok, de azt hiszem, elég jól leplezem. És igen! Tanulhatunk együtt, ez az! Majd viszek neki ezt-azt a szülői boltból, ami talán tetszeni fog neki. Meglepetés lesz, nem árulom el. Most meg mi lelte?
- Nem, én nem nézlek gyereknek. A külső mögött sok minden rejtőzhet. Vannak olyan érettnek látszó diákok is itt, aztán megszólalnak és kiderül, hogy még eléggé a fenekükün van a tojáshéj. Nem is tudom, lehet, hogy nekem is megvan még.
- mondom viccesen és egy kicsit megtapogatom a csípőmet. Bizony, voltak már bajok velem, ami miatt hozzámvágták, hogy úgy viselkedek, mint egy kisbaba.

- Azt a korhatárt már csak pár hónapig kell elviselnünk. Ezek szerint te is kijárhatsz az iskolából, ugye? Én is, hétvégenként haza szoktam menni.

~ Rejtőző Medve és Akali Amikwa/ Vörös Fülemüle ~

Kiderül, hogy nem gyereknek néz, hanem komolyan is vesz, mint ahogy mondta "a külső mögött sok minden rejtőzhet".
- Ezt mi mutánsok tudjuk a legjobban.
Mondom, majd enyhén meglebegtetem a szárnyaimat, de csak picit, és vigyázok rá, hogy le ne verjek semmit sem velük. már eléggé megszoktam, hogy hozzám vannak nőve, de régebben mindig levertem valamit véletlenül.
A tojáshéjas poénon akaratlanul is nevetnék, de próbálom kicsit elnyomni így csak egy kis kuncogás lesz belőle.
- Szerintem az enyémen is, bár lehet, hogy én tényleg tojásból keltem, elnézve a pikkelyes szárnyaimat és farkam.
Mondom, de nem túl komoly hangvétellel, hogy Rejtőző Medve is érezze én is csak viccelődni próbálok.
A korhatáros kérdésére nem tudok semmi konkrétat felelni.
- Ha 18 év felett ki lehet menni, akkor igen, de én erről a kijárósdiról nem igen tudtam még. Eddig anya látogatott engem, nem pedig fordítva. Mondjuk elég elfoglalt így csak ritkán ér rá átjönni.
Mondom majd leheletnyi szünet után újra megszólalok.
- Te máshova is ki szoktál járni vagy csak ha a szüleid látogatod?

~ Rejtőző Medve és Akali Amikwa/ Vörös Fülemüle ~

Bőszen bólogatok, mikor mondja, hogy mi, mutánsok tudjuk ezt legjobban. Rajtam elsőre nem látszik, hogy nem vagyok ember, de rajta igen. És emellett még indiánok is vagyunk, amiszintén kirí a többségből, úgyhogy mi aztán tényleg tudjuk, hogy megy ez. És a másik oldalt, a látvány alapján ítélőket is ismerjük. Sajnos...
Kedvesen megrebbenti a szárnyait. Olyan ez, mint a pillázás, csak jóval látványosabb formában. Én is elnevetem magam, ahogy ezt csinálja és kuncog. Bizony, van még mit tanulnunk, az életről is.
- Nálam úgy van, hogy a szüleim adtak írásos engedélyt a kijárásra. Olyan nagy balhét meg nem csináltam, ami miatt ezt megvonták volna. Úgy tudom, hogy ennyi kell hozzá a végzősöknek. A kisebbeket nem engedik csak úgy ki, de ez érthető is. Egy gyerek tényleg ne kószáljon a városban, ahol ezer veszély leselkedik rá.
Most rátapintott. Nem nagyon szoktam kijárkálni. Nem volt kivel, egyedül meg csak ritkán volt kedvem. Jótét Dalnok barátommal szerintem lehetne, de vele se voltunk még sehol.
- Egyszer-kétszer voltam kint, könyvfesztiválon vagy moziban, de nem igazán szoktam. Hétvégén mikor hazamegyek, akkor viszont nem ülök otthon. A helyi barátaimmal sok időt töltök. Itt a suliban neked vannak barátnőid, akikkel igazán jóban vagy?

- Aha, majd ha anya legközelebb meglátogat, akkor megkérem, hogy írjon nekem egy engedélyt, bár kétlem, hogy sokszor kijárnék, de ha mégis kedvem támadna hozzá akkor majd jól fog jönni.
- Bár attól függ mennyire kicsi, mert mondjuk egy 16 vagy 17 éveset szerintem nyugodtan ki lehetne engedni engedéllyel, ha elkíséri egy 18 éves diáktársa, de annál fiatalabbakat még úgy se engednék ki én sem.
Fűzöm hozzá Rejtőző Medve gondolat menetéhhez. Majd a következő kérdésére is válaszoltam.
- Kevés barátom volt, de bevallom őszintén nem árultam el senkinek sem, hogy mi lett velem. Csak meg kértem anyát, hogy hadd jöjjek át ide. Igazából féltem attól mit gondolnának rólam, túlságosan is szégyelltem még akkor milyenné is váltam. Elég ijesztő egy embernek, ha egyik délután kényelmesen fütyörészget miközben faszobrot farigcsál, aztán következő pillanatban pedig szétszakadnak a ruhái majd két sárkányszárny nő ki a hátából, majd meghosszabbodik a gerince és farokká alakul. Nagyon meg voltam rémülve. Tükörbe se mertem nézni, nemhogy a barátaim elé állni. A házat sem hagytam el, addig a pillanatig amíg ide nem jöttem.
Mondom, már kissé párás tekintettel, majd Medvére nézek.
- Ne haragudj, hogy ezt mind rád zúdítottam, de egy ideje őrlődött már bennem ez az emlék.
Mondom, majd megpróbálom elterelni magamról a szót.
- Amúgy mi jót csináltok a barátaiddal, mikor meglátogatod őket?

~ Rejtőző Medve és Akali Amikwa/ Vörös Fülemüle~

Tágra nyílt szemekkel hallgatom. Senki nem mondta még neki, hogy ki lehet járni? Vagy csak nem figyelt erre a részletre, mert annyi újdonság volt. Én is így voltam valahogy, mikor megérkeztem. A házirend, a szabályok. Nem szándékosan mentem szembe ezekkel, csak nehezen szoktam meg őket. Ahogy tovább beszél, kezdem érteni. Az anyján kívül senki nem várja odakint. Vagy azt hiszi, hogy senki nem várja. Ezért sem törekszik annyira kijárni. Ha arra gondolok, hogy mire lehet számítani mutánsként az emberek között, akkor nagyon is megértem. Én "csak" indián vagyok és nem látni, hogy mutációval születtem, de ő nem tagadhatná le. És még az indián testvérek is kiközösítik. Szegény lány. Megfogom a szabad kezemmel az ő kezét. Nem is tudom, miért csináltam ezt. Talán csak erőt szeretnék adni neki, bátorítást, támogatást. Ha valakinek, akkor neki szüksége van rá. Másrészt pedig... Ahogy itt van a közelemben, egész máshogy érzem magam. És ez a kis érintés, a két kéz találkozása többet is jelent a számomra. Érezhetem a bőrét, az erei lüktetését, ha izzad, ha hideg a keze vagy hasonlót. Persze csak akkor, ha nem rántja el a kezét. Nem szorongatom se erősen, se sokáig. Csak mosolygok rá, mielőtt szólok.
- Vörös Fülemüle, légy erős! Gondolj édesanyádra, aki így is szívén viseli a sorsodat. És itt az iskolában is elfogadnak, elfogadunk. Ha itt sokkal jobb neked, akkor persze nem muszáj kijárni. Ez csak egy lehetőség, amit mondtam. És van igazság abban, amit gondolsz, hogy végzős kísérővel már biztonságosabb, de a szabályok le vannak fektetve. Én nem vagyok egy merev, szabálykövető típus, de ennek látom az értelmét. Ha már a fiatal mutánsoknak bajuk esne, az a mutánsok jövőjére nézve is tragikus lenne.
Most megint arra gondolok, amit mi átéltünk a szállodában utolsó este és amit megtudtunk. Nehéz így békét keresni és én nem is akarok. Ha sok ilyen élménnyel találkozunk, abból pedig előbb-utóbb nagy baj lesz. Én nem rohanok kivont karmokkal az embereknek, de lenne, aki megtenné. A levét pedig mind innánk.
- Tudom, én szerencsés vagyok, hogy a népem elfogad, mert nem lógok ki közülük a külsőmmel. De amikor én átváltoztam, nem a rémület volt az első, ami megszállt. Erőt éreztem. Erőt, hogy megvédjem magam, tanárok, szülők, barátok segítsége nélkül is. Kevés indián volt abban az iskolában és mindig gúnyoltak. Egyszer lökdösni kezdtek és épp az ablak előtt álltam. Lehet, hogy nem akartak kilökni, de kiestem. És akkor bújt elő Rejtőző Medve. Nem sokat hagytam az iskolaudvarból... Tudod, ahogy lenni szokott, mikor először tör fel az állat. De ha megtanuljuk uralni, irányítani, akkor olyan valamink lesz, ami az embereknek nincs. Nem bújkálhatunk örökké, vállalnunk kell, amik vagyunk. Mert ez nem szégyen. Inkább dicsőség. Az ősök amúgy is ilyenektől eredeztetik magukat, mint te vagy én, ezt szerintem mi, indiánok tudjuk a legjobban.
Most elég hosszan kifejtettem neki, amit gondolok, de muszáj volt. Ezt most el kellett mondanom. Kikívánkozott belőlem és ha lelket öntök a szépséges leányzóba, akkor még szebb lesz az estém. Már így is csodás, minden percét élvezem. Mellette. Megtisztelt azzal, hogy őszintén, nyíltan beszélt magáról. Ha olyan kis félénk, amilyennek leírta magát, akkor ez nagy dolog. Olyan kis szeretetreméltó, nem is értem, hogy képesek elítélni a szárnyai és a többi sárkányjellemző miatt. Nem is akarok a beszűkült emberek fejével gondolkodni.
- Semmi baj. Igazán értékelem, hogy elmondtad. Mindenkinek kell valaki, akinek kiöntheti a szívét. Én pedig szívesen meghallgatlak, máskor is. Ha így könnyebb lesz a lelked, az öröm a számomra. A barátaimmal? Ők többnyire gyerekkori jóbarátaim, szintén cheyenne-ek. Sokat járunk a természetben olyankor, focizunk, filmeket nézünk, ilyesmik. És közben megbeszéljük, kivel mi történt a héten. Most februárban például a Wyoming Csokoládé Fesztiválon voltunk, amit ott rendeznek Rock Springs-ben. Amit itt látsz a bálon, az semmi ahhoz képest, ami ott volt! Tudod, én édességmániás vagyok - mondom neki egy kissé kínos vigyorral. Nem kellene ezt szégyellnem. Biológiai szükséglet, már kiderült. Az átváltozáshoz kell valahogy a cukorlerakat a testemben, de mégis sokan csak egy rossz szokásnak tartják. És riogatnak, hogy cukorbeteg leszek... Ennek örömére töltök is egy kis ananászlevet magamnak. Közben pedig figyelek Vörös Fülemülére. Nagyon is figyelek. Drága kis vöröske! Erőltetett dolog lenne pont Valentin-napon szerelembe esni? Szerintem a mi esetünkben nem. Úgy érzem, egyikünk sem kér a szirupos ünnepből. Ami itt zajlik, az szívből jön. De miről is gondolkodom? Még nem tudom pontosan, ő mit érez! Érez egyáltalán valami olyat, amit én? Szeretném, nagyon szeretném, ha így lenne. Rá kell kérdeznem valahogy. Fülelek, hogy milyen zene megy. Talán jó lesz. Nagyon messziről indítok, de odakanyarítom a témát.
- Ismered a földsárkány történetét? A Teremtő első próbálkozásai kicsit félresikerültek. Csak aludt mindenki, ahogy zuhogott az eső. Nem akart elállni, áradásig esett. Lassan az összes teremtmény megfulladt és akkor jött elő északról a földsárkány. Felkavarta a vizet a szárnyaival és partok közé szorította. A farka mentén pedig fák és erdők nőttek, amikben a Teremtő végül megalkotta az első igazi, élő embereket. Olyanokat, akik át tudtak változni fókává, bálnává és más állatokká. Aztán rögtön táncházat alapítottak. Nem lakota, nem is cheyenne, hanem kato törzsbeli történet, de szerintem nagyon szép. Tényleg, Vörös Fülemüle... Nincs kedved táncolni? - kérdezem, miután felhajtom az üdítőt.

Mikor megfogja a kezem kissé meglepődök, annyira, hogy nem is húzom azt el. A hideg kezemnek kellemes megnyugvást ad a meleg keze. Kissé furcsa érzés fog el, lehet valami rosszat ettem, vagy csak szimplán a gyomrom szórakozik? Nem tudom, kellemes melegség jár át, ami furcsa, de egyben kellemes is.
Medve biztatása kis erőt ad és mindezt egy mosollyal díjazom, a kijárásról való megjegyzésemre pedig bölcs ellenérve mond, amivel nem szállhatok vitába. Ezek után elmeséli az első átváltozásának történetét.
- Sajnos nem tudom, belőlem hiányzik a sárkány ős, valamiért nekem csak a sárkány külső jegyei vannak meg. De el tudom képzelni milyen érzés lehet. És valóban, ezt mi indiánok igazán jól tudjuk.
Ezek után válaszol a kérdésemre is és néhány érdekes dolgot is megtudok róla.
- Régebben én lovagolni és íjászkodni jártam a barátaimmal, vagy valami mást, de általában a szabadban voltunk kint, ahogy ti is.
- Tényleg? Nem hittem volna, hogy édességmániás fiú is van a világon.
Mondom és hangomban semmi rossz indulat nincs, csak egy őszinte mosolyt olvashat le az arcomról miközben egy kocka csokit veszek a számba.
- Szerintem egyik lány sem veti meg az édességet, ahogy én sem. Legfeljebb csak jól titkolják.
Mondom miközben majszolom a kis csokidarabot. Valamiért a furcsa érzés a hasamban még mindig nem múlt el, nem tudom mi lehet ez, mintha ezer pillangó csiklandozná a hasfalamat. Mily fura érzés.
- Halottam róla kiskoromban, de már alig emlékszem rá.
Vallom be őszintén, mire a fiú elmesél a történetet.
- Valóban szép történet.
Mikor a mese végén megkérdezi, hogy táncolunk -e akkor már a szívem is kissé erősebben kezd dobogni, bár nem értem miért.
~ Barátkozni jöttem ebbe a bálba, de most valamiért úgy érzem ebből a dologból talán több is lehet mint barátság. Milyen mesébe illő is lenne, Valentín napon szerelembe esni.
- Szívesen táncolnék veled.
Mondom, miután lenyeltem a csokidarabot. Hallom, hogy egy új szám következik, ami lassabb mint az előzőek.
~ Már ilyen késő lenne? Talán ez lesz az utolsó tánc?
Kérdezem magamban, miközben megindulok medvével együtt a parkettre.

Látom, hogy erre nem számított. Mégsem rántja ki a kezét az enyémből. Milyen hideg! Izgul? Vagy fél? Én is izgulok egy kicsit, mert ilyenben még nem volt részem. Azt hiszem, valami elindult bennünk ezen az estén. Valami új, valami csodálatos. Nem ez az első szerelem az életemben. Volt már egy Judy nevű lány, de ő csak úgy eltűnt az iskolából. Vörös Fülemülét viszont nem engedem eltűnni. Nem engedhetem. A bátorító szavaimat örömmel nyugtázza és érti is, amiről beszélek. Ezért szeretek más indiánokkal társalogni. Megvan az a bizonyos közös mező, ahova csak mi járunk, ahonnan mi jövünk.
Igen, a lányok szeretik a lovakat. Az íj viszont kissé harciasnak sejteti őt, de ez egyáltalán nem baj.
- Az íjászat szép dolog. És van saját íjad is? Az édességmánia nálam nem csak rossz szokás. Bestia szerint átváltozáskor mindig elhasználok egy nagy adag cukrot. De persze nem csak ezért eszem. Szeretem az ízeket, a zamatokat - mondom, megint elmosolyodva. Nem akarom itt eljátszani, hogy ez csak gyógyszer nekem. - Az alakodon egyáltalán nem látszik, hogy sok édességet eszel, sőt! Szőlőscsokit ettél már? Az az egyik kedvencem például.
Ő is szereti, persze hogy szereti az édességeket. Ahogy mondja, minden lány szereti ezeket. És az indián mítoszokat is értékeli, nem csak a saját népebelieket, hiszen ez sem egy lakota történet volt. Ahogy kimondja a szavakat, hogy "Szívesen táncolnék veled", egy pillanatra elpirulok és pislogok is egyet. Ott van. Benne is ott lehet, ami belémköltözött ma este. Meglepő egymásra találás ez és igen örömteli. Széles, fogvillantós mosollyal fogadom ezt és ahogy jön velem, keresek egy helyet, ahol nyugodtan lassúzhatunk. Megfogom a kezét, ha hagyja. A jobbal lent, a csípővonalban fogom a bal kezét, a ballal pedig magasabban, vállnál tartom és így foroghatunk, apró lépésekkel, mint ahogy a rétek fűszálait lengeti a hűs tavaszi szellő. Nem szólok semmit, most csak a közelség számít. A szemeibe nézek, keresem, kutatom a valóját. Néha elkalandozok az orrára, a füleire, az állára. Gyönyörű, minden porcikája. Nézem, ahogy esetleg megrebegteti a szárnyait is vagy csapkod a farkával. És közben sokszor rámosolygok, széles mosollyal. A legszélesebbel, amit mostanában látni lehetett rajtam. Hirtelen észbe kapok, hogy már nagyon késő van. Hogy elrepült az idő! A pillanatot nem rontom el. Majd szólnak, ha már távozni kell. Addig élvezem Vörös Fülemüle társaságát, közelségét, a táncot vele. Csoda. Egy csoda.

~ Stephanie Davidson / Zaphire és Danny Long ~
//Előzmény: A hall//

Már egészen régen volt utoljára, hogy részt vettem valamelyik iskolai rendezvényen, de most mégis megtettem és eljöttem. Még megérkezés előtt körberepültem Salem-et, ezelőtt meglepő módon soha sem jártam itt, de New York után kellemes és csendes helynek volt mondható. Egyelőre csak fentről néztem végig, de a tópart igencsak kellemes szórakozóhelynek tűnt, ahol jól lehet lazítani. Namornak is ideális lehet, főleg, ha olyan helyről megyünk, ahol nem látnak a város lakói, azaz az erdő felöl. A diákokat vártam, amikor az „öcsémet”, ha a születési dátumot nézzük a bátyám, ha a korokat az öcsém érkezett meg, mosolyogva intettem neki, majd még rendezgettem egy kicsit a díszítést, hogy minden tökéletes legyen. Ha ezzel végzek, akkor figyelem a lassanként megérkező diákokat, ha már éppen nem látok úgysem más X-ment, vagy tanárt itt magamon kívül.

~ Gulyás Csilla és Zacharias Waver-Davidson ~
//Előzmény: Metróállomás//

Zack a csokornyakkendőjét igazgatta és úgy érkezett le a bálterembe, a nővérének biccentett köszönésképpen ekkor. Ez volt az első július negyedikei ünnepsége ebben a realitásban. Mostanra már egészen jól beilleszkedett, csak azt viselte nehezen egy kissé, hogy az Angyal Programban Burton-t kivéve mindenki gyerekként kezeli, pedig volt nem is kevés tapasztalata. Azért bízott benne, hogy mindez idővel elmúlik majd a többiek részéről és felé is bizalommal lesznek annak ellenére, hogy az első közös küldetésükön nem vett részt. Idelent körbenézett, úgy beszélték meg Csillával, hogy itt találkoznak majd, de még nem látta a lányt. Odalépett az italokhoz és az alkoholnélküli puncsból töltött magának egy pohárral és belekortyolt. Éhesnek nem volt éhes, így a szendvicseket és egyebeket még hanyagolta, inkább az ablakhoz ment és kinézett raja a birtokra és így csendben várakozott arra, hogy Csilla megérkezzen és csatlakozzon hozzá.

//Előre is elnézést, de csak akkor fogok írni majd, ha mind2 karihoz kaptam reagot, külön-külön nem.//

~ Stephanie Davidson / Zaphire és Danny Long ~

Elég durva csapásba szaladt bele az iskola, amikor Apokalipszis Lovasai megtámadták a diákokat a Coney Island-i múzeumban, és ezt még érezhetően nem sikerült kiheverni. Persze ez érthető, hiszen két diák meghalt, három pedig maradandóan megsérült, csoda, hogy áll még az iskola. Persze valamit változtatni kellett, kitelepültünk egy kisvárosba, Salembe. A hely legalább elég kellemes, bár kicsit fura ez a csendes, nyugalmas környezet New York nyüzsgése után. Persze azért nincs olyan messze a város, úgyhogy gyakran bejárok. Ott sokkal inkább otthon érzem magam. A hangulatra még kicsit most is rányomják a bélyegüket az események, de azért kezd már talán visszatérni az élet. És végülis itt a nyár, talán ez alatt az idő alatt sikerül talpra állnunk. Vagy ez a nyár is olyan lesz, mint a tavalyi Genoshán. Én végeztem az első tanévemmel a suliban, és ez, na meg Gunny képzése kezd meglátszódni rajtam. Az biztos, hogy sokkal jobban, okosabb és kitartóbb harcolok, és a világgal is kicsit jobban képben vagyok, mint egy évvel ezelőtt, szóval így visszatekintve nagyon megérte újrakezdeni a tanulmányaimat.
A nyakkendőt már letettem a szalagavató után, végülis elég meleg van, de azért összességében elég elegánsan lépek be a bálterembe. Egész megszoktam már az ilyen öltözködést, most már egyáltalán nem tűnik annyira furának, hogy néhány alkalomra kiöltözöm. Több olyan öltönynadrág is készült nekem, ami hátul pont megfelelően van kivágva, így a majomfarok is teljesen kényelmesen lóg ki. Belépve körülnézek, de elsőre csak nappalis diákokat látok. Az osztálytársaimnak nyilván van jobb dolguk is most a családjuk mellett, így ezen egyáltalán nem csodálkozom. A következő pillanatban viszont észreveszem Steph-et, és rögtön el is indulok felé. Többször eldöntöttem, hogy nem kéne hajtanom rá, de mindig csak addig vagyok nagyon határozott, amíg nem látom. Na nem mintha nagyon nyomulnék rá, nem erről van szó, de azért csak nem fogom direkt elkerülni. Talán nem vagyok szerelmes belé, de nem tud hidegen hagyni. Ez lehet, hogy baj, de ezen mindig csak utólag szoktam elgondolkozni. Most is elhessegetem a gondolatot.
- Hello! - lépek oda hozzá. - Mi a helyzet?

~Alicia Havana, Alex Wilder és Antoine Alanian~

Mielőtt hazamennék Párizsba, még az érettségi és Július 4-i bálra benézek. A függetlenség napja mondjuk nem igazán érint, mert nem vagyok amerikai, de a bál úgyse igazán a hazafias érzelmekről szól. A karácsonyit úgyis kihagytam, kár lenne ezt is. Ránk fér egy kis bulizás így a történtek után. Alex-szel együtt érkezünk meg a bálterembe, ahol még elég kevesen lézengenek. Természetesen az instrukcióknak megfelelően öltönyben jelenek meg. Kicsit meglazítom a nyakkendőmet, majd Alexhez fordulok.
- Lehet belefért volna egy stílusos késés. - mondom. - De ha már itt vagyunk, mérjük fel a terepet!
Az italpult felé indulok, és remélhetőleg Alex is követ. Kevés még az ismerős arc, csak két X-men tagot, Zaphire-t és Danny Longot látom, meg Zacket, a másik realitásból érkezett srácot. Úgy néz ki vár valakit, úgyhogy, ha esetleg észrevesz, csak biccentek neki, de nem megyek oda. Na meg fiú társaságnak úgyis elég Alex, inkább lányokat keresek, ha már bulizunk. Az asztalhoz érve kólát töltök magamnak, majd hanyagul nekitámaszkodva végigfuttatom a szemem a termen, további ismerősöket keresve.
- Mik a terveid mára? - kérdezem közben Alextől, egy tőle megszokott szarkasztikus válaszra számítva.

~Alicia Havana, Alex Wilder és Antoine Alanian~

Ahogy belépünk az alkalmi bálterembe ki is gombolom a mandzsetta gombot, de csak azután, hogy az öltönyt a hátamra csapom. Nagyjából síri csend hulla szag az eddigi állás. Remek kis buli mit nem mondjak, az a szerencséjük, hogy nem én diplomázok idén. Elhúzom a számat és elkezdek Tony oldalán leslattyogni a lépcsőn.
- Hát, sietni minden esetre eddig kár volt. - Nyugtázom bajtársam remek megállapítását,még mindig nem tudok nem úgy nézni rá. Tudom mi történt velük és akármikor ki tud zökkenteni. Így inkább nem is nézek felé amikor beszélek, azt hiszem már megszokhatta, nekem meg lekötheti a figyelmem a díszítés.
Egész korrekt... ahhoz képest.
Viszont az italpulthoz érve én csak egy kis vizet töltök a pezsgős poharamba, hogy aztán úriasan alá foghassak a nyakának. De mivel egy pillanat alatt rájövök milyen idiótán is néznék ki a pereménél fogva leteszem csak az asztalra ha már úgy is megállunk mustrálni.
- Kóstolás, a séf arcon csapása, hogy párbajt provokáljak, ilyesmi... Mit gondoltál? - Válaszolom halálos komolysággal mutogatva a tálak felé, majd végig fut a szemem a felhozatalon és szépen elmosolyodok levetve kicsit az álarcot.
- Remélem más tervez velem, az amúgy sem az én stílusom... - Még közlöm a fél mosoly eltűnése közben, majd vissza veszem a félkomoly álcát. Kortyolok egyet a vízből és leteszem a zakómat az egyik székre.

Hát, ez is eljött, lassan jó páran itt hagyjuk ezt a helyet, hát, vagy legalább is ezt mondják, én tervezek maradni még hosszabb távon, had boldogíthassam az embereket, meg hát csak jól érzem én itt magam amikor nincsenek olyan problémák amik lenni szoktak, elrabolnak minket valami másik világba, apokalipszis lovasai... Teljesen hétköznapi problémák. Hogy őszinte legyek ez az utóbbi nagyon nem volt poén, de már rég nincs mit tenni ennek az ügynek az érdekében, átkozott SHIELD... Mondták egy jó páran, hogy igyekeztek amennyire lehetett de akkor sem voltak elég gyorsak. Viszont most nem ezért vagyok itt. Zöld báli ruhában jelentem meg, a természet színe végül is, vagy legalább is mi úgy vesszük, ez meg egy igencsak kényelmes darab is, kényelmesebb mint amiket korábban találtam, szóval éljen hogy biztosítanak nekünk kölcsönzési lehetőséget mert különben immáron atyai támogatás nélkül bizony nem férne bele a keretbe egy ilyen ruha. Viszonylag gyakorlottan lépdelek már le a lépcsőn a magassarkúban, igaz még mindig nem tartozik a kedvenc cipőfajtáim közé, sőt inkább olyan kategória amit az ellenségeim lábára ragasztanék hogy had szenvedjenek, igaz nincsenek ellenségeim, de a lényeg, hogy ilyen kategóriás lábbeli, viszont az ilyen alkalmak miatt kénytelen voltam megszokni. Ballagás közben érdeklődve nézek végig a... Tömegen... Hát nincs nagy tömeg, de valahogy nem vagyok meglepve, minden f@szául összejött így a végére. A lényeg, hogy kb. egy olyan megszokottabbnak mondható magot látok főleg ismerős arcokkal és nem nagyon van ötletem azzal kapcsolatban, hogy hova kéne menni, egyáltalán oda kéne-e menni valahova vagy csak várni egy új személyre aki még egyedül van és vele beszélgetni? Még leérkezés után is egy pár másodpercig tanácstalanul állok, de végül csak elindulok egy irányba, amolyan célra állt rakéta szerűen, azzal a különbséggel, hogy nem sietek sehova és érkezés után nagyon esélyes, hogy nem fogok felrobbanni és megölni mindenkit a környéken... Hú b@zmeg de fura gondolataim vannak néha. Mindenesetre is ahogyan közelebb érek...
- Hey. - Megejtem ezt a teljesen formális köszönést az irányukba, majd pedig egyből folytatom.
- Remélem nem lenne túl problémás ha becsatlakoznék hozzátok az öh... Mizu, mit csináltok? - Nekem nagyon úgy néz ki, hogy semmit, így közelebbről megnézve inkább kicsit nyomottnak tűnnek.

~ Stephanie Davidson / Zaphire és Danny Long ~

Körbenézek a terem díszítésén, miközben Steph befejezi az utolsó simításokat.
- Ezt egyedül csináltad? Nagyon szép lett. - mondom, tényleg őszintén.
Amikor az öccsét említi, én is felé nézek, és elmosolyodom.
- Így kívülről nézve, a te családodnál elég mindennaposnak tűnik az ilyesmi. - mondom. - Persze ha nekem kerülne elő egy testvérem egy másik realitásból biztos furább lenne, de itt az X-mennél ha feltűnik egy realitásutazó, az egy átlagos kedd.
A Gunnyval kapcsolatos megjegyzésére halkan felnevetek. Én is sokszor úgy érzem, hogy a "félasgardi Hitler" jelző elég jól leírja őt.
- Neked is van tapasztalatod az edzési módszereivel? - kérdezem. - Egyébként talán kezdem megszokni. Néha már az is előfordul, hogy egy edzése után nem érzem úgy, hogy nem fogok többé járni.
Megvárom a reakcióját, majd a kérdése másik részére is válaszolok.
- A suli eléggé rendben van, igazából azt hittem, hogy nehezebben fog menni. Amit itt tanulok az sokkal kevésbé tűnik unalmasnak, mint a normális iskolában. Nem fenyeget az a veszély, hogy osztályelső legyek, de azért azt hiszem, elég jól boldogulok.

~Alicia Havana, Alex Wilder és Antoine Alanian~

Alex válaszára elmosolyodom.
- Egy párbaj biztos feldobná az estét. - felelem, majd felveszek egy sütit az asztalról. - Bár ez azért nem olyan rossz.
Igazából kifejezetten jó, úgyhogy ebből még fog fogyni az este folyamán. Néhány harapással be is fejezem, majd felnézek, és megpillantom a felénk tartó Aliciát.
- Úgy néz ki, itt az első ember, aki tervez velünk. - mondom halkan Alexnek anélkül, hogy felé fordulnék.
- Hello! - üdvözlöm a lányt, amikor odaér hozzánk. Elég csinos ebben a ruhában, bár kicsit szokatlan tőle ez a kiöltözés. Nem beszéltem vele nagyon sokat a múzeumban történtek óta, de nyilván őt is eléggé megviselte ez az egész. Most viszont semmiképp nem szeretnék ezen lamentálni, úgyhogy nem is hozom fel.
- Persze, hogy nem gond. - mondom mosolyogva. - De, hogy mit fogunk csinálni, arról nagyjából annyi elképzelésünk van, mint neked. Ötleteket szívesen veszünk.