Éden

Phobia


Sötét van. Sötét és csend, persze ezt már megszoktam. Megszoktam? Hideg, sötét, és csendes, ehhez én hozzászoktam? Egyáltalán ki az az én?
~ Ki beszél? ~ kérdezem magamban, mert valamiért a fejemben hallok egy hangot. Ismerős hang, aki könyörög. Ismerős, de...honnan? Nem...értem. Nem értem, nem érhetem el, de miért? Mi...folyik itt? Ki ez a hang? Egy...ismerős...személy...aki...aki..nem értem. Nagyon mélyről jön, de ha megdöglök se tudom, mégis ki lehet a hang gazdája.

Ébren vagyok. Hirtelen kelek fel, szinte vezényszóra, és azonnal fel is ülök. Egy röpke körbenézés után észre is veszem, nem vagyok egyedül. Jópár másik alak fekszik itt, akik velem együtt keltek fel...és mindegyikük pucér. Na szép, mondhatom, de legalább nem vagyok egyedül.
- Na, most hagyd abba az óbégatást, vagy menten kibelezlek, fogtad? - közlöm azzal, aki rögvest elkezd kiabálni a kamerával. De álljunk csak meg egy picurnyit. Nekem...női hangom van? Nem is női, inkább olyan tinilányos...tehát nő vagyok? A lepedőt lerántva erről bizonyságot is szerzek, de vajon miért hittem mást? Hiszen nyíltan látszik, hogy csaj vagyok.
- Mi a...? - a mellkasomat tapogatva(hogy meggyőződjek az eredetiségükről) észreveszem, hogy valami nagyon nincs rendjén. Nem dobog a szívem. De akkor hogyan élek? Mi a rohadt élet folyik itt?!

Mimic


Fázik. Fázik, méghozzá rendesen, okát pedig nem tudja. Nem is hall semmit, csak rémképeket lát. Bezárt szobát, vért, kutyákat, fekete szárnyakat...de ezek a képek semmit se mondanak neki. Múlt, jövő, vagy talán csak egyszerű képek. Számára semmit se jelentenek...valamiért semmi se érdekli, ami emberekhez köthető. Fura, de valamiért gyűlöli az embereket, szinte kedve lenne megölni őket. Nincs oka, csak meg akar tőlük szabadulni.

Hirtelen kel fel, mint általában. Igaz, fogalma sincs arról, hogy mit is tesz általában. Nem tudja ki volt, vagy hogy ki is most ő. Nincs benne semmi, csak a gyűlölet az emberi faj után, és a szabadság vágya.
Beszélni akar, de csak artikulálatlan hörgés hagyja el a torkát. Egyáltalán tudott beszélni? Beszélt valaha? Semmit se tud, csak azt, hogy dühös. A körülötte lévő alakok össze, vissza kiabálnak. Főleg az a lány, aki még fenyegetőzik is. Rá is ordít, aztán meglepődik. Nem emberi hangot hallatott, hanem valami mást. Valami...szörnyűbbet.
Leugrik a fekhelyéről, de nem két lábon megy előre. Valamiért a négy lábon való elhelyezkedés sokkal kényelmesebb, mintha mindig is így járt volna. Aztán meglátja az üveget. Éktelen haragra gerjed, és teljes erőből nekiugrik. Többször is, de mikor megáll egy pillanatra, valami feltűnik neki. Nem liheg, nem is kell neki. Aztán észreveszi, hogy nem ver a szíve. Halott, de mozog. Hogyan? Képtelen felfogni. Talán sose tudta a szokatlan dolgokat felfogni.

Érzem, mintha a gyomrom felfelé kúszna benn, mint amikor a lift lefelé megy az emberrel de az egész testem ilyen, mintha zuhannék. Sötét van teljesen és ebben a semmiben zuhanok. Meleg van, sikítások és robaj zaja tölti körülöttem be a sötétséget. Nem tudom mi folyik itt, rémálmom van? Szárnyak gondolata és megannyi kérdés jelenik meg a fejemben még meg amíg egy ismerős nő nem jelenik meg mellettem, de ki lehet? Minden elmosódik folytonosan...

A szemeim kipattannak, hírtelen fel is tépem magamat ülésbe megragadva azt a takarót ami rajtam volt, hogy ne essen le az ágyról..hittem volna, hogy ágy és takaró, de nem az. Értetlenül markolom a lepelt ami rajtam volt, hideget érzek a bőrömön és az ágy, sem ágy hanem hideg vas. Az egész hely sötétségben van, rögtön hozzá szokik a szemem és látok másokat is mozogni majd beszélni. Pillanatig csak értetlenül nézek rájuk aztán leszállva gyorsan a fém ágyról magamat körbe tekerem a lepellel mert csak az van.
~Mi ez a hely, miért vagyok itt? Kik ezek az emberek?~ Próbálva elbújva az ágy mögött nem szeme elé kerülni bármelyiknek is amikor a tudatlan, üres fejem a gondolat köré csavarodik. ~ Nem emlékszem semmire se, mit csináltam eddig? Ki vagyok?~
A kezemet magam elé veszem és azt nézem, még a tenyerem sem ismerős. Magamhoz húzom azt a kezemet is, ~Fogalmam sincsen mi ez a hely vagy egyáltalán én ki~...A saját gondolat menetem szakad meg ahogy erősebben a szívem fölé nyomom a tenyeremet de nem érzek semmit. Nem dobog a szívem? Az nem lehet! Annak, annak kell, hogy dobogjon.
Eddig csak tudatlanul felhúzott lábbal kucorodtam csak be az asztal mellett de hirtelen felpattanok onnan és a többieken végig nézek, az arcukon amennyit látok belőlük. Volt ott egy nő, azon a sötét helyen. Ismerős volt, biztos ismer, ő biztos tud majd mondani valamit. Szememmel pedig ezt a női alakot keresem a többieken végig nézve, de...egyikük sem mozdít meg semmit, nem rémlik semmi.

Nem is tudom, hogy mi történik, és most egyenlőre max annyi derül ki elsőre, hogy sötét van, és igen csak hideg. Egyenlőre semmi más és ez egy ideig így is marad. Csak a csend, a mindent beborító némaság, ami sötétséggel és hideggel párosulva nem a legjobb érzésekkel tölt el, majd egy hang, aki mond valamit, de mintha még a beszélő se lenne biztos abban, hogy mit is akar. Keresném, de akár egy rémálom úgy ér véget, vagy épp most kezdődik csak?

Hirtelen térek magamhoz, akár csak mint aki felriad egy rémálomból, s ennek megfelelően ülök fel, s két kezembe temetem arcom. Feltűnik valami? Nem még semmi, még a környezet se. Csak akkor nézek körbe mikor a többiek mocorgását, majd beszédét hallom. Csak ekkor tűnik fel, hogy nincs rajtam lényegében semmi, majd mikor hátra pillantok feltűnik a farkam.
-Na ez így nem jó – suttogom csendesen magam elé. Csak lassan szembesülök dolgokkal, mint hogy én se tudom ki vagyok, hogyan kerültem ide, mi történt, vagy épp jobban megnézve magamat mi is vagyok. Felhúzom a lábaimat és csak figyelem a többieket, miközben a lepelbe burkolózok amennyire lehet. A többiek eléggé eltérően reagálnak a helyzetre. Talán maradok inkább a csendes szemlélődésnél, és a helység felmérésénél ahol vagyunk. Hüllő farkam közel húzom magamhoz, miközben hátamat elfedi szépen a hajam.
Vajon mi lehet mindez? Miért nem emlékszem semmire én se? Miért nem dobog a szívem és veszek levegőt? Meghaltam? Nem érzem magam halottnak, bár nem mintha tudnám milyen is lehet.
Annyi a kérdésem, de ahogy csendesen szemlélem a többieket nem tőlük fogok választ kapni, mert ugyan azok gyötrik talán őket, mint engem, így csak várok, s körbe-körbe pillantgatok, mire feltűnik a kamera is nagy nehezen. Talán valaki megjelenik és elmondja mi a helyzet, vagy nem.

Lassan felkeltem, és végig mérve a társaságon megjegyeztem egy kis apróságot magam elé, mondva, mintha csak véletlen hallatszana ki belőlem, de koránt sem.
-Talán még nincs itt az ideje annak, hogy egymás torkának essünk – eléggé nyugodt hangon tettem ezt, miközben egy pillanatra szemem sarkából pillantottam a többiek felé, majd lassan megindulok kifelé. Nem is tudom, hogy mit is érzek pontosan. Emlékek nélkül nem egyszerű, hogy megmondjam ki is vagy mi is voltam. Annyi biztos, hogy nem egy átlag ember, már csak a kinézetem alapján, azonban végig nézve magamon kétlem, hogy valami nagy dologhoz lenne közöm, azaz lett volna. A többiek felvetése alapján gondolkozva se nagy tudást nem éreztem magamban, se nagy erőt. Mégis valahogy azaz érzésem volt, hogy nem lehettem annyira elveszett se, de ez csak egy érzés, olyan tova tűnő és semmi több.
Azok után megyek a lepelbe burkolózva kicsit jobban, akik elhagyták a termet, ahol felébredtünk és körbe nézek. Nem tűnt egy lepukkant helynek, épp ellenkezőleg. De még mielőtt nagyon elmélyednék a nézelődésben megjelenik egy talán csöppet túl aktív fiatal lány.
-Túl sok kávé? – jegyzem meg csendesen, ahogy figyelem és hallgatom a kissé túlpörgött lányt.
Mikor ruhát ad, akkor elveszek egyet és elfordulva a többiektől ledobom a leplet és felhúzom eme öltözéket.
-Újszülött? Nem vagyunk ahhoz kicsit túl nagyok, Jubi? – pillantok felé a szemem sarkából a vállam felett, miközben a ruhát igazgatom, és csak utána fordulok felé. A többiek felé pillantok, majd megindulok én is Jubilee után, majd ahogy oda érek szólalok meg ismét, csendesen, nyugodt hangon.
-Mik vagyunk? – teszem fel a kérdésem, kissé kíváncsian, majd a többiek felé mutatok. - Az már kinézetre is látszik, hogy sok közös vonásunk nincs, mégis egyformaként kezelsz minket. Mester, Érett, Gyermek, Újszülött, ezek jelzők valami szinteket takarnak? – lenne még kérdésem, de már volt amit az előttem szólók már feltettek. Igazából nem tudom kiben bízzak, kibe ne. Azonban nincs választásom. Valamiért itt vagyunk, valamiért együtt bárkik is legyünk.

Én inkább csak csendben maradtam. Az egyiknek farka volt a másik meg tök állatias. Aztán ott volt az aki agresszívan fenyegette a másikat aki meg csak kiröhögte és a furcsák sorába még ott volt az a kék bőrű a vörös fejével meg a rossz felolvasó gépes beszédével is. El is távolodok gyorsan azoktól akik így viselkedtek és a vörös hajú nő/Meadow/ közelébe keveredek ahogy mászkál mindeki körbe nézve a helyen. Már ő tűnt a leg normálisabbnak mind közül. Legalább se nem röhögött vagy fenyegetett meg senkit se és normálisan is néz ki. Kapaszkodok is bele abba a lepelbe hogy magam körül tartsam és valaki meg meg is érkezett aztán közénk. Egy lány érkezett meg. Rögtön beszélni is kezd én meg reflexesen nyúlok a fogaimhoz az ujjaimmal ahogy meglátom az övét és ráeszmélve, hogy nekem is van. Meg is kaparom mintha leszedhetőnek hinném persze ott marad, ahogy a kezem is. Mondja csak a lány közbe tovább, nagy nehezemre nem esik követni, hogy mit mond. A ruhákért amikért elszalad, hát stílusa annyi mint színe de jobb mint a lepel amiben flangálunk az már biztos, de azért nem kell kétszer mondani, hogy inkább vegyük azt fel mint a semmi. Persze felöltözés után már mindenkinek a kérdései is megindultak. Hegyes fogak, nincs szívverés vagy lélegzés, látunk a sötétbe és a helyet édennek hívják. Meg megyünk a mesterhez és új lakók vagyunk. Nem csak öt percig lehetne sorolni a kérdéseket még ismétlés nélkül is simán tudnám órákig nyúzni! Az annyira nem is érdekel, hogy ki ez a mester így hirtelen, inkább az, hogy én ki vagyok elsőre jobban esne aztán bárkivel beszélgetek. Így semmi emlék nélkül még azt se tudom mi a hely persze vagy, hogy tényleg most én akartam-e ide jönni meg akkor minek, meg mi ez a hely? Már csak a kérdésektől jojózni fog kezdeni a szemem mindjárt. Mondanám még a vörösnek, akinek az árnyékában maradok mióta megindultunk úgy csapatosan, valahol a "biztonság kedvéért" köteléke miatt, hogy van bennem bőven pánik meg félelem ha ki akarja próbálni, de sajnos ez nem így megy. Pedig szívesen cserélek! Viheti az egész pánikot az összes én meg lesétálok ehhez a mesterhez bárki legyen fapofával és csevegünk egy jót.
A végén már csak a saját gondolat menetem miatt sóhajtok egyet és ha már útközben csacsoghatunk még akkor elindulok Jubilee után. Olyan érzésem van a gyomromba még, hogy úgy bele kötnék abba a hüllő csajba, hogy jelképes az újszülött és nem direkte a korunkra vonatkozik, hiszen elég ránézni az előttünk lévő Jubilee-re, hogy ő se lehet olyan idősebb nálunk. Már rám biztos rám ver pár évet de annyi, de valahogy nincs meg a bátorság bennem, hogy bele is kössek amikor én se tudok többet mint a többi körülöttem.

Phobia


- Röhögjél csak, majd elbasz a busz. - közlöm hidegen a nyavajgóval, aki lenézően kiröhög. Kiröhög. Engem! Engem senki se röhöghet ki, nem számít, kicsoda az illető. Igaz, itt majdnem mindenki sokkal nagyobb darab nálam, de az nem jelenti, hogy nem tudnám őket könnyűszerrel kicsinálni. De...miért ez a magabiztosság? Mintha egy tömeggyilkos lennék, aki már annyi embert megölt, hogy semmitől se fél. Érdekes.
- Téged senki se kérdezett. - vetem oda, de nem is figyelek oda, kinek. A figyelmemet inkább a falnak nekiugró fenevadra fordítom. Valami furcsa mutáns lehet, vörös bőrrel, meg skorpiószerű farokkal. Ő se olyan vastag, de látszik rajta, hogy nem piskóta. Akárcsak én. Azonban inkább nem szólítom meg, mert puszta kézzel nem...nocsak! A kis, fehér kezeimet bámulva meglátom a csodaszép, ébenfekete karmaimat. Biztosan...ezzel ölhettem meg több tucatnyi embert...azt hiszem. Kár, hogy nincsenek emlékeim.
Az ajtón, mert az üvegfal a közeledtemre kinyílik, kilépek a többiekkel együtt, majd hirtelen megjelenik egy csaj. Valami Jubeli, vagy Jubilee, gőzöm sincs, nem figyelek rá. Ami jobban érdekel, az a külseje. Sápadt bőr, élénk színes ruhák, és hosszú szemfogak. Érdekes, de ha jobban megnézem, én se nézek ki olyan hétköznapian. Ugyanolyan sápadt bőr, kitapinthatóak a hosszú szemfogak(akár a többieké, sajnos), valamint az elég hosszú hajam eléggé színes. Rózsaszín meg barna, mint a fagylalt. Furcsa.
Pár nagyon hiperaktív mondat után kapunk ruhákat, már ha ezeket a csuhákat annak lehet nevezni. Ezek után csendben követem az energianyuszit, aki el fog vezetni ahhoz, akitől talán választ kaphatok pár kérdésre. A legfontosabb azonban az, hogy ki voltam?

Mimic


Nem csoda, hogy gyülöli az embereket, elég csak pár percet velük töltenie. Szavakat dobálnak egymáshoz, fenyegetőznek, erősködnek. Az állatok persze már merőben mások, sokkal érdemlegesebbek ezeknél az ostoba főemlősöknél. Ha mondjuk az rózsaszín hajú karmos lány, meg a másik nő állatok lennének, akkor üres szavak helyett tettekkel bizonyítanák erejüket. De ezek egytől egyig ostobák, sőt az az ember aki úgy beszél, mint egy gép, alátámassza a gondolatait.
Az üveg többszöri próbálkozásra se törik be, azonban rájön, erre nincs is szükség. Az áttetsző falban ugyanis van egy ajtó, ami magától nyílik ki, így ki tud jutni. Kiérve persze azonnal a tömeg végére megy, majd még egy kicsit hátrébb.
- J...ju...m..h.b..el.. - próbálgatja kimondani a nemrég beérkezett jövevény nevét, azonban ezzel felhagy, mikor meglátja a nő fogait. Hegyesek, akárcsak a többi emberé. Ő persze nem lepődik meg a sajátjain, hiszen egy állat. Tüzetesebb vizsgálat után egyre több dolgot fedez fel magán, mint a tüskében végződő farka, a bőre színe, valamint a karmai, amik bár kisebbek, mint annak a lánynak, de ez nem számít. Számára már minden világos, nincs is szüksége emlékekre, vagy bármi másra. Az ösztönei megmaradtak, azokra hallgathat. Ami azt súgja neki, hogy kövesse a nőt, amit meg is tesz. A ruhát is felveszi, sajnos a sors nem áldotta meg bundával, vagy pikkellyel.

Phobia


Már most kijelenthetem, hogy ez a Jubilee nagyon érdekes személy. Nagyon hiperaktív, vidám, meg minden, viszont szerintem csak a felszín. Lehet, hogy van benne némi függetlenség, meg lázadás, vagy nem tudom. De az is lehet, hogy nincs, és éppen ezért ennyire vidám; ahogy a mondás tartja, az ostobák a legboldogabbak. Ha ez így van, akkor lehet őt manipulálni, irányítani...eszköznek használni. A rothadó csapatunkban is van ilyen személy, egy másik lány, talán őt is lehet irányítani. Emlékek hiányában talán méginkább, de ez csak terv. Most a jelen a fontos.
A lány után haladva számtalan hasonló termet veszek észre, rengeteg fehér csuhás alakot, valamint olyanokat, akik mintha otthon éreznék magukat. De hol ez az otthon?
- Széééép. - mormolom magam elé egy mosoly kíséretében. Emlékek ide vagy oda, kit izgat? Vámpír vagyok, erről pedig tudok ezt-azt. Az éjszaka rettenetes, erős, gyors démona, nagyon tetszik. Így már szívesebben elegyedem aggresszív véleménycserébe azzal a beképzelt k@rvával. Ő is vámpír, igaz, de nekem itt vannak a csodaszép karmaim is, szóval....
- Kösz mindent. - közlöm melegen Lee-vel, mikor beszállunk a liftbe. Valamiért bennem van ez a barátságos viselkedés, vagy nem tudom, talán megtévesztésre használhattam eddig? Nem számít, csak jussunk fel ehhez a "mesterhez".

Mimic


Rombolni akar. Törni, zúzni, vágni, harapni, gyilkolni. Meg akarja ölni mindegyik embert, aztán kijutni innen a szabadba. Nem szereti a bezártságot, pláne nem ezekkel az emberekkel egy helyen. Ostobák és gyengék mind egy szálig. Néhányuk nem is titkolja gyengeségét, ami kedvező adat a számára. Akárhogy is, egyenlőre kénytelen nyugton maradni. Csakis rajtuk keresztül juthat ki, ennyi emberi gondolkodás megmaradt benne.
A csapat végén halad, közben megfigyel, fülel, felmér, és mindent megjegyez. Az úton azonban semmi érdemlegeset se lát, csak az ébredéshez hasonló szobákat, zárt helyeket, valamint más emberkorcsokat. Néhányuk hasonló ruhában vannak, de akadnak olyanok is, akik már mintha otthon éreznék magukat. Ez pedig nem túl jó hír, ezek szerint rengeteg emberkorcs van ezen a helyen.
Mikor a felpörgött nőstény vámpírnak nevezi őket, ő nem igazán érti. Nincsenek emlékei olyan teremtményekről, mint "vámpír". Az viszont feldühíti, hogy az a nőstény nagyon felhúzza azzal, hogy egy fajba sorolja őket. Ő nem vehető egy kalap alá ezekkel az alantas emberekkel, ő sokkal több ennél.
Találkozás a mesterrel, ez pedig az Éden nevű hely, ez nem sokat jelent neki. Nem érdekli semmi válasz, csak a kijutás. Csendben követi a társaságot a liftbe, ha valaki bámulni akarja, hozzászól, vagy hozzá akar érni, arra állatiasan rámorog.

Nézek jobbra meg balra is el meg jobbra is el miközben sétálunk a lány után. Válaszol is közben a kérdések többségére de én csak megakadok azon amikor a vámpírok vagyunk dolgot mondja ki. Oké, gondoltam rá valahogy ott volt a fejemben a gondolata, hogy lehet, hogy erről van szó de miután ezek csak regényes dolgok voltak vagy meg filmes. Hihetetlennek tűnt az, hogy mi azok lennénk. Elképzelhetetlennek tartom de mégis hihető, még is csak minden stimmelni látszik, sötétben is látunk mint mindenki más meg levegőzni se levegőzünk vagy a szivem se dobog. Az egész helyzet teljesen érthetetlen már így is de aztán most még ez, hogy vámpírok vagyunk, hogy az emlékvesztés meg végleges is? Még is miért vállalnék én be ilyenből bármit is. Akárhogyan is nézhetem a többieket én tűnök a legfiatalabbnak ki közülük, már legalább is az emberiebben kinézőek közül. Az hogy már rangokba vannak sorolva idelent az em... a vámpírok már nem annyira meglepő mint a többi. Valahogy a Drakula halott és élvezi szöveg ugrik be az egész vámpír emlegetéstől nekem, de kétlem, hogy az igazán leírná a szituációnkat.
A liftbe beérve felém fordul a nő aki mögé technikailag tökre elbújtam már menet közben és ez sokat nem változott amikor bementünk a liftbe se és most felém is fordult, már készülve rá, hogy elzavar maga mellől elsőre meglepődve néztem rá majd bólintottam neki. Úgy fest az érzésem teljesen jó volt, hogy ki mellett nem kell attól félnem, hogy egyedül maradok.

A kis harcias lánykára pillantok, aki csak úgy a nagyvilágba vakkant egy válasznak aligha nevezhető dolgot, bár nem igazán volt kérdés, inkább csak tény megállapítás a részemről lényegében, de inkább egyenlőre nem reagálok rá, most jobban érdekelnének a kérdésekre a válaszok.
Megindul a kis csapat velem együtt és hát eléggé hasonló képek fogadnak, az egyes helyeken, azaz jóó pár hasonló, mint amilyenek mi vagyunk jelenleg, azaz emlékek nélküli tanácstalan alakok. Nem tölt el jó érzéssel, hogy elég sokan vannak ilyenek, mint mi. De vajon miért?
Ahogy haladunk, a többiekre pillantok. Nm épp olyannak tűnik eme kis csapat, mint akik képesek lennének nagyon közös nevezőre jutni, vagy együtt dolgozni. Vannak itt problémás személyek az már most látszik, de lehet ez is csak az emlékeink hiánya teszi és így a valódi jellemünk mutatkozik meg, amit máskor az emlékeink, tapasztalataink takarnának el, egy „maszk” mögé? sok kérdés, és a válaszok amiket kapunk, hát nem épp megnyugtatóak.
- Ennyit a tengerparti napozásokról – morgom magam elé, miközben összefonom karjaim magam előtt, s hallgatok egy kicsit. Vámpír, élőhalott.. ismerős dolgok. Felületes tudásom van róla, mert rémlenek dolgok, majd amint Jubi kicsit hajlandó elhallgatni hozzá teszem, már kicsit hangosabban.
-Így találó a név, Újszülött, hiszen akik voltunk az halott az emlékeink nélkül, és így teljesen mások vagyunk, s leszünk, mint amik, akik voltunk. – vállat vonok – nem mintha gondom lenne az öröklétes dolgokkal, de na.. érdekelne ki voltam, ahogy az is, hogyan lettem élőhulla, és ezel nem hiszem, hogy egyedül vagyok most. – közben ballagok, körbe-körbe pillantok, mielőtt megállnák a folyosó végén.
A Mester... hát miért van azaz érzésem, hogy nem kapunk nagyon választ mindenre? A többiekre tekintek, és ahogy látom nem csak nekem van azzal gondom, hogy elveszett lényegében az aki voltam ez előtt... mikor még teljesen éltem.
Jubi kávés kijelentésére pillantok ismét rá, miközben a lift érkezésére várunk, majd ahogy a lift megérkezik megindulok utána.
-Sose? – jegyzem meg felhúzva a szemöldökömet – Hát akkor én megnézetném azt ahonnét a vér származik, mert vagy több benne a koffein, mint a vér, vagy teli volt nyomva speed-el... – teszem hozzá csendesebben, bár elég hangosan, hogy hallják a többiek, is, miközben Jubi mellett elsétálok a Liftben, majd ránézek a fekete hajú lányra és a szöszi fickóra, mielőtt a lift sarkába bedőlnék háttal magam mögé rendezve a farkam, mielőtt valaki rálépne a liftben.
Onnét pillantok ki a kék leányzóra akinek úgy fest lenne jobb dolga is. Hát úgy fest, az ő tanult tudása jobban előtérben van, mint nekem, mivel nem tudom mi is lehettem és ebben a környezetben mihez is értenék.
-Jubi – szólalok meg a sarokból hangosabban. – van valami különleges oka, hogy a Mester ennyire örülni fog nekünk, vagy ez kb minden Újszülöttre egyformán igaz? – egyenesen rá nézek, ha felém fordul bele a szemébe.