A Triskelion, Manhattan

Persze nem tudja, hogy miért is nem, mellékes. Ahogyan az is, hogy még ráér. Egy napon? És ha nem élünk tovább? Én most akartam volna tudni, hogy miért volt így. Felvontam a szemöldökömet arra, hogy a szívén viseli a sorsomat. Persze, már megint mire akartak felhasználni a tudtomon kívül? Inkább nem akarom tudni ezt, lehet, hogy jobban jártok. Végül letettem a fejemet az ágyra, attól függetlenül, hogy a gyógyszerek bennem voltam még fáradt voltam, de akkor is vissza akartam menni, főleg érte. Egy hangra ébredtem, ezúttal semmilyen álmot nem láttam, pedig akartam volna, hogy legyen, szerettem azokat az álmokat a többiektől eltérően, hiszen a családom múltja volt az, és így ha már egyszer senki sem mesélte el őket, akkor így tudjam meg. pislogtam néhányat az erős fénytől, először csak homályosan láttam az illetőt, majd végre teljesen. Döbbenten néztem rá, szerintem ebben a pillanatban élhettem azzal a mondattal, hogy az államat a földről kellett elkaparni. Nem állt más előttünk, mint a nagybátyám, Balder Odinson.
- Hát ezért viseli a szívén a sorsomat… - motyogtam meglepetten.
Lekászálódtam az ágyról és meghajoltam a férfi felé. Mégiscsak csak Asgard királyának fia volt, még ha a rokonom is. hirtelen azt sem tudtam, hogy emlyik nevén szólítsam, Balder, nagybácsi, nagyuram esetleg Mr. Sunken.
< - Nagybátyám, hercegem! – mondtam asgardiul és hajtottam fejet végül. >
Danielle-re emeltem a tekintetem és a gyomrom felfordult, nem miatta, ő a kisebbik rossz volt, a másikkal volt bajom.
- Te meg az unokatestvérem vagy… ahogyan Walter is… ó, fúj! Bocs, de ennél gusztustalanabb hírt nem hittem volna, hogy valaha is hallok – mondtam a meglepettségből átmenve méla undorba és megvetésbe.
Azt hiszem kezdem visszasírni azokat az időket, amikor fogalmam sem volt róla, hogy ki az apám.

Bólintottam, hogy hagyjuk a formaságokat, azonban azt ha könyörögnek sem fogom megtenni, hogy ne undorral nézzek rá és meg fogom ölni. Azt még elég régen megígértem. Nyűgösen ásítottam egyet arra, amit mondott, most komolyan arról akar meggyőzni, hogy az apahiány tette azzá? Na ne! Hogy én ilyen vagyok az annak az oka, hogy ki az apám és nem az, hogy nem volt velem. Rosszabb lennék, ha mellette nőttem volna fel.
- Nem ő az egyetlen személy, aki apa nélkül nőtt fel – mondtam megvetően. – Ez nem ok arra, hogy mi lett vele! És te is tudod!
A park elesett, félelem hasított a szívembe, amikor mondta, hogy nincs hír arról a Különítmény tagjairól. Nagyon bíztam benne, hogy ettől függetlenül még életben van Clint. Nem tudja, hogy apa mire készül, de Walter megvan. Erre gúnyosan mosolyodtam el, legalább van egy esélyem. Nem győzhetünk külön-külön, csak együtt. Mintha lett volna valaha is egység ebben a csapatban. Vagy álomvilágban él, vagy soha sem figyelt minket. Menjünk ki a többiekért. Persze-persze, ahogyan ezt csak így elképzelte.
A kérdés után úgy néztem a nagybátyámra, mintha őrült lenne.
- Volt valaha, hogy másra számíthattam? – kérdeztem. – Nem, ebből megvan a válaszod. Csak kellenek új nyilak és teli tegez. Így előbb lemegyek a fegyverraktárba egy adagért…
Valamivel csak meg kellett ölnöm a „kedves” unokatestvéremet, nem igaz? Igaz még így is volt egy-két kilőhető nyilam, nem sok, de még ezzel is képes lettem volna sikert aratni. Az, hogy a többiek visszaérnek-e nem számított nekem. Így ha engednek elindulok, hogy szerezzek tartalék „lőszert” magamnak a teleportálás előtt.

//Folytatás: Az AIM B-épülete, Queens//

//Előzmény: Central Park, Manhattan//

Odalent még viszonoztam a nagybátyám mosolyát, majd már arra sem emlékszem, hogy miként kerültünk fel a Helicarrierre. Álmodtam, ebben az egyben legalább biztos voltam, megannyi sok másik faj, örökkévalók, a saját fajaim, Atlantisziak, a mitológiát persze ismertem, a történelem szakon ezt is tanultam és egyébként is… illetve embertelenek és Attilan. Másik bolygó lakói, ennyi kék vért sem láttam még egy helyen. Azok után, amit láttam Helheimben ez az egész lenyűgözött, csodálatos volt, mármint ennyi ekkora személy, ennyi hatalom és minden. Amiről beszéltek némileg érthetetlen, de érthető, ám ami a végére maradt Hela és a nagyapám között már érdekes volt. Már eljött, amit mondott, volt Ragnarök, amennyire tudtam, de mégis voltak újra életben asgardiak és a félvérekről nem is beszélve. még az álomban is megremegtem, már tudtam, hogy bármi is volt ott megegyeztek.
Kinyitottam a szemem, régen nem éreztem magam ennyire kipihentnek. Felkeltem az ágyból a naptárra néztem, péntek, két nap. Az ablakon kinézve lent a Triskeliont láttam. Nem néztem a többiekre, de ha már hallatszott a mozgásuk és az, hogy fent vannak, akkor szólaltam meg, eddig is láttak minden víziót, akkor úgy véltem, hogy ezt is.
- Megegyeztek, bármi is volt az – mondtam. – A kép, amit a Central Parkban láttunk… amikor Thor együtt volt Hela-val. Ott voltam, az első sorból néztem végig Helheimben a „jelenetet”, amíg nem jött Logan… mikor Hela visszaküldött… már csak napjai, vagy órái voltak a szülésig. Van egy gyermeke Thor-nak, ha azt nézzük milyen gyorsan telik odalent az idő már felnőtt lehet.

Jon nem emlékezett arra, hogy miként és mikor látták el a sebeit, valószínűleg elaludt, vagy elvesztette az eszméletét, révén elég sok vért vesztett, hiszen csak Danielle próbálta ellátni a sebet. Egy újabb vízió, amit látott, nem szerette a diplomáciát, pedig tanulta, muszáj volt. Amit le tudott szűrni belőle, hogy külső erők próbálják védeni az embereket, a kitől, mitől jó kérdés. Leginkább saját maguktól kellene és azoktól, amiket ők okoznak. Háborút említenek, ami már lejátszódott, így értelemszerűen ez már a múlt volt, elég távoli múlt lehetett. De kitől és mitől látták? Loki halott volt, ha az előzőket ő is okozta, akkor ennek nem volt értelme, vagy ha Kovacs. Újra ellenségek, ő sem mutatna ilyesmit. Az egész nyugtalanította, túl sok volt a kérdés és a megválaszolatlan dolog még mindig. Az ébredés után körülnézett, Lysmith már ébren volt, ő maga pedig egy pohár vizet keresett először. A karja jobban volt, kevéssé fájt, mint korábban, bekötötték, a karja pedig felkötve, ahogyan az megszokott lövés után. A homlokát ráncolta arra, amit a lány mondott.
- Engem egy dolog érdekelne, ki, vagy mi okozza, hogy ezeket látjuk és miért – mondta.

Odakintről hallotta, hogy járkáltak emberek, a kamera meg teljesen biztosan volt itt, így már-már örült, amikor az ajtó nyílt. De csalódnia kellett, nem a felettesei egyike lépett be a helységbe, hanem csak Osterman. Úgy tűnt, hogy az utóbbi időben mindig őt küldik a csapathoz elsőként és utána jöhettek csak Danversék.
- Üdvözlöm – mondta. – Egy darabban egyelőre. Ön?
A fiúval ellentétben ő most is megtartotta a magázódást és a távolságtartóbb viselkedést, ahogyan mindig is szokta. Összeráncolta a homlokát, amikor Osterman kinyögte, hogy mi is a látogatása valódi célja, elengedte Tao-t. nem ő volt az egyetlen, Tyler és Emma is kész voltak elengedni őket, valószínűleg amiatt, hogy majd hátha megjavulnak és észhetrének.
- Hogy hiba volt-e, az ezredes majd eldönti, a véleményem szerint igen – válaszolta. – Háborús bűnöket követtek el, illetve hazaárulást, ezért a helyszínen ki lehetett volna őket végezni a katonai szabályzat szerint.
De a többiek, hiába végezték el a négyhónapos alapkiképzést sem voltak katonának mondhatók.
- Gwendolyn jól van? – kérdezte a fiút, ha már ő érdeklődött felőlük, az illem is úgy dikálta, hogy ő is így tegyen.

Hmm, remek kérdés volt, hogy kitől kaptuk a víziókat, ha már az apám halott volt. Hela nem volt ilyen kegyes, már emlékeztem rá. Az ajtó felé kaptam a fejemet, de aki belépett igencsak a kedvemet szegte erre a napra. Elfintorodva néztem ki újra az ablakon, Clint-et, vagy Thor-t vártam, nem pedig Mr. Spock-ot, már csak hegyes fülei hiányoztak. A filmekből ismert V alakra nyitottam az ujjaimat és úgy fordultam vissza Osterman felé.
- Hosszú és eredményes életet! – mondtam.
A kérdéseire eszem ágában sem volt válaszolni, elengedte Tao-t, ez annyira, de annyira jellemző volt! komolyan hiányzik az emberekből az, hogy felfogják, hogy ki veszélyes és ki nem? Én megmondtam, ugye megmondtam már az egész kezdete előtt, vagyis a halálom után Danversnek, hogy Bruce már nincs ott, csak Tao.
- Ebben az egészben az a legszebb, hogy én megmondtam Danversnek, hogy Bruce nincs többé, és megint Tao irányít, de nem hitt nekem, kiküldte terepre – mondtam megvetően. – És még ő fog csodálkozni, hogy elárult minket és majdnem agyonlőtte a csapat jelentős részét.
Persze meg mernék rá esküdni, hogy egy szavamat sem hitte el, de ez majd kiderül, ha felteszem neki személyesen, ha végre megérkezik.

Bólintott Osterman szavaira, nem igazán értette ehhez a témához, a fizika és a matematika közelebb állt hozzá, mint a biológia és genetika.
- Dr. Storm, vagy más biológus, genetikus nem tud semmit sem kezdeni Vérontóval? – kérdezte.
Jobban nem ment bele a dologba, mert nem tudta, hogy mi is a helyzet, soha sem ásta bele magát ebbe az egészbe. Már látta, hogy mi bántja a fiút, az, ami az átlagembernek megszokott és hétköznapi a srácra most zúdult rá a semmiből. Az pedig, hogy miként birkózzon meg az érzések és érzelmek hadával.
- Ezeket hívják érzéseknek – mondta. – Nem ön az egyetlen, aki ezekkel a „gondokkal” küszködik, mindenki más is hasonlóan érzi magát. Szóval ne aggódjon emiatt.
Az ép, nem felkötött karjával megvakarta a tarkóját.
- Ha nagyon nem boldogul, beszéljen egy pszichiáterrel, egyébként nem látom akadályát annak, hogy miért is ne tudna tovább segíteni és itt dolgozni, ön egy zseni…

- Csak próbálj meg nem túlságosan vulkáni, vagy gép lenni, az élet nem egy egyenlet, tele van változásokkal és közel sem logikus – tettem hozzá. – Az egóápolást meg tegyétek át egy korsó sör mellé, mert nem vagyok rá kíváncsi.
Az egyetlen fontos dolog, ami érdekelt a beszédéből az az volt, hogy sikerült megfejtenie néhány dolgot a pendriveról.
- Ameddig eljutottál, mikor olvashatjuk? – kérdeztem.
Egyébként ez érdekelt, utána pedig az ajtó felé sandítottam, hogy mikor lép be rajta Danvers, kíváncsi voltam, hogy mire jutottak, hogy mi volt az apám célja azzal, amit tett. És persze, hogy hova tűntek Kovacsék, nem mintha tudnák, az a kapu Wyomingban, amin távoztak, de hogy hova? Arról már fogalmam sem volt.
- Mindenki játszik mindenkivel, az élet egy hatalmas sakktábla – mondtam, de még mindig az ajtót figyeltem. – Szokj hozzá.

- Ne megérteni akarja őket, soha sem fogja – mondta a fiatal férfi. – Csak fogadja el és tanulja meg azt, hogy miként fordíthatja azokat a maga előnyére.
Mást nem igen tudott ehhez a témához hozzá tenni, minimális pszichológiát tanultak csak a katonai főiskolán, és a téma egyébként nem igen kötötte le, így nem is foglalkozott vele ennél többet. Bólintott a segítség témára, majd akkor „lelkesült” fel, amikor kiderült, hogy Danvers látni akarja őket. Valamikor meg kell írnia a jelentését is majd a nőnek, arról, hogy mi történt az elmúlt úgy öt napban. Zsúfolt hét volt, azt meg kellett hagyni. Felkelt az ágyból, hogy megtartja-e a lába, tökéletesen tudott állni, bár a karja még fájt, de az nem befolyásolta.
- Mehetünk – mondta.
A két társára nézett, Emma-ra és Tyler-re, még mindig aludtak.
- Szerintem hagyjuk őket pihenni, ha felébrednek akkor utánunk jönnek.

Elfintorodtam, amikor a gyász került szóba és olyan erővel mart belém, hogy kellett egy mély levegőt vennem, hogy ne sírjam el magam. Tudtam, hogy odaát tényleg van túlvilág és tovább „élheti” az életét, de akkor is. Egyszer úgyis találkozom vele, ez némileg vigaszt nyújtott, de akkor is, nem is a halála fájt talán, hanem az, hogy nem mehetek át hozzá, amikor akarok, nem beszélhetem meg vele a gondjaimat és még a folyamatos siránkozása a nagybátyám után is hiányozni fog. Ami az utolsó időkben már nem is zavart, csak örültem annak, hogy ott van és számíthatok rá. Felnéztem a beszélgetésben a sakktáblánál, aztán jött, hogy Danvers látni akar minket. Titkon reméltem, hogy Clint és Thor is ott lesznek. Ha van lehetőség az átöltözésre rendes utcai ruhába, akkor elvonulok az indulás előtt átöltözni, ha nincs, akkor a kórházi ruhában fogom ezt megtenni. Mikor elhaladok Osterman mellett hátba veregetem.
- Lépni bizony – mondtam. – Elég nagyfiú vagy, megoldod!
Utána, ha kiértünk a folyosóra várom, hogy mutassa az irányt, hogy merre is kell mennünk.

Hálásan biccentett Jack-nek, amikor az segített neki felkelni az ágyból. Ettől kezdve pedig már egészen jól ment minden neki, mert itt annyira nem kellett az izmait feszegetni, mint a felüléskor. Ő maga is megtisztálkodott, majd végre a kórházi ruhák után egyenruhát vehetett fel. Hamarosan pedig fel is érkeztek oda, ahova menniük kellett. Kellemesen esett neki a sétálás és ismét megtapasztalta, hogyha nem tesz hirtelen mozdulatot a lőtt vállával, akkor még fájdalmai sincsenek. Belépve a helységbe azonnal vigyázz állásba vágta magát és szalutált az ezredes felé.
- Asszonyom! – köszönt. – Uraim!
Ő csak akkor keresett egy széket magának leülésre, ha engedve lett neki, majd végül az ezredesre nézett.
- Sikerült a várost megtisztítani Loki seregének maradványaitól? – érdeklődött.

Mosakodás és felöltözés után már készen is voltam azzal, hogy induljunk. Miller-re kellett várni, mert a karja miatt most kissé nehézkesebben tudott bármit tenni, mint egyébként. Miután kimentünk egy lifthez értünk, azzal felfelé haladva megérkeztünk egy végre nyüzsgőbb folyosóra, már azt hittem, hogy ez a repülő ócskavas teljesen ki volt halva. Egy nagyobb tárgyalóba belépve meglepődtem, hogy csak négyen vannak itt, leginkább Clintet hiányoltam, úgy megszoktam az itt levő lassan évek alatt, hogy bármikor, amikor a gyengélkedőn kelünk fel ő szinte biztosan ott van.
- Jó reggelt mindenkinek! Egy karcolás sincs rajtam ezredes, néhány lepotyogó törmelékből kaptam néhány zúzódást, ez az összes sérülésem – mondtam.
Kerestem egy helyet, hogy oda leüljek, most nem igen volt kedvem vitatkozni vele, sem valami gúnyosabb megjegyzést hozzáfűzni a szavaihoz, nem voltam már fáradt, csak fájt és hiányzott Barbie, ami a kedvemre is igencsak kihatással volt.

Miller megrázta a fejét, amikor Danvers odatolta a kínait elé.
- Még nem asszonyom, talán húsz perce ébredtünk – mondta. – Köszönöm!
Hálásan fogadta el, de egyelőre nem evett bele, csak a nőre nézett, amikor az a kérdésre felelt. Meg tudta érteni, hogy mennyire rossz ez a munka, a sok adminisztrációval és bürokráciával. Vajon hányan haltak meg annak következményeképp, hogy odakint az történt, ami? Talán belegondolni sem mert ebbe. Mikor Stark kezdett beszélni, akkor már néhány falatot evett két nap után először, már ismerte a férfit, hogy tudja, hogy mennyire sokáig fog mindenféle marhaságról beszélni és addig ez belefért.
- Lehet, hogy az elnök azt várja Tony, hogy maga is beleszálljon a költségekbe – válaszolta.
Felnézett, amikor Thor végül az asztalra. Ekkor tette le műanyag villát és hagyta abba a reggelit.
- Köze van ennek ahhoz, hogy még mindig látunk víziókat, pedig elméletileg vége van az egésznek? – kérdezte. – Örülnék asszonyom, ha nem kezelnének minket már gyereknek. Ha ennek a valaminek köze van hozzánk, jogunk van tudni róla.

Odakint még mindig nem végeztek mindennel, a reggelit örömmel fogadtam, már úgyis kezdtem éhen veszni, hogy igazából utoljára azt hiszem a halálom előtt ettem bármit is, annak pedig lassan egy éve volt. Ha nem több időt töltöttem odalent, felkaptam a fejemet Stark szavaira, éreztem, hogy erre a szívem hevesebben kezd verni és a búskomorság is enyhült.
- Köszi! – mosolyodtam el.
Majd Danvers-re sandítottam, meg fog minket ölni, még emlékszem arra, hogy leszedte a fejünket, amikor Bruce és én… igaz, akkor fiatalkorúak voltunk, most pedig már hála Valhalla-nak egy évvel idősebb voltam, mint öt napja. Mikor Ghost szóba került még közbevágtam.
- Ha bárki azt akarja, hogy elnézést kérjek, mert Caspert megkínáltam egy EMP nyíllal, azt várhatjátok, sőt előre leszögezem már most, hogy legközelebb is kap egyet ajándékba tőlem!
A kellemetlen csöndben még Thor-ra néztem, volt valami, ami zavart, azóta, hogy odalent Hela-nál találkoztam oda nem illőkkel.
- Nagybátyám, egy kérdésem lenne, hogy került Valhalla-ba Logan, Xavier professzor… és mit keresett ott három náci tiszt? – kérdeztem. – Ezt akkor ott nem volt esélyem megkérdezni, mert ugyebár rendesen felhúztam szokásom híven Hela-t… a legjobb tudomásom szerint az asgardi alvilágba az olyan hitűek szoktak kerülni, vagy aki olyan származású… kétlem, hogy a prof, vagy akár Logan ebben hittek volna, vagy a nácikat…
Oké, itt valami nem volt teljesen rendben, miről volt szó? Türelmetlenül néztem hol Kap-ra, aztán a Danvers és Tony párosra, majd vissza a legelső személyre.
- Rendben… miről van szó. Miller-nél a pont, nem vagyunk gyerekek, eleget láttunk már azt hiszem, többet mint sok felnőtt… bármi is az, feldolgozzuk. Szóval kivele!

Legyintettem Danvers szavaira.
- Ha nekem mondja bárki is, akkor és sem hittem volna el – mondtam.
Szóval mégsem tekintettek gyereknek már minket, micsoda előrelépés volt. ami pedig a halálommal volt kapcsolatos, minden bizonnyal a nagybátyám megerősítette, hogy tényleg találkoztunk Valhalla-ban. Felvontam a szemöldökömet, amikor az ajándékról beszélt. Megvártam a laptopot, amit hozott, majd pedig nekiláttam olvasni. Már az első megjegyzésnél felkaptam a fejemet és Miller irányába néztem.
- Gregory Jonat…
- Igen, a dédnagyapám – szólt közbe Miller.
Olvastam és olvastam, nem tudom, hogy mennyit, úgy a felénél fel kellett állnom egyszer, hogy az egészet feldolgozzam. Jó, az tiszta volt, hogy az apám is ott volt, meglepő lett volna, ha nem így van. De a többi. Skrullok? A kree-kről már hallottam, találkoztam velük, így ez nem volt meglepő. Azt is tudtam, hogy Miller-ék katonacsalád, de hogy benne volt Fury-val az egészben?! Lassanként értem a végére, újra és újra megborzongtam az egésztől. Így már tudtam, hogy miért voltak nácik Valhallában, ezek szerint mind odajutnak. Mindenkiben asgardi vér volt, azt hittem, hogy különleges vagyok, de ezek szerint egy tucatgyártás végterméke, hacsak nem az tett többé náluk, hogy bennem nem csak kicsi DNS volt az isteni vérből, hanem a vérem fele az. Végül lassan néztem fel.
- Rendben – vettem egy mély levegőt. – Ez egyvalamire nem ad magyarázatot. Mi van a félvérekkel? Mármint Kovacs, Sunken, Vincenzo és én… mi konkrétan egy-egy asgarditól származunk. Sem Balder, sem az apám nem lehetett skrull vérrel fertőzött. Akkor ez ránk is igaz ami ebben van, vagy nálunk más teória áll fenn?

Megérteően bólintott Stark felé, nem akarta megsérteni ezzel, csak eléggé úgy jött ki a helyzet. Mikor megkapta a laptopot ő maga is olvasni kezdett.
- Gregory Jonat…
- Igen, a dédnagyapám – szólt közbe Miller.
Azt tudta a családi történetekből, hogy Bucky-val jóban volt az öreg, és azt is, hogy ismerte Rogers-t. Okkal volt Amerika Kapitány a példaképe. De ezek a többi része! Teljesen hihetetlennek hatottak, tudta, hogy az öreg igencsak jó mesélőkével rendelkezett, de egy ilyen dologban soha sem hazudott volna. A történet egy része ismerős volt neki, noha korábban, gyerekként azt hitte, hogy az Izlandi történetet kiszínezte az öreg, majd úgy adta tovább és azért volt olyan futurisztikus az egész. De ezek szerint minden „mese” igaz volt, amit gyerekként hallott. Egészen addig stimmelt minden, hogy vissza nem értek, de ott az X-fegyver és minden más. Egy része ennek is világos volt előtte, amiket Fury mondott utólag el nekik, de a szó szerinti dolgot, hogy a dédnagyapja miket látott, a skrullok, hogy itt vannak, Loki részvétele, az asgardi és a skrull vér szinte mindenkiben. Ekkor örült neki életében a legjobban, hogy ő csak egyszerű ember és semmi különleges képessége nincs, sem pedig ilyen kacifántos dolgok a vérében, sem a DNS-ében. Az itt leírtak alapján Fury talán hős volt, mintsem ellenség, persze hazaáruló is, de akkor a dédnagyapja is.
- Soha sem tudtam, hogy az öreg ilyesmivel foglalkozott – mondta némileg megrendülten. – Annyit tudtam, hogy Izland után a kormánynak dolgozott, hivatalban, valami a háborús rokkantakkal foglalkozott, vagy hasonló fedő sztorival…
Katonailag is érdekes volt az egész, az egész sokkolta, de próbálta ezt nem mutatni.
- Ebbe a teljes USA belebukhat – mondta. – Nem csak a kormány és az elnök, de minden és mindenki… milyen reakciók vannak már erre a hírre?