Japán - Osaka

A kelet-ázsiai szigetország, az egyik legfejlettebb technológiájával rendelkező állom, lakossága 150 millió fő.

Az inkubátorokba próbálják az orvosok behelyezni a tesztalanyokat, amikor azok felébrednek. Az orvosok azonnal menekülni kezdenek a teremből mielőtt még a zavaros tudatú alanyok felébredhetnének. Mire az alsóneműben lévő társaság feje kitisztul csak a vörös fényekre és az éles szirénára lesznek figyelmesek. Az emlékeik zavarosak valamit csináltak velük, kísérletek és tesztek, de nem tudják mi történt. utolsó emlékük az elrablásuk/önkéntes jelentkezésük, egyikük sem ismeri a másikat, azt sem tudják ki lehet Kéz ügynök és ki elrabolt laborpatkány.

Tom zavartan nyitotta ki a szemét, és ösztönösen megdörzsölte azt. Fájt a feje, de ahogy odanyúlt halántékához semmilyen púpot nem érzett – tehát nem ütötték le. Első gondolata Mr. Jones volt, a férfi, akinek a védelmét kellett ellássa. Az úr megbízott benne, és szó szerint a kezébe helyezte az életét – és úgy tűnik, hogy a feladatot szépen elbszta. Dühös volt magára, hiszen maximalistaként sosem elégedett meg semmivel, ami nem tökéletes.
Lassan körbenézett a teremben, és több más, hasonlóan zavart férfit is láthatott – és egy nőt, akin megakadt kicsit a szeme, hiszen szemrevaló egy leányzó volt első ránézésre. Akár tovább is nézelődött volna, ha nem hasogat úgy a feje, amiben talán az éles sziréna is közbejátszott. Sziréna?
Felfelé fordította a fejét, és valóban, ahogy erre a tényre koncentrált rájött, hogy konstans zajként vijjog a háttérben. Sajnos ahogy ez a tény tudatosult benne, úgy lett egyre idegesítőbb. A vörös fényekkel társítva az egész összhatás olyan volt, minta a vészjelző szólna. Ettől a már amúgy is feszült exkatona elméje valamelyest kitisztult, és a teremben lévő tárgyakra nézett. Alighanem ezekből jöttek ki – vagy ezekbe akarták őket berakni. Bármi is a megoldás, úgy néz ki, hogy nem sikerült minden úgy, ahogy azt az elrablói akarták, és ez megnyugtatta.
Ha megtámadják, ösztönösen védi magát. Bár kicsit le van még lassulva, az éles harc és közvetlen veszély okozta adrenalin bomba teljesen felkeltené, és ereje teljében védené magát.

Amikor Szergej Stakis magához tért, sehol nem látott orvosokat vagy egyéb kutatókat. Még nem volt teljesen tiszta a feje. Nem emlékezett pontosan arra, hogy mit is csináltak vele. Rémlettek neki kísérletek és tesztek, de nagyon-nagyon homályosan. Az öreg orosz korához képest még mindig jó kondiban volt és ez látszott is rajta. A sok maraton és az orosz hadseregben megszokott tornagyakorlatok jó karban tartották.
Mikor megszólaltak a szirénák és kigyulladtak a vörös fények, akkor világos volt, hogy veszélyt érzékelt a rendszer.

Gondolkodott azon, hogy most mi fog következni. Itt állt egy inkubátor mellett gatyában, ahogy a többi ember ugyanúgy más tartályok mellett. A legkülönbözőbb alakok voltak itt. Volt, amelyik már ránézésre is harcedzettnek tűnt, mások nem annyira. Egy nő is volt közöttük. Fiatal volt, Stakis lánya vagy akár unokája is lehetett volna. Jó alakját kiemelte, hogy egy szál fehérneműben volt. Körülnézett, ahogy valószínűleg a többiek is. Eddig még senki nem szólalt meg és nem is Stakis akarta megkezdeni a sort. Mindig van egy beszédkényszeres, akitől majd megtudnak valamit. Ha mást nem, azt megtudják, hogy mit nem tud, ha hülye kérdéseket tesz fel. Az őrnagy is körbenézett a szobában. Felmérte a távolságokat, a többi ember potenciális erejét és nézte, merre van kijárat, ajtó, ablak, szellőző, bármi ilyesmi. Egyelőre nem mozdult, de ha valaki egyből rátámadt volna, akkor erejét és közelharci ismereteit alkalmazva megpróbálta hárítani a támadást és a földre vinni az illetőt, majd megmagyarázni neki, hogy bármiért is vannak itt, nem egymás ellen kell harcolniuk.

Szorin Ivanov:
Lassan kezdek feleszmélni. Úgy érzem most magam, mint amikor elkezdtem a katonai főiskolát. Akkor még ki tudott ütni a pia és sokszor voltam másnapos is. Egy ideje már nincs rám nagy hatással, csak az íze miatt iszom és hogy egy kicsit tompítson. Hogy segítsen felejteni és az életet elviselni. A lányom már szinte szóba se áll velem, mert az anyja telebeszélte a fejét azzal, hogy mekkora szemét állat vagyok. Valahogy el kell erről feledkeznem.
De hol vagyok? Csak egy alsónadrág van rajtam és egy csomó idegen áll ugyanilyen szerelésben. Kísérleteztek rajtam, de kevés dologra emlékszem, pedig jó a memóriám. Inkubátorok mindenki mögött. Ebből jöttem ki? Vagy most akartak belerakni?
A gondolataimat és a kábaságomat a riasztás űzi el. Vészfények és sziréna, mint légitámadásnál vagy hasonló esetekben. Most már csak az a kérdés, hogy mi vagyunk veszélyben vagy mi vagyunk a fenyegetés. Nem nézném ki mindenkiből, hogy túl nagy veszélyt jelentene, de nem is becsülöm le az ismeretleneket.
Megnézem a szobát és a társaimat. Próbálom leolvasni az arcukról, hogy mit gondolnak, mi járhat a fejükben, mennyire bizonytalanok. Talán van egy, aki tudja, mi folyik itt. A kijáratot is megnézem, de még nem indulok el. Másra bízom a kezdeményezést. Ha kint vár a fenyegetés, akkor nem szaladok tárt karokkal elébe. Remélem, valaki megtöri a csendet és megtudok végre valamit. Mert azon kívül, hogy tegnap még az énekesnőre vigyáztam, ahogy testőrként szoktam, másra nem emlékszem.

Jason lassan kinyitotta a szemét. A feje régóta nem fájt ennyire. A bandában eltöltött napjai óta biztos nem. Ahogy szirénákat is meghallotta, a hasonlóság egy új dimenzióba lépett. Ahogy eszébe jutottak ezek az emlékek, egy kis rágcsálnivalóra támadt kedve. Körbe nézett, hátha van valahol ennivaló. Ekkor látta meg a fehérneműs férfiakat. Mielőtt kétségbe esett volna, meg látta a fehér csajt, akit gyorsan végig is mért. Nem rossz. Ekkor megvizsgálta a saját állapotát is. Szintén alsó neműben, de még így is méltóság teljesen, állt a többiek közt. Próbálta a fejben összerakni, mi is történhetett. Valami nindzsákra emlékezett, meg valami kísérletekre. Konstatálta, hogy ez nem valami sok. Megvonta a vállát, hisz ez most úgyse számított. Egy nagy nyújtózkodással kiűzte testéből a fáradságot. Akkor hallotta, ahogy a másik fekete férfi megszólal. Elég paranoiás csóka lehetett. Most kelt fel, azt se tudja hol van, és máris őrségről meg csapdákról hadobál. Hacsak nem pontosan tudja, hogy mi folyik itt.
- Hé-hé, tesó, lassíts. Milyen őrség? Milyen elrejtőzés? Azt se tudom, hogy kerültem ide és hogy ki vagy te. – válaszolta neki Jason. Ilyen hozzáállásnak könnyen lehetett civil áldozata. Akkor aztán komoly bajba kerültek volna. – Nem tudom, mi folyik itt, de nem szabad elhamarkodni semmit. Mi lesz ha egy orvos sétál be? Hidd el, egy civil áldozat és a zsaruk már a seggedbe is vannak.
Amíg ezt mondta, odaindult az előbb megszólaló fickó mellé. Biztosítani akarta, hogy nem csinál hülyeséget. Feszülten várta a fejleményeket. Lehet, hogy totál paranoid volt a csávó, de a szavai mégis bogarat ültetett a fülébe.

/Karaktered nevét kiírni /

A fémes bakancsok koppanást hallhattak. Katonai menetelés. A szobában nincsenek felszerelések. Az orvosok semmit sem hagytak hátra, nincsen mit kitépni vagy felkapni fegyvernek. Az ajtón ekkor négy szürke páncélos automata gépfegyveres biztonsági őrség vonult be. Fegyvert emelnek mindenkire kivéve Rayt, aki a falnál áll.
< - Kezeket fel! >*
Üvöltik a katonák. A fegyverek élesítve lettek. Látszik, hogy a jobb szélső Ray mellett elkezdte számolni, hogy hánynak kéne itt lenni.

*- fordítás japánból.

Tom még mindig tompa volt, amikor az egyik férfi már kiabálva rontott az ajtóhoz, mire Alex csak zavartan csóválta a fejét. Körbenézett, és örömmel nyugtázta, hogy egy potenciális fedezék mellett állt meg, azaz az egyik inkubátor mellett - ahova bevetődhet ha szükséges – mert valamiért úgy érezte, az izgő-mozgó férfi csak megöleti őket, ha rajta múlik. Ő legalábbis abból indult ki, hogy ha egy ilyen helyet – amit nem értett még mindig, hogy mi lehet – őriznek, akkor azok legalább jól képzett őrök, akiket nem lehet az egyszerű – itt a puska hol a puska – trükkel átverni, és megzavarni addig, hogy mindet lelőhessék. azt se tudták, hogy hol vannak, hogy mi ez, szerinte felesleges volt egyből az erőszakhoz folyamodni.
- Hát ez látványos volt. – jegyezte meg Tom, amikor berobbant az ajtó, és rutinosan felemelte a kezét a tarkójához. Időt akart nyerni, miközben a szemével a szobát szemlélte. Semmit nem látott, amit fegyvernek használhatna. Ha az egyik őr elég közel volt, akkor szükség esetén – tehát ha az ajtónál álló tag hősködni kezd – megpróbálja lefegyverezni, és miután a férfit torkon lőtte a saját fegyverével, a többi felé fordulva lőne egyből.
Ha viszont senki sincs elég közel, akkor továbbra is nyugodtan állva várta, hogy eltereljék róla a figyelmet, és ez esetben csak ekkor iramodna el, a legközelebb álló felé, hogy – a már előbb említett módon – lefegyverezze azt.

--Jason Smith—
Sajnos Jason nem jutott el a fedezékig. Éppen az ajtó előtt állt, amikor beléptek a biztonságiak. Már szinte reflexből is feltette a kezét, anélkül hogy értette volna mit mondanak neki. Ezt a reflex már régóta próbálta leküzdeni. Valami ázsiai nyelvet használtak. Nem nagyon számított. Így is nyilván való volt, hogy mit akarnak. Élesítik a fegyvereiket. Innen már nincs menekvés. Vagy mégis, még pedig az előző paranoiás személyében. Látszik, hogy az egyik őr elkezd számolni, de a fal mögött álló férfit nem látja. Jason már a puska mindkét oldalán volt ilyen helyzetben. Tudta, hogy elég egy ember is hogy olyan zűrzavart kavarjon, amiben a fegyvertelenek kerülnek felül. Közben körülnézett a szobában, de a feje mozgatása nélkül. Semmi. Ez nagyszerű. Ha harc lesz, az első pár pillanatban kézitusára kényszerül. Ez sosem volt az erőssége, nem gyakorlata, hiszen eddig mindig volt valami rögtönzött fegyver a közelében. Még a börtönben is. De mindezek ellenére mégis kiötlött egy tervet. Ha a tag mozgásba lendül akkor Jason ,a súlypontját minél mélyebbre helyezve, neki rugaszkodik és az egyik őrnek az ágyékát próbálja támadni. Ha sikerült eltalálnia, akkor megkísérli elvenni a fegyverét és az őrt pajzsként használni.

Ahogy vártam, kezdtek mozdulni és beszélni az emberek. Eddig még semmit nem tudtam meg, de a túlélésre játszanak. A nagy ember meg nekiáll vitatkozni. Minek kell ezt csinálni ilyen helyzetben? Ő se ért semmit az egészből, inkább figyelni kell és cselekedni, ahogy a néger teszi.
A nő magyaráz valami hülyeséget, ami egy játék lehet. Valami szabadulós, az nagy divat lett az elmúlt évtizedekben. Aki már átélt ilyet, az sose fog ilyen játékokra jelentkezni, én se tettem. Ha én most megszólalok, kiderül, hogy semmit nem tudok az egészről és ez még veszélyes lehet. Ha van köztünk, aki érti, mi történik itt, az előnyben lehet és egy naiv mondattal magamra is vonnám a figyelmet. Inkább hallgatok és figyelek.
Ajjaj, jön az őrség! Bakancsok hangját hallom és be is toppan négy páncélos, gépfegyverekkel. A rohadt életbe, hova keveredtem? Nem esek kétségbe, mert tanultam, mit kell ilyenkor csinálni. Bár ennyire éles helyzetbe még nem kerültem. Ez gyakorlatilag hadifogság, de még mindig nem tudom, hogy miért hoztak ide és kikkel. Japánban lennék? Vagy az amerikai japán maffia akar velünk valamit? Az már biztos, hogy valami különleges lehet mindenkiben, amiért kellettünk. És félnek tőlünk, ezért fognak ránk fegyvert. 6 gatyás ellen 4 páncélos géppityukkal. Nem tudom, milyen kísérlet volt ez, de mi vagyunk a veszély, ami miatt szólt a riasztó. Az egyik őr számolja is, hogy hányan vagyunk. Hamar rá fog jönni, hogy valaki rejtőzik, de azt nem várjuk meg.
A csaj fedezékbe ugrik, a többiek viszont elkezdenek támadni és én is akcióba lépek. Amelyik őrt a legközelebb érem, azt próbálom a földre vinni és egy szorítófogással megtartani, ahogy testőrként is szoktam az elmebeteg rajongókat néha. Figyelek, hogy ne ugorjak a golyók elé, amik valószínűleg nemsokára záporoznak. Ha a földön van és a többiek végeztek, akkor kiabálok.
- Vegyétek el a fegyverét!
Ha megvagyunk, elveszek egy fegyvert. Nem bajlódok a páncéllal, úgysincs idő leszedni róluk és belebújni, ha egyáltalán sikerülne. Valaki biztos el fog indulni kifelé és én megyek majd utána. Kint pedig figyelem, hol van kamera és ha tudom, kilövöm. Ha újabb ellenség bukkan fel, fedezékbe húzódom és tüzelek.
Ha viszont még itt bent eldurvulna a helyzet és nem látok esélyt a felülkerekedésre, akkor igyekszem elugrani és az inkubátor mögé bújni.
Na, kislányom, ha ezt elmesélem, talán végre felnézel apádra. Feltéve, hogy túléli.

--Jason Smith--

Természetesen Jason túl lassú volt, az őrök pedig túl jól képzettek. Még mielőtt bármit is csinálhatna, szitává lövik. A belépő golyók szépítik a testét. A fájdalom szinte elviselhetetlen. Lőtték már meg párszor, de ennyiszer még soha. Ám valamiben ez az eset különbözött a többitől. Még eddig mindig heteket töltött a gyógyulással, most pár perc alatt elmúlt. Kinyitotta a szemét. Egy pillanatig nem értette hogy mit történik. Éppen el akart ereszteni egy hatalmas Miafaszt, amikor egyik képernyőn egy ázsiai fószer jelent meg. Elmagyarázza mi a helyzet. Szinte semmiséget kér. Csak annyi, hogy öljük meg Rozsomákot. Egyszerű. Na persze. Viszont nincs sok idő dönteni, csak 12 óra van a feladat teljesítésére. Nem kell egy Hawkingsnak lenni, ahhoz hogy kitalálja valaki hogy mi ilyenkor a teendő. Csak egy GPS és egy fegyver kell. És az őröknél mindkettő van. A legközelebbi őr a célpont. A megfelelő időpontban Jason megpróbál felpattanni és az őr ágyékára egy rúgást mérni. Amennyiben talál és sikerül az őrt kibillenteni a koncentrációjából, a fegyvert próbálja majd elvenni. Onnan már gyerekjáték lesz. Ha a terv valamiért mégsem sikerül, úgy csak simán az őrre próbálja vetni magát és addig ütni, ameddig az őr magánál van.

A keze még mindig a tarkóján volt, amikor – előzetes figyelmeztetés nélkül – az érkezők tüzelni kezdtek. Tomnak semmire nem volt ideje, csak visszagondolni az előző életére – közhelyes, de valóban lepergett előtte az élete, ahogy az agya a hihetetlen adrenalintól extrém módon felpörgött. Látta magát, mint egy filmben, ahogy kisgyerekként a játékmotorral gurul az udvaron, és kiabál. Ahogy beíratják a katonai iskolába, bár még túl fiatal volt hozzá. Végignézte, ahogy a kiképzés teljesen kiöli belőle az önálló gondolkodást, a lázadó szellemet, és megtanul parancsot teljesíteni. Az első harci élményét, amikor lelőtték a legjobb barátját. Végignézte, ahogy megkapja az utolsó kitüntetését, ahogy büszke hadnagyként áll a többi tiszt előtt – majd ahogy kirúgják a hadseregből, és először ízleli meg az önállóságot, azt, hogy nem gondolkodnak helyette. Utána a férfi Amerikába utazik sértődöttségében, de ott már végetért a harc, amibe annyira be akart csatlakozni.
Eddig jutott az emlékekkel, ekkor felébredt – ami lássuk be, nem történik meg mindennap egy emberrel, akit legéppuskáztak. De hamar meg is kapta a választ a monitoros férfitól, aki ez után jelent meg – mire elmosolyodott.
~Halhatatlanság mi? De úgyis meghalok… ez a Rozsomák elég erős csávónak tűnik.~ Gondolkodott a férfi, miközben az őrök felé fordult. Érezte, ahogy valami megváltozott – hirtelen jobban látott, és a hallása is erősebb lett. A hozzá legközelebb álló felé lendült, és megpróbálta lefegyverezni – nem törődve az esetleges fájdalommal, megtanulta már legyőzni azt. Ha sikerül, akkor egyből lelövi, és a társaira is tüzet nyit.

Támadok, ahogy a többiek is, de sajnos még túl lassúak vagyunk. Telibekapnak a golyók és itt a vég. Utolsó gondolatom a lányom, aki nem látja többet az apját... Aztán mégsincs vége. Élek és a testem kiveti magából a golyókat. Eláll a vérzés is. Szóval ez a kísérlet eredménye. Akkor félresikerülhetett, különben az őrök tudnák, hogy mi van.
Hamarosan érkezik is a magyarázat. Egy japán férfi mondja el egy monitoron, hogy Rozsomák génjeiből kaptunk. Ő egy elismert hős és olyan regenerációval rendelkezik, mint senki más, amennyire tudom. Így már könnyebb lesz kijutni, ez eltölt erővel. Az őrök nincsenek beavatva és ezt a szöveget sem értik, mivel nem tudnak angolul. Ezt már láttuk az előbb is, hiszen nem vagyunk vágott szeműek, mégis japánul kiabáltak ránk.
A felvételnek vége és egész máshogy érzem magam. Sokkal jobban hallok, élesebben látok és még a szagokat is jobban érzem. Ezt még meg kell szokni. De Rozsomákot megölni? Nem, azt nem kéne. Aki megpróbálja, abba hal bele. Aki nem, azt megölik ezek a sebek, amik holnapra kiújulnak. De ha megölik a húst, akkor hogy kapnak újabb adagot a szérumból? Rácsörögnek a főnökre és kiszáll egy injekcióval? Szerintem átverés az egész.
Mindegy, most ki kell innen jutnunk. A többiek már támadnak is és csatlakozom. Fekvő helyzetből egy rúgással megpróbálok ledönteni egy őrt. Ha ez sikerül, elveszem a fegyverét és lövöm a többi őrt. A társaimra nem lövök. Ha ők is úgy kerültek ide, mint én, akkor senkinek nem ártanak. Még akkor se az én dolgom lenne lelőni őket, ha Rozsomáko akarnák megölni. Szerintem azt majd elintézi ő maga. 
Ha kész vagyunk az őrökkel, akkor megindulok kifelé. Hallgatózok és nézek, hogy jönnek-e újabbak és ha igen, fedezékbe vágom magam és onnan lövök.

Szergej Stakis

Az orosz is csatlakozott a többiekhez a támadásban, de mindannyiukat agyonlőtték az őrök. Utána jött a meglepetés, ugyanis mindenki erőre kapott. A golyók kiestek belőlük és új képességeik támadtak. A kísérlet megszervezője videón közölte velük az életben maradás feltételeit és a lehetőségeket. Stakis figyelmesen meghallgatott mindent, majd a legközelebb őrre támadt. Először megpróbálta a fegyveres kezét elrúgni, majd kirántani alól a lábát. Ha ez megvolt, elkobozta a fegyvert és tüzet nyitott. Lényegtelen volt, hogy a saját társait, a kísérletben résztvevőket eltalálja-e. Úgyis felgyógyulnak. Vagy ha nem, akkor már abba is belehalnak, amit először kaptak. Egyetlen kivétel van, a szőke nő, aki elbújt. Talán tudott valamit és ezért tette. Amikor már minden őrt elintéztek, Stakis magához veszi az egyik GPS-t.
És ezután rögtön tüzet nyit a nőre, a fejét a létfontosságú szerveit megsorozva.
- Az esélyegyenlőségért, kisasszony!
Így mindenki ugyanazokkal a tétekkel játszik, így igazságos. Ha végeztek, hallgat az érzékeire és ha nincs újabb veszély, akkor kimegy a sovány fickó után a folyosóra. Ott pedig keresi a kamerákat és a kijáratot. Ha van kamera, azt kilövi és elindul az ajtó felé. Ha újabb őrök jönnek, fedezékbe húzódik és onnan tüzel.

A férfiak egy emberként mozdulnak meg. Mind lefegyvereznek egy-egy őrt. Pár golyó sebzi őket, de mindegy, mire a puskákat átvették addigra már meg is gyógyultak. Szorin és Tom egyszerre mészárolja le az összes őrt. Szergej  pedig elkezdi lőni Reynoldsot. A lányt nem takarja teljesen a szék és egy golyó a vállán megy át.
Tom ekkor rezzenéstelen arccal egyszerűen lelövi a többieket. Reena az egyetlen, akit a fedezése még véd a lövés elöl miközben a válla begyógyul. A többiek 5-6 golyóval a testükben a földre borulnak. Nem hallottak, de a golyók miatt a mozgásuk nehéz és a kín sem segít.
A lövések után csend lesz és akik kinéznek a folyosóra látják, hogy a szinten nincsenek többen, de a két lift jön felfelé. maga az épület egy egészen átlagos emelet kórház felépítését követi így első pillantásra. Az egyetlen logikus út felfelé van.
/Az utolsó sorok nem érvényesek, mert félre értettem Tom reagját/