Az Astoria utcái

//milyen “döglött hal” kézfogás? Az előbb még egy „igen erős emberi kézfogás” volt . DK meg meglepődik az „üzletember” erején, miközben átlagos kézfogást produkál, nem „döglött halat” //

Dumbon határozottan érdeklődni kezdett, amikor kijelentettem, hogy megvan Jakob. Reméltem, hogy azért, mert valóban örült, hogy az öregnek tényleg nem esett nagyobb baja. Persze az is lehetett, hogy csak bosszankodott, amiért az embereinek nem sikerült elvégezni a munkát. Egyelőre az első verziót játszottam meg.
- Nos, igyekeztem gyorsnak lenni – vontam meg a vállamat – különösen, hogy jókora időhátrányból indultam. Szerencsém is volt – tettem még hozzá nyugodtan. – Az állapota nem olyan, hogy kórházban kell ápolni, ami a jelen körülmények között meglehetősen áldásos. Jakob gondos kezekben van, biztonságban. A látogatásáról pedig egyelőre szó sem lehet – mondtam határozottan. – Minél kevesebben tudják, hogy hol is van, annál biztosabb, hogy ez az információ nem kerülhet avatatlan kezekbe.
Nem kellett pszichológusnak lenni ahhoz, hogy Dumbon kihallja a hangomból a bizalmatlanságot, amiből aztán sokféle következtetést levonhat. Viszont mereven elzárkózom attól, hogy Jakob hollétéről bármilyen információt átadjak. Ha a vámpír tovább erőltetné a témát, akkor csak hátradőlök a székben, és megjegyzem.
- Engem Mrs. Sanders bízott meg, nem pedig maga- morgom barátságtalanul. – Egyedül neki, és a rendőrségnek tartozom elszámolással, magának nem.
Erre persze csak akkor kerül sor, ha tényleg erőltetik a kérdést. Ha a beszélgetés megmarad a barátságos mederben, akkor eleget teszek Dumbon kérésének.
- Nos a teljes sztori hajnalig is eltartana – mosolyodok el – de röviden annyi, hogy valóban a Zöld Piac közelében kapták el Mr. Sanderst. Azonban egyelőre nem tudni miért, de csak magukkal hurcolták, ebből szerzett néhány nem súlyos sérülést. Szerencsére nem mentek messzire, és véletlenül hagytak néhány nyomot maguk után – ismét megvontam a vállamat. – Én csak követtem a nyomokat, és így sikerült rátalálnom Jakobra, de amint említettem a támadókról nem sikerült sem kézre kerítenem, sem közelebb jutnom, hogy kik is igazából.
Hagytam egy pillanatnyi szünetet, hogy Dumbon közbe kérdezhessen, ha akar, majd folytattam.
- És most jönne jól a maga segítsége – próbáltam felvenni a legbarátságosabb mosolyomat, miközben előhúztam Anne rajzát, és kiterítettem a vámpír elé. – Elfogni nem sikerült őket, de megnézni igen, mielőtt kámforrá váltak volna – teszem hozzá nyomatékkal.



A kép megmutatása közben feszülten figyelem beszélgető társam arcát. Elég jó vagyok abban, hogy meg tudjam, mikor hazudik valaki.
- Kíváncsi vagyok, hogy tudna –e segíteni megkeresni ezt a két – mosolyodtam el megint – vámpírt...

/Kicsit tömören írtam, de a lényeg a következő: ha Knight döglött halként fogott volna kezet, akkor lehetett volna fájdalmas a kézfogás - Túl sok azért nem múlik ezen:)/

Knight láthatóan titkolt valamit. Mivel más nem igazán állhatott érdekében, mint a megbízás teljesítése és Jakob Sanders épségben tudása, a titkolózásból a Szürke Eminenciásarra következtetett, hogy őt találja gyanúsnak a nyomozó. Mintha ő veszélyt jelentene a régi barát számára. Jogos lehet a gyanakvás, mert vannak megrendezett eltűnések. A tapasztalt nyomozók pedig nem játszanak ki minden kártyát és úgy tűnik, Knight is elég okos ehhez.
A vallon nem is forszírozta tovább a témát. Ha Jakob elég jól van ahhoz, hogy ne kelljen kórházban lennie, az is valami.
- Értem. Nyilván megvan az oka a titoktartásnak. Mindenesetre adja át Jakobnak, hogy jobbulást kívánok és üzenem, hogy számíthat rám, ha szüksége van valamire.
A nyomozó röviden felvázolta az eseményeket. Követte a nyomokat, ami még három nap után is elvezették őt a helyre, ahol Jakob volt a támadókkal. Azok pedig nem ölték meg az öreget, csak fogva tartották volna? Egy kicsit sántít a történet. Ha Knight valamit kihagyott, akkor az talán olyan információ lehet, ami Jakob hollétére utalhatna. Vagy olyan dolog, ami miatt magát Sanders főnökét gyanúsítaná...
Amikor a képet elétolja, akkor mondja el, hogy csak úgy eltűntek. 3 napig őrzik valahol Jakobot, aztán pedig jön egy idegen és eltűnnek az öreg nélkül? Semmi támadás? Egy csinos nő és egy jóképű férfi, minimális mennyiségű ruházatban. A vallon nézi a képet, de egyiket sem ismeri. Az utolsó mondatból áll össze a kép. Vámpírok voltak és Knight mosolya alapján világos, hogy együttműködést sejt a támadók és a Szürke Eminenciás között.
- Knight úr, sajnos nem ismerem egyiküket sem. De nagy szerencse, hogy ilyen jó az emlékezőtehetsége és az ábrázoló készsége. A vámpírok a démoninvázió idején szinte aranykorukat élték. De csak úgy megtalálni két ilyet... Biztos benne, hogy nem mutánsok vagy varázslók voltak? Manapság már sokan tudnak kámforrá válni...
A vallonnak az jut eszébe, hogy talán megharapták Jakobot. Annak nem örülne. Ő már megszokta ezt a létet, de senkit nem tett vámpírrá. Akinek valaha a vérét vette, azt meg is ölte. Ő sem akart ilyen lenni eredetileg, csak Duprin megtette vele. Ha Jakobot megharapták, akkor pedig már késő.
- Ugye nem voltak a nyakán harapásnyomok? - kérdezi aggódva. - Esetleg a helyszínen a közeli árusok közül valaki látta már őket. Ha arrafelé volt a hely, ahova vitték, akkor ismerniük kell a helyet. És ha többször jártak arra, valaki emlékezhet rájuk.

//nos csak át akartalak verni de nem úgy ment, mint vártam //

Szerencsére Dumbon is tudta, mikor nem érdemes erőltetni egy témát, így a társalgásunk folytatódhatott. Láttam rajta, hogy a sztori nem elégíti a kiváncsiságát, de nem is ez állt szándékomban. Majd ha már minden kártya az asztalon van, és a két vámpír hamvait elfújta a szél, majd akkor lehetünk teljesen őszinték egymáshoz...vagy még akkor sem.
- Természetesen átadom a jókivánságait, Jakobnak nyílván jól fog esni, ha tudja, hogy számíthat egy régi barátra.
A fene sem tudta, hogy vajon minden vámpír ilyen leereszkedő és gúnyoskodó, a legtöbbel nem váltotam néhány káromkodásnál többet, vagy ez csak Dumbon specialitása. Lehet, hogy nem szánt szándékkal böködte a csőrömet, és csak a valószínűsíthető hosszú élet ment az agyára, de szép lassan kezdett bőszíteni a modora.
- Nézze Mr. Dumbon – mondtam már kevésbé barátságos hangon – ha mutánsokra és varázslókra gyanakszik, akkor miért érdekli, hogy Jakobot megharapták-e? Másodszor én ott voltam, amikor maga nem, és ahogy olyan találóan említette a vámpírok itt nem rég aranykorukat élték, és biztos, hogy maradt még belőlük pár a városban – vettem fel a másik gúnyos modorát. – Ráadásul, én pechemre itt ragadtam ez alatt az úgynevezett aranykor alatt, és ha nem akartam rajta veszteni, akkor meg kellett tanulnom megkülönböztetni a vámpírt a nem vámpírtól.
Azt nyílván nem említettem, hogy ebben más is a segítségemre volt nem csak a tapasztalat, elég ha azt hiszi, hogy úgy bújkáltam a házak között, hogy ne kapjanak el a fajtársai.
- És ha már erről beszélünk – fogtam halkabbra a hangomat – ha mutánsokat keresnék, akkor a mutánsok között érdeklődnék, ha egy varázslót, akkor a varázslók között. Mit gondol miért magához jöttem, amikor vámpírokat láttam?
Nagyon erőszakosan kéne a szavamba vágnia, mert ezúttal nem hagytam beszélni.
- Ha nem akar vagy nem tud segíteni, rendben van, mondja azt és már le is léptem. Hagyjon csak cserben egy „jó barátot és kiváló munkaerőt”. Ha tud, akkor viszont tartózkodjon a kétértelmű megjegyzésektől, mivel én nem magára hajtok – bökök a rajzra – és ha tényleg annyira a szívén viseli Jakob sorsát, mint amennyire lépten nyomon hangoztatja, akkor megkönnyíteni igyekszik a dolgomat, és nem nehezíteni...

Ha a magánnyomozó Jakob elrablói közé sorolja Philippe-et vagy valami hasonlót gyanít, akkor eléggé idegesítheti az udvarias beszédmodor. Pedig még nem is a száz évvel ezelőtti vagy még korábbi stílusát vette elő. Talán legszívesebben itt helyben bilincset rakna a vámpírra vagy orrbavágná, de tartóztatja magát. Nem telepata, különben tudná, hogy a vámpír tényleg reméli a jókívánságok célbaértét és valóban támogatni kívánja beosztottja gyógyulását anyagilag. Ha másképpen is tud segíteni, akkor másképpen is fog. Azt is tudja viszont, hogy előítéleteket lerombolni nem könnyű...
A magánnyomozó kifakadását végighallgatja. Nem szokása mások szavába vágni, így csak akkor felel, amikor a dühös férfi a beszéd végére ért.
- Knight úr! Értem, amit mond és világos az is, amit gondol és feltételez rólam. Ha azt mondom, hogy semmi közöm Jakob elrablásához, azt nyilván nem fogja nekem elhinni, mert nem akarja. 

Elmosolyodik, hátradől és így felel:
- Azért kérdeztem a sebet, mert ha nincs, akkor biztos nem vámpír volt. Nem tudhattam, hogy Magának már többször volt dolga vérszívókkal. És az is világos, hogy miért engem kérdez velük kapcsolatban. Látom, hogy mennyire dühíti a jelenlétem és mennyire szenved attól, hogy velem kell beszélnie. A stílusom miatt elnézését kérem, hogy esetleg mesterkéltnek hat, de én nem kedvelem az alpári beszédmodort. Amit mondtam és kérdeztem, azt komolyan is gondoltam. Nos, mint látom, beszélgetéssel nem jutunk előrébb és ha a szavaknak nem is hisz, talán a tetteknek fog.
A vallon ezzel int a pincérnek, hogy kéri a számlát. Ha megkapja, ki is fizeti és feláll, jelezve, hogy amennyiben a magánnyomozó képes még a továbbiakban is elviselni a társaságát, akkor betársul a nyomozásba.
- Indulhatunk a helyre, ahol talán találunk valamit a képen látható elkövetőkről?

Oké, időnként engem is meg lehet lepni, és Dumbon elég jól csinálta. Valóban annyira őszintének tűnt, amennyire lehetett, bár a gyanakvásomat és ellenszenvemet nem értette – nem érthette – teljesen, mégis sokkal jobban reagálta le, mint azt vártam volna a fajtájától. Aztán felajánlotta, hogy velem tart, és segít elkapni azokat, akik megtámadták Jakobot. Ezzel legalább annyira kiszolgáltatta volna magát nekem, mint én neki, bár így talán könnyebben szedhetek ki belőle hasznos információkat. És a francba is, mi van, ha tényleg segíteni akar? Nem ő ölte meg a családomat, ezt tudtam biztosra, hiszen azoknak a démonoknak és vámpíroknak hamvait már rég szerteszét fújta a szél. Tényleg azt kívántam, bárcsak telepata lennék és nem alakváltó, mert akkor most beleolvashatnék a fejébe. Ehelyett én is felálltam és rendeztem a számlámat.
- Mondjuk, hogy félig igaza van Mr Dumbon – ismertem el – de ezzel együtt félig sem ismert még ki. Meg vannak az indokaim, amiért ilyen vagyok, de most a munka az első. Személy szerinte nem magával van...
Felszisszenek tudva, hogy túl sokat böktem ki.
- Tehát – próbáltam befejezni a mondatot – ha segít, rendben van, nem vagyok olyan, aki nem értékeli a segítséget. Aztán – vonom meg a vállamat – előbb – utóbb úgyis minden kiderül...
Ezúttal hagyok időt, hogy közbeszóljon ha szeretne.
- Kérem, várjon meg a kocsijánál – a hangom ezúttal úgy cseng, mint ahogy normális ügyek esetén már az első pillanattól: nyugodtan, eltökélten. – Még el kell intéznem valamit, de nem tart sokáig...
Ha telepata, ha nem, Michael Dumbon már a hanghordozásomból tudhatja, hogy az ellenségeskedést félretettem egy időre. Ez nem béke, nem barátság, hanem a legjobb esetben is csak együttműködés. Viszont egyelőre bízok abban, hogy a vámpír tényleg Jakob Sanders jólétét kívánja...

//tudom, hogy még nincs holnap, de nem bírtam ki //

Amennyiben Dumbon tényleg teljesíti a kérésemet, és pár percre magamra hagy, odalépek Annehez.
- Valóban úgy tűnik, hogy igazat mond – értek egyet a lánnyal – ráadásul így igencsak tűzközelbe teszi magát, amit nem kockáztatna meg, ha van miért megégnie.
- Most mi lesz? Elmegyünk vele, vagy annyira mégsem bízunk benne?
- Én mindenképp megyek – jelentettem ki. – Akár tud valamit, akár nem, még hasznos lehet. Ráadásul olyat is észrevehet, ami fölött mi átsiklottunk – mielőtt Anne megsértődhetne – hozzáteszem – nem figyelmetlenségből, hanem mert mi nem vagyunk vérszívók.
Nem láttam, hogy merre is fog vezetni ez a ma esti kiruccanás, nem tudtam, hogy mennyire lesz szükségünk Anne segítségére.
- Ha velünk jössz, akkor előbb – utóbb ki fog derülni, hogy ki is vagy, és akkor be kell vallanom, hogy nem mondtam el neki a teljes igazságot. – Jöhetsz a motorommal is, és találkozunk abban a sikátorban, ahol Jakobot megtámadták, és akkor kívül maradhatsz a vámpír látókörén. Vagy visszamehetsz Tedhez, és ha nem jelentkezek, akkor tudhatod, hogy baj történt, de még mindig ketten ott lesztek, hogy vigyázzatok az öregre, és beszélhetsz a nagymamáddal is, legalábbis megnyugtathatod, hogy nyomon vagyunk.
Szerintem mindegyik változatnak megvan a maga előnye. Ha Anne Dumbonnal és velem jön, akkor meg kell majd változtatnom az előbb előadott sztorit, ami feszült szituációkhoz vezethet, különösen így, hogy törékeny fegyverszünet van közöttünk. Ha viszont követ mineket, akkor még mindig bármikor kisegíthet, ha úgy hozza a szükség, és az esetleges támadók csak kettőnkre fognak koncentrálni. Ha visszatér a nagyapjához...nos akkor már ketten vigyáznak majd az öregre.
- A te döntésed – néztem rá kérdőn...

A vámpír látta a férfin, hogy a gyanúja nem oszlott el, de elfogadja a segítséget. Tudta jól, amit az előbb is mondott, hogy szavakkal nem lehet ezt megoldani. Sem Jakob támadóinak megtalálását, sem a vámpírgyűlöletet. Őt nem is nagyon zavarná, hogy Knight szívéből utálja a vámpírokat, ha nem vádolná a Szürke Eminenciást olyan dolgokkal, amikért nem ő a felelős. Ha a támadókat pedig rossz helyen keresik, akkor a végén még azok lépnek előbb és a vámpír elveszít egy barátot. Azokból pedig nincs sok. A Társaságnál is inkább alkalmi, üzleti kapcsolatok vannak. Akik az emberek között barátai, azok pedig hamar meghalnak. Legalábbis vámpírviszonylatban gyorsnak számít az az átlagosan 40-70 év, amit megérnek.
Nem is az volt a célja, hogy kiismerje a magánnyomozót, csak tisztázni akarta magát. A fiatalember száján megint kicsúsztak olyan szavak, amikből sütött az ellenszenv, de ez már nem érdekelte a vallont. Tudta, hogy jó úton jár. Mikor a pincér megjött, kifizette az ananászlevet és megköszönte a kiszolgálást.
Nem tervezte ugyan, hogy együtt mennek bárhova, de most ez fog következni. Éppenséggel volt egy időponthoz kötött találkozó, de azon nem múlott az üzlet. Csak egy hölgyemény várta és bármilyen szívesen is menne, Jakob ügyét fontosabbnak találta. Majd a sofőrrel elintézteti, hogy találjanak másik napot a randevúra.
- Rendben, Knight úr, a szomszéd utcában várom.
Többet most nem mondott, hiszen beszéltek itt eleget. Azon azért elgondolkodott, hogy mit akar a magánnyomozó elintézni éppen most. Talán egy telefonhívást és nem akarja, hogy a vámpír hallja azt. Az érzékeit azért kiélesítette, hogy meghallja a titkot. Knight tart valamitől, de a vámpír jobbnak látja, ha teljes képet kap. És ha a nyomozó nem mondja el, maradnak az ilyen eszközök, mint az észrevétlen hallgatózás. Hamar eltűnt a szemek elől, de kint már lassabban haladt, hogy esetleg halljon valamit. Ha semmit nem hallott, az sem zavarta, akkor odament a kocsijához. Elmondta a sofőrnek, hogy tovább fognak menni és valószínűleg társasága akad. A sofőrnek pedig meghagyta, hogy a night clubban megismert hölgyeménytől kérjen egy másik napra időpontot és ugyan egy elfoglalt üzletembertől ez nagyvonalú ajánlat, de bízza rá a választás jogát kiengesztelésül.
A kocsi mellett várta a magánnyomozót, hogy együtt induljanak. Nem tudta, mi lesz, ha vámpírokkal találkozik és meg kell őket győzni, hogy hagyják békén Jakobot. Nem mindegyik marad meg a régi dolgoknál. Sokan teljesen elvadulnak, sokan álltak a démonok oldalára. Tárgyalni tud és a szavakat jól forgatja. Talán nem lesz gond. Ha mégis, akkor a barátja lesz a fontos, nem az, hogy a támadói ugyanabba a fajba tartoznak.

A Szürke Eminenciás nem várt túl sokat az érzékek felerősítésétől és valóban nem is hallott meg semmit. Forgalmas volt ez a hely és nem tudta kivenni a hangokat. Így egyelőre titok maradt, hogy Knight mit akart még elintézni.
A sofőr lebonyolította a hívást és a hölggyel megbeszélt egy másik találkozót. Lerois-t most ez nem is igazán érdekelte. Biztonságban akarta tudni a titok hordozóját, akivel időközben barátságot is kötött. Több lett ez, mint egyszerű megállapodás. Azon gondolkodott, hogy Knight miből jöhetett rá, hogy Jakob főnöke is vámpír. Ha az öreg legyengült, kifecseghette a titkot. De miért tette volna? Húsz éve egy szót sem szólt erről senkinek, amennyire a vallon tudta. Megint eszébe jutott az, hogy a magánnyomozó elkérte a nyakkendőt Sanders asszonytól. És ahogy szétrágta a jeget. Talán valami állatias képességekkel rendelkező mutáns lehet, aki kiszagolta, hogy nem egy élő szervezettel van dolga. Hiába próbál meg haladni a korral, mostani öltönyöket hordva, a szag elárulja. Az ellen nem igazán lehet védekezni.
Az étteremből Knight egy csinos, jó alakú hölgy mellett távozott. Lerois egyből felfigyelt erre. Hát ezt intézte el a nyomozó. Még valakit bevont az ügybe. A nőből határozottság áradt, de sokkal erősebb, mint némely eltökélt üzletasszonyé. Úgy jött, mint egy nagyvad. Még az is lehet, hogy ez egy közös pontjuk. Mikor bemutatkozott, világos lett, hogy ezek ketten összedolgoznak és jóban vannak. A magánnyomozót a keresztnevén, őt annak becézésén emlegette a nő, akiről kiderült, hogy Jakob unokája.
- Michael Dumbon szolgálatára! Örülök, hogy megismerhetem kisasszony. A nagyapja már dicsekedett Önnel, orvostanhallgató, ha nem tévedek, igaz?
Hogy kerül ide Jakob unokája? Ő is szagot fogott volna? Egyelőre ezek csak feltételezések, de a vámpír helyt adott ezeknek. Észrevétlenül próbált szagálszni, hátha abból kiderül valami. A legfontosabb, hogy az alkalmazottját megtalálja, de jó tudni, hogy kiknek az oldalán indul a keresésre.

- Amennyiben velem tartanak, kérem, foglaljanak helyet a kocsimban! Ha saját közlekedési eszközt vennének igénybe, abban az esetben viszont legyenek szívesek megjelölni az elérni kívánt helyet és Önök után megyek.
Ha beszállnak és megmondják, hova kell menni, bemutatja őket a sofőrnek és kiadja az utasítást a céllal. Ha máshogy akarnak a megjelölt helyre jutni, akkor bólint és beszáll az autóba, majd a páros után útnak indul.

Annet szemmel láthatóan kevésbé zavarta a vámpír jelenléte, mint jómagamat, aminek örültem, hisz ha van mellettem valaki, aki meg tudja őrizni a hidegvérét, akkor az nekem is jobban megy. Aminek nem örültem, hogy Anneben már első pillanatra több volt, mint egy normál emberben, szemlátomást felkeltve a Dumbon figyelmét. Mindegy, ezen már nem lehetett segíteni, én meg nyugodtan élvezhettem a kisugárzását. Most döbbentem rá, hogy amennyire próbáltam egész életemben elnyomni a farkas énemet, talán többször kéne a felszínre engednem, mint ahogy Anne is teszi. Sokkal kevesebb gondot okoznék magamnak, ha nem azzal foglalkoznék, hogy elrejtsem ki vagyok. Egy oldalpillantást vetettem rá, amikor „Dam”-nek szólított, gondolván, hogy a vámpírnak jelezte, hogy ki mellé húz inkább, nem azért, hogy az én szívemet melengesse...
- Az egyszerűság kedvéért önnel tartunk – mondtam, mivel a motoron egyébként is csak ketten férnénk el.
Miután megadtam a helyet, ahol a támadás történt, már csak be kellene szállnunk a kocsiba. Ha van hátul elég hely, akkor én is ott foglalok helyet, ha nem, akkor elől, a sofőr mellett, hacsak valaki meg nem előz. Nem irigyeltem Dumbont, hafelbosszantja Annet, akkor tanúja lehet, hogy mennyire ijesztő, ha egy kocsi hátsó ülésén támad rá egy farkasember...

//Gondolom, ha Anne illatát megérzi, akkor rólam is megtud majd valami újat //

A magánnyomozó és Anne is a kocsival akartak menni, így végül mindenki be is szállt. Knight és a nő hátul foglaltak helyet, a Szürke Eminenciás pedig előre ült a sofőr mellé. Az észrevétlen szaglászás olyan eredményt hozott, ami igazolta a feltevését. Farkas vagy kutya szagát érezte mindkettejükön, de nem úgy, mint a háziállattartókon a kis kedvenc kipárolgásait. Nem róluk, hanem belőlük jött. Világos volt, hogy Knight nem látnok, nem azért kellett neki a nyakkendő. Szagmintát vett. Anne pedig örökölhette a mutáns géneket, csak nála más formában jelentkeztek. A vámpír tehát két állattá változó mutánssal indult útnak. Rezzenéstelen arccal vette tudomásul mindezt. A szagokból az is világos, hogy a nő találkozott a nagyapjával az elmúlt időszakban, hiszen érezni lehetett rajta. Nem hinné, hogy pont hozzá vitte el a nyomozó az öreget. Ha valaki rá vadászna, akkor a családtagoknál keresné először. Ezért is javasolhatta a nyomozó Sanders asszonynak, hogy vegyen ki egy szobát valahol és ne menjen haza. Akkor hogy került ide a nő? Ha ő is meg tudta találni például szagok alapján, akkor mi szükség volt a nyomozóra? Úgy döntött, ezt nem kérdezi meg, mivel elmondták volna, ha akarják. Az viszont lényeges lehet, hogy mi a nő célja. A sofőrrel nem fogja itt hagyni, az biztos.

- Anne, igazán örülök a társaságának, de felkészült arra az esetre, ha esetleg találkoznánk a támadókkal? Knight úr nyilván meg tudja védeni magát, ahogy én is, de Önt nem szükséges veszélybe sodornunk. Ha Jakob jól van, nem kockáztathatjuk, hogy a történtek után újabb fájdalmakat kelljen átélnie.

Lassan kocsikázva mentek a helyre, amit Damien megjelölt. Philippe azt javasolta, hogy egy kicsit távolabb álljanak meg. Először megnézhetik azt a részt, ahol Jakob előkerült, majd ha ott nincs nyom, akkor irány a piac, kikérdezni az árusokat. Hátha már tényleg látták azt a kettőt errefelé.

Ha megérkeztek, akkor a vámpír kiszállt és megvárta, amíg a másik kettő is így tesz. A sofőrt utasította, hogy maradjon a kocsiban. Nem tudni, mire lehet számítani és ha itt üldözés vagy netán harc is lesz, a férfi nem sérülhet meg. Ki vezetné akkor a kocsit? Philippe megkérte a magánnyomozót, hogy mutassa meg a helyet, majd ha Knight így tett, akkor követte. Közben szaglászott, hallgatózott és mindent jó alaposan megnézett. Ha vámpírokat keresnek, akkor elejtett személyi igazolványra nem igazán lehet számítani, de az érzékek nem csalnak. És ha a támadók itt vannak, akkor ők is tudni fognak a közeledésükről. Itt már hallgatni kell és figyelni.

Ahogy Daniel megfordul, egyenesen a férfi szemébe nézhet. Az utcai lámpák fényében elég jól láthatja az arcát.

A férfi majdnem 2 méter magas, aránylag sovány, és hosszú, fekete kabátot visel. Amikor Daniel felé fordul, hidegen elmosolyodik. Halkan és nyugodtan, kissé rekedt hangon szólal meg.
- Bátor kölyök vagy, ez tetszik. Nem hiába, az apád fia vagy. De miért nem használod az ajándékot, amit kaptál? Miért teszel úgy, mintha még mindig gyenge és nyomorult lennél? Azt hiszem erőteljesebb ösztönzéshez kell folyamodnunk, de nem baj. Így látszik majd meg igazán, hogy mire vagy képes. Egy tanácsot adok neked: ne ess pánikba!
Ezután, mintha misem történt volna elindul abba az irányba, amerre tartottak, most már sokkal gyorsabb tempóban, és nemsokára eltűnik egy kanyarban.


//Ide írj még egy reagot, aztán csináld meg a lakásotokat helyszínként, és a következő mesélőit oda kapod. (Kivéve persze ha nem mész haza)//

Persze én azért megpróbáltam nem nagy ügyet vetni a fickóra, aki egyre idegesítőbb módon csak azért is jött utánam. Normális esetben egyáltalán nem érdekelne a dolog, viszont úgy érzem, a közelmúlt eseményei enyhén szólva is sikeresen paranoiássá tettek. Főleg, ha fura idegen fickókról van szó. Még mindig felsejlik előttem a kép, amikor a sötétített ablakú autó megáll az utcán, én pedig nem sokkal később már a hátsóülésen pihenek, egy zsákkal a fejemen, miközben csak azon jár az eszem, vajon mi a fene lehet ez az egész, és mégis kik lehetnek azok a fickók, akik elvittek magukkal, hogy aztán befecskendezzenek nekem egy fura injekciót, ami furcsábbnál furcsább dolgokat eredményezett csak. Oké, persze ezek pozitív eredmények, de továbbra sem értem, hogy miféle társaság pécézhetett ki magának, azt pedig még kevésbé értem, hogy mégis mi lehet a céljuk ezzel az egésszel. Talán ezért is lep meg annyira, amit az előttem álló pasas mond. Nem ismerem, legalábbis egyáltalán nem tűnik ismerősnek, az viszont biztos, hogy nem egy kigyúrt alak, legalábbis nem tűnik annak a tipikus nagydarab konyhakredenc típusnak, aki képes még leszuszogni is. Bár egyelőre még csak támadó mozdulatot sem tesz, és így én sem idegeskedem. Vagyis, jobban mondva egyelőre még nem idegeskedem. Van valami viszont ebben a hosszú, fekete kabátban, ami azért meglehetősen baljósan hat, mint ahogy ugyanezt a kisugárzást érzem az egész férfiból. Van benne valami furcsa, és rejtélyes, amit nagyon nem tudok mire vélni. Azt pedig még annyira sem tudom mire vélni, amit mond. Szóval egy újabb alak, aki ismerte apámat. Úgy néz ki, elég érdekes körökben mozoghatott az öreg, amit rajtam kívül ezek szerint mintha mindenki tudna, csak épp az egyszülött fiának felejtett el beszámolni a viselt dolgairól. Ajándék, amit kaptam? Hát, az tény, hogy sikerült eléggé meglepniük ezzel a tolószékből való felgyógyítással, de mivel továbbra sem tudom, mivel, pontosabban kikkel állok is szemben pontosan, nem lehetek hozzájuk teljes bizalommal, ahogyan ehhez a férfihoz sem lehetek bizalommal.
- Nézze... őszinte leszek magához, nem igazán tudom, hogy mégis mi a fenéről beszél. Apám évekkel ezelőtt meghalt, és akármilyen ember is volt életében, talán maga is belátja, hogy mindez mostanra már nem számít. Az meg, hogy mire vagyok képes? A helyzet az, hogy szerintem elég rendesen összekever valakivel, akárki is legyen maga. Én nem ismerem magát, és akármennyire is próbálok visszaemlékezni, nem igazán rémlik, hogy bármikor is találkoztunk volna.
Mondom továbbra is lazán, de persze ezzel még mindig nem fejeztem be. Már épp megint szólásra nyitnám a számat, amikor a pasas végül ismét elindul, így esélyem sem marad tőle megkérdezni, hogy végül is, ki ő, vagy azt, hogy egyáltalán ki küldte őt utánam. Mármint... arra, hogy ki küldte, arra van egy elég erős sanszom, ami egy terepmintás katonát illet, aki legutóbbi találkozásunkkor egy szérumot nyomott belém, miután elraboltatott. Tényleg nem maradt már semmi tippem azt illetően, hogy mégis miféle társaság lehet ez, de amit a fickó mondott, főleg az utolsó két mondata, nem sejtet semmi jót. Még figyelem, amint gyors lépteivel eltűnik, megfordul a fejemben, hogy esetleg utánakiabálok, de valami azt súgja, nem lenne sok értelme, hiszen valószínűleg amúgy sem árulná el magáról, hogy kicsoda. Ráadásul mégis mi a fenéről beszélhetett pontosan? Talán nem a lábraállás az egyetlen, amit lehetővé tettek a számomra? Mindegy, egy estére elég volt a zavaros dolgokból, ideje hazamennem. Remélhetőleg még több furcsaság már nem fog érni a hazafelé vezető utamon.

//A lakás megalkotva Elmhurst-ben, de ahogy kérted, azért még ideírtam.//

A könyvtárban furcsán néztek, de beengedtek. Apokalipszis Lovasairól az előző énem, Waynoka többet tudott, mint lehetett az átlagembereknek. Az újságokban alig találtam valamit. Pletykák, rémhírek voltak inkább és annyi, hogy az Örökség vírus ellenszerét az egyik lovas adta át az emberiségnek és hogy négyen vannak, mint a bibliában és mutánsok. Ez nem sok. A régi Wanokáról semmit sem találtam. Van egy ilyen nevű város és egy tó, de ez nem sok. Nincs semmi fegyverem, nem tudom, hogy tartja Apokalipszis az uralma alatt azokat a mutánsokat és ezért nem tudom, hogy szabadíthatnám fel őket. A Shieldhez nem merek elmenni, mert lecsuknának és akkor teljesen elgyengülnék, mert távol kerülnék a célomtól. Most járom a környékbeli utcákat és megkérdezek egy erre járó férfit:
- Ne haragudjon, nem tud valamit Apokalipszis Lovasairól?
Az utcai emberek eddig semmit nem tudtak. Lehet, hogy ő se fog semmit mondani, de lehet, hogy végre megcsinálom a szerencsémet.

Ez már az harmadik könyvtár, amiben járok ideérkezésem óta. Eddig nem találtam semmit. Pedig bíztam benne, hogy legalább egy varázskönyv elkeveredett a több ezer könyv között. Az előző könyvtárakban eléggé furcsán néztek rám, hogy minden könyvhöz hozzáértem. Csak reméltem, hogy valamelyik mágikus, mint amilyen a nevelőanyámnak volt, de úgy látszik az ilyen könyvek nagyon ritkák.
Jaj, mit fogok csinálni? Az itt töltött idő alatt nagyon megváltoztam. Loptam, és sajnos nem is keveset. Sőt, holnap megint ki kell fizetni a heti lakbért valahogy. Mióta sikerült az első varázslatom, azóta eddig szinte csak lopásra használtam. Sosem loptam többet a kelleténél, de a lopás az lopás. Munkát próbáltam keresni, de valahogy nem találtam olyant, amivel kellő pénzt kereshetek, hogy egy egyszobás lakást fent tartsak.
Már épp végignéztem egy sor könyvet, amikor egy hasonló, de jóval gyengébb érzés öntött el, mint amikor a nevelőanyám a közelemben volt. Az irányt nem tudtam besaccolni, de nem is volt rá szükség. Egy nagydarab indián férfi kérdezet valamilyen apokalipszisről egy éppen arra járót. Annyira nem volt feltűnő, mint mondjuk néhány repkedő fazon odakint, meg valamilyen gyíkszerű lények, akikkel ideérkezésem óta találkoztam az egyik negyedben. Lehet hogy bolond, lehet hogy nem, de megvárom amíg elmegy és addig figyelem. Ha az érzés is megszűnik, akkor követem, ha nem, akkor biztos találok egy varázskönyvet, amivel hazajuthatok.

Egy vallásos ember sikerült megkérdeznem, aki választ adott, de nem ezt vártam.
- Éhség, Háború, Halál, Pestis, lovakon jönnek el az utolsó időkben, maga az Isten küldi őket. Fakó lovon jön...
Nem erre vagyok kíváncsi. Bibliai utalásokat találtam már, de nekem a valódi Lovasok kellenek.
- Elnézést, nem, nem így értem. Apokalipszis, a mutánsisten Lovasairól tud valamit?
A férfi megijed és gyorsan elmegy inkább. Ennyi, megint nem tudtam meg semmit. Lassan kezdek kétségbe esni. Muszáj lesz az X-Menhez eljutnom valahogy. Megérzem, hogy figyelnek. Már nem indiánnak nézek ki, csak egy fehér embernek, de nagyon magas és súlyos testet kaptam. Mint egy nagy harcos vagy pankrátor, olyan testet. Természetfeletti vagyok, ezt is megérezheti, akinek van hozzá érzéke vagy mágikus adottsága. Lehet, hogy a kérdezősködésemmel indulatokat szabadítottam el? A mutánsellenesek vagy vallási fanatikusok figyelnek engem? Nem bukhatok el ilyen könnyen és gyorsan. Körülnézek és egy teljesen átlagos fiatal fiút látok, huszonéves alakot, ő néz engem. Nem tűnik agresszívnek. Esetleg tud valamit? Nem veszíthetek semmit azzal, hogy megkérdezem őt is, de tudni akarom, miért figyel. Ezzel fogom kezdeni. Odamegyek és  hozzá szólok gyanakvóan:
- Jó napot! Mi olyan érdekes rajtam?

Én csak állok és nézem, hogy mi fog kisülni mindenből. Egy kicsit megfájdult a szemem, ahogy néztem őket, és gondoltam megdörzsölöm. Mire megint kinyitottam a pasasból fehér lett. Nem tudtam eldönteni, hogy káprázott-e a szemem, vagy tényleg átváltozott volna. Bár a többiek mintha nem vették volna észre. Nagyon különös.
Az embert, akit megkérdett elkezdett a Bibliáról beszélni, de őt valamilyen másik apokalipszis érdekelt. Miután a kérdezett továbbment, elkezdett körülnézni, és észrevette hogy bámulom. Ajjaj, ebből még baj lehet. Mér éppen elakartam fordulni, de ő azonnal odajött hozzám és megszólított. Most mit tegyek? Ahogy közeledett, úgy erősödött bennem az érzés, hogy nem egy átlagos emberrel van dolgom. Ha elmenekülök, lehet hogy még képes engem követni is.
- Izé… . Sajnálom hogy bámulta, csak ez lehet hogy kicsit furán fog hangzani, de mintha az előbb indián lett volna. Nagyon sajnálom ha ezzel megsértettem. – és lassan hátráltam az izomkolosszustól.

Ez a fiatal férfi nagyon zavarban volt. Egy atlétában és farmerben járkáló magamfajta nem annyira ritka a városban. A kérdéseimet hallotta? Indián? Gyanús nekem, tudhat valamit, megérezhetett valamit rólam. A nevem indián név, de nem tudtam kideríteni, honnan való. Elmehetnék az anyakönyvi hivatalba, csak nem tudom, kiadnának-e olyan információt, hogy milyen Waynokák haltak meg mostanában. Azt sem tudom, mikor halt meg az előző énem. Ott is csak bolondnak néznének. Ez a férfi tud valamit rólam, amit én sem tudok, azt hiszem.
- Indián? - kérdeztem vissza gyanakodva. Nem mentem utána. - Nem sértettél meg és nem kell félned. Ha te nem akarsz megtámadni, én nem bántalak. Milyen indiánt láttál? Mit tudsz róla vagy rólam?
Furcsa ez a beszélgetés. Amióta ebbe a testbe jöttem, sok furcsa beszélgetésem volt. Normális nem is volt még köztük, mindig Apokalipszisről érdeklődtem. Ezt a gyereket is megkérdezem majd, de először az érdekel, látnok-e vagy micsoda, hogy indiánt emleget.

Még hátrálok pár lépést, aztán megállok, amikor már eléggé biztonságban érzem magam.
- Sajnálom, de csak egy pillanatra láttam, és nem ismerem, higgye el. Sőt a világvégés izéről sem tudok semmit. Nemrég pottyantam a városba, és azért jöttem ide, mert… .- tényleg mit is mondjak? Miért is jöttem a könyvtárba? Könyvet kivenni? Hát alapból véve igen. – mert egy könyvet keresek.
A jobb kezemet hátrateszem és aktiválom a vektormágiámat, úgy hogy ne lássa a kézmozdulataimat. Ha ő is mágikus mint én, akkor észre fogja venni rajtam, de az nem izgat. Azt mondta nem akar bántani, de jobb az elővigyázatosság. Ha ért a mágiához, akkor észreveszi hogy ez csak egy védőaura. Ha nem, még ha rám is támad egy ideig legalább védve vagyok. Így sokkal biztonságosabban érzem majd magam, mert lehet, hogy egyszerűen őrült.
- Szerintem nem én vagyok az a személy, aki segíthet önnek. De ha akarja, akkor most van egy kis időm és segíthetek önnek. – ajánlom fel neki. Bár félek tőle, akkor is érzek valamit vele kapcsolatban. Ha nem is tud segíteni hazajutni, talán elvezethet azokhoz, akik tudnak.