Ravencroft Pszichiátriai Intézet

Miután megkíséreltem a kapcsolatfelvételt, úgy döntöttem mára ez épp elég megpróbáltatás, és erőfeszítés volt, úgyhogy engedélyeztem magamnak egy kis pihenést - azaz elaludtam a picsába. Úgy tűnt, hogy egy álomba kerültem, legalábbis nem hiszem, hogy hirtelen átteleportáltak egy lebegő aszteroidára a világűrben. Mondjuk fura volt, az ember általában nem jön rá, hogy álomban van, legalábbis nekem még sose sikerült - szóval illúzió is lehetett. De ha belemegyek, hogy illúzió, akkor megcáfolom azt az elméletet, hogy ez álom lenne... mindegy, nem érdekel. Valahogy itt voltam, a kimentett tag szintén, bár ő még nem tért magához, és óriás figurák stírölték macsó testem. Szóval itt voltam a csillagok között, a semmiben egy aszteroidán, és körülöttem sok... izé. Mégis maradok az álom teóriánál, ennyire elbaszott fantáziája rajtam kívül másnak biztos nincs.
- Csáó pajtik! Mi a helyzet idefent? - szólítottam meg a lényeket. Úgy döntöttem, hogy ha már ilyet álmodok, sodródok az árral, és próbálok alkalmazkodni. Mármint, ha tudom hogy ez egy álom, akkor én irányítom, nem? Megpróbálom az egyik ilyen lényt a gondolatommal naranccsá formálni. Szép, nagy narancs, ami lassan forog körbe, mint egy bolygó.

Betartanám én az illő távolságot, rettentő kellemetlen ez a kötelező közelség, de inkább uszom az árral és megkapaszkodom a kis résünk falán. Nem különösebben vonzó gondolat a taposás sem. Valamit a kényelmesebb pozícióban beurgik egy pletyka valami atlantiszi rabról. Sajnos máraz is információ értékkel bírt, hogy van egy a környéken, a ráadás információkat nem az én környékemen osztogatták. Érdekes kutatási alany lett volna, de aztán belegondoltam, hogya vízben él. Ergo valószínű most is itt lehet, valamint mivel az intézmény tagja volt valószínű megszegett valami komolyabb törvényt. Könnyen lehet erőszakos cselekedet.
Ezzel után már csak pillanatok kellettek, hogy megtámadjon egy jó kanál klausztró fóbia.
- Van esetleg ötlete kijutásra? - Próbálom intuálni új barátomat, majd foglalkozok a gondolattal, hogy az atlantiszi nem azért került ide mert emberi cápát jelentett.
Nem egyszerű a dolgom, attól félünk amit nem látunk és én jelenleg nem látok semmit, minden láthattalan, a falon túl vagy a mély sötétjében. Felkészülök mindenre lélekben anélkül, hogy összepiszkítanám magamat.

Jack Gammer
Épület: D
Helyiség: Folyosók - - - > ???

Jack Gammer Naplója - Egy őrületes éjszaka - 5. bejegyzés - 2026. közepe

Nem akarok nagyot mondani, hiszen az elmúlt pár évben szembenéztem már egy-két furcsa dologgal, nem hétköznapi esetekkel, de ez az éjszaka nagyon jó úton haladt afelé, hogy életem legőrültebb éjszakája legyen és nem feltétlenül a jó értelemben. Pedig olyan kellemes kis hetem volt. Annyi hónap kemény akciózás után a SHIELD szabadságra küldött és belengették a képbe, hogy mikor visszatérek, vár rám egy zsíros előléptetés. Kellemesebben nem is lehetne eltölteni egy vakációt. Szórakoztam, kikapcsolódtam, pihentem, kicsit levedlettem az ügynöki létet. Egy este nyugisan sétáltam hazafelé a kocsmából, majd erős fájdalom csapott belém, ennyire emlékszem, ezután képszakadás. Így esett, hogy egy iszogatós este után szabályosan elraboltak és diliházba zártak. Mikor felébredtem, már kényszerzubbonyban feküdtem egy gumiszobában. És sajnos nem álom volt, hanem a rideg valóság. Egy szál nadrág, semmi más ruha, semmi felszerelés, semmi fegyver, semmi társaság, teljesen üres volt a gumiszoba, rendeltetésszerűen. Így tehát egymagam, saját erőből kellett megoldanom a kiszabadulási műveletet. Ami, már most leszögezem, egyáltalán nem volt egyszerű. A kényszerzubbony rendkívül erős volt, valószínűleg szuper lényekre is gondoltak a tervezésnél, letépni nem tudtam magamról. De most jön a trükkös rész. A SHIELD képzés alatt ugyanis összeszed néhány ilyet az ember. Megtanítottak minket kiszabadulni az ilyen helyzetekből, itt volt az ideje, hogy hasznosítsam ezt a tudást. A vállam, a karom, a kezeim megfelelő kiugrasztásával néhány perc alatt sikerült kicsusszannom a kényszerzubbony szorításából. Roppant fájdalmas folyamat volt és újabb percekbe telt, mire sikerült mindent a helyére tenni és kipihenni a fáradalmakat, volt izzadtság és csillagok, de csak egy számított, hogy szabad voltam. A zárt ajtó azonban túl nagy falatnak bizonyult, ahhoz külső segítség kellett. Mikor készen álltam a továbbhaladásra, elhelyezkedtem az ajtó mellett és segítségért kiabáltam. A csalit bedobtam a vízbe, csak idő kérdése volt, hogy valami arra járó halacska ráharapjon. Óriási szerencsém volt, ugyanis egy nagyon barátságos snecit fogtam ki.

Odakint egyértelműen tevékenykedett valaki. Már elsőre is az volt a tippem, hogy egy rabtárs, hiszen egy közeli cellából tört ki és rongálta odakint a berendezést. Hamarosan megközelítette a cellámat és hatalmas megkönnyebbülésemre egy szövetségesre tettem szert. Beadott nekem egy széklábat, fegyver gyanánt, majd miután némán letisztáztuk, hogy nem esünk egymásnak, óriási fizikai erőről tanúbizonyságot térve egyszerűen betörte a gumiszobám ajtaját, behelyezkedett mellém és ránk húzta a kitört ajtót. Odakint őrök császkáltak, de egyelőre nem vettek észre minket, így volt időnk gyorsan átfutni az alapfelálláson. Érdekes haja volt a fickónak, szép színes, de csöppet sem zavart, egyelőre ő volt az egyetlen támaszom a bajban. Hamar megvitattuk, hogy hasonló cipőben járhatunk, hiszen ugyanolyan szerkóban voltunk és ugyanolyan körülmények között. Természetesen mindketten szökni akartunk. Ehhez azonban még hosszú utat kellett megtennünk. Pláne azok után, hogy a kinti őrök rájöttek, hogy szöknek a rabok, és valamiféle fejesekről és erősítésről zagyváltak. A helyzet világosnak tűnt, lázadás az elmegyógyintézetben, de hogy mit kerestünk mi itt, az egyelőre rejtély volt. De nem maradt már sokáig az. Erről kicsit később. Egyelőre egy fickó állt köztünk és a kitörés között, így ezt a lehetőséget meg is terveztük ragadni. Kijöttünk a gumiszobámból és szemügyre vettük az ellenséget. A lépcsőfordulóban állt az ellenfél, akire kicsit túlzottan is felkészültünk ahhoz képest, hogy ki is volt. Vékony, szemüveges, pattanásos, fiatal, tizenéves kocka srác volt ott. Amint meglátott minket felé rohanni, sikoltozni és menekülni próbált, de esélye sem volt. Nem mintha harcban felül tudott volna kerekedni. Társam emberfeletti erővel és még ki tudja mivel rendelkezett, én pedig képzett SHIELD ügynök voltam. Ráadásul gyilkos széklábakkal voltunk felszerelve. A srác elesett, hamar utolértük, de ahogy könyörgött, megesett rajta a szívünk, hiszen aligha volt veszélyforrásnak nevezhető. Újdonsült társam egy visszafogott, de jól irányzott ütéssel kiütötte a srácot és neki ennyi is volt a móka mára, mi pedig haladhattunk tovább. Eddig volt az egyszerű rész, innentől kezdődtek a nehézségek.

Felértünk a lépcsőn, a fenti szinten már minden rendesen ki volt világítva, így körbenézhettünk. A folyosó tele volt az intézmény betegeivel, őrségnek, gondozóknak és orvosoknak híre-hamva sem volt. Nehezemre esett elképzelni, hogy a személyzetből bárki túlélte volna ezt a bulit, amit a lakók rendeztek. Mi se húzhattuk itt sokáig, sürgősen ki kellett jutnunk innen. Társam ötletére, hogy próbáljunk beolvadni, csak enyhén bólintottam, hiszen nekem se volt jobb ötletem. Ahhoz túl sokan voltak, hogy eredményesen felvegyük a harcot, előbb-utóbb felülkerekedett volna a túlerő. Lassan indultunk el, én pedig a tekintetemmel folyamatosan menekülő utakat kerestem. Szobák, ablakok, folyosók, beugrók, rejtekhelyek, bármi jól jött volna, ami eltávolít minket a dilisek közeléből. Sajnos a beolvadási műveletünk nem sikerült túl jól. A betegek egész tűrhetően fel voltak öltözve rendes ruhába. Ellenben mi egy szál intézetes nadrágban voltunk, egy széklábbal a kezünkben, illetve nekem még a derekamra volt kötve a kényszerzubbonyom. Az első sarokig eljutottunk, de ezt a közönség elmeállapotának tudhattuk csak be. Már-már fel is merült a lehetősége, hogy elosonhatunk a népség mellett, de egy dagadt nő kiszúrt minket magának és sikoltozni kezdett. Ja, mi voltunk a szökő rabok, ennyi volt az álcánk. A folyosó megtelt őrültekkel, elállva a menekülési útjainkat és szintén üvöltözni kezdtek. Ez még nem is zavart annyira, miközben széklábbal a kézben felkészültem az ütközetre, de valami megütötte a fülemet. Először azt hittem, rosszul hallottam. Aztán rájöttem, hogy mégsem. JJ. A név hallatára lefagytam pár pillanatra. Minden összeállt. Jason Jackson, San Francisco, Celestial szektás ügy. Elítélték és bezárták a Ravencroft Elmegyógyintézetbe. Legalább már biztosra tudtam, hol is voltunk. És azt is, miért voltam itt. Bosszú. JJ-nek nyilván nem tetszett, hogy felszámoltuk a szektáját a keleti parton. A fickó az idegen technológiával való érintkezés után megőrült, beszámíthatatlan lett és úgy találták, hogy nem volt felelősségre vonható a tetteiért. Sosem értettem egyet azzal, hogy diliházzal megúszta a dolgot és úgy tűnik, ez a dolog utol is ért, elég hamar. Nem szabadott, hogy a fickó itt találjon. Még élénken élt bennem a barlangi csata emléke, ahol csak hatalmas erőfeszítések árán tudtuk legyűrni őt. Ki tudja azóta mennyit erősödött, pláne úgy, hogy úgy tűnik talált magának és a szektájának tökéletes táptalajt a dilisek között. El kellett tűnnünk innen, de sürgősen.

Sajnos a helyzetünk reménytelen volt. Újdonsült társam ugyan hatalmas erővel készült belevetni magát a tömegbe, hogy fizikai erővel utat vágjon nekünk, de valami nem stimmelt. Mintha már a mozgástól elfáradt volna, megszakadt a lendülete és végül a támadást se sikerült befejeznie. Éppen készültem, hogy besegítsek neki, mikor a hang hatására végigfutott a hátamon a hideg. Ő volt az. A hang felé fordultam és valóban, ott állt teljes életnagyságban. Vörös szemek, szürke bőr, őrült tekintet, JJ személyesen. Valamiféle következő fokozatról beszélt, de alig hallottam. Beismerem, kicsit beijedtem, nincs mit szépíteni. Egy diliház közepén voltam, JJ-vel szemben, körbevéve az új szektájával, egy széklábat és egy új havert leszámítva teljesen fegyvertelenül. Hirtelen megszólalni sem tudtam, fogalmam se volt, mit tehetnénk. Nem akartak minket holtan, legalábbis még nem, elvégre akkor nem tároltak volna minket a gumiszobákban. De mit akarhattak? Feláldozni? Vagy rosszabb? Egyre durvább forgatókönyvek cikáztak a fejembe, ahogy ott álltam és szorongattam a széklábat, mintha az életem múlott volna rajta. Nem mintha az a vacak fadarab ki tudott volna húzni a csávából. Teljesen tanácstalan voltam, nem tudtam mi lesz, szépen lassan kezdett úrrá lenni rajtam a pánik. Már-már azon voltam, hogy valami ostobaságot csinálok, hogy minél többet vigyek magammal a túlvilágra, de elkéstem. Hirtelen éreztem, hogy elnehezült az elmém, a szemeim, a testem, mindenem. Egyre nehezebb volt kapaszkodni az eszméletembe, végül hiába küzdöttem, elmosódott minden előttem. Még annyit hallottam, hogy a kezemből kiesik a székláb és hangosan puffan a földön. Azt már nem hallottam, ahogy én értem földet. Fogalmam se volt, felébredek-e még valaha. Meg voltam róla győződve, hogy ez lehet az út vége.

De nem az volt. Vagy ha igen, akkor elég furcsa célba érkezés volt ez. Tudom, hogy a történet következő része úgy fog hangzani, mintha beszívtam volna, de nem így történt. Legalábbis nem tudok róla. Na szóval, mindenki kapaszkodjon. Egy lebegő aszteroidához hasonló valamin tértem magamhoz, újdonsült társam társaságában. Egy fém darabon álldogáltunk, ami valami hosszabb hídnak vagy átívelésnek volt a része. Törmelék is volt bőven körülöttünk, mi meg valami szikla lábánál feküdtünk. Nézelődtem körbe-körbe, de csak a végtelen űr tárult a szemem elé. Mielőtt még elkezdtem volna gyönyörködni a látványban, hatalmas alakok tűntek fel körülöttünk. Csak néztek minket, de hihetetlenül ijesztő és hátborzongató volt már a jelenlétük is. Hasonlítottak az Álmodóra. Ha már álmoknál tartunk, ez nem nagyon lehetett más, mint valami lidércnyomás. Új haverom is erre gondolhatott, mert elkezdett barátkozni az óriási rémségekkel. Én inkább nem szóltam semmit, próbáltam csöndben koncentrálni. Próbáltam magamban tudatosítani, hogy ez csak egy álom lehet. Harapdáltam a nyelvem és csipkedtem a karom, hogy megbizonyosodjak a fájdalom hiányáról. Ez nem lehetett valóságos, mégis hogy kerültünk volna az űrbe? Nem, ragaszkodnom kellett a tényekhez, el ne vesszek az álomba. Koncentráltam, hogy fel kell ébrednem. Kinyitni a szemem, megtörni az illúziót, visszatérni a valóságba. Ki tudja, JJ éppen miket művelt a testünkkel. Már ha az egyáltalán valóságos volt a diliházban. De annak biztos annak kellett lennie, a kényszerzubbonyból való kiszabadulás fájdalmai miatt. Ez azonban nem lehetett valóság. Semmiképpen. Ugye?

Nagy levegő, nyugalom, kicsit sok sokkhatás ért rövid időn belül. JJ és most a monstrumok, össze kellett szednem magam. Fókuszáltam, hogy felébredjek. Ha ez nem jött be, akkor megpróbáltam elképzelni magunk elé valami fizikai megnyilvánulását a valóságba való visszatérésnek. Egy térkaput, amin átlépve felébredhetünk, ilyesmi. Ha ez sem működött, akkor kénytelen voltam az óriásokra koncentrálni. Talán nem véletlenül voltunk itt. Ez lehetett valami látomás.
- Üdv! Celestialok vagytok, igaz? Mit akartok tőlünk?
Őszintén szólva fogalmam se volt, hogy világokat teremtő és elpusztítani képes isteni hatalommal bíró fajokat tegezni vagy magázni kell, még sose volt dolgom velük. Abban tuti voltam, ha ezek meg akartak ölni minket, akkor aligha tudtuk volna megállítani őket, vagy elmenekülni előlük. De nem, itt valami másról volt szó. Már ha nem csak egy idióta rémálom volt. Ha az volt, akkor ez volt az eddigi egyik legrosszabb. Mégis, volt ugyebár valami összefüggést JJ, a szektája és a Celestialok között, ezért is gondoltam, hogy ennek a helyzetnek kell lennie valamiféle jelentőségének. Lassan már kezdett érdekelni, hová tart ez az egész, ahogy kicsit megnyugodtam. Volt valami fergetegesen komikus abban, hogy ezekkel a monstrumokkal próbáltunk beszélgetni. Még ha nem is voltak valódiak. De szórakozás ide vagy oda, próbáltam felébredni ebből az illúzióból. Vagy álomból. Vagy látomásból. Vagy akármi is volt ez. Ki kellett jutnunk innen, elintézni JJ-t és hazamenni. Elég ambiciózus tervek voltak, de hát nem feküdhettünk a hátunkra és adhattuk meg magunkat. Az nem volt az én stílusom. Elcsöndesültem, majd epekedve vártam, hová is tart ez a furcsa űrbéli jelenet.



Doktor Julius Amadeus Chaos
Épület: A
Helyszín: Étkező - - - > Folyosók

Ravencroft fájlok - Doktor Julius Amadeus Chaos videói - Egy őrületes éjszaka #5

Érdekes, hogy néha az ember csak akkor ismeri fel milyen fáradt, ha vége a hajtásnak, nincs mit csinálnia és leül semmit tenni, kikapcsolni, pihenni. Mondjuk nem csoda, hogy a jó doktor, a rossz doktor, de még maga Káosz Doktor is kicsit elszenderedett, hiszen idejét se tudom, a sok ellátás és műszak közepette mikor ültem le utoljára. De most sor került rá és remekül esett. Ezen a helyen minden remekül esett. De nem volt ez mindig így. Amíg a jó doktor és pribékjei uralkodtak errefelé, senki sem érezte jól magát, mindenki frusztrált volt, mindenkit csak felidegesítettek. Minden megváltozott, mikor a lázadásunk bölcs vezetője betette a lábát az épület falai közé. Sosem felejtem el a felkelés napját, mikor a jó doktor napjai leáldoztak és én léptem a helyébe, de ami azóta történt ebben a pár hétben, szintén felejthetetlen fejezete volt az életemnek. Az intézmény népessége szépen felosztódott négy felé. Voltak itt anarchisták, mágikusok, szektások, de mind közül mi, a katonai rendszer részesei voltunk a legjobbak, ez nem is volt vitás. Nálunk mindig rend volt, fegyelem, pont, ahogy szerettem. Kevés szebb szóösszetétel létezik, mint a szigorú hierarchia. Tökéletesen beilleszkedtem a magam kis társadalmába, doktorként nem csak hasznossá váltam, de nagyon kedveltek is a katonák. A portyákra ugyan nem jártam ki, de azok után, mikor össze kellett mindenkit foltozni, bizony nagy hasznomat vették. Cserébe imádtam hallgatni a kinti történeteket, illetve belenézni az aktuális zsákmányokba, hátha akad ott valami, ami ihletet ad a következő nagy művemhez. És persze mindig érdekelt, hogy valaki bezsebelte-e a nagy egy millió dolláros vérdíjat, ami Doktor Stephanie Miller épségben való leszállításáért járt. Bizonyosan feldobta volna az amúgy is remek hangulatot egy ilyen illusztris vendég. Természetesen ment a találgatás, hogy hosszú fekete csuklyát viselő férfi vezetőnk miért is akarta a gyönyörűséget magának. Persze a tippek többségét kitalálhatjuk, nem tűnt egy bonyolult agyműtétnek. Mégis, volt egy olyan érzésem, hogy itt valami más uralkodott a háttérben. Na de mindegy is, hiszen én nem a vadászok közé tartoztam, én inkább a kiszolgáló személyzet tagja voltam. És imádtam minden percét. Nálunk viszonylag béke volt, kevés kegyetlenkedés, vasfegyelem, az emberek többsége tudta, hol a helye. Persze mindig akadtak kivételek. Ezek általában meg lettek büntetve és az én dolgom volt összefoltozni őket, ha maradt belőlük valami. Ez a mai eset is nagyjából erről szólt.

Szokás szerint láttam el sorban az esti portya sérültjeit, pletykálgattunk, barátkoztunk, mikor értesítést kaptam, hogy vártak az ebédlőben. Felkaptam az orvosi táskámat és már indultam is. Persze egy tapodtat se mozdultam a jó doktortól zsákmányolt orvosi köpenyem zsebeiben lapuló bénító pisztoly, gumibot és szikegyűjtemény nélkül, hiszen sose lehettem benne biztos, hogy valami önjelölt igazságosztó nem akarja rátenni a mancsát a készleteimre. Többségében jól működött a foglalási rendszer, de mint mindenhol, itt is voltak kihágások, amiket természetesen keményen bűntettünk. Végigbaktattam a folyosókon, köszöntöttem az ismerősöket mindenhol, az étkezőben pedig megálltam a falnál és vártam a soromra. Szép kis csetepaté alakult ki már megint, nem meglepő módon valami nő miatt. Esther Lake kisasszony szerette csinálni a parádét, átlépni bizonyos határokat és még az utána következő büntetést is élvezte. Nem kedveltem, nem illett közénk, sose értettem, miért maradt ebben az épületben, nem idevaló való. A többiek is így gondolhatták, mert láthatóan nem tetszett nekik, hogy valami kisgyerekkel kegyetlenkedett. Három gorilla igyekezett helyretenni, de a legnagyobb büntetést egy negyedik illető, bizonyos Sylvester Slater uraság osztotta ki. Dezertálás, tárgyalás, ítélet, volt itt mindenféle műsor, ami határozottan szórakoztató volt a külső szemlélőnek. Személy szerint sose folytam bele az ilyen vitákba, örültem, hogy kimaradtam belőlük és inkább csak élveztem a kialakult helyzeteket. Persze miután elül a por, általában nekem kellett foglalkozni az életben maradtakkal, de legalább akadt munka bőven. Most is, miközben a nőt püfölték, megkaptam az áldozat kisgyereket ellátásra. A fizikai sérülései nem voltak túlzottan súlyosak, azokat sikerült hamar ellátni és komolyabb problémát nem is fedeztem fel utána. Itt-ott egy kötés, a végére egy nyugtató, ilyen szempontból tuti megmaradt. Az igazi gondok a lelki sérülések lesznek majd, lássuk be, egy ilyen gyerekkori traumát nehéz kiheverni, de hát ehhez a legjobb helyen volt. Megnyugtattam a gyereket gondozgató melákot, hogy a helyzet kezelhető, majd felkapta a kölyköt és elindult vele az egy fokkal biztonságosabb szállások felé. Újabb krízishelyzetet oldott meg Káosz Doktor.

Mivel a következő lehetséges páciensem éppen ütlegelték, ezért úgy döntöttem, a műsor végeztéig nyugodtan megvacsorázhatok. Legalábbis az ételválaszték alapján vacsora volt. Mivel sok műszakban dolgoztam, kevés alvással, nehéz volt számon tartani a napszakokat. De vacsora volt, tuti, nem is akármilyen. Határozottan nyálcsorgató volt a kínálat. Össze is szedtem egy kisebb lakomát és leültem az első sorok közé élvezni a műsort, néhány kedves cimborám közelébe. A srácok portyázók voltak és mindig kaphatóak némi pletykálkodásra. Rendkívül érdekeltek a fejlemények az épület környékéről, az aktuális zsákmányról és egyéb szaftos témákról. Felvetettem a kérdéseket, majd epekedve vártam a választ. Nem is kellett csalódnom.
- A többség az itt dolgozók családtagja, hogy rábírjuk őket az engedelmességre. Illetve van valami szőrös bige, ritka ronda jószág.
- Valaki csak megnyúzza és ágyelőnek jó lesz. Másra úgyse jó.
A megjegyzésekre mindenki hangosan felnevetett az asztalnál, köztük én is. Sajátságos humora volt a lakóknak, de könnyű volt hozzászokni. Mindenki mást tartott viccesnek, de én ilyen szempontból alkalmazkodó típus voltam. A vacsora további része hasonlóan jó kedélyűen telt. Pletykálkodtunk, beszélgettünk, viccelődtünk, mint az öreg veteránok. Időközben kiderült, hogy az étkezőben már nem volt szükség a szolgálataimra, pont, ahogy sejtettem. Várható volt, hogy a történtek után nem kell majd ellátnom a bajkeverő nőt. Az opciók nagyjából kimerültek abban, hogy megölik, illetve kidobják egy másik épületbe. Azt hiszem valamiféle köztes megoldás született. A hang alapján, amit a nyaktörő mozdulat eredményezett, ha a nő nem is volt halott, de legalábbis lebénult egy életre, akkor pedig amúgy se húzta sokáig. Egy közlegény parancsba kapta, hogy vigye ki a szemetet a B épülethez. Ennyi volt hát ez a kis epizód. Rám itt már nem volt szükség. Ráérősen befejeztem a vacsorámat, majd igényesen megtöröltem a számat és asztaltársaim felé fordultam.
- Egy élmény volt, mint mindig, Uraim. Ha szükségük van rám, a gyengélkedőn továbbra is megtalálnak bármikor. Illetve most megyek és megnézem a friss húst, ezzel a szőrös illetővel felkeltették a kíváncsiságomat. Ki tudja, talán ki lehet hozni belőle egy bundát. További jó étvágyat és szép estét.
Ezekkel a szavakkal és egy biccentéssel elköszöntem asztaltársaságomtól, felálltam a tálcámmal együtt, leadtam a mosásba az étkészletem és útnak indultam. Most, hogy a munka része egyelőre lezárult, jöhetett végre a szórakozás.

Tőlem szokásos módon, kimért léptekkel, ráérősen indultam el a cellákként funkcionáló gumiszobák felé. Ideje volt jobban szemügyre venni a zsákmányt, még mielőtt egy újabb esethez riasztottak volna. Bíztam benne, hogy sikerült ismét valami különlegesre bukkannom. Mindez ideáig nem sikerült felülmúlnom a jó doktor féle katarzist, hiába próbálkoztam. Persze egy ilyen mutatvány nem kis munka volt, így kevés alkalmam volt alkotni, de akkor is, kellett valami kiemelkedő. Nem csak nekem, a rajongóimnak is. Így hát reményteljesen, de nagy elvárásokkal indultam a friss zsákmány felé, végig a mára már roppant ismerős folyosókon, azzal a szánt szándékkal, hogy választok magamnak egy új alanyt. Még fogalmam sem volt, mit is keresek éppen, de ezt majd bőven volt időm eldönteni azután, hogy láttam a kínálatot. Ki tudja, talán pont ebben a szőrös illetőben látom majd meg a lehetőségeket, bár nem tartottam valószínűnek, de nem zártam ki semmit, nyitott voltam a témában. Éreztem, hogy most valami nagyon jót fogok majd találni, csak rendesen kell felmérni azt a bizonyos kínálatot. Ilyenkor még bőven szoktak szabad prédák lenni, de mint már említettem, az orvosi készletekkel felvértezve nem kevés cserealapom volt ilyen esetekre. Természetesen jótékonykodni is szoktam, mindig igyekeztem, hogy a pácienseim a lehető legjobban érezzék magukat. Nem véletlen, hogy engem itt nagyon szerettek. Persze én is nagyon szerettem őket, ők voltak az én új családom. Nehéz volt, de végre találtam egy helyet, ahová tökéletesen beilleszkedtem. És őszintén, ki ne szeretett volna egy olyan jó, mégis rossz karaktert, mint a barátságos, néha barátságtalan, de mindenképpen közkedvelt Káosz Doktort.

Ardrian-t kioktatta egy kismacska. Érdekes újfajta tapasztalat volt. És ezek után a csillagfejű is.
-Próbáljanak meg az utamba állni. Van egy pár meglepetésem a számukra.
És kivillantotta ismét a fogát. Aztán rájött, hogy ez már nem új információ. Ami ez után történt az főként megrémisztette Adriant. Tényleg úgy gondolta, hogy az egy békés hely. Aztán elájult. A hatalmas lények akik néztek rájuk azok teljesen megijesztették. Idegenek is voltak ott. Az egyik valami furcsa de, ismerős megnevezéssel illette azokat. Adrian nem szólt. Ez már számára túl  sok volt. Csak nézelődött, hogy arra rájöjjön hol van. Mikor megértette akkor mögülük egy nő hangja szólalt meg. Adrian érzi, hogy az a nő is valamiképp olyan mint ő. Az pedig amit mondott az Adrian-nak elvette a harcias kedvét.
-Mégis mi történt? Mit tegyünk ellene?

Az erömből, csak ennyire tellet, de ez is valami. A semminél, azért több, és legaláb nem fulladunk meg. Valamint, ráadásul, még meg is tudok kapaszkodni. Az ismeretlen srác, először a nevemet kérdi, majd valami mást kérdez. Most, eléggé bunkónak érzem magam, így hogy még be sem mutatkozom. Ezért, úgy gondolom elöbb azon kéne túl lennem.
- A nevem Allison Carter, de a barátaimnak csak simán Ally, te is hív hatsz így. Esetleg, folytathatom a plafon szétverését ha te is úgy gondolod. - Mondom az ismeretlennek, egy ötlet képpen. Csak most jövökrá, hogy még a nevét sem tudom.
- Téged, hogy hívnak? - Kérdem őt. - Vagy... - Lett volna egy másik ötletem is, de mert nem tudjuk, hogy milyen hosszu is ez a folyosó, ezért azt az ötletemet el is vetem, és inkább a plafon homokos részét kaparászom.

~Cindy Rayland / Lulu / Rony~

//C épüllet//

Épp osonni próbáltam, talán sikerült is volna de a macska egyszer csak fújni kezdett amire hirtelen vissza is fordultam, gondolván hogy a démon tűnt fel idő közben. Téves volt szerencsére, vagy talán ez még sem volt olyan szerencsés, a növények kezdtek érdekesen viselkedni. Édes illat csapta meg az orrom, ami jelenhelyzetben nem volt valami megnyugtató, megálltam egy pillanatra és a macskára néztem talán választ várhattam, de nem a cicustól kaptam meg amire kíváncsi voltam, helyette kaptam a képembe egy adag virágport. Hátráltam a faltól pár lépést és legyeztem volna a port magam elől, de esélytelen volt már letüdőztem a port és nem sokára képszakadás.
-
Egy teljesen más környezetben tértem magamhoz, mondhatjuk hogy tökéletes ellentéte annak a természetes környezetnek ahol eredetileg voltam. Egyenlőre csak felültem és néztem körbe, elég sokan jártak még hasonlóan mint mi és óriási lények is körbe vesznek minket és csak bámulnak. Szorítom magamhoz jobban Moo-t a fél arcom eltakarva vele és úgy nézelődök, vajon ki mozdul először és mi lesz a szándéka. Nem soká egy női hang szólal meg mögöttünk amire össze is rezzenek és óvatosan lesek hátra még mindig a földön ülve. Nem valami nyugtató amit mond. Nem tudom mennyire hihető amit mond abból kiindulva hogy épp egy démont "indultunk" megállítani mielőtt ide kerültünk de nem szólok semmi némán bámulok és futtatom körbe a tekintetem minden jelenlévőn. Közben eszembe jut mi hiányzik, Lulu feltűnően csendben van, igazából ezt megtudnám szokni, de tudom hogy nem lesz tartós ez az állapot.

~ B épület majd álomsík~

Nem bírtam mozdulni, a testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. Egyszerűen nem bírtam tovább kúszni. Csak fájt mindenem és rázott a hideg.
~ Fffázom, pedig nincs is itt hideg. Talán a halál hidegét érzem a testemben?
Teszem fel a költői kérdést magamnak, mert még a számat se hagyja el szó. Kis kétségbeesés lessz úrrá rajtam, majd ahogy a sötétség lassan rám telepszik és a fájdalom múlni kezd hihetetlen nyugalom lesz úrrá rajtam.
~ Hát ennyi volt? Vagy vár rám még egy szebb világ? Majd válaszol erre a kérdésemre a nyugalmat hozó halál.
Ekkor sötétült el minden körülöttem.

Mikor magamhoz tértem, nem voltam egyedül, hallottam a légzésüket magam körül. Meglepve szinte felriadok és szemlélem a környezetem és a környezetemben lévőket. Furcsa mód nem érzem, hogy fájdalmaim lennének, bár az is lehet, hogy csak álmodom mindezt megint és csak a halál előtti utolsó képeim ezek, ahol már nem érzek semmit.
A környezetemben lévőknek nem fordítok hátat, legalábbis igyekszem, bár ez a nagy alakoknál elég nehezen lenne kivitelezhető, így egyelőre azokra koncentrálok, akik az én méretkategóriámba sorolhatók. Csak értetlenül bámulok körbe. Igyekszem, hogy legalább a periférikus látásommal belássak mindenkit. A hely furcsa, de mégis szép, mintha a csillagok közt járnánk. Nem is értem, hogy lehet, hogy ilyeneket látok én halálom másodperceiben, vagy ez lenne a hely ahova haláluk után kerülnek a lelkek? Mennynek éppenséggel nem olyan, mint amilyennek leírták.
A nő szavai meglepnek és két felvetés tör elő bennem.
~ Most vagy megint álmodom, vagy... fogalmam sincs mi a másik lehetőség de az másik.
Jegyzem meg, bár magam se nagyon győztem meg róla, hogy hogyan lehetne más magyarázat arra amit látok.
Mindenesetre ha ez egy álom, akkor nem árthat ha kérdezek, én meg ár úgyis meghalok nekem nem mindegy?
- És mit tehetnénk, hogy ne legyen ilyen?
Lehet hülye kérdés, de a nem teszi fel senki, akkor majd én. Engem minden esetre érdekel mi lesz miután elpatkoltam a földdel.

A épület, Hanna Jones-Rider

A titokban leskelődés nem tartott sokáig. Valaki elindult lefelé és észrevette Hannát. Ami utána történt, az eléggé érthetetlen volt. Az elrablói, a fogvatartói egymást sem értették és nem is voltak egy hullámhosszon. A lemmingoid nőnek rossz sejtése lett ettől. Végül elszaladt. Keresett magának egy olyan helyet, ahol elrejtőzhetett vagy olyan falrészt, amit át tudott kaparni a karmaival. Csak akkor állt neki bármilyen hasonlónak, ha úgy látszott, hogy ez gyorsan fog menni, egyébként csak rejtőzött.

D épület James Mansfeld
- Rodrigez gonosz volt, Amy? - kérdezte az egyik itteni doktor lányától.
- Megmondjuk Rodrigeznek, hogy ne gonsozkodjon, jó?
Megfogta a lány arcát és megcsókolta úgy, ahogy volt, remegve és ijedten. A férfi elszaladt JJért és a háttérben különböző zajokat hallott még? Tapsolni kezdett és földhöz vágta a ceruzáit:
- Mindenki, mindenki! Szöknek a rabok, menjünk utánuk!
Amyt is kézen húzva elkezdett futni oda, ahonnan a zajokat hallotta.

Mikor üdvözlöm az óriásokat - a kiszabadított tag is így tesz - azok egyszerűen ignorálnak minket. Celestialok, mi? Ismerősen cseng, valahol már hallottam ezt a kifejezést. Mindegy, nem igazán érdekeltek, inkább fel szerettem volna ébredni - már ha ez tényleg álom. Vagy illúzió? pélóm...
Szóval itt álltunk egy lebegő aszteroidán a csillagok között, amikor hirtelen megszólalt mögöttünk egy női hang. Felvont szemöldökkel fordultam oda, és hallgattam amit mondott. Szóval ez a Föld mi? Én meg itt időt utazgatok, aha. Meg majd még el is hiszem.
Miután mindenki kidumálja magát - minek legyek én aki először visszakérdez - megköszörülöm a torkom.
- Szóval szépségem... mint azt az előbb kérdezték, ez ellen mit tehet néhány földi halandó? Én például tudom magamról, hogy akármennyire is próbálnék megállítani egy ilyen mértékű robbanást, egyszerű emberként közöm nem lenne hozzá... Sőt, tovább megyek, azt se tudom hogy miért higgyek neked? Itt állunk egy aszteroidának tűnő valamin, lélegzünk, nem fuldoklunk, tehát van légkör és nyomás, mert a testem se akar szétszakadni. Mi okom lenne azt feltételezni, hogy ez a valóság? - teszem fel az első kérdéseket, amik eszembe jutnak.

Nagyon informálisra vált a hölgyeményünk, megkívánja az ismerkedést, a társalgást. De én még mindig aggódom a helyzetünk miatt. De ő vállalja a plafon tovább csapkodását, így én is felkészülök rá, hogy segíthessek. Immáron tisztább fejjel tudok neki látni a dolognak.
- A nevem Holmes, Jon Holmes... - Kis szünettel teszem hozzá csak a teljeset, ki tudja milyen néven kíván szólítani. De ideje neki látni a kijutásunkhoz is, legyen akármilyen érdekes ez a kis szituációnk is.
- Csavisz tezekresz. - Suttogom még a plafont megbámulva. A szavakkal pedig nem titkolt szándékom elérni, hogy szivacsossá váljon az anyag "szerkezete" és így könnyebben át tudjon rajta csapni hősünk. De csak kis léptékekben haladok, nem akarom magam ellen kihívni a sorsot. Az még nem lenne indokolt a helyzetünk állása alapján sem. Későbbiekben majd szívesen folytatom a társalgást is, különben is azt idézi a jelenet amikor barlangfürdőben ismerkedtem megy egy kedves horvát lánnyal. De egy kis komfortot még beszereznék mielőtt messzemenő terveket kezdenék szőni.

A épület, Hanna Jones-Rider


A lemmingoid nő menekült és útközben nézte meg jobban a helyet. Eddig kórházra gondolt, ahol a betegek uralkodnak. Teljesen zűrzavaros volt minden, ami történt, nem sok szervezettséget látott, ezért gondolt erre. A föld alattinek tűnő helyiségek, folyosók nem kecsegtették sok jóval. Erős falak és ajtók állták útját, amiket nem igazán tudott volna feltépni. Némely ajtóval talán boldogult volna, de úgy látta, nem volt célravezető. A tájékozódásra figyelt, hogy majd visszataláljon, ha az üldözőjétől sikerült megszabadulnia. Nem volt könnyű ebben a labirintusban követni az utat. 
Megpróbált tervet kiötölni. A támadás volt az utolsó, amire gondolt. A fogvatartói felkészülhettek, szerezhettek akár fegyvereket is, amikkel távolról rég leszednék, mikor ő megindula feléjük. Egy személy lépteit hallotta egyelőre. Azzal próbálkozott, hogy kicselezi a labirintusban.

~ Hogy ne pusztuljon el sok világ a mi földünknek kel elpusztulni, de ez hol igazságos? Viszont ha nem tesszük a mién így is úgy is elpusztul vagy nem? Most meg kell akadályoznunk, hogy elpusztítsák, azzal hogy felébresztik az álmodót? Vagy mi a fene van? Ennek se íze se bűze.
A furcsa külsejű alak jól beszélt, látnunk kellene, hogy megértsük a dolgokat.
- Így van mutasd meg! Az ember jobban elhiszi amit a saját szemével lát.
~ Még ha az nem is a valóság. lévén én most azért haldoklom és azért látom mindezt, mert a halál penge élén táncolok.
Futnak végig az agyamban a gondolatok, míg várom a fejleményeket, meg amit mutatni akarnak nekünk.

(B épület, tengerben.)

Ő is bemutatkozik, ami egy kicsit James Bondosra sikeredik. A nevén, kissé elcsodálkodom, révén mert az egyetlen Holmes akit ismerek, a detegtiv regények fő höse, bár lehet keverem itt a dolgokat, így inkább nem kérdezek rá.
- Nagyon örvendek Jon. - Mondom neki, miközben azon vagyok, hogy kijussunk. Hallom, hogy mond valamit, de nem nagyon értem.
- Parancsolsz? - Nézzek kérdőn Jon-ra, mert nem értem azt amit mondot. Bár, suttogva mondja azt amit mond, de még így is jól hallom. Mondatára, csak körülbelül, fél métert haladunk. Hát, azért ez több mint a semmi, és remélem azért folytatni fogja.

A gyengélkedő, álomvilág


Álomban voltam, voltunk. 
Azon tűnődtem, mikor voltam utoljára teljesen rendben magammal. Egy örökkévalósággal ezelőtt, talán még gyerekkoromban. Most meg olyan bamba voltam, olyan közönyös, sosem aludtam rendesen, de sosem voltam teljesen ébren sem. Legfeljebb félig éber. Veszélyes állapot: az álom és realitás közötti világ foglya vagy. Minden lehetséges és semmi sem valóságos, és a végén rájössz, hogy elvesztegetett idő az egész.

Mivel álmodok ezért érzem magam ennyire egyedül, nem érzem Kevint. Csak mikor a vállamra rakta a kezét, és rám támaszkodott. Ez a hely maga a paradicsom, hiába egy lepusztult világ. Itt nem voltam egy Kevinnel. 
Álomban már láttalak, gondoltam magamban. Nem voltam foglya saját testemnek. De szabad se voltam, csak álmomban. Testem másik személyiségére támaszkodtam, és csöndben figyeltem az óva intést, világunk végéről.


Hallgattuk mind a ketten, a figyelmeztetést. De nem egy testben, hanem külön. Mert egy álomban nem vagyunk egyek. 
A figyelmeztetés csak aggályokat ébreszt bennem. Világunk vége közeledik ha nem változtatunk. Mások életünkre és világunkra törnek, hogy mentsék a sajátjukat. Lehet saját magunk ellen kell majd harcolnunk. Se kérdezni, se közbe szólni nem akartunk. Maradtunk a csöndes megfigyelésnél.